2020. január 31., péntek

Meg lehet tapasztalni az igazi békességet

„S Krisztus békéje töltse be szíveteket, hiszen erre vagytok hivatva, egy testben. Legyetek hálásak.”

Kol 3,15


Édesapám sajátos filozófiával szemlélte az életet, amikor gondjaink voltak. Karját összefonta a mellén, és viccesnek szánt hangsúllyal ezt mondta: „Sohasem lesz nyugtunk, míg nyugodni nem térünk.”
 
Tudom, mire gondolt. Az élet nehéz. Könnyen megijedünk, hogy elveszítjük békességünket, mikor minden sarkon csak a baj leselkedik ránk. Amikor valami rossz történik, érzelmek irányítják az agyamat is, nemcsak a szívemet. A legkevésbé sem békés a lelkem ilyenkor, csakúgy, mint édesapámé. Pedig Isten terve nem ez.
 
Isten terve a békesség. A mennyei béke nyugalom, csendesség az aggódó gondolatok és érzelmek között is. Szabadságot jelent a külső nyomás alól.
 
Az a békesség, amit Isten ad, maradandó. Nem olyasmi, ami jön és megy a körülményektől függően. Isteni béke kellene, hogy uralja az életünket mindig, minden időben. Amikor különböző élethelyzetek fenyegetnek – kifizetetlen számlák, új gumik kellenek az autóra, alkalmatlannak érezzük magunkat – nemde békességre vágyunk?
 
A jó hír az, hogy miénk lehet ez a fajta békesség. Jézus mondta a tanítványainak: „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a szívetek, s ne csüggedjen” (Jn 14,27).
 
Jézus nem arról a békességről beszél, amit akkor érzünk, mikor végre megszabadulunk egy adósságtól. Az megkönnyebbülés. Nem arról a békességről, amit akkor tapasztalunk meg, mikor kiderül, hogy meg tudjuk vásárolni a házat, amire mindig is vágytunk. Az inkább örömnek mondható.
 
A békesség, amit Jézus ad, teljes megelégedéssel tölt el. Békesség az elmémben, a szívemben, testemben, lelkemben. Megnyugvás, hogy történjék bármi, a Mindenható gondoskodása és védelme alatt állok.
 
Sajnos, önző természetem a maga erőfeszítéseivel akarja elérni a békességet. Talán te is így vagy vele. Ígéretekkel próbáljuk befolyásolni Istent. Még gyülekezetbe is többet járunk. Azt gondoljuk, ha követem ezeket a szabályokat, és Istennek tetsző dolgokat teszek, akkor nyugalomra találok.
 
Tehát dolgozni akarunk a békességért, nem pedig megpihenni benne. Ez rámutat valamire: magamban bízom Isten helyett. Más szóval, abban bízom, amit én teszek, nem abban, amit Isten valóban képes megtenni.
 
A Biblia mond valamit arról, aki nem Istenre hagyatkozik: „Aki a maga eszére hagyatkozik, az bolond; aki bölcsességben él, az biztonságban van” (Péld 28,26).
 
Amikor nem Isten segítségéhez folyamodunk a félelemben, a bajban, olyankor többnyire saját forrásainkra, képességeinkre hagyatkozunk. Ézsaiás is figyelmeztet: „Ne bízzatok hát emberben” (Ézs 2,22a). Ha nem fogadunk szót, bizony sokszor ér csalódás, vereség.
 
A kétség, a félelem idején hagyjuk, hogy a béke uralkodjon.
 
Ha Isten ígéreteire hagyatkozunk, elég reményt kapunk, hogy a körülmények helyett csak Rá és az Ő hűségére összpontosítsunk. Ha megtapasztaljuk a szavakkal ki nem fejezhető békességet, biztosak lehetünk benne, hogy bizalmunkat Istenbe vetettük.
 
Erősítsen meg ez az ígéretet az Úrtól, az Ézs. 26,3-ban: „Kinek szíve reád támaszkodik, megőrzöd azt teljes békében, mivel Te benned bízik.”
 
 
Istenem, tudom, hogy te a békességet szántad nekem. Segíts, hogy Rád bízzam a gondjaimat, és gondoskodó szeretetedben pihenjek meg, ne saját képességeimben bízzam, amikor nehézségekbe ütközöm. Jézus nevében, Ámen.

(Forrás: Micca Campbell: True Peace is Possible, Encouragement for today, 2015. okt. 2. www.proverbs31.org, fordítás: www.eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest.com)

2020. január 30., csütörtök

Valami új készül neked

„Most már ne arra gondoljatok, ami régen történt, és ne a múlt dolgokra figyeljetek. Nézzétek: én valami újat viszek végbe, már éppen készülőben van; nem látjátok? Épp utat csinálok a pusztában, és a sivatagban folyókat fakasztok.” Iz 43,18-19


„Most az egyszer tényleg túlléptem a határt”- vallotta be sírva, remegő ajakkal Melany. Átkaroltam a vállát, és közelebb húztam magamhoz.
„Anya sosem bocsátja meg” – szipogta.
„Édesanyád biztos kiborul, de szeret téged” – bizonygattam. „Ha akarod, elkísérlek, s ott leszek, mikor elmondod neki.”
Melany nagyot sóhajtott, kézfejével letörölte könnyeit. „Az jó lenne” – mondtad. Rám mosolygott, és én újra magamhoz szorítottam.
„Mit nem adnék azért, hogy meg nem történtté tegyem az egészet!” – mondta még.
Érezted-e már, hogy Istennek elege van belőled? Hogy megbocsáthatatlan, amit tettél. Szeretnéd visszafordítani az időt, oda, amikor még minden jó volt. Ha így érzel, mai alapigénk neked szól, téged is biztat.
„Most már ne arra gondoljatok, ami régen történt, és ne a múlt dolgokra figyeljetek. Nézzétek: én valami újat viszek végbe, már éppen készülőben van; nem látjátok? Épp utat csinálok a pusztában, és a sivatagban folyókat fakasztok” (Iz 43,18-19).
Izajás a fogságban szólt e szavakkal Izrael népéhez. Mindenük odaveszett, amiről azt hitték, örökké az övék lesz. Úgy érezték, Isten elfordult tőlük lázadásaik miatt.
Isten viszont így biztatta őket: felejtsétek el a múltat. Bármit követtetek is el, bármilyen messze távolodtatok is, én valami újat készítek számotokra.
Akárhol vagy is, tudd, Isten valami újat készít elő az életedben. Alapigénkből megtanulhatjuk, hogyan fogadjunk mindent Istent kezéből.
1. Ne foglalkozzunk azzal, ami elmúlt.
Sosem fogjuk észrevenni, merre vezet Isten, ha egyre csak hátrafelé tekintünk.
Izrael nép visszasírta a régi időket, amikor még Isten kegyeiben éltek. Emlékeztek, hogyan vezette át őket a Vörös tengeren, hogyan mentette meg őket az ellenségtől, és látta el őket minden szükségessel. Az izraeliták a múltban keresték a megoldást mai gondjaikra. Pedig hajdani győzelmeik nem tudják kiszabadítani őket mai fogságukból. Valami újra volt szükségük. Új csodára. Új győzelemre.
2. Vedd észre jövődet a mában.
Ahogy az elvetett mag a földben csírázik ki, mielőtt a felszínen láthatóvá válna, az új dolog, amit Isten neked szán, már most készül. Törekedik a felszínre. Még nem látjuk, de mozgásban van. Isten minden nap működik bennünk új életünkön. Azon dolgozik, hogy megerősítse Vele való kapcsolatunkat mind lelki, mind gyakorlati értelemben. Oda kell figyelnünk, hogyan munkálkodik most is az életünkön. Te látod?
3. Add át magad Isten tervének.
Akár lehetőségeket, akár csak problémákat látunk életünkben, Isten készíti az utat. Izrael népe azt hitte, már semmire sem számíthat Istentől. De Isten nem ítéli el gyermekeit, hanem segítő kezet nyújt nekik.
„… utat csinálok a pusztában, és a sivatagban folyókat fakasztok” (Iz 43,19b).
Melany azt hitte, élete puszta lett, de Isten a múltját új élet forrásává tette. És ugyanígy áldásokkal teli földdé alakítja át a te pusztaságodat is. Ő képes új életet fakasztani a régi, kiszáradt vidékből.
Bármi történt is ezelőtt, Isten új irányt, új célt készít elő az életednek. Átadod magad a terveinek?


Uram, hiszem, hogy valami újat készítesz elő az életemben. Segíts, hogy vegyem észre működésedet, és add, hogy hálatelt szívvel fogadjam irgalmadat, mely sosem hagy el. Jézus nevében, Ámen.

(Micca Campbell: Something New For You, Encouragement for today, 2017.08.11., www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest)

2020. január 29., szerda

Mit adjunk, amikor nincs mit adnunk

„Erre ő ezt a nevet adta az Úrnak, aki vele beszélt: »Te vagy az Isten, aki lát!«” Ter 16,13a


Hazafelé tartottam kocsival az áruházból, mikor megláttam. Két szutykos, olvadó hókupac között állt egy forgalmas kereszteződés sarkánál.
A kezében tartott kartontábla felirata tette közhírré elkeseredését, s a felfirkált szavakat olvasva összeszorult a gyomrom a szánalomtól. De mit tehetnék? Három rekesz tej van a csomagtartóban, két egydolláros bankjegy a pénztárcámban, és egy doboz rózsaszín rágógumi a műszerfalon.
Ahogy a lámpa zöldre váltott, elfordítottam a fejem a sarki látvány keltette dilemmáról, és hazafelé kormányoztam az autót.
Alig egy mérföld után úgy éreztem, szent suttogás szól hozzám újra meg újra: Menj vissza, és jelezd neki, hogy észrevetted.
Visszagondoltam, hogyan fordítottam el a fejemet, mikor befordultam a sarkon, mintha az asszony ott se volna. Mintha láthatatlan lenne. Értéktelen. Vagy mindkettő.
Vajon mi fáj jobban - kérdeztem magamtól, - a nincstelenség, vagy az, hogy levegőnek néznek?
Egy forgalmas kereszteződésnél vonakodva megfordultam, és megállítottam a kocsit egy közeli parkolóban.
Fogtam a két gyűrött bankjegyet, és bár minden lépéssel egyre jobban zavarba jöttem, odamentem az asszonyhoz. És ha megbántom, hogy ilyen keveset adok? Ha ezzel csak tovább rontok a helyzeten?
„Asszonyom, segíthetek valamit?” – kérdeztem az asszonytól, aki arcán viselte a zord időjárás nyomait.
„Munka kellene” – felelte higgadt határozottsággal. De aztán megtört a jég, és őszintén elbeszélte gondjait.
Nem ajánlottam megoldást bajaira, és nem mondtam véleményt gondjairól. Csak álltam a szélfújta sarkon, és hallgattam. Néha a legegyszerűbb módja, hogy megmutassuk valakinek, számít nekünk, az, ha időt szánunk a meghallgatására.
Ami ez után következett, nem illene bele egy megrendítő Hallmark film forgatókönyvébe, de még egy gondosan megtervezett vasárnapi iskolai óravázlatba sem.
„Nem igazán tudom, hogy segíthetnék”, ismertem be könnyes szemmel. „De tudom, hogy Jézus él, és hogy Ő nagyon szereti önt.”
Vágyakozón a kocsim felé pillantottam, de mielőtt elindultam, megkérdeztem: „Megengedi, hogy imádkozzam önért?”
Meglepetésemre, az asszony bólintott, és lerakta a kartontáblát.
A Teremtés könyve 16. részében is hallunk egy kétségbeesett asszonyról, aki több fájdalmas körülmény fogságába került. Hágár nem állt egy utcasarkon kartontáblával, hanem megfogant gyermekével a hasában elhagyatva kóborolt a pusztában. Amikor már reménytelennek látszott a helyzete, Isten egy küldönce érkezik hozzá biztató szavakkal.
A küldönc szavai nem változtatnak azonnal Hágár helyzetén, de gyökeresen megváltoztatják lelkiállapotát. Egy egyszerű igazság felülírja elhagyatottságát. Isten látja. Ismeri fájdalmát. Terve van vele.
Bevallom, máskor is előfordul, hogy félresöpröm valaki problémáját, mert nem tudok mit kezdeni vele. Hágár története arra tanít, hogy még ha nem is tudunk mit tenni, rámutathatunk Arra, Aki figyel az illetőre, és ismeri helyzetét.
Ha nincs is megoldásunk minden problémára, van lelki balzsamunk mindenki számára. Hiszünk Jézusban, és magunkban hordjuk az evangélium reménységét. Ismerünk egy Istent, aki ott van a fájdalomban, türelmes a bajban, bőkezű irgalmában és sokat tűrő szeretetében. És tudjuk, hogy Teremtőnk kincsnek tart minden embert, akit megteremtett a földön.
Ezeket az igazságokat mondtam ki az asszony fölött ott az utcasarkon. És mikor befejeztem, ő könnyes szemmel megköszönte.
„Hogy hívják?” – kérdeztem, mielőtt búcsút vettem tőle.
„Daisynek” – válaszolta, és halványan elmosolyodott. Visszamosolyogtam, és mikor hátranéztem, jó volt látni, hogy már nem olyan görnyedt, magasabb volt, kiegyenesedett.
Aztán másodszor is elindultam hazafelé. Ám ezúttal nem fordítottam el a fejemet, mikor a sarokhoz értem. Integettem Daisynek az ablakon át, és tekintetemmel próbáltam kifejezni azt, amiben reméltem, már ő is elkezdett hinni: Nem vagy láthatatlan. Értéked felbecsülhetetlen. Isten, aki lát, téged is lát.


Uram, bocsásd meg, ha néha nem figyelek szükséget szenvedő testvéreimre, akik az utamba kerülnek. Használj fel engem, hogy elvigyem reményedet a reményüket vesztetteknek, és jelenlétedet a szenvedőknek. Jézus nevében, Ámen.

(Alicia Bruxvoort: Giving When We Have Nothing to Give, Encouragement for today, 2017. augusztus 17., www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest)

2020. január 28., kedd

Vajon mit gondolnak rólam?

Nem a látható dolgokat tartjuk szem előtt, hanem a láthatatlanokra figyelünk. Ugyanis, ami látható, az hamar elmúlik, ami pedig láthatatlan, az örökké megmarad. 

2 Korintus 4.18

A vacsora parti remek volt, az egyenlet probléma csak én voltam. 

Ahelyett, hogy élveztem volna az estét, az asztal körül zajló beszélgetést, máshol jártak a gondolataim. Mit mondjak legközelebb? Vajon mit gondolnak rólam? Mit fognak rólam mondani otthon? 

Egyszer csak én kerültem a beszélgetés középpontjába. Én következtem, szóval gyorsan magamhoz tértem. Megpróbáltam ékesszólóan beszélni, nagy szavakat használni, azon voltam hogy minél stílusosabban adjam elő a történetem. 

Remélem tetszik nekik amit mondok, remélem jól jövök ki az egészből. 

Most hogy már hazaértem igazából szégyellem magam az egész belső gondolatmenetért ami a fejemben zajlott a vacsora alatt. Azon morfondírozok, hogy mit is akartam ezzel bizonyítani. 

Ha az emberek nem szeretnek, nem beszélnek rólam, nem ismernek el vagy nem értékelnek, az megváltoztatja-e az értékemet Isten szemében? 

Sőt, mi a jó egy olyan életben, ami kergeti az amúgy is hamar elhalványuló véleményeket, vagy a változékony benyomásokat, amikor tudjuk, hogy csak Krisztus szeretete örök és megingathatatlan. 

Nem a látható dolgokat tartjuk szem előtt, hanem a láthatatlanokra figyelünk. Ugyanis, ami látható, az hamar elmúlik, ami pedig láthatatlan, az örökké megmarad.(2 Kor.4.18)

Egy nap találkozni fogok az Igazival, akit most még fizikailag nem látok-Jézussal. Azzal, akinek a szeretete felém soha nem halványul el. Akinek a szíve mindig ugyanaz marad értem. Akinek a vágya, hogy velem legyen, nem fogyatkozik meg. 

Míg más emberek latható véleménye, szavai, támogatása, elfogadása változó, jön és megy, addig Isten szeretete nem fakul meg soha. 

Ez az, amire fókuszálni szeretnék. A láthatók helyett a láthatatlanra. Ahelyett, hogy azon gondolkozok mi volt az, amit a másik arcán láttam megnyilvánulni felém, arra szeretnék összpontosítani, amit Jézus gondol-rólam és az emberekről, akikkel vagyok.

Ezt minden pillanatban megtehetem a következőre emlékezve: 

1. Istenem te azt mondod az igédben, hogy gyönyörködsz bennem (Zsoltárok 149.4) 
2. Te örökké szeretsz engem-nem azért amit én teszek, hanem amiatt amit Jézus már megtett. 
3. A végső történet pedig kevésbé szól rólam és sokkal inkább arról, hogyan szeretnél használni, hogy mások is szeretve érezzék magukat. 

Többet szeretném Isten arcát figyelni mint az emberekét. Így tudok szeretni anélkül, hogy megerőltetném magam, vagy bármit is bizonyítania kéne. Nyugalmam lehet. Bízhatok abban, hogy a láthatatlan Isten lát engem-most és örökké. 
 

Atyám, segíts hogy megértsem, mennyire szeretsz engem. Segíts, hogy tudjam ezt érezni. Segíts, hogy ne féljek az emberektől, hanem mindig benned tudjak bízni. Jézus nevében. Ámen



(forrás:girlfriendsingod.com
Kelly Balarie-What Do They Think of Me?
Used with permission
fotó:pinterest.com)

2020. január 27., hétfő

Isten nem haragszik rád


„Az Úr irgalmas és jóságos, megfontolt a haragban, és bőséges nála a kegyelem.”
Zsolt 145,8



Mi gyerekek hamar észrevettük, ha apa haragudott. Beharapta az alsó ajkát, két keze lassan ökölbe szorult. Mint a villám rohantunk ki a hátsó ajtón mind az öten, s ott bóklásztunk több hektárnyi erdős telkünkön, míg elmúlt a vihar.
Sajnos, gyakran nem voltunk elég gyorsak.
Évekkel később tehát, mikor hívő lettem, nem tudtam mit kezdeni a kedves, szerető mennyei Atya képével. Nagyon szépen hangoztak a szavak, amiket a lelkész mondott, de a lelkem mélyén nem tudtam szabadulni a homályos érzéstől, hogy Isten haragszik rám.
Amikor a Bibliát olvastam, abból is gyakran kiéreztem a dühöt. Valahányszor hibáztam, elrontottam valamit, éreztem, hogy ott állok Isten dühének célkeresztjében.
És nagyon sokszor hibáztam, és nagyon sokszor elrontottam valamit.
Eleinte nem fogtam fel, hogy a hátterem torzítja a látásmódomat. Mintha a gyermekkoromban megtapasztalt düh eltorzította volna az agysejtjeimet, hajdani élményem elállta az utat, hogy befogadjam az igazságot Istenről. Egy beszélgetés aztán elindította az igazság beszivárgását. Könnyek között vallottam be egy barátnőmnek, hogy kétségbeesetten próbálok Isten kedvében járni, de érzem, hogy mindig mérges rám valamiért. „Isten sosem mérges rád – mondta a barátnőm. – Szeret téged, és megért.”
Ezzel mozdult el először egy nagy hazugságtömb a szívemen.
Először gondoltam bele, hogy talán, de tényleg csak tegyük fel, hátha lehetséges, hogy Isten nem haragszik rám. Ám a dolgok nem tudtak egyik napról a másikra megváltozni. Lassan, fokozatosan történt, ahogy egyre közelebb kerültem Isten szeretetének megtapasztalásához.
Aztán mikor rátaláltam mai igénkre, újra elfogott a sírás, de ezek már jó könnyek voltak. „Az Úr irgalmas és jóságos, megfontolt a haragban, és bőséges nála a kegyelem.”
Az, hogy Isten megfontolt a haragban, hogy megbocsát, ha elmondom neki hibáimat, és nem tartja számon vétkeimet vad haragjában, átalakította a gondolkodásomat és átalakította a szívemet.
És ha ez még nem volna elég, ugyanez a vers azt is kijelenti, hogy Istennél bőséges a kegyelem és a szeretetteljes kedvesség irántunk. Az eredetiben a „bőséges” szó azt jelenti, nagy számban, nagy mennyiségben van jelen, annyi van belőle, hogy teljesen ellát valakit, megtölt valamit. Ahogy elmélkedtem ezen a versen, és hinni mertem az igazságában, a gyermekkoromban szívemre került nagy szikla elkezdett legördülni.


Istenben semmi nincs, ami hasonlítana ahhoz, amilyennek gyermekkori élményeim alapján elképzeltem. Ő a mi irgalmas mennyei Atyánk, aki szeret és elfogad olyannak, amilyenek vagyunk, türelmesen támogat, tanít és vezet, ahogy növekedünk Krisztusban. Nem haragszik rám, és nem haragszik rád. Isten értünk van, és nem ellenünk (Róm 8,31). Jó tervei vannak az életünkről (Jer 29,11), és örökké tartó szeretettel szeret minket (Jer 31,3).


Múltbeli tapasztalataink formálnak minket, nem is mindig értjük, hogyan. De Szentlelke által Isten meg tud változtatni, úgy alakítja szívünket, elménket, ahogy csak Ő képes rá. Bár többnyire hosszú idő kell hozzá, Isten igazsága el tud jutni lelkünk mélyére, és ki tudja onnan gurítani a hazugságok nehéz szikláit. És ó, mennyire szereti kigörgetni azokat a sziklákat!


Uram, jöjj, és ahol rossz emlékek hibás érzések szikláit alakították ki bennem, Igazságod erejével guríts el lelkemből a nehéz köveket. Hálás vagyok, mert ahelyett, hogy dühösen néznél rám, megbocsátasz, és türelmesen vezetsz, irányítasz. Olyan jó tudni, hogy lassú a haragod. Szerető, irgalmas mennyei Atyám, imádlak Téged! Jézus nevében, Ámen.




(Forrás:Julie K. Giles: God is Not Mad at You, Encouragement for today, 2014.06.27. www.proverbs31.org, fordítás: www.eszmelkedesek.blogspot.hu)
Fotó: pinterest.com

2020. január 26., vasárnap

Isten még nem végzett

Éppen ezért meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi a Krisztus Jézus napjára.  

(Filippi 1:6)

Isten nem halott és még nem készült el! Lehet, hogy úgy érzed, az életed olyan, mint egy befejezetlen festmény - egy nagy katyvasz, tele hiányos részekkel. Isten szeretné, ha tudnád, hogy noha nem látod, Ő mégis munkálkodik. 

Kreatív és briliáns munkát végez életedben és szeretteid életében is. Csak azért, mert nem látod a végterméket, nem jelenti azt, hogy nem lesz mestermű. 
A Filippi 1:6 pont Isten befejezetlen munkáját említi és biztat, hogy legyünk biztosak abban, hogy Ő, aki elkezdte a jó munkát, be is fogja fejezni. Szóval nyugodj meg: Isten még mindig aktív, és keményen dolgozik az életedben. 

Semmi és senki nem állíthatja meg Isten jóságát az életedben! Még ha úgy is érzed, hogy a te festményed zavaros, Isten fel tudja használni ezt a zavart, hogy megáldja az embereket a világodban. Több van elkészítve neked—több szívesség, több áldás, több jó dolog! 

Gondolj bele: Hogyan ad reményt az a tudás, hogy Istennek befejezetlen munkája van az életedben? 

Köszönöm Istenem, hogy elkezdtél munkálkodni bennem, és ígéretet adtál a befejezésre. Köszönöm jóságod, mely keresztülfolyik életemen. Kérlek, segíts felismerni, mikor ezzel másoknak tudok segíteni. Adj lehetőséget ezen a héten, hogy tudjak valakit bátorítani az útján. Jézus Krisztus nevében kérlek. Ámen

Olvasd el: Zsoltárok 84:11    Jeremiás 29:11




forrás:  Kevin Gerald: 5-day devotional :Good things
fotó: pinterest

2020. január 25., szombat

A tékozló fiú hazatérése --- Az Apa

"Ó, mennyire szeretett volna velük beszélni, figyelmeztetni őket a rájuk leselkedő sok-sok veszélyre, és meggyőzni őket, hogy otthon mindent meglelhetnek, amit máshol keresnek! Mennyire szerette volna atyai tekintélyével visszatartani és szorosan átölelni őket, hogy ne essen bajuk!

Ám szeretete túl nagy ahhoz, hogy mindezt meg is tegye. Nem erőltethet, nem korlátozhat, nem sürgethet, nem tarthat vissza. Felkínálja a szabadságot: elutasíthatjuk ezt a szeretetet vagy viszonozhatjuk. Az isteni szeretetnek pontosan ez a végtelensége az, ami az isteni szenvedés forrása. Isten, a föld és a menny teremtője, azt választotta, hogy Atya legyen - mindenekelőtt.

Atyaként azt akarja, hogy gyermekei szabadok legyenek, szabadon szerethessenek. Ez a szabadság magában foglalja annak a lehetőségét is, hogy elhagyják otthonukat, egy "idegen országba" távozzanak, és mindent elveszítsenek. Az Atya szíve ismeri mindazt a fájdalmat, mely egy ilyen választásból következik, de szeretete lehetetlenné teszi, hogy ezt megakadályozza....

Atyaként az egyetlen tekintély, melyre igényt tart, az együttérzés adta tekintély. Ez a tekintély abból származik, hogy hagyja, hogy gyermekeinek bűnei átdöfjék a szívét. Elveszett gyermekeinek nincs olyan szenvedélye, mohósága, dühe, haragja, féltékenysége vagy bosszúvágya, mely ne okozna hatalmas fájdalmat szívének. A fájdalom azért ilyen mély, mert a szíve ilyen tiszta. Arról a mély, belső helyről, ahol a szeretet minden emberi fájdalmat átölel, az Atya kinyújtja kezét gyermekei felé. Kezének érintése, belső fényt sugározva, csak gyógyítani vágyik.

Ilyen az Isten, akiben hinni szeretnék: Atya, aki a teremtés kezdete óta kegyelemmel teli áldással nyújtja ki kezét. Sohasem erőlteti rá magát senkire, de mindig várakozik. Sohasem hagyja, hogy kezei kétségbeesésében lehulljanak, hanem mindig reménykedik gyermekei visszatérésében, hogy szerető szavakat szólhasson hozzájuk, és fáradt kezeit megpihentethesse vállukon. Egyetlen vágya, hogy megáldjon...."



(Henri J.M.Nouwen: A tékozló fiú hazatérése, - Egy hazatalálás története, III. rész, AZ APA)

2020. január 24., péntek

Mezítelenül, szégyenkezés nélkül

„Az ember és a felesége mindketten mezítelenek voltak, de nem szégyellték magukat.” Ter 2,25

Milyen szoktál lenni, mikor először találkozol valakivel?

Ha hasonlítunk, akkor te is igyekszel kedvesnek, szeretetreméltónak, izgalmasnak, bölcsnek és gondoskodónak látszani – legjobb énedet mutatod.

Nem beszélsz arról, hogy reggel kiabáltál a gyerekekkel, hogy az autód belseje olyan, mintha egy tornádó haladt volna végig rajta, és hogy már megint valami nasival kezdted a reggelt.

És a hozzád közelállók mit látnak belőled? Hogy viselkedsz azokkal, akik kitartanak melletted, bár jól ismerik a dolgaidat?

Ők azok, akik látják a koszt a kocsidban, ismerik egészségtelen függőségeidet, és türelmetlenségedet a családtagjaiddal. Sokat tudnak rólad, de nem mindent.

Elrejtjük, hogy milyen kicsinyes ok dühített fel, nem tárjuk fel a bizonytalanságainkat, kételyeinket s azt a bizonyos bűnt, amit úgysem értenének meg. Szégyelljük igazi valónkat, és biztosra vesszük, hogy aki felfedezné, többé nem szeretne minket.

Amit a Ter 2,25b-ben olvasunk, szöges ellentétben áll mindezzel. Ádám és Éva „mezítelenek voltak, de nem szégyellték magukat”. Ez a hat szó leírja, milyen volt az igazi kapcsolat a bűnbeesés előtt.

Nemcsak testileg voltak meztelenek, hanem lelkileg is. Nem volt takargatnivalójuk. Nem voltak vétkeik, amiket el akartak volna rejteni. Testük egyetlen darabkájáról sem gondolták, hogy nem megfelelő. Személyiségük egyik oldalát sem vetették meg.

Ez az állapot ment tönkre nagyon gyorsan, mikor Ádám és Éva megcselekedték az egyetlen dolgot, amit Isten megtiltott nekik. Azzal a falattal örökre megváltozott az egész teremtés.

Belépett a világba a szégyen, és azóta is folytatja pocsék munkáját minden egyes ember életében. Naponta, néha óránként támad ránk. Ahogy Ádám és Éva azonnal befedték magukat, és elbújtak Isten elől, az ember azóta is folyamatosan rejtőzködik.

Ám aztán jött Jézus. Ő elveszi mindenfajta szégyenünket, legyen az szexuális, érzelmi vagy testi, és közli, hogy Valaki szeret és elfogad minket.

Keresztáldozatával visszavisz a Kertbe. Visszavisz oda, ahol „mezítelenek vagyunk, mégsem szégyenkezünk”. Ahogy a kereszten függött, minden szégyenünket magára vette.

A kereszten átvette szégyenünket, és a maga szégyen nélküli életének bizonylatát adta át helyette.
Jézus áldozatának köszönhetően, amikor Isten ránk néz, Jézus bennünk lévő művét és életét látja.

Míg itt a földön csak részlegesen tapasztaljuk meg a szégyen alóli felszabadulást, egyszer majd teljesen át fogjuk élni. Egyszer majd visszanézve a múltunkra nem fogunk érezni semmi fájdalmat vagy szomorúságot. Egy nap majd Isten keze letöröl szemünkről minden szégyenkönnyet.

Addig pedig a kapott irgalomba kapaszkodunk. Ebben a pillanatban is keményen küzdünk azért, hogy elhiggyük, Valaki valóban szeret, elfogad és megbocsátott. Most is ezt az örömhírt igyekszünk megosztani másokkal. Szavainkkal szeretetet, megbocsátást, elfogadást nyújtunk. És a Szentlélek működésének köszönhetően bízunk abban, hogy ezek a szavak fölöttünk is elhangzottak.


Mennyei Atyám! A szégyen túl sokáig tartott sötétségben, megakadályozta, hogy azzá váljak, akinek Te szeretnél látni. Köszönöm, hogy szégyenemet felvitted a keresztre, és ezzel megszabadítottál tőle. Segíts, hogy szavaimmal és tetteimmel a szeretetet, megbocsátást és elfogadást, amit Tőled kaptam, közvetíteni tudjam mások felé. 


Jessica Thompson: Naked and Unashamed, Encouragement for today, 2018.06.05., https://proverbs31.org/read/devotions/full-post/2018/06/05/naked-and-unashamed, kép:pinterest.com, fordítás:eszmelkedesek.blogspot.hu

2020. január 23., csütörtök

Elfelejtettél álmodni?

„Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt megszülettél volna, fölszenteltelek, és prófétául rendeltelek a nemzetek javára.” Jer 1,5a


„Milyen Istentől ihletett álmokat dédelgettek a lelketekben?”
Gyülekezetünk nőtagjai számára rendezték az eseményt, melyen én vezettem egy kiscsoportos beszélgetést. Hangosan felolvastam a kérdést, majd várakozva mosolyogtam a körülöttem ülő hölgyekre.
Ki lefelé nézett, ki fel, ki oldalra. A tollaikkal babráltak. Valaki belekortyolt a kávéjába, figyelmét lekötötte a csészéből felszálló pára. Csendben peregtek a másodpercek, mialatt hagytam őket gondolkozni.
Csak mond valaki valamit, reménykedtem, ahogy a csend kezdett kellemetlenné válni.
De senki sem szólalt meg. Hmmm. Próbáljuk más oldalról megközelíteni. „Mit szeretnétek csinálni Istenért, ha biztosan tudnátok, hogy sikerülni fog?”
Csak a tücsökcirpelés hallatszott.
Végignéztem a körülöttem ülő, különböző életkorú és élethelyzetű asszonyokon, és megesett rajtuk a szívem. A bemelegítő beszélgetésekből tudtam, ki milyen terheket hordoz. Nem panaszkodott egyikük se, de a bemutatkozó kérdésekre adott válaszokból kiderült, milyen kihívásokkal szembesülnek nap mint nap: konfliktusos munkahelyen, kimerítő iskolai munkában, fejlődésükben akadályozott gyermekekkel foglalkozva, megromlott egészségi állapotban satöbbi, satöbbi.
Képtelen ötletnek tűnik az álmodozás magadért, ha kétéves gyermeked még nem tud járni, vagy ha utolsó megtakarított pénzeteket élitek fel. Ami azt illeti, a „túlélni a napot” volt az egyetlen „álom”, amit valaki megemlített akkor este.
Mikor aztán rájöttünk, hogy elfelejtettünk nagyot álmodni, az álmok hiánya lett beszélgetésünk témája.
Évekkel ezelőtt még tudtunk álmodni. A gyermekeknek nincs gondjuk az álmodozással. De ahogy az élet egyre több felelősséget ró ránk, könnyen megfeledkezünk álmainkról. Valójában még önzésnek is véljük az álmodozást, mikor annyi szükséget tapasztalunk.
Pedig ha Isten megajándékoz egy álommal, azzal nem önzésünket, hanem országa építését akarja támogatni. És egyedi módon be is huzalozott, hogy az Ő segítségével képesek legyünk az álom megvalósítására.
A Szentírásból tudjuk, hogy Isten kiválasztott, és felszentelt egy adott célra: „Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt megszülettél volna, fölszenteltelek, és prófétául rendeltelek a nemzetek javára” (Jer 1,5a).
Más dolog elolvasni, és értelmünkkel megérteni ezeket a szavakat, és egészen mást jelent teljes szívemből hinni az igazságukat. Főleg, mikor feltör a belső bizonytalanság:
… Ugyan hogy választhatott volna ki engem Isten bármire, mikor még egy komolyabb bevásárlást sem tudok megoldani kiborulás nélkül a kicsikkel?
… Ugyan minek választott volna ki, mikor nincs bennem semmi különleges?
… „Fölszentelni egy feladatra” – megvannak arra a nálam sokkal fontosabb emberek.
Egy dologban biztos vagyok: Isten mérhetetlen szeretettel alkotott meg minket, szándékosan olyanra, hogy képesek legyünk beteljesíteni az álmot, amit nekünk szánt, és amiért megteremtett.
Tudja, mire vagyunk képesek, mert Ő alkotott ilyennek. Tehetségmagokat ültetett belénk. Kijelölte személyiségünket. Megalapozta erősségeinket. És mindezek készenlétben várják, hogy a Szentlélek erőt adjon Isten-adta álmaink teljesítésére.
Mivel egy szerető Isten szolgálatában állunk, különleges feladatunk, amivel megbíz, gyakran olyan álom formájában érkezik, amelyben örömünket leljük. Találkoztam nőkkel, akik arról álmodoznak, hogy árvákat gondozzanak, tiszta vizet biztosítsanak egy falu számára, könyvet írjanak, színpadról hirdessék Isten igéjét. Lehet, azért érezzük önzőnek ezeket az álmokat, mert annyira vágyunk rájuk! De tudhatjuk, hogy Istentől származnak, ha összhangban vannak az Igével, és nem magunk számára akarjuk learatni a dicsőséget, hanem Isten dicsőségére dolgoznánk.
Az álmokat sosem könnyű megvalósítani. Néha egyértelműen lehetetlennek tűnnek. De a Bibliában, a Mt 19,26-ban azt olvassuk, hogy Istennel semmi sem lehetetlen.
Talán ezért szoktuk abbahagyni Istenadta álmaink követését. Hagyjuk, hogy az emberek véleménye, a statisztikák, a tények és számok határozzák meg, mennyire valósíthatók meg álmaink.
De mi lenne, ha a „lehetetlen” címkét leszednénk az álmainkról? Mi lenne, ha kimondanánk, Isten elég erős ahhoz, hogy véghezvigyen minden álmot, amit a szívünkbe ültetett? Hát nem lenne káprázatos?
Gyere hát, tépjük le a „képtelenség” címkét, gyűrjük össze, és dobjuk a szemétbe. És aztán kezdjünk álmodni újra, mint a gyermekek.


Köszönöm, Uram, hogy olyan szolgálatokra hívsz, amik örömmel töltenek el. Szeretném mindig nyitott szívvel fogadni a következő álmot, amit el akarsz ültetni benne. Segíts, hogy tekintetemet és szívemet, mindig rád hangoljam. Jézus nevében, Ámen.
(Glynnis Whitwer: Have You Forgotten How to Dream?, Encouragement for today, 2015. október 7., www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest)

2020. január 22., szerda

Álca nélkül

„Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!” Mt 5,48


Gimis fényképek néha szembesítenek akkori idétlen önmagunkkal. Egyik hajdani osztálytársam feltett nemrég egy osztálykiránduláson készült csoportképet rólunk, s ahogy megláttam magam, vihognom kellett, de szégyenkeztem is.
Ott álltam a többiekkel a múzeum lépcsőjén, harcias pózban, mint Charlie angyalai, lobogó hajjal, kidüllesztett csípővel, mintha enyém lenne a világ. Emlékszel még arra a fura időszakra, mikor önteltek voltunk és arrogánsak?
Nevetnem kellett rajta, de aztán elkezdtem gondolkozni azon a lányon – az évtizedekkel korábbi Amy-n.
Mindenről volt véleményem, azt hittem, értem a világot. Egyenlő arányban volt bennem gorombaság, póz és idealizmus. Mindig a legjobbat láttam az emberekben, és jól esett, ha azt mondták, más vagyok, mint a többi. Ebből a lányból lett a mostani nő, aki már jól érzi magát a bőrében, de a köztes időszakban elbújt egy önmaga által gyártott díszes vakolat, a tökéletesség álcája mögé.
Nem tudom, mikor kezdődött. Talán mikor megpróbáltam megfelelni egy legalista gyülekezet elvárásainak. Vagy amikor magamra vettem annak terhét, hogy tökéletes feleség és anya leszek. A lényeg, hogy fontosabb volt számomra, mit gondolnak rólam mások, mint az, hogy védelmezzem azt az önmagamat, akivé Isten teremtett.
Igazi énem kezdett fokozatosan eltűnni. Egyik apró döntés a másik után, és egyre inkább becsúsztam a tökéletesség álcája mögé, ahelyett, hogy azt a szabad és teljes életet éltem volna, amit Isten szánt nekem.
Talán magadra ismersz. Talán te is kialakítottál egy képet magadról, ami megakadályozza, hogy mások megismerjék igazi énedet, hibáiddal, gyengeségeiddel együtt. Biztonságosnak tűnik a fal, de nagyon megterhelő mögötte élni. És tönkreteszi a lelket.
Egy ideig a Szentírás is félrevezetett, mígnem egy kedves barátnőmhöz fordultam a töprengéseimmel. „Figyelj - mondtam neki, ahogy szemben ültünk az asztalnál -, a Biblia megköveteli tőlünk, hogy tökéletesek legyünk! A Máté 5,48-ban Jézus maga mondja: ’Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!’” Barátnőm csak mosolygott, és arra kért, ha hazamegyek, nézzek utána, mit jelent az itt ’tökéletesnek’ fordított szó. Alig vártam, hogy hazaérjek.
Könnyek gyűltek a szemembe, mikor a képernyőn megjelent a válasz. A teljes jelentése ennek a szónak: ’egész’, ’kiteljesedett’, ’felnőtté érett’. A bibliamagyarázat szerint: „Ti tehát legyetek tökéletesek [felnövekedvén lelki, értelmi és jellembeli érettségre, beépítve mindennapi életetekbe az Istennek tetsző értékeket], amint mennyei Atyátok tökéletes.” (Amplified Bible).
Sok mindent nem értek még, de nagy lépést tettem afelé, hogy szakítsak a tökéletesség igényével. Isten nem a magunk gyártotta üres tökéletességre hív, hanem az Isten adta kiteljesedésre. Ő az, aki napról napra egyre teljesebbé épít minket, megszabadít a hamis tökéletesség illúziójától, hogy megtapasztaljuk azt a szabadságot, örömet, az élet teljességét, amire teremtett minket.
A küzdelem, hogy tökéletesek, hibátlanok legyünk, kiszívja belőlünk az energiát, Isten tökéletesítő munkája viszont békével tölt el. Bízhatunk Istenben, hogy van hatalma rá, hogy akár hibáinkat is hasznossá tegye, és helyrehozza régebbi bukásainkat. Isten képe rajtam az a gyönyörű, egyedi nő, akinek teremtett, ha eszerint élek, nagy lépést tettem a valódi érettség felé.
Amikor álcát gyártok, megfelelni igyekszem. Amikor Isten képe szerint élek, feltöltődöm. Éljek hát akként, akinek saját képére megteremtett, és ezt igyekezzem kiteljesíteni.


Uram, a Te tökéletessé tevő hatalmad alatt szeretnék élni, ez tesz engem egésszé, teljessé, felnőtté. Segíts, hogy le tudjam tenni a tökéletesség maszkját, és váljak szabaddá azáltal, hogy a Te képed szerint élek. Jézus nevében, Ámen.

(Amy Carroll: Freedom From the Facade, Encouragement for today, 2016. július 13., www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest)

2020. január 21., kedd

Panaszkodástól hálaadásig

„Jó dolog az Urat dicsérni … Tetteid, Uram örömmel töltenek el, kezed művein ujjongok.” Zsolt 92,1.5

Úgy féléve feltűnt, hogy az otthoni hangulat már nem a régi. Valahogy semmivel sem voltunk elégedettek, mindenki negatív volt, tele elvárásokkal a többiek iránt. Öröm helyett panasz, elégedettség helyett nyafogás. Egymással is türelmetlenek voltunk.
Egy nap elegem lett. „Ennek véget kell vetni!”
AZ Úr mintha a „dicsér” szót súgta volna a szívembe, rámutatott, hogy hiányzik otthonunkból, az életünkből a hálaadás, az Isten-dicséret. Hazafelé az iskolából közöltem az új szabályt: „Mától kezdve Isten-dicsérő család leszünk. Mindenért hálát fogunk adni az Úrnak. Apróság vagy nagy dolog, közvetve vagy közvetlenül érint minket, dicsérni fogjuk érte Istent.”
Beszereztem egy kis füzetet, s egy tollal együtt a tévéállványra tettem. Este belelestem, s elragadtatással olvastam kislányom első bejegyzését a lap tetejére írt „Dicsérlek, Uram, mert…” folytatásaként: „Brownie-t sütöttem. Beengednek edzeni a Központba.” A következő napokon szaporodtak a bejegyzések, mindenki írt a füzetbe.
- Mrs Macedóért, az angoltanáromért
- Eladtam 31 doboz sütit a cserkésznapon
- Apa munkájáért
- A ma reggeli családi áhítatért
- 85 doboz süti kelt el
- Ma nem kell túlóráznom
- Nincs semmi bajom…
Ahogy telt az idő, s folytattuk a hálaadást, az otthoni hangulat kezdett megváltozni.
Mai igénkben a zsoltáros arra tanít, hogy jó dolog az Istent dicsérni. Valami titokzatos erő van abban, ha dicsőítjük az Urat. A hálaadással együtt járó öröm elfogadóbbá, elnézőbbé tett minket, melegebbé, barátságosabbá az otthoni hangulatot.
Hogy mostmár csak kedves, dicsérő szavakat hallok? Korántsem. Emberek vagyunk, s újra meg újra panaszkodunk is. De az Istendicsérő füzetünk felhívja figyelmünket Isten jóságára, készségesebbé tesz a hálaadásra. Megtapasztaltuk, hogy „jó dolog az Urat dicsérni”.
Minden nap van alkalom a hálaadásra, hol apróságokért, hol fontosabb dolgokért. A dicséret enyhít a terheken, s életünk mások számára is jó illatot áraszt.
Próbáljátok ki. Adjatok hálát Istennek a szabad parkolóhelyért a bejárat mellett, vagy a távolabbiért, ami alkalmat ad a sétára a szabad levegőn. Dicsérjétek Istent a banki ügyintéző kedvességéért. A kora reggeli felkelésért, ami lehetőséget ad arra, hogy élvezd a természet hajnali szimfóniáját – még akkor is, ha a kutyád ébresztett fel szombaton reggel öt órakor.
Dicsérd az Urat! Jó neked, és jó azoknak, akik veled élnek.

Uram, dicsérő éneket akarok énekelni neked minden nap viszonzásul jóságodért. Bökd meg a szívemet, hogy ezt mindig megtegye, hisz Te, Uram, mindig méltó vagy a dicséretre! Jézus nevében, Ámen.

(Encouragement for today, 2012.08.10.
www.proverbs31.org
eszmelkedesek.blogspot.hu
fotó:pinterest)

2020. január 20., hétfő

Békesség ebben a felbolydult világban...


A mindent megoldani akaró énem nyugtalan.

Bárcsak lenne egy varázspálcám, vagy megtalálnám a megfelelő szavakat, hogy rendet tegyek ebben a káoszban. Hallgatva mások beszélgetéseit, azt látom, hogy nagyon sokan így éreznek:

"Ha ezt tennénk ... akkor minden rendeződne."
"Ha ehhez folyamodnánk .... minden véget érne."

Amikor a híradót nézem, leterhel az emberek egymást bántó gonoszsága.

Persze, most mondhatná valaki, hogy egyszerűen ne kapcsoljam be a híradást, ne nézzek, olvassak leterhelő riportokat.

Sajnos, ez a hozzáállás azonban nem oldja meg a problémákat, drága barátnőm.

Még most is, amikor az ujjam a billentyűzeten pötyög, arra vágyom, hogy megfelelő szavakat találjak, amelyek segítenék megoldani a világunkon jelenlévő szörnyűségeket, vagy a mindannyiunk által vágyott békét megteremtenék...

Az erőtlen emberi próbálkozásaim helyett azonban inkább az Úrhoz fordulok néhány őszinte kérdéssel:

- Miért, Uram?

- Mit tegyünk ebben a felbolydult világban?

- Személy szerint, mi az én feladatom?

Jézus gyakran beszélt tanítványainak a világot érintő válságról. Valószínűleg, ez nem volt a tanítványai kedvenc témája, de méltán jellemezte az őket körülvevő állapotokat. Logikus volt erről a problémáról beszélgetni.

Mi sem teszünk említést erről szívesen. Inkább azon bibliai részeket szeretjük emlegetni, melyek a jóságról, szépségről, ígéretekről szólnak. Ritkán idézzük az alábbi verseket:


Ezeket azért mondom nektek, hogy békességetek legyen énbennem. A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot."
János 16:33



Fogtok hallani háborúkról, és hallotok háborús híreket. Vigyázzatok, meg ne rémüljetek, mert ennek meg kell lennie, de ez még nem a vég.
Máté 24:6


A rend megteremtése érdekében emberi eszközökhöz nyúlunk, új törvényeket fogalmazunk meg, tanácskozásokat hívunk össze, hogy közös nevezőre jussunk. (nem fog megtörténni.)

Persze, nagyon sok hasznos dolgot tehetünk, de a mai napon le szeretnék ülni Jézus lábához, és meghallgatni mit mond a fenti versekben. Mert Jézus, miközben a fájdalomról, nehézségekről, háborúkról beszél, az Ő megnyugtató jelenlétét is felajánlja nekünk.

Békére lelhetünk Jézusban.


Ez az ígéret nem egy vállon-veregetős, "minden rendben lesz", üresen csengő, odavetett ígéret, hanem egy mélyen gyökerező megnyugtatás, mely elcsendesít bennünket a bizonytalanságban. Mert létezik olyan békesség, mely túlmutat minden körülményen.

De a kijelentésnek egy másik vetülete is van. Jézus nem csak megnyugtatta, hanem figyelmeztette is a tanítványait.

Jézus azt kérte, hogy tanítványai ne adják fel a küzdelmet.

Ha mi mélyen gyökerezünk Jézusban, és Tőle származó belső békénk van, akkor ez azt jelenti, hogy elég erősek vagyunk (Jézus segítségével), hogy megéljük a próbákat, háborúkat, háborúk híreit, hogy megtapasztaljuk a világunkban lévő rengetek fájdalmat, és ennek ellenére, ne adjuk fel a küzdelmet.


Rengeteg feladat vár ránk, és nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy félve elrejtőzzünk.

Jézus beszélt első követőinek arról, hogy káoszra, kemény szituációkra számítsanak, de mindig megerősítette őket a következő ígérettel: "Itt vagyok melletted, ne add fel. Folytasd amit elkezdtél, tudom, hogy végig tudod csinálni."

Ebben a felbolydult világban ragaszkodjunk az Igazsághoz.

Ezt tették a tanítványok is. Életük végén pedig bizonyságot tettek a következőkről:


Nem döntöttek volna másképp, még egyszer ugyanezt az utat választanák.
Jézus megismerése mindennél többet jelentett számukra.
Jézus szeretete, és nem pedig a körülmények voltak, amelyek örökre megváltoztatták Őket.

Mély késztetést érzek, hogy imában Istenhez forduljak:
Az országomért szeretnék imádkozni. Arra vágyom, hogy a faji megkülönböztetés megszűnjön. Imádkozom a merényleteket megélt ártatlan nőkért, férfiakért, gyerekekért és hozzátartozóikért. Imádkozom barátaimért, akik a világ túlsó részén élnek, és akik számára életveszélyt jelent kereszténységük. Imádkozom Isten gyülekezetéért, hogy valóban szeretni tudja az embereket.

Tudom, hogy én, egyedül, nem változtathatom meg a világot. Nem is ez a dolgom. Azonban, imában hordozhatom ezeket a problémákat. Hiszem, ha mindannyian megtesszük a saját kis részünket, reménykedhetünk a változásban. Teljes szívvel megragadom azt, amit Jézus a tanítványainak mondott, hiszen Te és én is az Ő tanítványai vagyunk.

Jézus azt mondta, hogy legyünk bátrak, ne féljünk.
Tehát ahelyett, hogy a mindennapjainkat félelemben élnénk meg ebben a káoszban, mely körbevesz bennünket, erősödjünk meg és mélyen gyökerezzünk Jézusban!


2020. január 19., vasárnap

Ne gondold túl

Ne aggódjatok semmi miatt! Bármilyen helyzetben vagytok is, imádkozzatok! Kérjétek Istentől, amire szükségetek van. De amikor imádkoztok, mindig adjatok hálát Istennek!

Nem tudom mit kezdjek az életemmel—és kifutok az időből, hogy kitaláljam. Mi van akkor, ha soha nem találom meg? Mindig boldogtalan és üres leszek? Soha nem fogom elérni a célomat? Mit fog Isten ezzel kezdeni- rossz szolgának fog hívni engem? Össze vagyok zavarodva. Iránymutatásért imádkozom, miért nem válaszol Isten rájuk?

Talán túl bűnös vagyok, vagy ehhez hasonló. Tudom többet kellene olvasnom a Bibliát. Ez talán egy
börtön, amiben vagyok, valaminek a büntetése? Tényleg sokkal rosszabb vagyok, mint mások? Talán
nincs is semmiféle ajándékom vagy tehetségem. Vagy csak soha nem volt esélyük arra, hogy kifejlődjenek. Lehet, hogy elszalasztottam a lehetőségeket, lehet, hogy már késő bármibe is fogni. Akkor, most mihez kezdjek? Nem tudom mit kellene tennem....

Hasonlítanak néha ezek a gondolatok a tieidhez? Talán nem az elhívásodról, hanem azokat a küzdelmeket tükrözik, amikor igyekszel megtalálni a párodat, vagy amikor házat tervezel venni, vagy rendszeresen edzeni akarsz, vagy éppen egy konfliktust élsz meg az anyukáddal vagy a főnököddel. Hajlamos vagy túlgondolni a dolgokat? Aggódni és töprengeni? Végtelenül, magatehetetlenül, eltúlzóan gondolkodsz problémáid jelentésén, okain és a lehetséges következményein?

Sokan úgy gondolják, hogy amikor valami miatt a padlón vagyunk, meg kellene próbálnunk kiértékelni és analizálni a saját véleményünket, érzéseinket és helyzetünket minden szempontból, hogy betekintést nyerjünk és megoldásokat keressünk boldogtalanságunk enyhítésére. Azonban számos kutatás jelent meg az elmúlt 20 évben, ami kimutatja, hogy ha így teszünk ez negatívan hat a gondolkodásunkra: fenntartja vagy rontja a szomorúságot bennünk, felerősíti a negatív gondolatokat, kimeríti a motivációnkat, felőrli az energiánkat, zavarja a koncentrációt, és általában hátráltatja a problémamegoldás lehetőségét.

Sonja Lyubomirsky professzor így ír: „Bár az emberek azt gondolják, hogy mélyen önmagunkba és a
problémáik gyökerére látnak amikor elemzik magukat, ez ritkán a valóság. Sokkal inkább egy eltorzult, pesszimista képet kapnak az életükről.” Valamint hozzáteszi: „Ki kell szabadulni az elemzés csapdájából, - más szóval, azonnal abba kell hagyni a túlanalizálást.”

A Filippiekhez írt levél 4: 6-13 versei alapján, szerintem Pál egyetértene a professzorral. Állj meg most, és olvasd el “az Erővel teli verseket” és utána folytatom.

Ne aggódjatok semmi miatt! Bármilyen helyzetben vagytok is, imádkozzatok! Kérjétek Istentől, amire szükségetek van. De amikor imádkoztok, mindig adjatok hálát Istennek
Isten békessége megőrzi majd szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban. Ez a békesség olyan hatalmas, hogy minden képzeletet felülmúl.Végül, testvéreim, azokon a dolgokon gondolkodjatok, amik igazak, dicséretre méltók, igazságosak, tisztességesek, szépek, tiszteletre méltók, kiválók és dicséretesek.
Amit megtanultatok, elfogadtatok, hallottatok és láttatok tőlem, azt továbbra is tegyétek meg, és veletek lesz a békesség Istene.
Nagyon boldog voltam az Úrban, mert hosszú idő után ismét gondoskodtatok rólam. Tudom, hogy már korábban is gondoltatok rám, de nem volt rá lehetőségetek, hogy ezt megmutassátok.
Ezt azonban nem azért mondom, mintha valamiben hiányt szenvednék. Mert megtanultam, hogy mindig elégedett legyek azzal, amim éppen van.
Tudom, hogyan éljek, amikor szegény vagyok, és azt is, hogyan éljek a gazdagsággal. Ismerem a jóllakást és az éhezést, a szükséget és a bőséget is. Megtanultam, hogyan nézzek szembe bármikor, bármilyen helyzettel.
Mert mindenre van erőm a Krisztus által, aki megerősít.

Ahogy látjuk a hatodik versben, Pál 3 egyértelmű utasítást adott nekünk, akik túlagyaljuk a problémáinkat. Azt mondja: 
1) ne aggódjatok semmi felől
2) mindenért imádkozzatok 
3) mindenért adjatok hálát Istennek.

Mi lenne ha, belevésnénk a szívünkbe ezt az utasítást és elkezdenénk a gyakorlatban alkalmazni? 
Mi lenne, ha ma eldöntenénk hogy nem aggodalmaskodunk? 
Mi lenne akkor, amikor elkezdünk aggódni,megállnánk és imában átadnánk Istennek a helyzetünket? Mi lenne ha utána megköszönnénk neki, hogy gondot visel a problémáról?
Mi lenne, ha a szabad időnkben arról gondolkodnánk, hogy milyen csodálatos Istenünk van, aki gondot visel rólunk?
Mi lenne ha, számon tartanánk minden áldást és Isten hűséggel teli tetteit ma- és holnap újra, és a következő héten is folytatnánk a hálaadást? Akkor mi történne?

Pál a hetedik versben azt mondja, hogy hatalmas békét fogunk megtapasztalni—azt a fajta nyugalmat
amit el sem tudunk képzelni. Béke, ami nem hasonlítható semmihez! Ez a fajta béke olyan hatalmas, hogy megvédi a szívünket és elménket— csak ez a béke az ami segít, hogy ne aggódjunk és legyünk hálásak mindenért.

Számomra ez egy el nem múló boldogságnak hangzik! Szóval ma ne gondoljunk túl semmit se. De ne is imádkozzunk túl keveset érte. Döntsünk úgy, hogy boldogan és hálával telten éljük meg a napot. Keljünk fel holnap és tegyünk ugyanígy.

Drága Atyám,
Feléd fordulok és átadok neked minden félelmemet és problémámat, a te kezedbe teszem le a mai napomat. Tudom, semmit sem tudok megoldani azzal, ha aggódom miatta – de Te mindent helyre tudsz állítani, mert számodra semmi sem lehetetlen. Köszönöm, hogy Te felügyeled az egész napomat. Jézus nevében, Ámen!



fotó:pinterest

2020. január 18., szombat

Olvasói gondolatok - Idővel jobb lesz

"Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel az igékkel!"


I. Thessz. 4:18.

Amikor az embert veszteség éri, az elmondhatatlanul nehéz. Amikor egy barátot veszít el, az leírhatatlan fájdalom. Ilyenkor fel tesszük magunknak a kérdést. Idővel jobb lesz? Vagy jobb lehet? Erre a választ csakis Isten tudja megadni. Az ő vigasztaló erejével jobb lehet napról napra, hónapról hónapra, évről évre. Én egy nagyon jó barátnőmet veszítettem el egy hirtelen jött betegség miatt. Még a főiskola évei alatt ismerkedtünk meg. Mindig nagyon jól megértettük egymást. A diplomaosztásaink után is tartottuk a kapcsolatot, de sajnos nem találkoztunk túl sűrűn, amit utólag sajnálok is. Viszont nem volt olyan dolog, amiről ne tudtunk volna jóízűen beszélgetni vagy nevetni. Házasságkötéseink után már a férjeink is csatlakoztak a baráti kapcsolatunkhoz. Innentől kezdve igyekeztünk együtt találkozókat szervezni. Tavaly a férjemmel úgy döntöttünk, hogy őket kérjük fel a szerintünk legfontosabb és egyben legszebb szolgálatra a keresztszülőségre. Ők ezt szívesen el is fogadták. Szerintem mindannyian azt terveztük, hogy ebben a barátságban így együtt fogunk megöregedni. Sajnos azonban ez nem így történt. Most a családja és mi is értetlenül állunk az események előtt. Hogy lehet, hogy ilyen hirtelen és ilyen fiatalon távozott közülünk. Mindenkit felkészületlenül ért a hír. Nem tagadom és nem is tudom, hogy a férjemmel az utolsó pillanatig reménykedtünk a gyógyulásában, még akkor is, amikor emberileg már lehetetlennek látszott a helyzet. De azokban az órákban is arra gondoltunk, hogy Istennek semmi sem lehetetlen és bíztunk a csodában. Sőt abban is hittünk, hogy bár nem volt ébren, de hallja amit mondunk neki. Folyamatosan imádkoztunk is érte miközben a családjában is igyekeztünk a lelket tartani. Isten meg is hallgatta az imáinkat, ugyanis ha csak egy rövid időre is, de javult a barátnőm állapota. Ezzel Isten egy pici remény sugarat ragyogtatott fel, éppen csak annyi időre, hogy a családtagjai el tudjanak búcsúzni tőle. Aztán pár nap múlva bekövetkezett, amitől mindannyian féltünk. A barátnőm nem tudott tovább harcolni a kórral és örökre megpihent.Nem tudom mennyi idő lesz míg majd elfogadjuk az elfogadhatatlant és felfogjuk a felfoghatatlant, de két dologban biztos vagyok. Az egyik az, hogy csak Isten tud majd ebben segíteni, a másik az, hogy soha nem fogjuk elfelejteni. És most fel teszem újra a kérdést. Idővel jobb lesz? Talán. De az is bizonyos, hogy csak a vigasztaló Atyánk tudja begyógyítani fájó sebeinket, ahogyan azt megígérte. "Vigasztaljon meg engem szereteted, ahogyan megígérted..." Zsoltárok 119:76. Bármilyen nehéz helyzeten megyünk most keresztül, bármilyen nagy is most a próbatétel, Isten segítségével túl juthatunk rajta és idővel enyhülnek majd a fájdalmaink. 

Vigasztaló Atyánk. Csak te tudsz gyógyírt adni fájó sebeinkre csak te tudsz minket átvinni az élet nehézségein. Te ismered egyedül szívünket és annak fájdalmait. Adj nekünk vigasztalást, reményt, hitet.Így legyen. Ámen. 

 Sz. Ágnes


Köd vesz körül?

„A mostani pillanatnyi könnyű szenvedés ugyanis a mennyei örök dicsőség túláradó mértékét szerzi meg nekünk. Csak ne a láthatóra, hanem a láthatatlanra fordítsuk figyelmünket. Mert a látható mulandó, a láthatatlan azonban örök.” 

2 Kor 4,17-18


Hogy kiszabaduljunk Dél-Florida brutális nyári hőségéből, elindult a család a gyönyörűséges észak-karolinai hegyek felé. Addig pancsoltunk a jéghideg hegyi patakokban, mígnem kezünk-lábunk fehérre gémberedett. Igyekeztünk minél több időt a szabadban tölteni, magunkba szívni a hűvös, kristálytiszta hegyi levegőt. A Kék Gerinc autóút volt az egyik kedvencünk, el is határoztuk, hogy másnap felfedezünk rajta néhány túra útvonalat, piknikezünk, majd meglátogatjuk Carl Sandburg csodálatos, történelmi, koloniális stílusú emlékházát.
Reggel arra ébredtünk, hogy az előző napi ragyogást csöpögő szitálás, sűrű köd váltotta fel. Nem hagyhattuk, hogy egy kis eső és köd megváltoztassa eredeti terveinket. Sokszor vakációztunk már Észak-Karolinában, tudtuk, hogy a köd gyakori vendég, még nyáron is. Bepakoltunk a kisbuszba, és irány a hegy.
Ahogy közeledtünk a Sandburg házhoz, a köd egyre vastagabb lett. Mire odaértünk, olyan sűrű volt, hogy alig tudtuk kivenni a letérőt az ajándékbolthoz, ahol jegyet vehettünk a ház és környékének felfedezéséhez. Elhatároztuk, hogy inkább visszajövünk máskor, de ha már úgyis ott voltunk, hát bemegyünk körülnézni az ajándékboltba.
Az üzlet tulajdonosa kedvesen fogadott, megkérdezte, veszünk-e jegyet a csoportos látogatáshoz, amihez vezetés jár, és kb. egy óra múlva kezdődik. Megrökönyödve kérdeztem. „Viccel? Látta mi van odakinn?” A tulajdonos mosolyogva válaszolt: „A ködre gondol? Az feloszlik addigra. Hány jegyet parancsol?” Utálom, mikor rám akarnak tukmálni valamit, legyenek bármilyen kedvesek és aranyosak – na meg talán rövidlátók. „Inkább várunk még, hogy lássuk, tényleg eloszlik-e a köd” – mondtam, és meg voltam győződve, hogy ez a homály, amilyen sűrű, még napokig fog tartani.
A boltban való nézelődés közben, észre sem vettem, hogy múlik az idő, csak a tulajdonos felszólítása térített magamhoz: „Negyedóra múlva indul a vezetés, most még lehet jegyet venni rá.” Odamentem az ajtóhoz, és mit látok: a köd valóban oszlani kezdett, néhol már az ég is látszott. Nem akartam hinni a szememnek! Egy- két perc, és a nap is kisütött, mintha a köd nem is létezett volna.

Néha úgy érezzük, a kételkedés köde, a félelem sötétje sosem oszlik el az életünkből. Isten ígéreteit felemésztik a nehézségek, amikkel szembesülünk. Legszívesebben káromkodnánk a történések miatt, nemhogy Istent dicsőítsük a krízis közepén. A szenvedés, a fájdalom elnyomják hitünket, megfeledkezünk róla, hogy ez a világ nem az otthonunk, gondjaink csak ideig-óráig tartanak. Emeld fel a fejed, barátnőm. Fordítsd szívedet és tekintetedet Isten felé – Ő ott van veled.
„Tekintetem a hegyek felé emelem: honnan jön segítség számomra? A segítség az Úrtól jön, aki az eget és a földet teremtette.” Zsolt 121,1-2

Uram, a segítségedre van szükségem. Belefáradtam, hogy a magam erejéből küzdjek meg a problémáimmal. Segíts, kérlek, hogy szememet rajtad tartsam, mialatt gondjaimmal vesződöm. Juttasd eszembe, hogy a Te erőd több mint elég bármi elviseléséhez. Ha pedig félek, taníts meg, kérlek, bízni Benned. Jézus nevében, Ámen.







forrás: Mary Southerland: Fogged In? Girlfriends in God – December 27, 2013 www.crosswalk.com/devotionals/girlfriends/ fordítász:eszmelkedesek.blogspot.hu fotó:pinterest.com

2020. január 16., csütörtök

Nem ismerem a jövőt, de tudom, Ki tartja kezében

„De az Úr így szólt Mózeshez: ’Nézd, én kenyeret hullatok nektek az égből. A nép menjen ki, és gyűjtsön magának egy napra valót belőle. Így akarom próbára tenni, hogy parancsom szerint jár-e el.’”


Egész éjjel alig aludtam, aggodalmaimat csak felnagyította a sötétség. Amint az első napsugarak betekintettek az ablakon, imádkozni kezdtem. Kiöntöttem Istennek a szívemet, a lába elé tettem mindent, ami foglalkoztatott.
Imádságomban felfigyeltem valamiféle ismétlődésre. Bármiről beszéltem, bármit osztottam meg Istennel, mindennek a hátterében ugyanaz állt: félelem, hogy hiányt fogok szenvedni valamiben.
Megváltoztak a körülmények, a jövő már nem volt olyan szilárd, mint valaha. Éreztem, hogy Isten arra biztat, hagyjam abba a rettegést, és bízzam rá az ismeretlent, amitől félek. Halk suttogást hallottam a lelkemben: „Én egyedül gondoskodom rólad”.
Behunyt szemmel, a könnyeimmel küzdve bólintottam. „Igen, Uram, Te vagy a Gondviselőm. Bocsásd meg, hogy kételkedtem gondoskodásodban. Békédet keresem, kérlek, vedd el tőlem a szívembe markoló félelmet. Nem tudom, mit tartogat a jövő, de tudom, hogy a jövőt Te tartod kezedben. Ámen.”
Kinyitottam a szemem, és éreztem, hogy Jézus arra hív, foglalkozzam még egy darabig az Ő igéjével. Elővettem a telefonomat, rákattintottam az alkalmazásra, ahol a napi elmélkedéseket szoktam elolvasni. Pár másodperc múlva sírni kezdtem, mert az elmélkedés, amit megnyitottam, mintha pár perccel azelőtti imám visszhangja lett volna. A megélhetés miatti félelmekről szólt, arról, amiről beszéltem Istennek. Szinte szóról szóra úgy fogalmazott, mint én korábban. Isten figyelt kiáltásomra, és azonnal vissza akarta igazolni, hogy hallott engem.
Az elmélkedés alapja mai alapigénk volt a Kivonulás Könyvéből. Isten csodálatos módon gondoskodott népéről. Az volt a célja, hogy ezzel közelebb vonja őket magához, mert arra voltak kényszerítve, hogy napi szinten rábízzák magukat a gondoskodására.
Az elmélkedés szerint Izrael népe mindenfelé tekintgetett segítségért, csak épp felfelé nem. Az egyiptomiak rabszolgái voltak, és miután Isten felszabadította őket, minden szükségleteikben csak Rá támaszkodhattak. Testükben már szabadok voltak, de gondolatban még fogva tartotta őket régi szokásuk, hogy emberektől és dolgoktól várják megélhetésük biztosítását.
Belegondoltam, én hova fordulok, és bizony, ez az irány sem felfelé mutatott. A munkámhoz fordultam. A férjemhez. A csekkfüzetemhez. A megtakarításaimhoz. Céljaimhoz és álmaimhoz. Kapcsolataimhoz. De most megváltozott minden, és Isten azt akarja, hogy Hozzá forduljak.
Kicsit tovább ezt olvastam a Kiv 16,8-ban: „Mózes azután így folytatta: ’Ma este az Úr húst ad nektek enni és holnap reggel kenyeret, hogy jóllakjatok. Az Úr ugyanis hallja, hogy ellene zúgolódtok. Mi vagyunk mi? Zúgolódástok nem ellenünk irányul, hanem az Úr ellen’.”
Hát igen. Én is zúgolódtam. Megosztottam másokkal a gondjaimat. Rá kellett jönnöm, hogy nemcsak Gondviselőmnek panaszkodtam, hanem Rá is. Arra, aki mindig gondoskodott rólam a múltban, és aki ezt teszi a jövőben is, még ha én nem is látom előre, hogyan.
Miután elolvastam az elmélkedést, és megköszöntem Istennek, hogy figyelmeztetett, hogy Ő az, aki gondoskodik rólam, béke öntötte el a szívemet. Elismertem, hogy szükségem van Istenre, Ő számomra Jehova-Jireh, és ettől megkönnyebbültem, a perspektíva előttem megváltozott.
Talán továbbra sem tudom, mit tartogat a jövő, de tudom, Ki tartja a jövőmet. Ő tartja kezében a tiédet is.


Uram, aggódó és kétkedő gondolataim foglya vagyok, bocsánatodat kérem ezért. Segíts örökre megjegyeznem, hogy Te gondoskodsz minden szükségletemről: testiekről, szellemiekről, érzelmiekről. Segíts felismernem, hogyan hullatsz mannát minden nap, add, hogy teljesen Rád tudjam bízni a jövőt. Jézus nevében, Ámen.

(Tracie Miles: I Don’t Know the Future, but I Know Who Holds It, Encouragement for today, 2016. április 11., www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest)

2020. január 15., szerda

Megbántottam Istent?

„Ne okozzatok szomorúságot Isten Szentlelkének, akivel meg vagytok jelölve a megváltás napjára.” Ef 4,30


Hát nem remek lenne, ha Isten azonnal válaszolna, mikor kérünk vagy kérdezünk tőle valamit?
Gondolj bele: mindig pontos iránymutatást, biztos eligazítást kapnál. Minden helyzetben pontosan tudnád, mit kell tenned. Vége a tétovázásnak, a kísérletezgetésnek.
Fantasztikus lenne!
Néhány hónapja nehéz helyzetbe kerültem. Egyfolytában azt kértem Istentől, világosítson meg, mit kellene tennem. Kutattam a választ a Szentírásban, kiváló igéket kaptam, amik illettek az adott szituációra.
De ennél többet szerettem volna. Egyedi, különleges szavakat, melyek az én egyedi, különleges helyzetemre vonatkoznak. Egyetlen konkrét mondat elég lenne. Valami… Bármi… Rövid, világos útmutatás.
Számtalan lehetőséget végiggondoltam. Ötletekkel bombáztam Istent. Még nyafogtam is egy kicsit. De nem érkezett különleges mondat.
Aztán egyik este, mikor elcsendesedtem, újra megkérdeztem: Uram, miért nem mutatod meg, mit tegyek ebben a mostani helyzetben? Pedig tudod, hogy küszködöm, és várom a nekem szóló igédet.
Pár pillanat múlva mai alapigénk, az Ef 4,30 ugrott a tudatom felszínére. „Ne okozzatok szomorúságot Isten Szentlelkének, akivel meg vagytok jelölve a megváltás napjára.”
Tessék?
A szívem megrendült. A vállam összecsuklott. Tekintetem a föld felé fordult.
Uram, hogyan okozhattam szomorúságot Szentlelkednek? Tudod, hogy az életemnél is jobban szeretlek.
Gyorsan vettem a Bibliát, felütöttem az Efézusiaknak írt levél 4. részénél. Ott állt előttem fehéren-feketén: „Ne okozzatok szomorúságot Isten Szentlelkének, akivel meg vagytok jelölve a megváltás napjára. Legyen távol tőletek minden keserűség, indulat, haragtartás, szóváltás, káromkodás és minden egyéb rossz” Ef 4,30-31.
Egyértelmű volt, hogy Isten fogta a szent szövegkiemelőjét, és végighúzta a speciálisan nekem szóló szavakon.
Csakhogy ez nem az volt, amire vártam.
Rám fért egy kis Biblia-tanulmányozás, elolvastam hát az Efézusi levél 4. részét, fellapoztam a kereszthivatkozásokat, átgondoltam a kommentárokat, hogy biztosan jól értsek mindent.
Aztán eltöprengtem a szituáción, aminek megoldásához vártam az útmutatást Istentől – csakhogy most nem a magam szemszögéből, hanem Istenéből tekintettem át.
Imádkoztam még egy kicsit, majd csendben maradtam, hallani akartam, nem beszélni egyfolytában. És akkor megértettem…
A korábbi napokban, mióta ez a dolog elkezdődött, észre se vettem, mennyi idegességnek, bosszúságnak, csúnya gondolatnak adok hangot. Mert nemcsak gondolatban foglalkoztam ilyenekkel, hanem a családomnak, és egy közeli barátnőmnek is juttattam belőle.
Továbbra is imádkoztam naponta, olvastam a Bibliát, és hallgattam dicsőítő dalokat. De minden alkalommal, mikor ez a dolog eszembe jutott vagy szóba hoztam, a keserűségnek és a haragnak egy apró magvát ültettem el a szívemben. A bűnnek ezek a parányi magjai gyökeret eresztettek, és a negativizmus csúnya ágaival kezdték befonni gondolataimat, életemet, hozzáállásomat, beszédemet.
Ez a bűn nem szakított el Istentől, de határozottan nehezítette a kapcsolatunkat, és elszomorította Isten Lelkét.
Nem vettem számításba, hogy a Szentlélek érzésekkel, érzelmekkel rendelkező Isteni Személy. Az én megnyilvánulásaim ellentétben álltak a Lélek gyümölcseivel: a szeretettel, örömmel, békességgel, türelemmel, kedvességgel, jósággal, szelídséggel, önuralommal.
Nem vesztegettem az időt, azonnal bocsánatot kértem, és megvallottam bűnömet. Semmi sem fontosabb számomra Istennel való szoros kapcsolatomnál.
Hogyan tudjuk tehát megőrizni barátságunkat a Szentlélekkel? Az efézusi levél felsorol néhány lehetőséget: „legyetek egymás iránt jóindulatúak, könyörületesek, és bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek Krisztusban” (Ef 4,32).
Amikor Krisztus szerint élünk, azaz megbocsátunk másoknak, kedvesek, jók vagyunk velük, őszinte szeretettel vagyunk egymás iránt, és szívünk gyengéd, ahogyan Isten megformálta, akkor Isten örül. Öröme gazdagítja Vele való barátságunkat, és sokkal kellemesebbé teszi kapcsolatunkat másokkal.


Mennyei Atyám! Köszönöm, hogy megajándékoztál Szentlelkeddel, aki Vezetőm és Társam életem során. Köszönöm, hogy feltétel nélkül szeretsz, olyankor is, amikor nem úgy viselkedem, ahogyan kéne. Add, hogy vegyem észre minden bűnömet, aminek nem vagyok tudatában, hogy megbánhassam, és folytathassam utamat Feléd. Jézus nevében, Ámen.

(Leah DiPascal: Did I Hurt God’s Feelings?, Encouragement for today, 2016.04.29., www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest)

2020. január 14., kedd

Éjszakai küzdelem

„Nappal szeretetét rendeli mellém, éjjel éneket ad számba az ÚR; imádságot életem Istenéhez.” Zsolt 42,8


Hogy történhetett meg? Mit kellett volna tennem, hogy megakadályozzam? Egyik gyermekem olyan döntést hozott, amitől pattanásig feszültek az idegeim.
Újabb álmatlan éjszaka következik. Az agyam nem fog tudni leállni. Napközben egész jól elvoltam, igyekeztem elmémmel és szívemmel is Isten ígéretére koncentrálni, hogy mindent javunkra fordít. De ahogy a nappal átadta helyét az éjszakának, úgy kellett egyre erősebben küzdenem a bizalomért, míg végül nem ment tovább.
Gyakran előfordul, hogy éjjel csak fekszem az ágyon, s a gondolataim csak járnak körbe-körbe, nem engedik el a gondjaimat. Olyankor a legerősebb a küzdelem. Háború zajlik a hitem és a félelmeim között.
Mi van, ha akit szeretek, sosem fogadja be Jézust?
Észnél lesznek a gyermekeim, ha a társak rosszra csábítják őket?
Mit tehetek rákos barátnőmért?
Hiába van nyugalomban a testem, a szívemben és az agyamban dúl a csata.
Szoktál te is küzdeni az éjszaka csöndjében? Talán azt hiszed: Másoknak nincs ennyi gondjuk. Mások csak élvezik az életet. Nekem miért olyan nehéz a szívem? A harcok, amelyeket vívunk, valóságosak, megfosztanak az alvástól, megfosztanak az örömtől.
Megoldást jelenthet Dávid fenti mondata a 42. zsoltárból. Nappal hagyta, hogy Isten szeretete vezérelje. Tudta, hogy Isten szereti, s ez segítette meghozni a nehéz döntéseket, amik a legjobb döntések voltak.
Éjjelre félrerakta a szavakat, a nehéz gondokat, gondolatokat, és csak dicsőítette Istent.
Kipróbálhatnánk Dávid módszerét. Mikor kihunynak a fények, válasszunk ki egy dicsőítő éneket, öltsük fel az igazság páncélját, és imádjuk Azt, aki hordozza és elrendezi gondjainkat. Mikor agyunk megpróbál visszafordulni valamelyik problémánkra, állítsuk le, és kezdjünk énekelni (akár csak gondolatban is).
Kipróbáltam a múlt éjjel, mikor agyamat újra ostromolni kezdték a bajok. Eszembe jutott egy felirat édesanyám szobájában: „Add ide nekem az összes gondodat, mielőtt lefekszel, én úgyis ébren maradok.” Aláírás: Isten.
Máris válasszunk ki egy éneket, amibe majd kapaszkodunk, ha kopogtatnak a gondok, s magukkal akarják hívni éjszakai túrára szívünket és elménket. Imádságod is legyen egy ének, amit egész nap énekelhetsz napkeltétől késő éjszakáig. Figyeld a szívedet, ahogy átadja helyét a félelem a hitnek, és bízni tudsz az Úrban.


Uram, nappal erősebbnek érzem magam, mint éjjel. Segíts, hogy jusson eszembe valamilyen dicsőítő ének, ami felemeli a szívemet, és megerősíti bizalmamat Benned nappal és éjszaka. Jézus nevében, Ámen.
 

(forrás:eszmelkedesek.blogspot.hu
Lynn Cowell: Battle in the Night
Encouragement for today, 2012.06.05.
www.proverbs31.org/devotions

fotó:pinterest)

2020. január 13., hétfő

Szerinted szép vagyok?

„ A királyt elkápráztatta szépséged…” Zsolt 45,12



Együtt táncoltunk fiaimmal harsogó zene mellett a konyhában, miközben szépen elraktuk az edényeket. Otthonunk szentélye az egyetlen hely, ahol táncolni tudok az utóbbi időben anélkül, hogy zavarba hoznám őket – ami persze nem akadályoz meg abban, hogy a kocsiban is ritmusra mozogjak egy-egy jó szám hallatán. Különben is, ma mindenütt táncra perdülnék, mert táncos kedvemben vagyok.

Hogy miért? Kaptam egy pár új csizmát. De nem ám amolyan szolid, negyveneseknek való lábbelit. Ez magas sarkú és kényelmetlen. De szépnek érzem magam benne.

Remélem, nem törlöd ezt az áhítatot, mert úgy gondolod, a valódi szépség belülről fakad. Én is tudom. De kérlek, olvasd tovább.

Emlékszem egy másik pár csizmára, amiben egyszer régen szépnek hittem magam. Valahogy rávettem nagymamámat, hogy vegyen nekem egy akkor nagyon menő go-go csizmát – harmadikos koromban. Fehér volt és feszes, zippzár futott az oldalán majdnem a térdemig. Abban a csizmában nem volt elég a járás, ide-oda billegtem, lebegtem benne.

Vacsorázni mentünk, nevetve forgolódtam a csizmámban, megrészegített a felnőttek figyelme, és csodálatos volt szépnek éreznem magam kilenc évesen.

Éltél már át ilyet? Legyünk bár harmadikosak vagy harmincvalahány évesek, női szívünk vágyik arra, hogy szépnek higgye magát.

Néha elbújunk ez elől a vágy elől. Úgy gondoljuk, egy keresztény nő a hiúság vétkébe esik, ha elismeri, hogy szép szeretne lenni. Nemde a jellemünk szépítgetésével kéne foglalkoznunk, nem a külsőnkkel? Emellett, minden nő tudja, milyen könnyen feltölt minket mások figyelme, elismerő tekintete az egyik pillanatban, s milyen értéktelennek, bizonytalannak érezzük magunkat rögtön a másikban.

Élénken emlékszem, hogyan pukkadt ki harmadikos lebegésem-lelkesedésem a go-go csizmákban, s ömlött szét bennem az értéktelenség érzése. Egyetlen szempillantás alatt elmúlt az est varázsa, mikor egy idősebb rokon éles szavakkal megdorgált: „Elég legyen. Hagyd abba a magamutogatást, és ülj már le.” Ezt tettem az est hátralévő részében. Csendben, szégyenkezve ültem, távolról sem éreztem már szépnek magamat.

Kislányokként és nagylányokként szépségünket gyakran eltemetik a hasonló megnyilvánulások mások részéről. Vagy áldozatává válik mindennapi kötelességtudatos robotunknak, megtört szívünknek, beteljesületlen álmainknak. Megpróbáljuk félrelökni magunkban a vágyat, s azt szajkózzuk, hogy a testi szépséggel foglalkozni haszontalan dolog.

Ám mélyen valahol érezzük, hogy ez hamisan cseng.

Szerintem sokkal közelebb áll az igazsághoz, ha úgy fogalmazunk: nem akarjuk, hogy kizárólag a külső szépségünk vonzzon valakit, de azt sem, hogy ne vegyen róla tudomást.

Arra vágyunk, hogy mind belsőnk, mind külsőnk szép legyen. Egyik a másik nélkül nem valós önmagunk, s mi azt szeretnénk, ha valaki látná, milyenek vagyunk valójában. Azt szeretnénk, ha valakit elkápráztatnánk teljes, külső-belső valónkkal.

Mi lenne, ha ahelyett, hogy lefokoznánk ezt a vágyat, inkább szeretettel elfogadnánk? Mi lenne, ha Isten által belénk ültetett vágynak ismernénk el, ami női szívünkhöz természetszerűen hozzátartozik?

Ahogy ezen elmélkedtem, hihetetlen dologra jöttem rá: Isten nemcsak nekünk adta ezt a vágyat, de ki is elégíti. A Király gyönyörködik szépségünkben (Zsolt 55,12).

A Király teljességemben lát engem. Látja, ahogy kínlódom, hogy segítsek gyermekemnek összeállítani újságkivágásokból a projektjét, vagy elkészíteni a pályázati anyagát, hogy ne legyen benne kivetnivaló. Látja, ahogy időt szakítok a barátnőmre, akinek bátorításra van szüksége, látja, ahogy a férjemet szeretem. És látja, ahogy a testem gondozásával törődöm.

Isten, a mi mennyei Atyánk alakította ki és teljesíti be vágyainkat. Kívülről-belülről ismer, és nem csalódik bennünk, nem elégedetlen. El van kápráztatva. Igen, tőled!

A Királyt elkápráztatja szépségünk. Hát ezért táncolok ma az új csizmámban. Gyere, csatlakozz hozzám. Vedd fel a legmenőbb cipődet, erősítsd fel a zenét, és táncolj. Rajtad van az Ő szeme, és gyönyörködik!



Istenem, semmi sem tesz szebbé engem, mint a Te szereteted. Köszönöm, hogy Mennyei Király vagy, aki mindenestül ismer és szeret engem. Jézus nevében, Ámen.

(Encouragement for today, 2011.01.18., Melanie Chitwood, www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest)

2020. január 12., vasárnap

Isten Szavában élni minden napot

Ne hagyd abba ennek a törvénykönyvnek az olvasását, hanem tanulmányozd éjjel-nappal, őrizd meg, és tartsd meg mindazt, ami ebben meg van írva. Akkor sikerrel jársz utadon, és boldogulsz.  

Józsué könyve 1:8

Tetszik, ahogy Józsué könyve rögtön a lényegre tér. Isten egyértelmű utasítást adott Józsuénak: „Ezért most te indulj el, kelj át a Jordánon, és vezesd át az egész népet arra a földre, amelyet Izráel népének adok!” Isten tudta, hogy a feladat nem könnyű, ezért további parancsokat is adott. Először is azt, hogy Józsué legyen erős és bátor. Ez a parancs Isten azon ígéretén alapult, miszerint Ő végig vele lesz és nem hagyja el. 

Második parancsa az volt, hogy maradjon meg Isten törvényében. Józsué nagyon ügyelt arra, hogy amit tesz, az Isten Szava szerint való legyen. Mintha Isten emlékeztette volna: „Az a plusz harmincnyolc év a pusztában? Nem lett volna, ha engedelmeskedtek!” Isten nem akarta, hogy Józsué elkövesse Mózes hibáit. Ezért fedte fel előtte a titok nyitját: „A törvény könyvét szüntelen tanulmányozd, igéit ismételd magadban, és gondolkodj azokon, hogy mindenben annak megfelelően járhass el.” Ha Józsué jó vezető, jó parancsnok és jó szolga akar lenni, akkor minden napját Isten Szavával kell élnie. Isten emlékeztette arra, honnan jön az ereje, a bátorsága és a bölcsessége: az Ő Szavából. 

A Bibliában találkozhatunk Isten ígéreteivel, amelyekből bátorságot nyerhetünk a mindennapokhoz. Azt olvassuk, hogy amennyiben Isten törvényei szerint élünk, az tetszik az Úrnak, ez pedig a mi szívünknek öröme, békessége és megelégedése lehet. Miért gondoljuk azt, hogy jól élhetünk, ha nem töltünk naponként időt Isten Szavával? Lehet, hogy néhány napba vagy akár hétbe telik, amíg sikerül beillesztenünk a napirendünkbe Isten Szavának olvasását és az arról való elmélkedést. 

Ugyanaz az Isten, aki azt ígérte Józsuénak, hogy útjain sikerrel jár az Ő Szava által, neked is ezt ígérte. 

Drága barátnőm, légy erős és bátor!

Ó, Atyám, szeretnék életem kihívásaival bátran és erős szívvel szembe nézni. Kérlek, segíts, hogy minden nap a Te Szavadban éljek. Segíts, hogy állhatatos legyek Szavad olvasásában és elrejtsem azt a szívembe. Jézus nevében, Ámen.



forrás:YOUVERSION:Józsué könyve- járj győztesen
foto: pinterest

2020. január 11., szombat

Olvasói gondolatok - Gyógyító szeretet

Mert ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de kezei meg is gyógyítanak” 

(Jób 5:18)

Egész életünk változások folyamata. Csupán azt a kérdést kell feltennünk, hogy ez a változás pozitív vagy negatív módon befolyásolta az életünket. Alkalmanként az élet, hoz olyan fordulatokat, amelyben nem találjuk saját személyiségünket, néha el is veszítjük önmagunkat és eltávolodunk arról az útról amelyet Isten rendelt ki nekünk. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy tévútra merészkedtünk, sokkal inkább arról van szó, hogy szembesülünk milyen lett volna más életben élni, más életben folytatni tovább. Vannak helyzetek, amikor Isten úgy dönt ideje változni, és akkor kicsit mélyebben nyúl bele az ember életébe. Ezekben a helyzetekben döntéseket kell hozni és aztán szembe nézni a döntésünknek a következményével is. Az én életemben ez a fajta Isteni változási folyamat egy évet vett igénybe.(Persze Isten napról napra formál) Sokat harcoltam önmagammal a kétségeimmel a kérdéseimmel és az érzéseimmel. Egy ponton döntenem kellett: maradok e a jól megszokott, szeretett helyen a biztonságot adó falak között, vagy megnézem milyen a világ „odakint”. Döntésemet több tényező is befolyásolta, de utólag rá kellett jönnöm, menekültem az igazság elől és a szeretet elől. Minden képen ki akartam lépni a megszokott kerékvágásból, megtapasztalni valami izgalmasat ujjat és feledhetetlent. Abban a tudatban, hogy amikor vissza jövök minden ugyanúgy fog majd folytatódni ha eltelik ez az egy év. Az elmúlt évben rengeteg helyen jártam, rengeteg embert megismertem akik teljesen más világban éltek mint és amit eddig tapasztaltam. Viszont itt nem az élményimről akarok írni, hanem hogy sok fájdalom közepette mit akart tanítani nekem Isten, amit ha nem megyek el akkor sosem tapasztalok meg. Tapasztalatokban, örömben, rácsodálkozásokon, megélt pici csodákon keresztül az egészen fájdalmas hétköznapokon át ívelő évet tudhatok magam mögött. A változás sok esetben fájdalmas dolog, nem volt ez másképp az én életemben sem. Voltak pillanatok amikor minden rendben ment és úgy éreztem jól döntöttem. Voltak pillanatok amikor keservesen bántam, és fájt napról napra szembe nézni a döntéseim következményével. Ahogyan teltek a hónapok egyre tisztábban láttam mennyire elveszett ember vagyok Isten vezetése nélkül. Megtapasztaltam milyen amikor az ember életében a legnagyobb öröm a legfájdalmasabb döntéssé válik,ilyenkor rajzolódik ki Isten keze az életünkben. Ezekben a helyzetekben marad rajtunk Isten lenyomata, amely után visszavonhatatlanul változunk. Ahogyan teltek a hónapok egyre homályosabban láttam, nem csak Isten tervét, vezetését hanem önmagamat is. Ekkor kezdődött a magammal való harc. Nem tudtam elengedni egy olyan élethelyzetet, amely egyáltalán nem szolgálta az épülésemet, megrekedtem és tehetetlennek éreztem magam. Nem voltam képes a tisztán látásra és arra, hogy véget tudjak vetni egy olyan kapcsolatnak amely sosem szolgálta az épülésemet és az idő múlásával egyre bántalmazóbbá és fájdalmasabbá vált. Mindezek a harcok közepette az idő végezte a dolgát és haladt a maga csodálatos módján. Eljött az új tanév, a kényelmes falak közzé kissé félve tettem be a lábam , de hamar megtapasztaltam, hogy itthon vagyok, és eljött a regenerálódás ideje. Minden nap megtapasztalom Isten áldott gondviselését, úgy érzem, mintha Isten öntözné a lelkem. Változtam, sokkal intenzívebben élem meg az érzéseimet, azt aki vagyok, és akivé még Isten formálni fog. Rájöttem,hogy az a szeretet amely a legmélyebb sebet okozta nekünk arra is képes, hogy bekötözzön és meg is gyógyítson minket.

Tóth Henriett



Győzni fogsz!

A próbák nehéz percében, napján, esetleg hosszan elnyúló évében, lelkünk ellensége a következő szavakkal gyengít bennünket: "Vesztettél" De ez egy hazugság. 


De mindezekkel szemben diadalmaskodunk az által, aki szeret minket. 
(Róma 8:37)


Sérülések érnek bennünket életünk során. Sérülünk és sebeket kapunk. Még a mi Megváltónk is sebhelyesen ment el ebből a világból. Mindez azonban nem azt jelenti hogy legyőztek bennünket és vereséget szenvedtünk. Ezt tudatosítanunk kell magunkban, mert meghatározza harcunk minőségét. Úgy tekints magadra, mintha egy katona lennél aki éppen harcra készül. A parancsnokod így szól hozzád: "Már megnyerted a csatát. Az a dolgod, hogy a harcban az utasításaimat kövesd. A győzelem bizonyos számodra." Ezek után biztos, hogy kevesebb félelemmel és több hittel, kevesebb bizonytalansággal és több bizonyossággal, kevesebb fájdalommal és több erővel fogod a harcodat megvívni.

Még akkor is, ha a betegséged kiújul.

Akkor is, ha a társad elhagy.

És akkor is ha ismételten elbuksz, annak ellenére, hogy elhatároztad, hogy ez nem történhet meg többé.

És ezt nem könnyelműen mondom - mert ezek a viharok iszonyatos sérülést okoznak. Mindenünk fáj. Saját bőrünkön érezzük a szenvedést. Mert emberi lények vagyunk.

De a vereség nem a végzeted. 

Végül pedig: erősödjetek meg az Úrban és az ő hatalmas erejében.Öltsétek magatokra az Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög mesterkedéseivel szemben.Mert a mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak.Éppen ezért vegyétek fel az Isten fegyverzetét, hogy ellenállhassatok a gonosz napon, és mindent leküzdve megállhassatok.Álljatok meg tehát, felövezve derekatokat igazságszeretettel, és magatokra öltve a megigazulás páncélját,felsaruzva a lábatokat a békesség evangéliuma hirdetésének a készségével.Vegyétek fel mindenképpen a hit pajzsát, amellyel kiolthatjátok a gonosznak minden tüzes nyilát.Vegyétek fel az üdvösség sisakját is, és a Lélek kardját, amely az Isten beszéde.
(Efézus 3:10-17)


Kapaszkodj Isten ígéreteibe.


Állj meg a hitben.


Állj meg abban a reménységben, hogy a győzelem bizonyos számodra.


Egy dolgod van, szüntelenül Krisztusra tekinteni. Ő a te Kősziklád. Ő már megharcolta a harcot, és legyőzte ezt a világot. Légy hűséges Hozzá és engedelmeskedj utasításainak. És akkor győzni fogsz te is.







(Forrás: You are an overcomer by: Holley Gerth http://reneeswope.com/blog/ fotó: pinterest)