ÉLETTÖRTÉNETEK....

ÉVA

Le-föl járkáltam várakozás közben. Éváékat vártuk, akiknek nem volt saját otthonuk. Lakásunk meglehetősen átlagosnak számított, de lengyelországi viszonylatban kastélynak is beillett. Bár én sokszor szerettem volna nagyobbat, ezen a napon belesajdult a szívem, hogy Isten ilyen sokat adott nekem.
Éva és a kis Mónika végre megérkeztek. Két napra jöttek hozzánk, és utána Innsbruckba akartak utazni, hogy meglátogassák azt a családot, akinél Éva egyetemi évei alatt lakott. Mikor végigjártuk a házat, Éva mosolygott, és így szólt: "Milyen gyönyörű, Linda. Minden olyan szép." Semmi irigység nem vetett felhőt arcára.
Megsajdult a szívem, amikor végiggondoltam lakáskörülményeiket. Mivel a kommunista Lengyelországban a fiatal házasok csak álmodozhattak lakásról, Éva és férje, Mirek a kis Mónikával vándorok módjára éltek, amióta csak ismertem őket. Először Mirek, azután Éva szüleinél laktak. Oda-vissza, egyik pici lakásból a másikban. Éva most második babáját várta, és még mindig nem rendelkeztek saját otthonnal. Ha én lettem volna a helyében, biztos vagyok benne, hogy keserű irigység torzította volna el mosolyomat.
Vacsora után Éva azt mondta, hogy fölmegy kimosni Mónika pelenkáit.
"Éva - mondtam -, nem kell kézzel kimosnod a pelenkákat! Van mosógépem és szárítóm. Használd!"
De ő elhárította a lehetőséget, mondván, hogy megszokta  a kézi mosást, semmi problémát nem jelent számára.
Miután Mónika elaludt, Éva és én leültünk beszélgetni. Feltettem neki azt a kérdést,mely egész nap foglalkoztatott.
"Mikor látod mindazt a kényelmet, amelyet a kisgyermekes anyák itt élveznek - mosógépet, eldobható pelenkát, kész bébiételeket - mit érzel? A ti országotokban annyival nehezebb az élet!"
Válasza tőrként hatolt a szívembe:
"Linda, amikor itt éltem nyugaton, megfigyeltem a nyugati nőket. Olyan sok mindenük van, hogy nincs is szükségük Istenre."
(Linda Dillow)