Labels

7 napos diéta (9) A hét fényképe (17) A hét idézete (20) A múlt feldolgozása (5) A szeretet mint életforma (2) adakozás (2) Advent 2013 (30) Advent 2014 (44) Advent 2015 (11) Advent 2016 (13) Advent 2017 (4) Advent2015 (1) Advent2017 (28) aggodalom (1) Aggódás (22) ajándék (11) Alapítvány (4) alázatosság (6) alkalmatlanság (5) Anyák napja (5) Anyáknapja (6) Apák napja (1) átadás (12) Atya (2) barátság (16) bátorítás (35) bátorság (5) Békesség (29) belső békesség (14) belső viharok (24) beszéd (6) betegség (1) Biblia olvasás (16) Bizalom (65) bizonyosság (1) bizonyságtétel (18) biztatás (3) böjt (2) bölcsesség (18) Bűnbocsánat (10) bűntudat (4) céltudatos élet (9) család (5) csalódások (5) Csendes percek (2213) csendesség (6) csüggedés (13) Depresszió (12) dícséret (2) dicsőítés (20) Döntések (20) Egy misszionárius naplójából (15) egyedül (2) együttérzés (12) elég vagy (1) elengedés (3) életöröm (8) elfogadás (9) Elgondolkodtató történetek (16) elhívás (1) elismerés (3) előítélet (3) elutasítás (2) Emberekről van szó (14) emberektől való félelem (1) Emlékezés (2) engedelmesség (9) erő (15) fájdalom (12) fáradtság (9) feladat (14) félelem (14) feltámadás (5) feltöltődés (10) Filmajánló (4) fogadalmak (1) formálódás (1) Főoldal (154) Galéria (39) gondolataink irányítása (9) Gondolatok (42) gondoskodás (2) gondviselés (14) gyász (2) gyengeségek (5) Gyermeknevelés (31) Gyógyulás (11) győzelem (5) hála (11) hálaadás (11) harag (4) harc (6) házasság (29) hit (40) hozzáállás (3) Húsvét (10) hűség (8) identitásunk (8) időbeosztás (9) igazság (11) Igehirdetés (38) ígéretek (2) Igevers (4) Ima (44) imádság (21) Immánuel (2) irgalom (10) irigység (3) ismeretlen (1) Isten ajándéka (9) Isten ereje (14) Isten gondoskodása (31) Isten hangja (4) Isten hűsége (33) Isten időzítése (4) Isten keresés (3) Isten követése (16) Isten lát (2) Isten munkálkodása (13) Isten neve (6) Isten szeretete (85) Isten terve (26) Isten tudja (1) Isten válasza (18) Isten védelme (19) Isten vezetése (59) Istenen lévő tekintet (4) Istennel töltött idő (19) Istentisztelet (1) jellem (2) jellemsség (1) Jézus a világ világossága (2) Jézus áldozata (19) Jézus barátsága (2) Jézus eljövetele (2) Jézus képviselése (9) Jézus keresztje (1) Jézus követése (43) Jézus szeretete (17) jóság (4) jövő (2) kapcsolatok (31) karácsony (3) kedvtelenség (1) Kegyelem (26) keresés (2) kételkedés (8) kétségbeesés (4) kevélység (1) kiégés (2) kísértés (10) kitartás (12) konfliktusok kezelése (6) korlátaink (1) könyörgés (3) könyvajánló (1) Könyvklub Ezernyi ajándék (4) Könyvklub: A menedék (16) közösség (1) Krisztus követése (4) kritika (2) kudarc (1) küzdelem (13) Légy világosság (23) lehetetlen (2) magány (9) magvetés (3) margóra (1) mások elfogadása (1) megbízatás (2) megbocsátás (13) megelégedettség (9) megismerés (6) Megpróbáltatás (33) megtèrès (3) megváltás (6) megváltást (1) miért (1) mint Jézus (2) misszió (4) munka (2) nagylelkűség (1) neheztelés (1) nincs véletlen (1) nyugalom (9) nyugtalanság (2) odafigyelés (8) odaszánás (2) olvasói gondolatok (41) otthon békéje (2) öltözet (2) önbizalom (3) önértékelés (39) önuralom (1) önvizsgálat (23) önzetlenség (1) örök élet (9) őszinteség (1) összetöretés (3) Pásztor (1) pihenés (7) prioritások (2) próba (4) ráhagyatkozás (1) Receptek (4) Remény (28) rohanás (1) sóvárgás (5) stresszkezelés (6) szabadság (9) számadás (2) számolni Istennel (1) szavaink ereje (7) szégyen (2) szelídség (4) Szentlélek (5) szenvedés (1) szépség (5) szerelem (3) szeretet (47) szeretve élni (2) szeretve vagy (1) szív (1) szolgálat (24) szünet (1) támogatás (1) teherhordozás (5) tiszta szív (2) tisztánlátás (4) törődés (2) túlhajszolt élet (3) türelem (15) új élethelyzet (1) új év (8) ünnep (6) valentin nap (1) változás (21) várakozás (15) vendégfogadás (2) Versek (38) veszteség (1) video (8) Vigasz (7) vígasztalás (3)

2017. április 30., vasárnap

Lépj ki a bárkából!

Már hajnalodott, amikor Jézus odament hozzájuk a tengeren járva. Mikor pedig a tanítványok meglátták, hogy a tengeren jár, megrémültek, és ezt mondták: Kísértet ez! És ijedtükben felkiáltottak. De Jézus azonnal megszólította őket, és ezt mondta: Bízzatok, én vagyok, ne féljetek! Péter ekkor így válaszolt neki: Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy odamenjek hozzád a vízen! Ő pedig így szólt: Jöjj! És Péter, kiszállva a hajóból, járni kezdett a vízen, és elindult Jézus felé. Amikor azonban az erős szélre figyelt, megijedt, és amint süllyedni kezdett, felkiáltott: Uram, ments meg! Jézus pedig azonnal kinyújtotta a kezét, megragadta őt, és ezt mondta neki: Kicsinyhitű, miért kételkedtél?


(Máté 14:25-31)


Jézus és tanítványai több mint ötezer embert vendégeltek meg öt kenyér és két hal segítségével. Milyen hatalmas dolog volt ez! A tanítványok nem csak szemlélői voltak Jézus csodájának, hanem személyesen együtt kellett működniük az étel kiosztásában is. Ezen férfiak számára Jézus csodáinak megtapasztalása nem számított újdonságnak. Sőt, szerintem magukat érett, odaszánt és megingathatatlan követőknek tartották, amikor azonban Jézus elküldte őket a tengerre egy kicsi halászhajóban, miközben Ő a hegyen imádkozott, a hitük igencsak próbára tétetett.


Minden csodás és békés volt, - a tanítványok hitét is beleértve - mindaddig míg a vihar le nem csapott. Nem így vagyunk mi is? Nagyon könnyű Istenbe hinnünk, míg az égbolt csodálatosan kék, és a halászháló szakadozik a halak súlyától. De akkor is erősen kitartunk hitünkben, amikor egy borzalmas viharban hánykolódó hajónk oldalába kapaszkodunk? A tanítványok kétségbeesésükben segítségért kiáltottak, és Jézus a lehető legtökéletesebb időben és módon meg is érkezett. Gyakran, a tanítványokhoz hasonlóan, mi is megkérdőjelezzük Isten időzítését és tetteit. Amikor értetlenkedve bizonytalankodunk, akkor hitünket gyakran a félelem zsarnoksága alá helyezzük. Krisztus elszánt követői azonban készek feladni a megszokott és ismert dolgokat az ismeretlenért, mert ők úgy döntenek, hogy inkább Istent követik hitben járva, - nem pedig látásban és emberi bölcsességben bíznak. A tanítványok félelmére Jézus bátorítással válaszolt, és egy hívást intézett feléjük, kérve, hogy hitben és engedelmességben lépjék meg az első lépést. Azonban a hajóban egyedül Péter volt az, aki engedett a hívásnak, és hitben cselekedett.


Máté evangéliumának 14. fejezetéből a 28-29. verseket így olvassuk: "Péter ekkor így válaszolt neki: Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy odamenjek hozzád a vízen! Ő pedig így szólt: Jöjj! És Péter, kiszállva a hajóból, járni kezdett a vízen, és elindult Jézus felé."


Mert a hitben járás azt jelenti, hogy készek vagyunk feladni azt, amit látunk, a láthatatlanért és bizonytalanért. "A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés" (Zsidókhoz írt levél 11:1) Ez a vers a láthatatlan dolgokról való meggyőződésről és bizalomról szól, mert ha valamit nem látunk, még nem jelenti azt, hogy nem is létezik.


John Paton és felesége misszionáriusok voltak a Csendes óceán egyik szigetcsoportján. Egyik éjszaka ellenséges bennszülöttek vették körül a missziós telepet azzal a szándékkal, hogy felgyújtják a házakat, a házaspárt pedig megölik. Paton és felesége egész éjszaka imádkoztak, kérve Istent, hogy erősítse meg hitüket. Hajnalban csodálkozva látták, hogy támadóik egyszerűen sarkon fordulnak, és elmennek.


Egy év múlva a törzsfőnök keresztény lett. Paton megkérdezte tőle, hogy azon a bizonyos éjszakán mi állította meg őket tervük véghezvitelében. A törzsfőnök egy kérdéssel válaszolt: "Kik voltak azok a férfiak veletek?" Paton így szólt: "Senki sem volt velünk, a feleségemmel teljesen egyedül voltunk." Erre a bennszülött elmesélte, hogy katonák százait látták csillogó öltözékben és kivont karddal védelmezve a házaspárt. Isten nem csak készségesen, hanem örömmel is válaszol kéréseinkre. Sajnos azonban nem mindig tetszik nekünk válasza.


Tapasztalt halászként Péter jól ismerte a bárkákat és a viharokat. Azonban bizton kijelentem, hogy szerintem Péter még soha sem próbált meg előtte vízen járni, különösen nem tajtékzó tengeren. De hát ez mit sem számított, Jézus egyszerűen azt mondta: "Jöjj!" és ebben az egy szóban egy világot átölelő igazság rejtőzött. Erő minden próbához és viharhoz, bátorság minden jellegű konfliktus kezeléséhez, és az Isten jelenlétének ígérete. Minden egybefoglaltatik ebben a szóban azok számára, akik készek engedelmeskedni Jézusnak, elhagyják a bárka biztonságát, és kilépnek az ismeretlen vízre, hogy Jézushoz mehessenek. Isten azonban soha sem kényszeríti ránk akaratát. Engedelmességre hív bennünket, de a választást teljesen ránk hagyja.


Péter az engedelmességet választotta, amikor lecsatolta szandálját, felkötötte köntösét, és átlépett a bárka oldalán. Péter maga mögött hagyta az "ismert dolgokat", a biztonságot, átlépett félelmein, és egy mélyen gyökerező, Istenbe vetett hitben tette meg lépését. És ekkor történt az, amit mindannyian megtettünk már életünk egy bizonyos pontján. Levette szemét Jézusról és elkezdett süllyedni. Péter segítségért kiáltott. Olyan szép látni, hogy Jézus azonnal kinyújtotta kezét és megragadta Péter hadonászó karját. Én személy szerint valószínűleg hagytam volna ezt a kétkedő tanítványt, jól megleckéztetve, hogy egy súlyos kőhöz hasonlóan elnyelje a víz. Ám Jézus nem így viszonyult hozzá. Mert a mindent elfedező kegyelem jelen volt, - a viharban, Péter hitehagyásánál és a megmentésért való könyörgésben is. A szeretet meghallotta Péter kiáltását, és az irgalom megmentette őt.

Hogy vagy, kedves barátom? Viharban hánykolódsz éppen egy bárka oldalába kapaszkodva, azon töprengve, hogy vajon hol lehet Isten? Miért hallgat a menny? Bensődet félelmek és kétségek szorongatják? Kiálts hát Istenhez! Tedd meg hitben az első lépést, Ő eléd fog menni, és mindenképpen találkozni fog veled.




Atyám, a szívemet kétségek szorongatják, és nagyon félek. Szeretnék bízni Benned, Uram. Szeretném hitben megtenni a lépésemet, bízva abban, hogy te ott leszel mellettem a legnagyobb szükségben is, de bevallom, nagyon gyenge vagyok. Kérlek segíts, hogy meghalljam a hangodat a dühöngő hullámok zaja, és az emberi értelem tanácsának zajában. Adj erőt, hogy a körülményeim tengere ellenére is szememet mindig Rajtad tarthassam. Jézus nevében, Ámen


Ha félek is, benned bízom! 
(56. Zsoltár 4. verse)
Szerinted mit jelent Istenbe vetni a bizalmadat?


Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen!
(János evangéliuma 14:27)

Szerinted a békesség irányítja az érzelmeinket, vagy inkább a helyén kezelt érzelmek biztosítják számunkra a valódi békét? 

Lépd meg hitben az első lépést, és engedd, hogy Isten békessége uralja szívedet!

A békesség nem a konfliktus mentességet, nem is a gondok hiányát vagy pedig a probléma-nélküliséget jelenti, mert a békesség nem egy érzés, hanem egy Személy - Jézus Krisztus - és amikor igazán megismerjük Őt, akkor tapasztalhatjuk meg a valódi békét.







(Forrás: Girlfriends in God, Get out of that Boat, Mary Southerland, Copyrighted by Girlfriends in God, Inc. 2014, Used with permission, http://www.girlfriendsingod.com/2014/get-out-of-that-boat-2/)
fotó:pinterest.com

2017. április 29., szombat

Miért nem válaszol Isten az imáimra?

Zokogtál már valaha annyira, hogy végül könnyeid elapadtak? A bedagadt szemeid kiszáradtak, de lelked a bensődben még remegett, és értetlenül tekintettél a menny felé?

Én is.

A Bibliában is olvashatunk valakiről, aki ugyanígy érzett.

Kétségbe volt esve és össze volt törve. Oly mélyen volt, hogy enni sem tudott. Az Úr előtt kiöntötte lelke keserűségét: „Azután erős fogadalmat tett, és ezt mondta: Seregek URa! Ha részvéttel tekintesz szolgálólányod nyomorúságára, gondod lesz rám, és nem feledkezel meg szolgálólányodról, hanem ….” I. Sámuel 1:11

A fenti szavak több ezer évvel ezelőtt élt asszony aggodalmát tükrözik, de itt ülök, ebben a modern korban, és teljesen együtt érzek vele. Annáról van szó, akiről Sámuel első könyvében olvashatunk.

Anna baba után vágyakozott, és hiányérzetének fájdalmát csak fokozta férjének másik felesége, Peninna , akinek fiai és lányai voltak, és amikor csak tehette, ezt a tényt Anna orra alá dörgölte.

Van egy közös szál Anna, az én és a te történetedben. Mindannyian szeretnénk valamit, amit az Úr más nőknek megadott. Azt látjuk, hogy az Úr megáldja őket olyan területeken, melyeket visszatart tőlünk. Amikor ezekre a nőkre tekintünk, akkor mellőzöttnek érezzük magunkat.

Miért ők, Uram? Miért nem én?

Az Úr igazságtalannak tűnő hallgatása leterhelt szívünket keserű zokogásba taszítja. Ezután lelkünk mélyén összezavarodunk, megkérdőjelezünk mindent, amit igazságként hittünk. „Ha Isten jó, miért nem adja meg jóságosan szívem kérését?”

És ekkor, ha őszinték vagyunk magunkhoz, kétkedve nézünk Istenre. Hiszen mindent megtettünk, ami rajtunk állt. Odaadóan imádkoztunk. Bátor szívvel belekapaszkodtunk Isten ígéreteibe. Ennek ellenére semmi sem történt…

Mit tegyünk akkor, amikor mellőzöttnek érezzük magunkat? Mit tegyünk akkor, amikor békét keresünk Istenben annak ellenére, hogy bizonyosak vagyunk afelől, hogy Isten minden élethelyzetet jóra tud fordítani, életünkben mégsem érzünk változást?

Azt kell tennünk, amit Anna is tett, folytatjuk az imaküzdelmet.

Anna ahelyett, hogy saját kezébe vette volna az irányítást, Isten elé vitte kérését. Ahelyett, hogy hitetlenkedve elfordult volna Istentől, még közelebb húzódott hozzá, a várakozás helyét imával töltve ki.

Nekem nagyon példaértékű Anna rendíthetetlen hite. Meddősége és Peninna gonoszsága teljesen kétségbe hajszolhatta volna Annát, de ő nem engedte, hogy Istenbe vetett bizalma csorbát szenvedjen. Hitét nem a körülmények határozták meg, hanem Isten jóságának és hűségének tényébe kapaszkodott. Mély hittel, átéléssel és bátorsággal imádkozott a templomban, oly érzelem dúsan, hogy Éli, a főpap részegnek hitte. (I. Sámuel 1:13-14)

Négy verssel később már azt olvassuk, (17-20. vers), hogy Anna magányos sírásának helyébe egy újszülött kisbaba sírása lép. A 20. vers azért egyértelművé teszi, hogy Anna imájára a válasz nem érkezett meg azonnal: „Egy idő múlva Anna teherbe esett…” (kiemelés a szerzőtől)

Sámuel Isten tökéletes időzítése szerint született. Azért volt az időzítés lényeges, mert Sámuel fontos szerepet játszott Izrael történetének azon időszakában, amikor a bírák kora a királyság korára vezetett át.

Isten nem azért várakoztatta Annát, hogy büntesse őt. Nem érzéketlenül hallgatta sírását. Ő tőlünk sem fordul el hidegen a várakozásunk időszakában.

Azonban Isten annyira szeret bennünket, hogy csakis a megfelelő időben válaszol kéréseinkre.





( Lysa TerKeurst, Why Isn’t God Answering My Prayer?, 4.21.2017, http://lysaterkeurst.com/2017/04/why-isnt-god-answering-my-prayer/

fotó: pinterest.com)



2017. április 28., péntek

Köd vesz körül?

„A mostani pillanatnyi könnyű szenvedés ugyanis a mennyei örök dicsőség túláradó mértékét szerzi meg nekünk. Csak ne a láthatóra, hanem a láthatatlanra fordítsuk figyelmünket. Mert a látható mulandó, a láthatatlan azonban örök.” 2 Kor 4,17-18

Hogy kiszabaduljunk Dél-Florida brutális nyári hőségéből, elindult a család a gyönyörűséges észak-karolinai hegyek felé. Addig pancsoltunk a jéghideg hegyi patakokban, mígnem kezünk-lábunk fehérre gémberedett. Igyekeztünk minél több időt a szabadban tölteni, magunkba szívni a hűvös, kristálytiszta hegyi levegőt. A Kék Gerinc autóút volt az egyik kedvencünk, el is határoztuk, hogy másnap felfedezünk rajta néhány túra útvonalat, piknikezünk, majd meglátogatjuk Carl Sandburg csodálatos, történelmi, koloniális stílusú emlékházát.
Reggel arra ébredtünk, hogy az előző napi ragyogást csöpögő szitálás, sűrű köd váltotta fel. Nem hagyhattuk, hogy egy kis eső és köd megváltoztassa eredeti terveinket. Sokszor vakációztunk már Észak-Karolinában, tudtuk, hogy a köd gyakori vendég, még nyáron is. Bepakoltunk a kisbuszba, és irány a hegy.
Ahogy közeledtünk a Sandburg házhoz, a köd egyre vastagabb lett. Mire odaértünk, olyan sűrű volt, hogy alig tudtuk kivenni a letérőt az ajándékbolthoz, ahol jegyet vehettünk a ház és környékének felfedezéséhez. Elhatároztuk, hogy inkább visszajövünk máskor, de ha már úgyis ott voltunk, hát bemegyünk körülnézni az ajándékboltba.
Az üzlet tulajdonosa kedvesen fogadott, megkérdezte, veszünk-e jegyet a csoportos látogatáshoz, amihez vezetés jár, és kb. egy óra múlva kezdődik. Megrökönyödve kérdeztem. „Viccel? Látta mi van odakinn?” A tulajdonos mosolyogva válaszolt: „A ködre gondol? Az feloszlik addigra. Hány jegyet parancsol?” Utálom, mikor rám akarnak tukmálni valamit, legyenek bármilyen kedvesek és aranyosak – na meg talán rövidlátók. „Inkább várunk még, hogy lássuk, tényleg eloszlik-e a köd” – mondtam, és meg voltam győződve, hogy ez a homály, amilyen sűrű, még napokig fog tartani.
A boltban való nézelődés közben, észre sem vettem, hogy múlik az idő, csak a tulajdonos felszólítása térített magamhoz: „Negyedóra múlva indul a vezetés, most még lehet jegyet venni rá.” Odamentem az ajtóhoz, és mit látok: a köd valóban oszlani kezdett, néhol már az ég is látszott. Nem akartam hinni a szememnek! Egy- két perc, és a nap is kisütött, mintha a köd nem is létezett volna.

Néha úgy érezzük, a kételkedés köde, a félelem sötétje sosem oszlik el az életünkből. Isten ígéreteit felemésztik a nehézségek, amikkel szembesülünk. Legszívesebben káromkodnánk a történések miatt, nemhogy Istent dicsőítsük a krízis közepén. A szenvedés, a fájdalom elnyomják hitünket, megfeledkezünk róla, hogy ez a világ nem az otthonunk, gondjaink csak ideig-óráig tartanak. Emeld fel a fejed, barátnőm. Fordítsd szívedet és tekintetedet Isten felé – Ő ott van veled.
„Tekintetem a hegyek felé emelem: honnan jön segítség számomra? 2A segítség az Úrtól jön, aki az eget és a földet teremtette.” Zsolt 121,1-2




Uram, a segítségedre van szükségem. Belefáradtam, hogy a magam erejéből küzdjek meg a problémáimmal. Segíts, kérlek, hogy szememet rajtad tartsam, mialatt gondjaimmal vesződöm. Juttasd eszembe, hogy a Te erőd több mint elég bármi elviseléséhez. Ha pedig félek, taníts meg, kérlek, bízni Benned. Jézus nevében, Ámen.

Mary Southerland: Fogged In?, Girlfriends in God – December 27, 2013, www.crosswalk.com/devotionals/girlfriends/, kép: pinterest, fordítás:eszmelkedesek,blogspot

2017. április 27., csütörtök

Mi értelme ennek a sok kapcsolatnak?

„Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” Jn 13,34-35

Mintha minden nap csapatszemlén vennénk részt. Te is, tudom. Személyesen, online, mobilképernyőn, az emberekkel való érintkezések nem érnek véget.
Kezdjük reggel. Az első, akivel találkozol, a házastársad vagy egy szobatárs. Aztán eléd kerül egy gyermek, aki reggelit kér. A konyhapulton jelez a telefonod, sms érkezett valakitől. A postás virágos képeslapot hoz a nagymamától. Újabb csengés a mobilodon, valaki üzent a templomi közösségből, a családból – az életedből.
Aztán újabb emberek csatlakoznak a szemléhez.
Szomszédok, tanárok, a kedvenc bolti eladód. Munkatársakkal érintkezel, vagy szurkolókkal a focipálya szélén. És végül ott vannak az ismeretlenek, akikkel egy-egy pillanatra találkozol. A kapcsolatok egy részét te választottad, másokat úgy kaptál.
Miért kerülünk kapcsolatba ennyi emberrel? Talán azért küldi Isten utunkba őket, hogy megtanítson valamit általuk, vagy hogy mi nyújtsunk szeretetet feléjük?
Vegyük például az iskolai focikupán mellettem ülő nagypapát. Vagy az ismeretlen nőt, akinek sietős a dolga, és elém vág a lámpánál. Tudok-e kedvességet sugározni feléjük? Tudok érdeklődni a nagypapánál az unokájáról? Vagy tudok őszinte mosolyt küldeni a dühös autósnak?
A Szentírásban sok tanácsot kapunk arról, hogyan bánjunk vagy ne bánjunk egymással. Csak az Újszövetségben közel 40 előírást találunk, melyek mindegyike tartalmazza az „egymás” szót.
Mai alapigénkben maga Jézus adja az utasítást: „Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,34-35).
A szeretetben Jézus a minta. Az ő szeretete áldozatkész. Állhatatos. Feltétel nélküli. Nincs hozzá zsinórmérték. Akkor mutatjuk be pontosan Krisztus irántunk való szeretetét, ha úgy szeretjük a másikat, ahogy Jézus minket. Az emberek számára felvillan valami az evangéliumból, amikor Isten szeretetét próbáljuk tükrözni feléjük.
Itt egy másik példa az „egymás” igeversekre, melyet a „szemlén” résztvevőkre vonatkoztathatunk.
„A testvéri szeretetben legyetek gyöngédek egymáshoz, a tiszteletadásban előzzétek meg egymást” (Róm 12,10).
Azt kívánja tőlünk, hogy helyezzük a másikat magunk elé. Hogy néz ki ez a gyakorlatban? Nemcsak azt jelenti, hogy a legkisebb szeletet veszem ki a kókuszos süteményből, hogy a többieknek nagyobb maradjon. Nem csak azt jelenti, hogy kinyitom és megtartom az ajtót a másik előtt. A másik tisztelete azt jelenti, hogy az ő kívánságát és jóllétét tartom szem előtt, amikor én is vágyom valamire. Azt jelenti, hogy Istenre bízom, és elengedem azt az érzést, hogy előjogom van valamihez. Azt jelenti, hogy kedvesen és tisztelettel beszélek, néha engedek a másiknak, és nem rombolom, hanem építem őt.
Mások iránti tiszteletemmel Jézust tükrözöm. Ha az Úr is maga elé helyezett másokat, nekünk is meg kell birkóznunk ezzel, legyen bármilyen nehéz.
Ne gondoljak arra, hogy nem könnyű kapcsolatban lenni az emberekkel. Vegyem tudomásul, hogy hűség és szilárd eltökéltség kell hozzá. A házasságok néha azért bomlanak fel, mert elhalványulnak az érzelmek. Ha nehéz kitartani egy barátságban, inkább szakítunk. Csökkentjük a kapcsolattartást felnőtt gyermekeinkkel, mikor úgy véljük, túlságosan nagyot csalódtunk bennük. Pedig a Római levélben olvasható parancs egyértelmű: ne hanyagoljátok kapcsolataitokat, hanem szolgáljatok fáradhatatlanul. (Persze nem a kárt okozó, erőszakkal terhelt kapcsolatokról beszélek.)
Ha minden nap arra figyelek a másikra gondolva, hogy: „mit tehetek érte?” és nem arra, hogy „mi hasznom belőle?”, felfedezem, mekkora öröm Jézust szolgálni úgy, hogy nem várok érte semmit cserébe az emberektől.
Mutassam meg, hogyan értelmezem az „egymásért” élést, a tiszteletteljes szolgálatot azok felé, akikkel ma találkozom, Jézus örömhírét sugározva feléjük.
Igen, még azok felé is, akik beárnyékolják a napomat.




Segíts, Mennyei Atyám, hogy az emberekkel való kapcsolatomat lehetőségnek lássam az Örömhír terjesztésére. Jézus nevében, Ámen.

Karen Ehman: What’s the Point of All These People?, Encouragement for today, 2017.04.24., www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot, kép:pinterest

2017. április 26., szerda

Furdal a lelkiismeret?

„Az ő alkotása vagyunk: Krisztus Jézusban jótettekre teremtett minket; ezeket az Isten előre elrendelte, hogy bennük éljünk.” Ef 2,10


Összeszedtem az éttermi zacskókat, s egy sóhajtással belegyűrtem őket a szemetesbe. Egyik barátnőmtől kaptam aznap emailben egy receptet, ami egy csomó hámozással, szeleteléssel, párolással járt volna. Elképzeltem az ő szemetesét, ami papírzacskók helyett friss zöldséghulladékkal s egyéb olyan szeméttel van tele, ami bizonyítja, hogy az ő asztalán sokkal több otthon készült finomság fordul elő, mint az enyémen.
S ettől egy picit furdalni kezdett a lelkiismeret.
Előfordul bizony, hogy inkább érzek lelkiismeret-furdalást attól, ami nem vagyok, mint örömöt attól, ami vagyok.
De lélekmelegítő kegyelem várt rám aznap este egy tejcsárdában. Nemrég a lányom megkért, tartsak előadást egyik este a bibliakörben, aminek egyik szervezője volt. „Anyu, biztos sokan eljönnek akkor.”
Ezért hát akkor este vacsorafőzés helyett rendelkezésre álltam. Megint. Elkocsikáztam a tejcsárdához oldalamon kislányommal, akinek a szíve tele volt izgalommal, reménységgel. Sokan voltak. Fiatalok, meghívottak, szülők. Legalább kétszázan összegyűltek a boltban és az előtérben. Kislányom boldogan mosolygott.
Aztán vettem a mikrofont, és beszélni kezdtem. Szívből. Elmondtam a történetemet. Közvetítettem az igazságot. Meghívtam a jelenlévőket, fogadják be Jézust a szívükbe.
Sokan mondtak igent aznap este Istenre, olyanok, akik azelőtt nem tették. Egy tinédzser lány, aki egy éve öngyilkosságot kísérelt meg. Előrejött, hogy befogadja Jézust. Egy fiatalember könnyekkel a szemében. Egy anyuka és apuka. Előrejöttek Jézusért. És még sokan mások.
A tejcsárdában.
Egy olyan asszony segítségével, akinek a szemetese éttermi zacskókkal van tele.
Aki nem kiváló szakács. De aki meg akarja tanulni, hogy azért legyen hálás, amilyen ő, és ne azon keseregjen, amilyen nem.
Talán te olyan vagy, mint a barátnőm a sok zöldséghulladékkal a szemetesében, az ínycsiklandó illattal a konyhájában.
Örülj neki.
Vagy olyan vagy, mint én. A mi adományaink kevésbé illatoznak.
Örülj neki.
És a kegyelem ollójával vágd el a lelkiismeret-furdalás fonalát, ami a szívedre akar tekeredni.


Uram, Te a képmásodra alkottál, és erről hajlamos vagyok megfeledkezni. Segíts, kérlek, hogy abban leljem örömömet, amilyennek Te alkottál, és ne azon keseregjek, hogy nem vagyok olyan, amilyen lenni szeretnék. Jézus nevében, Ámen.

(Encouragement for today, 2012.07.25.Lysa TerKeurst, www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó:pinterest)

2017. április 25., kedd

Maradj edzésben



„...gyakorold magad a kegyességben” (I.Tim. 4:7)
(angol fordítás szerint: edzd magad, hogy Isten szerinti legyél)

 
 


Régen volt egy nagyon jól ugró lovam. A nyári szezonban begyűjtöttük a díjakat vele a különböző versenyeken. Képes volt arra, hogy egyik kerítést a másik után repülje át, miközben egy kiegyensúlyozott sebességben vágtatott. Kitartásra képeztük ki a lovamat. Amikor ősszel vissza kellett mennem az iskolába, zöld legelőn pihenhetett. Amikor hidegre fordult az idő, felnyergeltem, hogy egy kis öröm lovaglásra menjünk mielőtt a hó megérkezne. Egy kilométernyi lovaglás és három ugratás után fáradtan fújtatott és prüszkölt. Nem tudtam rávenni a további vágtára. Lehorgasztotta fejét, és a tempója lelassult. Lovam nem volt edzésben.
Időnként a lovamra gondolok, amikor kísértés kerülget, és nincs hova nyúljak, nincs erőm „nem-et” mondani. Ilyenkor (és én pontosan felismerem ezt az időszakot) nem kellene meglepődnöm, mert ekkor nem vagyok edzésben. Nincs kitartás bennem.
Mindannyian egyformák vagyunk. Csetlünk-botlunk miközben életünk útján haladunk, mert gyakran elhanyagoljuk a böjt, az imádság és a rendszeres Biblia olvasás lehetőségét. Amikor a kísértés megérint bennünket, vagy kemény próbát kell átélnünk, azon tűnődünk, hogy miért olyan gyenge a hitünk, hogy nincs erőnk nemet mondani a kísértésre, vagy miért csúszunk bele oly könnyen a depresszióba vagy miért kedvetlenedünk el oly könnyen. Segítségért könyörgünk Istenhez, de valahogy nem tudjuk megragadni azt, és megkísértődünk azzal a gondolattal, hogy Isten kegyelme nem elegendő számunkra, vagy Isten elfordult tőlünk.
Ez nem így van. Azért nincs erőnk, mert nem vagyunk edzésben. Nem várhatjuk el, hogy Isten szerint tudjunk egy csettintésre reagálni amikor nehéz időszakot kell megélnünk, ha nem edzünk.

A Timóteusnak írt első levél 6. fejezetének 11-12. verse így szól:Te pedig, Isten embere, kerüld ezeket. Ellenben törekedj igazságra, kegyességre, hitre, szeretetre, állhatatosságra, szelíd lelkűségre. Harcold meg a hit nemes harcát, ragadd meg az örök életet, amelyre elhívattál, amelyről vallást tettél szép hitvallással sok tanú előtt.
Törekedj. Harcolj. Ragadd meg. - más szóval: maradj edzésben.

Uram, kísértéskor gyakran azt gondolom, hogy kegyelmed nem elegendő számomra. Pedig csak arról van szó, hogy azért nem tudtam Isten szerinti lenni, mert nem voltam edzésben. Kérlek segíts, hogy törekedjem és ragadjam meg a lehetőségét, hogy hozzád közelebb kerüljek.
 
 
 
 
(Forrás: www.joniandfriends.org fotó:pinterest.com)

2017. április 24., hétfő

Egy hely, ahova tartozunk

„Ne hagyd el barátodat és atyád barátját, és ne menj testvéred házába nyomorúságod napján. Jobb a szomszéd a közelben, mint a testvér a távolban.” Péld 27:10


Ahogy ott ültünk az asztal körül a naplementével a hátunk mögött, jóleső sóhaj szakadt fel belőlem. Drága barátnőim arcán ragyogott a búcsúzó nap fénye, hangunk halk volt és meghitt. Szívünkben rég eltemetett témákra fordult a szó, nevetés gyöngyözött, könnyek peregtek, arcunk együttérzést, törődést tükrözött, míg apadtak-dagadtak a beszélgetés hullámai. Ahogy a sötétedés mélyülni kezdett körülöttünk, vonakodva álltunk fel, búcsúztunk egymástól, s tért haza ki-ki a családjához, az otthonához.

Szégyenkezve mondtam magamnak azon az estén: „Hol van ettől a Facebook…”

Ne értsetek félre. Én is odavagyok a közösségi hálózat-őrülettől. Lelkendezve újítok fel régi barátságokat, örömmel maradok kapcsolatban újdonsült barátokkal, akikkel egy-egy utazás hoz össze, s csudára élvezem, hogy a gyermekeimmel új utakon-módokon tudom tartani a kapcsolatot. Szórakoztató és élvezetes. Elbűvölő és elragadó. Nevel és ihletet ad. Szó sincs róla, hogy abba akarnám hagyni, de szükség van rá, hogy a helyén kezeljük, annak tartsuk, ami. Ami biztos: nem a hűséges kötődés helye.

A Facebook csak egy a közösségi oldalak közül, de mert a kedvencem, végeztem egy kis kutatást. 2004-es indulása óta 2010 elejéig felhasználóinak száma 1 millióról a döbbenetes 103 millióra emelkedett csak az USÁ-ban. 2009-ben 145 %-os volt a növekedés. És már rég nem csak a fiataloké. Jelenleg a 35-54 éves korosztály vezeti a felhasználók listáját, élükön a nőkkel. Furcsa módon, az 55 fölöttiek létszáma nőtt legnagyobb mértékben 2009-ben: 923% volt a növekedés!

Szinte hihetetlen! Eltöprengtem, mi lehet az oka a hálózatok népszerűségének. Nem kutattam mélyebben, de van néhány elképzelésem. Az idők során kultúránk egyre elszigetelőbbé vált. Az ipar terjedésétől, ami családjainkat kiragadta a falvak bensőségességéből, a légkondicionálásig, ami a kapu előtti kispadról a szobák hűvösébe vonzotta az embereket, egyre nehezebb feladatot jelent a valahova tartozás. Ahelyett, hogy egy életen át kötődnénk egy gyülekezethez, mindegyre más városba költözünk, más templomokba járunk. Ahelyett, hogy átszaladnánk a szomszédba a nagyi tanácsáért valami nevelési kérdésben, bekapcsoljuk a TV-t, vagy fellapozunk egy könyvet. Az asztal körül fogyasztott közös étkezés helyét átveszik az útközben itt-ott bekapott falatok, mialatt egyik elfoglaltságunkról a következőre hajtunk.

Ha mindez gúnyosan hangzik – elnézést kérek. Vérző szívvel írok, saját tapasztalatból. Rólam szól mindez. Én vagyok, aki befelé fordult, és bekapcsolja a gépét, ahelyett, hogy kitárt karokkal, kitárt lélekkel kifelé fordulna. Én vagyok, aki az utóbbi időkben ért csalódások miatt a barátság helyett a „barátkozás” felé fordult. Könnyebb távolról barátkozni, mint közeli barátnak lenni.

Elgondolkoztam nemrég, milyen korba és hova született Jézus. Isten saját tetszése szerint bármelyik korba küldhette volna. Miért nem a mi korunkba küldte? A televízió és az internet biztos gyorsabban terjesztette volna az Igét. Nem tudom, miért küldte Isten telefon, tévé és internet nélküli világba Jézust, de talán, mondom: talán, korválasztásának üzenete van számunkra. Jézus a szoros kapcsolatokat választotta üzenete terjesztésére újraeljöveteléig.

Saját képére és hasonlatosságára alkotott minket, a szemtől-szembe, szívtől szívig kapcsolatok elnyomhatatlan vágyával. Talán egyedül az igazi összetartozás Istennel és másokkal elégíti ki lelkünk állandó vágyakozását.

Uram, tudom, hogy Nálad igazi együvé tartozást találok. Segíts, hogy másokkal is hasonló kapcsolatot építhessek. Jézus nevében, Ámen.

(Encouragement for today, 2010.08.17.Amy Carroll, www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotÓ. pinterest)

2017. április 23., vasárnap

Templom

Már sokszor elgondolkodtam azon, mit jelent nekem a templom és a gyülekezet. Istennel való találkozást, tanítást, imádkozást – hangzott az első válaszom. De éreztem, hogy itt nem állhatok meg, ez nem fedi a valóságot.

Istennel bárhol találkozhatok. Az aluljáróban egy éhes koldus gyermek tekintetében, akinek a szendvicsemet odaadtam ugyan, de nem kérdeztem meg tőle, hogy mit keres ott, hol vannak a szülei, és ez a tekintet, a lelkiismeret-furdalás évek óta kísér.

A leghitetlenebb diákom mondatában, aki azt mondta nekem egyszer, miután megszidtam, hogy : „tudom én, hogy akármennyire is rossz vagyok, akármennyire nem tanulok, szeretnek itt engem.” 

Egy dalban, amit a kisfiamtól kölcsönkért fülhallgatóval hallgatok meg a családtól elcsent pár percben, mert tudom, hogy a lelkemnek most erre a simogatásra van szüksége.

Egy beszélgetésben a férjemmel. Egy ölelésben a gyermekemtől egy fárasztó nap után.

Hétköznapi kicsi csodákban, a gyógyuló sebeimben, az embereimben.

Szólhatok, imádkozhatok hozzá bárhol, bármikor. A zsúfolt buszon sebtében, vagy a hálószobánkban csendben. Lehet az imádságom szép és lehet szinte összefüggéstelen mondatok, szavak halmaza. Ő érti, akkor is, ha még én magam sem. Imám lehet egy beszélgetés, könyörgés, hála. Vagy csak egy különleges, szavak nélküli érzés. 

Tanít Ő mondatokkal, mozdulatokkal. Amiket én kapok és amiket adni tudok. Tanít a hibáimmal, bűneimmel, a sikereimmel, kudarcaimmal, csak meg kell állnom mindig egy kicsit, és láthatom a leckét, a tananyagot, láthatom, ahogy formál, ahogy korrigál, segít. 

Van, hogy nem megyek el istentiszteletre, de igyekszem, hogy az életem az legyen.

Van, hogy nem imádkozom, nem szólok, csak hagyom Őt munkálkodni bennem, csak figyelek, hogy merre vezet. De igyekszem, hogy a lelkületem imádságos legyen ilyenkor is, ima nélkül is. 

Mit jelent akkor nekem a templom, a gyülekezet?

Egy helyet, ahol sok emberrel együtt mondhatom a Mi Atyánkot, miközben kinézek az ablakon és a 10 emeletes bérház lakóira gondolok, értük imádkozom.

Itt tudom úgy meghallgatni az igehirdetés előtti éneket, hogy közben gyakran elerednek a könnyeim, mert telve van a szívem mindig valamivel: bánattal, örömmel, hálával, vággyal. Könnyeimmel kiürülnek ezek a szívemből egy órácskára és helyet adnak a tanításnak. Mire letörlöm őket, megérkezem.

Itt tudok Bibliát olvasni Istentisztelet előtt. Hétközben is kezembe veszem, de rövidebb idő múlva, mint szeretném, le is teszem. Hívnak a gyermekeim, a feladataim, az embereim, a háztartási teendők, a javítandó dolgozatok, a megírandó levelek, a beadandók, az elintézendők, beszélgetések, kirándulások, vagy csak egy hétvégi közös reggeli a családdal, amit egész héten vártunk. Engedek a hívásnak, hisz Istentől a kezembe helyezett teendők, ajándékok ezek, és várom a vasárnapot, amikor leülök a kedvenc helyemre, és olvashatom az Igét. Az igehirdetés előtt a Biblia irányba állít, a dal és a könnyeim átmossák a lelkem és készen állok.

Így tudok belefeledkezni az igehirdetésbe és elfelejteni mindent és mindenkit magam körül.

Itt tudok a férjem kezét fogva Úrvacsorázni. Előtte és utána pedig nézni a többieket, vagy olvasni és hálát adni azért a békességért, amit ilyenkor érzek.

Itt tudok egyre több emberhez odalépni, mert dolgom van velük, vagy csak mert jól esik.

Itt láthatom a férjem útját a hitben és a szolgálatban. Nagy ajándék ez nekem. 

Itt tudom feltenni a kérdéseimet, és remélhetem, hogy Istenből kiinduló válaszokat kapok. Legyen az igen, vagy nem, elfogadás vagy elutasítás. 

Itt tudom egy-egy pillanatra azt érezni, hogy valamit, épp egy kicsit már én is megértek ebből a számomra bonyolult és félelmetes világból.

Újra és újra beleborzongok az érzésbe, hogy Isten mennyire ismer engem. Amikor kicsi, ébredező hitű gyermeke voltam, vigyázott rám, fogta, szorította a kezem, el nem engedett. Már szinte fájt. Majd, amikor eljött az ideje, megajándékozott feladatokkal, társa lehetek. Persze, gyakran elfelejtem ezt. Elveszítem az önbizalmam, a lelkesedésem, megbántódok más egy óvatlan mozdulatán, szaván, elfáradok, visszajelzést, biztatást várok. Többet akarok, vagy éppen kevesebbet. Meg akarok felelni saját magam vagy mások valós vagy vélt elvárásának. Ilyenkor megállok egy kicsit, és Jézusra tekintek.

Ő ott lakik a lelkem mélyén. Oda kell eljutnom, hogy érezzem azt a békességet, amiből kiindulva újra kezdem minden nap. Hogy letisztuljon, leegyszerűsödjön minden. 

Hogy mit jelent nekem a gyülekezet, a templom?

Istennel való találkozást, tanítást, imádkozást. Istent és embereket. Azt, amit az élet maga.

Rácz Kornélia






Az én hitvallásom

De mindezekben diadalmaskodunk az által, aki szeret minket.

(Róma 8:37)



Épp olyan nap volt, mint a többi. Felkelt, és elkezdte szokásos napi teendőit. Felkelti a gyerekeket. Elkészíti az uzsonnájukat. Becsomagolja a táskákat. Elviszi őket a suliba. Tornázik, majd hazamegy.

Épp olyan nap, mint a többi... mindaddig, míg a konyhába lépve meg nem hallotta, hogy sms érkezett. Nem az ő telefonjára, hanem a férjéére. Nem volt számára ismerős a név. Egy női név. Biztos egy új munkatárs. Vagy ügyfél. Hiszen bízott a férjében, ugye?

Valami arra késztette, hogy mégis megnyissa az üzenetet. Ahogy az intim szavakon végigfutott a tekintete, szédülni kezdett, s a gyomra felkavarodott. A régebbi üzeneteket is átnézte, – és a szavak tőrként döftek a szívébe.

Hallotta, hogy a férje befejezte a zuhanyozást. Mit mondjon neki?

Nem mondott semmit.

Este aztán szembesítette férjét. A férje vallomást tett, bocsánatot kért, ígérte, hogy véget vet a kapcsolatnak. Ő hinni akart neki, de tudta, mennyire nehéz lesz. Az a nő egy másik államban élt. Gyakran dolgoztak, utaztak együtt.

„Fogok-e még valaha bízni benne?” – kérdezte magától.

Teltek a hetek, hónapok. Újabb üzeneteket, e-maileket talált. Végül megkérte a férjét, költözzön el, legalább egy időre.

Sírva jelent meg nálam. Kiöntötte a szívét, elmesélte, hogy megcsalták. Az árulás lelke mélyéig megrázta. Megrendülten hallgattam történetét
.
Elhagyatva, magányosnak érezte magát. Próbáltam gyenge szavaimmal vigasztalni, de tudtam, hogy nem erre van szüksége. Egyedül Annak az igazságai és ígéretei jelentenek gyógyírt számára, Aki sosem fogja megcsalni, sosem fogja elhagyni, sosem távozik el tőle. Ezért adtam a barátnőmnek egy Hitvallást, ami mindig emlékezteti fogja arra a tényre, hogy ő Krisztusban van és hogy Krisztus semmi körülmények között sem szegi meg ígéreteit. A következő kijelentéseket osztottam meg vele:


Ő szeret téged

"Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket Isten szeretetétől, amely megjelent Krisztus Jézusban, a mi Urunkban."
(Róm 8,38-39).


A Mindenható Isten ismer téged

"Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam, mintha a föld mélyén képződtem volna. Alaktalan testemet már látták szemeid; könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük."
(Zsolt 139,15-16 KNB).


Megbocsát neked

"Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól"
(1Jn 1,9).


Élete árán megváltott téged

„Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amelyet most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem” 
(Gal 2,20).


Isten céllal teremtett téged, a mesterműve vagy

„Mert az ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk” 
(Ef 2,10).


Győzni fogsz

„De mindezekben diadalmaskodunk az által, aki szeret minket” 
(Róm 8,37).


Valaki összetörte a szívedet? Megcsalt? Hazudott neked? Kihasznált? 


Elveszettnek érzed magad? Esetleg magányosnak? Legyőzöttnek? Kétségbeesettnek? Az értéktelenség érzésével küzdesz, úgy gondolod, hogy senkinek sem kellesz? Akit már senki sem szeret?


Nem vagy egyedül. Jézus megért téged, Ő együtt érez veled. Ő Azonosul fájdalmaddal, szenvedéseddel. Hiszen azok árulták el, akiket Ő teremtett., és azok hagyták el, akiket szeretett. Jézus, a mi Megváltónk és Szabadítónk megérti, min megyünk keresztül.


Az Ő élő és cselekvő Igéjének igazságaival és ígéreteivel gyógyítja sajgó sebeinket, reményt adva a reménytelennek tűnő helyzetekben, és igaz szavaival írja fölül a hazugságokat.


Drága barátnőm, ismételd el imádban a fenti hitvallást. Ültesd el ezen igazság magvait a lelkedben. Isten majd megöntözi és táplálja őket, hogy a szeretet, a remény és a hit mélyre nyúló gyökereit nevelje benned.


Mennyei Atyám, saját életemért imádkozom ma ezt a Hitvallást. Ültesd el mélyen a szívemben ezeket az igazságokat és ígéreteket, öntözd őket szereteteddel, és keltsd őket életre mostani helyzetemben. Fiad, Jézus Krisztus nevében kérem, Ámen.




"Ez a vigasztalásom nyomorúságomban, mert beszéded megelevenít engem."
(119. Zsoltár 50. vers)







(Forrás: May 7, 2014 My Faith Declaration Wendy Blight, http://proverbs31.org/devotions/devo/my-faith-declaration/)

2017. április 22., szombat

Fogadalmaim megújítása

„Hálaadással áldozz Istennek, és teljesítsd a Felségesnek tett fogadalmaidat! Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem.”


Zsolt 50,14-15.


Fiatal lányként nagyon szerettem volna karcsú lenni. Ehelyett én voltam a „duci lány” az úszócsapatban, az enyhén túlsúlyos a tánccsoportban, és mindig rosszul éreztem magam kétrészes fürdőruhában. 15 évesen felfedeztem a fogyasztó turmixokat, és rengeteget tornáztam, sportoltam, mozogtam.
Működött! Jó sok kilót leadtam, s végre jól éreztem magam a bőrömben.
Ekkor tettem magamnak egy fogadalmat: soha többé nem leszek kövér.
Első terhességem alatt annyira rettegtem a hízástól, hogy napi 5 km-t futottam minden nap a szülésig. Bármilyen áldozatra képes voltam, csak tartani tudjam magam a fogadalmamhoz. Karcsúság utáni vágyam szolgálatában álltam.
Ryan születése után még vékonyabb szerettem volna lenni. Elsősorban cukormentes italokból és keménycukorkából állt a diétám. Néha megengedtem magamnak egy-egy étkezést vagy pár falatnyi valódi ételt. Gyorsan leadtam újabb 5 kilót.

A kislányommal való terhesség alatt egy belső seb miatt ágynyugalomra ítéltek, abba kellett hagynom a testmozgást és a diétázást. Lauren megszületése után az ellenkező végletbe estem, mindent megettem, amit láttam, és felszedtem magamra 18 kilót.
Sokáig nem értettem küzdelmemet a kilókkal, mígnem egy tanítást hallottam az öröklött hajlamaink és az önmagunknak tett fogadalmak kapcsolatáról.
Emlékszem, hogy a szüleim állandóan küzdöttek a túlsúlyukkal. Sőt, tudomásom szerint a családban ez már nemzedékek óta probléma. Olyan örökség volt ez, amit saját erőmből akartam leküzdeni.
És ahelyett, hogy az Úr elé vittem volna problémámat, és az Ő szabadítását kerestem volna, megfogadtam, hogy magam leszek úrrá a helyzeten. SOHA többé nem leszek kövér.
Csakhogy ez a fogadalom nem csak az egyik, hanem mindkét végletbe belehajszolt. Rádöbbentem arra, hogy egészséges belső egyensúlyt csak úgy fogok találni, ha átadom küzdelmeimet az Úrnak.
Új fogadalomra volt szükségem, olyanra, amit nem magamnak, hanem Istennek teszek. Ami arra vonatkozik, hogy átadom neki az irányítást. Mindig.

Mai alapigénk arra bátorít, hogy a bajban mindig fordulhatunk az Úrhoz, és Ő ígérete szerint megszabadít bennünket, mi pedig az életünk által fogjuk Őt megdicsőíteni. Az a probléma, hogy legtöbbször mi akarjuk kézben tartani a dolgainkat, és a saját erőnkből akarjuk legyőzni a nehézségeinket.

Mi lenne, ha felajánlanánk Istennek az irányítási igényünket?

Mert, ha az elhatározásainkat a saját erőnkből akarjuk teljesíteni, akkor állandóan önmagunkra figyelünk, és ez állandó belső küzdelmet, békétlenséget okoz.
Az Úrnak tett fogadalmak viszont Krisztusra összpontosítanak, és ezáltal belső békességet hoznak.

Van olyan ígéreted, amit azért tettél önmagadnak, mert akár generációkon át tartó fájdalmakat, küzdelmeket tapasztaltál a családodban? Vannak olyan minták, amiktől szabadulni akarnál? Nem föltétlen a túlsúlyra gondolok. Lehetnek másfajta generációs megkötözöttségek: erőszakosság, idegesség, szexuális kicsapongás, a függőség különböző formái, vészmadárkodás, pletykálkodás, stb.

Felszínesen szemlélve hasznosnak tűnhet az önmagunknak tett fogadalom, de ha jól meggondoljuk, akkor nem érünk el vele mást, mint hogy hátráltatjuk a lelki fejlődésünket, mert a fogadalmainkat kezdjük szolgálni az Úr helyett. Az egészségemnek jót tett hogy nem akartam tovább vinni az egészségtelen táplálkozás mintáját amit családomban tapasztaltam. De nem tudtam maradandó sikert elérni és nem leltem békességre, míg át nem adtam teljesen életemnek ezen területét is az Úrnak.


Most már nem állok messze az egészségesnek mondható testsúlytól. Nem a saját erőmből értem el ezt az eredményt. Azóta is napról napra tanulom, hogy életem minden mozzanatában – beleértve az ételek iránti vágyakozásomat is - az Úr segítségére hagyatkozzam.


Uram, ha a saját erőmre támaszkodom, akkor kifáradok és elesek. Segíts, hogy Benned bízzam. Igéd biztat, hogy ha Hozzád fordulok, megszabadítasz! Köszönöm, hogy a Te Neved ereje szabadságot ad. Egyedül a Te erődre és irányításodra akarok ezentúl hagyatkozni. Jézus nevében, Ámen.




(Forrás: Stephanie Clayton: Renewing My Vows, www.proverbs31.org/devotions, fotó: pinterest.com)

2017. április 21., péntek

Nem merek bátran imádkozni

„Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének.” (Jak 5,16)

Bevallom, néha nem merek bátran imádkozni.
Nem azért mintha nem hinném, hogy Isten mindenre képes. Hogyne hinném. Odavagyok Jézusért. Teljes erőmmel követni akarom. Engedelmeskedni neki. Kalandra kelni Istennel.
Ingadozásom tehát nem abból ered, mintha kételkednék Istenben. Inkább magamban kételkedem, abban, hogy fel tudom-e ismerni, mi az Isten akarata. Tény, hogy Isten néha úgy dönt, nem tesz semmit. Ha pedig Ő a Nem mellett dönt, én pedig vadul imádkozom az Igenért, úgy érzem, nem vagyok összhangban az akaratával.
Ismered ezt az érzést?
Annyira szeretnék Isten akaratával azonosulni, hogy ilyeneket mondok imádkozás közben: Uram, kérlek, gyógyítsd meg a barátnőmet, de ha magadhoz akarod őt venni, azt is elfogadom.
Miért nem imádkozom bátran: Uram, gyógyítsd meg a barátnőmet! És aztán továbblépek, tudva, hogy nem imádkoztam hiába – függetlenül attól, mi következik ezután.
A bátor imádkozás átemel a vallásos megszokásból az Istennel való hiteles kapcsolatba.
Az imádkozás olyasmire nyitja meg lelki szemeimet, amit magamtól nem látnék meg. És biztos vagyok benne, hogy számít az ima. Az imádság erős és hatékony, ha igaz szívvel imádkozom (Jak 5,16).
Az ima tehát hat – megváltoztatja az életet, fellobbantja az elmét, megrázza a földet. Nem kell tudnom, hogyan. Nem kell tudnom, mikor. Csak bizalommal boruljak térdre, és akkor ennek a Jézust szerető lánynak a remegő imái hullámot vetve terjednek tova a magasságban és a mélységekben.
Hagyjam, hogy ez az abszolút igazság beáradjon a lelkembe, és kioltsa a kételkedés szikráit. Hajlítsa be a térdem. És lobbantson új, bátor, lángolóbb tüzet bennem. Ez a bátorság nem a főnök követelőző bátorsága. Ez a bátorság azt jelenti, hogy teljes szívemből szeretem Jézust, akkor hát hogy adhatnék neki lángoló imaéletnél kevesebbet?
Jézus a Mt 6, 6-8 versekben az imádságos életről beszél. „Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz, aki rejtve van; a te Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megjutalmaz majd téged. Amikor imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok, akik azt gondolják, hogy bőbeszédűségükért hallgattatnak meg. Ne legyetek tehát hozzájuk hasonlók, mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, még mielőtt kérnétek tőle.”
Merjünk hát kérni. Újra meg újra. Nem azért, mintha ezzel akarata ellenére cselekvésre késztethetnénk Istent, hanem hogy lelkünk rákapcsolódjék drága Jézusunkra, és láthassuk, mit tesz a maga akarata szerint.


Uram, hálát adok a lehetőségért, hogy minden bajomat, bánatomat Eléd hozhatom. Köszönöm, hogy pontosan azt adod, amire szükségem van. Hiszem, hogy mindig a javunkat tartod szemed előtt. Jézus nevében, Ámen.

Lysa TerKeurst: I’m Scared to Pray Boldly, Encouragement for today, 2017. április 6.,www.proverbs31.org, fordítás:eszmelkedesek.blogspot, kép:pinterest

2017. április 20., csütörtök

Drámamentes élet

„Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi megszűnt, valami új valósult meg.” 2Kor 5,17

Emlékszem arra az estére, amikor új lappal indult az életem.
Krónikus hátfájdalommal küzdő édesanyám gerincét megműtötték. Hiába küldtem sms-eket, hagytam üzeneteket, a műtét óta nem kaptam hírt felőle. Bátyámtól sem, aki közel lakik, és be tud járni hozzá a kórházba. Néhány zavaros sms érkezett anyukámtól, amiket nem tudtam kibogozni, egyszer meg hívott is, de senki se szólt bele a telefonba.
Azzal bátorítottam magam, hogy a bátyám úgyis hívna, ha baj lenne, meg Isten ura a helyzetnek.
Végre három nappal a műtét után meghallottam anyukám hangját. Alig ismertem fel. Este 9-kor hívott (náluk éjfél volt), nehezen formálta a szavakat, de azt megértettem, hogy elviselhetetlen fájdalmai vannak. Kapott fájdalomcsillapítót, de az orvos megtiltotta, hogy néhány órán belül újat adjanak neki.
Azért hívott, mert úgy érzi, nem éli túl az éjszakát.
Első reakcióm érzelmi volt. Azonnal beszélni akartam az éjszakás nővérrel, hogy adjon gyógyszert édesanyámnak. Fel akartam hívni a bátyámat, hogy leteremtsem, miért nem intézkedik személyesen. Rögtön meg akartam osztani az egészet a férjemmel és a lányommal, hadd tudják ők is, mi történik családom távol élő tagjaival.
De végül időt adtam magamnak, hogy felfogjam, jobban teszem, ha ahelyett, hogy három ponton is drámát szítok, Isten bölcsességéhez fordulok. Azt szeretném, hogy amit mondok vagy teszek, az Ő dicsőségét szolgálja.
Uram, adj bölcs szavakat, mit mondjak most édesanyámnak – fohászkodtam. Nagyon sajnálom, hogy ezt kell átélnie, mondtam neki a telefonba, imádkozom érte, hogy Isten „csendesítse le a vihart”, és legyen édesanyám Békessége, Gondviselője, Védelmezője és Orvosa ezen az éjszakán.
Anyukám megnyugodott, biztosított a szeretetéről, és lerakta a telefont. Én pedig valami új dolgot tettem. Nem hívtam fel a testvéreimet, hogy rájuk zúdítsam, mit éltem át pár perccel ezelőtt. Nem számoltam be kis családomnak sem a történtekről. Ehelyett csendesen megköszöntem az Úrnak, hogy segített megnyugtatni édesanyámat, hogy közelebb kerültünk egymáshoz, és a pillanatnyi dráma elcsitult.
Akkor megértettem, hogy új korszak kezdődik: Krisztussal a szívemben drámamentes életet élhetek.
Évekig azt hittem, én már csak ilyen vagyok, hogy érzelmileg reagálok mindenre, hisz ebben nőttem fel. De mert Krisztusban újjá születtem, és ha Hozzá fordulok, megosztja velem bölcsességét, új lapot kezdhetek: reagálhatok felnőtt módra, nem kell hagynom, hogy az érzelmeim vezessenek, mikor hirtelen valami történik.
Mikor meghalok önmagamnak (Gal 2,20), és Krisztus él bennem, érzelmeim elveszítik központi szerepüket. Nem az vezérel, hogy én hogy látom a dolgokat. A jogok, melyeket magamnak tulajdonítok, már nem állnak az első helyen.
Érzelmeim, véleményem, jogaim mind az Övéi, és Ő nyilatkozik meg általam. Az Ő reakciója lesz az én reakcióm, az Ő cselekedetei az én cselekedeteim. Ahelyett, hogy jelenetet rendeznék, alávetem Neki magam. Csak arra kell gondolnom – ki is mondhatom hangosan –, hogy: Tied vagyok Uram, legyen nekem akaratod szerint.
Legkönnyebben úgy élhetek drámamentesen, ha mentes vagyok önmagamtól. Magamtól megszabadulva Krisztus személyével töltődöm fel. Csak így láthatom meg, hogy az Igazi Történet akkor bontakozik ki, ha Jézus növekszik bennem, én pedig kisebbedem.




Uram, köszönöm, hogy Krisztusban új életet kezdhetek. Köszönöm, hogy a bölcsesség egy fohásznyi távolságra van mindig, és így tudok felnőtt módra reagálni ahelyett, hogy az érzelmeim vagy a hangulatom vezérelnének. Segíts drámamentesen élni, Rád, a Te igazságodra összpontosítva
önmagam és az érzelmeim helyett. Jézus nevében, Ámen.

Cindi McMenamin: Living a Drama-Free Life,Encouragement for today, 2017. április 5.,
www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot, kép: pinterest

2017. április 19., szerda

Összecsapás a másikkal

„A gyűlölet viszályt teremt, de minden hűtlenséget eltakar a szeretet. Az értelmes ember ajkán bölcsesség található...” Péld 10,12-13a


A férjemmel gyakran mulatunk azon, mi lett volna, ha hajdani főiskolás korunkban már működtek volna társkereső oldalak, ahova be lehet küldeni a profilodat, és ők kiválasztanak a beküldők közül egy hozzád illő párt. Egészen biztos, hogy ha a mi személyiségünket összevetik, ahelyett, hogy egymáshoz raktak volna, nagy piros betűkkel letiltották volna, hogy valaha is találkozáson törjük a fejünket. Teljességgel össze nem illő pár lettünk volna a szemükben.
Olyanok vagyunk, mint a két gyertyatartó az öltözőasztalomon. Mindkettő rézből készült, biztos, kerek támaszon áll, de ezen kívül semmi sem hasonlít rajtuk.
Egyik egyenesen nyúlik felfelé, inkább a funkcióra összepontosít, mint a fantáziára. Világos, erős vonalak alkotják a díszítését. A másikhoz egy kis dilit is hozzáraktak. Két rézzsinór fut végig rajta körbe-körbe kacskaringózva, magához vonzva a tekintetet.
Más-más bolhapiacon találtam a két gyertyatartót. Bár nagyon különböznek, eklektikusságukban érdekes párt alkotnak. És ami még fontosabb, a férjemnek és nekem a kettőnk házasságát jelképezik.
A férjem az első gyertyatartó. Kacskaringók nélkül. Egyenesen előre. Csak a funkció számít. Én meg a másik vagyok, a dilinyós. Szanaszét kanyarogva, mindenben szórakozást keresve és találva. Bár mindkettőnket „rézből öntöttek”, ugyanazon a szellemi alapon állunk Krisztusban, a személyiségskála ellentétes végeiről érkezve katasztrofális párosításnak számítunk.
A szokásos férfi-nő ellentéteken túl nagyon sok vonásunk van, amik állandóan összeütközésbe kerülnek, és ez a másikon csattanó szókorbácsokban tud megnyilvánulni – főleg nálam.
A házasságban, munkahelyen, szülő-gyermek kapcsolatban össze nem illő párok sokszor okoznak bonyodalmat, feszültséget, gyakran bántást, fájdalmat. A másik, akit másként huzaloztak, mint minket, másként működik, olyan döntéseket hoz, úgy viselkedik, olyasmiket tesz, ami nekünk álmunkban se jutna eszünkbe, és ez gyakran helytelen reakciókat vált ki belőlünk. Berzenkedünk ellene, gondolataink nem igazán hízelgőek vele szemben.
Amikor családon kívüli kapcsolatban történik mindez, többnyire civilizáltak tudunk maradni, visszatartjuk, aminek a kimondását megbánnánk. Otthon bezzeg, a házastársunkkal, a gyerekeinkkel nem vagyunk ilyen visszafogottak: kitör a láva, égető szózuhatagok, megalázó kifejezések, ítélet és vád ömlik ki a szánkon. A test veszi át a hatalmat, már nem a „Lélek szerint” élünk, hanem „a test kívánsága szerint” (Gal 5,16). Ha nem ügyelek, testi oldalam kielégülésre vágyik, és semmi nem alkalmasabb erre, mint egy alapos kis odamondás mindenben-másként-gondolkodó-és-cselekvő férjemnek.
Pedig Isten nem ilyen reakciót vár el tőlem. Alapigénk mutatja az irányt, hogyan kéne két különböző típusú személyiség együttélését alakítani: „A gyűlölet viszályt teremt, de minden hűtlenséget eltakar a szeretet. Az értelmes ember ajkán bölcsesség található...” (Péld 10,12-13a).
A szeretet a kulcsa a bölcs reakcióknak egy kapcsolatban. Mivel szeretjük Istent, és szeretjük a másikat, észre kell, hogy vegyük, miből lesz az összecsapás. Kérjük Istent, segítsen megérteni a másikat. Akarjuk szeretni. Nem olyan öntyöm-pöntyöm-cuncimókus módra, hanem „kedvesen, nyugodtan fogok vele viselkedni, ahogy Isten szeretné”-módra. Ha sikerül az agyunkba belebetonozni ezt a hozzáállást, sikerül majd méltóképpen reagálni éles helyzetben is. Akkor, mikor valaki egészen másként gondolkozik és cselekszik, mint mi.
El kéne határozni már most, hogy nem hagyjuk, hogy a hozzánk közelállók kihozzanak sodrunkból, mit szólsz? Szeretni akarjuk és megérteni őket, ugye? Főleg, mikor ők az olaj, mi meg a víz, vagy fordítva. Igen. Még a férjünkkel is így fogunk viselkedni.


Uram, segíts, add meg a képességet és készséget, hogy kedves és nyugodt maradjak, és tartsam a számat. Úgy szeretném, ha szavaim, tetteim, reakcióim örömet okoznának Neked, és a Te szeretetedet tükröznék! Jézus nevében, Ámen.

(Karen Ehman: Clashing with Others, Encouragement for today, 2013.06.17., www.proverbs31.org/devotions, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest)

2017. április 18., kedd

Az áldást jelentő hit


"Eszerint a hitből élők nyernek áldást a hívő Ábrahámmal." Gal.3:9







Az elmúlt hónapokban a hátsó udvarunkon lévő madáretetőnkön nem sok nézegetni való akadt. Néhány, alkalmanként felbukkanó verében kívül más látogató nem jelentkezett. A napokban egy kicsit magam alatt voltam, így hosszú perceket töltöttem az ablaknál, remélve, hogy néhány madarat megpillanthatok.
Egyszer csak a madáretető környéke hirtelen életre kelt, különböző fajta, korábban még nem jelentkező barát érkezett. A semmiből pintyek repültek az udvarra, majd egy sokszavú posztáta jelentkezett, később pedig néhány vörösbegy ugrott be, hogy csatlakozzanak a csapathoz. A kerítésen két galamb üldögélt, hogy kivárják sorukat a madáretetőnél.
Elkerekedő szemmel és hatalmas mosollyal szemléltem mindezt. Gondolkodás nélkül felkiáltottam: "Köszönöm Uram, a madarakat!" Rádöbbentem, hogy a hátsó udvarunkban lezajló mulatságot maga az Úr szervezte számomra. Amikor egy kis lélekfrissítőre volt szükségem, elém hozott egy sor színes, vidám madarat. Galambok és vörösbegyek nem mindennap jelennek meg nálunk - és ha az Úr figyelmét egy leeső verebecske sem kerüli el, biztosra veszem, hogy repülési útvonaluk is az Ő irányítása alatt áll.

Számomra ez hit kérdése - hit, mely Isten kezét fedezi fel a környezetében történő dolgokban. Hit, amely bizonyos abban, hogy a kék szajkó szemünk előtti elreppenése ajándék, melyet személyesen az Úr rendelt a mi áldásunkra.
Micsoda életfelfogás! Mert azok a boldog emberek igazán, akik képesek Isten mindenható kezét felfedezni a velük és körülöttük történő kis és nagy dolgokban egyaránt. Nézz körül egy kicsit, és legyen elegendő hited meglátni Teremtőd ajándékait. Bizonyosan áldott napod lesz!

Uram, a mai napon szeretném észrevenni kezed nyomát mindabban, ami történik velem. Adj kérlek hitet, hogy bizonyos legyek abban, hogy minden ajándék Tőled származik. Segíts kérlek, hogy felfedezzem ezernyi módját felém nyúló szeretetednek. Add meg nekem a hit szemét, és tudom, hogy ezáltal áldásban fogok részesülni.
 
 


Forrás: Joni and Friends Daily Devotionals, http://www.joniandfriends.org/daily-devotional/ fotó:pinterest.com

2017. április 17., hétfő

Újraéledés

„Mert aki Krisztusban van, új teremtmény; a régiek elmúltak; íme újjá lett minden,”
2 Kor 5:17


Lila bimbókat látok! Kibújtak az első krókuszok! Egy-két nap múlva a kedves kis virágok kibontják szirmaikat, nem törődve azzal, hogy az időjárás-jelentés újabb havazást ígér.

Közép-Nyugat északi részén szívesen látott vendég a tavasz. Hosszú reménykedés előzi meg az érkezését. A hosszú téli hónapok során hóborította, csonttá fagyott földön botladozunk, kerülgetve a hó alatt megbúvó „fekete” jégbordákat, amiken lábunk és autónk fölött is könnyen elveszítjük a kontrolt. Ahogy múlik a tél, végignézzük, hogy a szűz fehér hó szürke latyakká válik, a sárkupacok fellökődnek a járdákra, a parkolóhelyekre, lehetetlenné téve a parkolást. Néha szinte elviselhetetlen a zöld utáni sóvárgásunk.

Talán el is veszítenénk a reményt, ha egy dolgot nem tudnánk biztosan. A téli hó fagyott leple alatt a föld nem halt meg, csak alszik. Előbb-utóbb a hó elolvad, a források, patakok újra folyni fognak. Az enyhüléssel a vadludak, majd a darvak visszatérnek a lápra. Fokozatosan minden feléled az egyre melegebben sütő nap sugaraitól.

Mindig felemelő arra gondolnom, hogy a tavasz és a Húsvét együtt járnak. Ahogy a föld újraéledését, úgy ünnepeljük Krisztusunk feltámadását. A föld mintha halott lenne a fagyos hőmérséklet, a csontig hatoló szél idején. De tudjuk az igazságot: a zöld élet visszatér. És várakozunk, tudva, hogy a telet mindig követi a tavasz.

Az élet visszatértét ünnepeljük a húsvéti időben. A párhuzam jól látható, mikor Megváltónk brutális halálát gyászoljuk. Aztán három nap múlva boldog ujjongásban törünk ki az üres sír csodája és ígérete láttán, Jézus feltámadásán a halálból.

A hozzánk visszatérő élet ígérete mutatja, hogy mi a Húsvét népe vagyunk. A feltámadást életünk során bármikor átélhetjük. Újra meg újra meghalunk kicsit: kapcsolatainkban, gyászunkban, személyes kereszthordozásunkban. De mindig ott van a feltámadás reménye, és ezt annak köszönhetjük, hogy ismerjük Megváltónkat, Jézus Krisztust. Ő „az út, az igazság és az élet” (Jn 14:6).

Csak úgy ismerhetjük a békességet, ha ismerjük létünk igazságát. Azért vagyunk, hogy szeressük Istent, a tőle kapott ajándékokkal tiszteljük Őt, és kedvében járjunk, és folytassuk országának építését a Földön. Megkapjuk tőle az élet bőségét, ha csak Érte élünk.

Hálát adok Istennek Jézusért, aki az örök életet adta nekünk. És hálát adok Istennek a tavaszért, mert emlékeztet, hogy Benne, akitől az életet kapjuk, minden meg tud újulni.


Istenem, köszönöm Neked Jézust, aki állandóan eszünkbe juttatja, hogy mindig van lehetőségünk új életet kezdeni. Fiad ajándéka által ismerhetünk Téged, megismerhetjük békédet életünk káoszai közben. Uram, mutasd meg a Te utaidat. Mert csak ha alávetjük akaratunkat a Tiednek, akkor tudunk azon az ösvényen járni, amit kijelöltél számunkra; az ösvényen, mely a békességhez és a Veled való egyre szorosabb kapcsolathoz vezet. Jézus nevében, Ámen.

(Encouragement for today, 2010.04.01.Colleen Reske, , www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest)

2017. április 16., vasárnap

Jézus sebei

És miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, hogy látják az Urat.


(János 20:20)

Néhány nappal Húsvét előtt Jézus feltámadásának történetét olvastam János evangéliumának huszadik fejezetéből. Sokszor olvastam már ezt a történetet korábban is, de most Isten egy új megvilágításba helyezte a történetet.

(az elbeszélésbe akkor kapcsolódunk bele, amikor Mária és az angyalok találkoznak...)


... "Asszony, miért sírsz?" kérdezték az angyalok Máriától.

"Elvitték az Uramat," válaszolta Mária könnyein keresztül. "Nem tudom, hová vitték Őt." Megzörrent a mirtusz bokor Mária mögött, és ő odafordult. Épp egy férfi lépett oda hozzá. Jézus volt az, de Mária nem ismerte fel Őt, hiszen nem is számított arra, hogy Vele találkozhat.

Jézus ugyanazt a kérdést tette fel Máriának, mint az angyalok korábban: "Asszony, miért sírsz?"
Mária először azt gondolta, hogy a kertésszel beszélget...Nem sokat tévedett, hiszen magával a Fő Kertésszel állt szemben.

"Mert elvitték az Uramat, és nem tudom hová tették."

Ezután Jézus egy egyszerű szót suttogott: "Mária"

És ahogy Jézus kiejtette nevét, Mária azonnal felismert az Urat.

Egy rövid beszélgetés után Mária visszasietett a tanítványokhoz, és így kiáltott: "Láttam Őt!'

"Kit?" kérdezték ők zavarodottan.


"Láttam Jézust! Életben van!" - felelte nagy örömmel Mária.

Később azon a napon, amikor a kiábrándult csoport a rejtekhelyén kuporgott, Jézus megjelent közöttük. Nem kopogtatott. Nem is nyitotta ki az ajtót. Egyszerűen csak ott termett közöttük.


"Békesség nektek! köszöntötte őket Jézus.


De a tanítványok nem ismerték fel Őt. Aki ott volt velük, úgy nézett ki mint Jézus, úgy beszélt, mint Jézus, .... mégis megdöbbentek, és nem fogták fel, hogy valóban Ő van ott velük.

Jézus annak érdekében, hogy meggyőzze tanítványait, hogy Ő a feltámadt Krisztus, egy egyszerű mozdulatot tett. Kinyújtotta karját és megmutatta szögektől sebes kezét. Ezután felhajtotta felső ruháját, hogy megmutassa a dárdadöféstől sebzett oldalát.


Csak ez után hittek neki...

A Biblia verseinek olvasása közben az utolsó szakasz ragadta meg figyelmemet:

Jézus megmutatta kezét és oldalát nekik.

Istenem! sóhajtottam fel, nem ismerték fel mindaddig Jézust, még sebeit meg nem mutatta a tanítványoknak!

Isten mintha a következő szavakat suttogta volna nekem: "Igen gyermekem, szerettem volna, ha felfigyeltél volna erre a tényre. Ők mindaddig nem ismerték fel Jézust, míg meg nem látták sebeit, de ez nincs máshogy a napjainkban sem... amikor nők és férfiak, akik megtapasztalták a sérüléseik begyógyulását az életükben, és nem szégyenlik megmutatni sebeiket ennek a vérző, szenvedő világnak, akkor tulajdonképpen Jézust mutatják meg az embereknek."


Jézusnak nem kellett volna megtartania sebhelyeit a feltámadt testén. Egy teljesen megújult, karcolás mentes testben is feltámadhatott volna. Hát nem Ő gyógyította meg a leprások kezét és lábát, nem Ő helyezett húst a csonka végtagokra? Úgy gondolom Jézus azért tartotta meg a sebeit, mert azok becsesek voltak számára... és az emberek is ezeken a forradásokon keresztül ismerik fel Őt, mint Megváltót.


Mi is azáltal mutathatjuk be Jézust környezetünknek valóságosan, ha nem rejtegetjük saját sebeinket. Ha megmutatjuk begyógyult sérüléseinket, fájdalmainkat, és ezen keresztül mesélünk a Nagy Orvosról, Akinek a gyógyulásunkat köszönhetjük.

Drága Istenem! Köszönöm, hogy Jézus megtartotta sebeit a feltámadásakor. Azért imádkozom, hogy soha se palástoljam el saját sebeimet, hanem az emberek ezeken a forradásokon keresztül tekinthessenek az orvosok Orvosára, és ismerhessenek meg Téged, szerető Istenem. Jézus nevében, Ámen


(Forrás: Girlfriends in God, Sharon Jaynes, Jesus' Scars, http://www.girlfriendsingod.com/2014/jesus-scars/, used with permission)

2017. április 15., szombat

Jézus utolsó szavai a kereszten

Húsvétkor szívesen töltök időt a kereszt lábánál. Csatlakozol hozzám? Képzeljük azt, hogy mi is ott vagyunk a tömegben Jeruzsálem falain kívül, Jézus keresztre feszítésének helyszínén. A Golgotán állunk figyelve ahogy a katonák keresztre feszítik Jézust.

Korán van még.

Mivel szembesülünk?

Jézus a kereszten függ, elmondhatatlan fájdalomtól meggyötörve.

Nagy hangzavar van körülöttünk:

Zajos csőcselék vesz körbe bennünket. Kalapács ütések hangját halljuk. Csúfolódó szkeptikusokat. Zokogó hozzátartozókat. 

Hajoljunk egy kicsit közelebb:

Halljuk meg Jézus szavait a kereszten:


"Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek." Lukács 23:34


Ezek a szavak nem méregtől és gyűlölettől habzanak. Nem menekülésért könyörögnek. Jézus első szavai a kereszten egy imában fonódnak. Megbocsátásért könyörögnek. Kiért imádkozik Ő tulajdonképpen? A római katonákért, Pilátusért, vagy Heródesért? A tömegért, akik „Feszítsd meg!-et kiáltoznak? Azokért, akik elárulták őt? Igen, őértük is, valamint érted és értem is imádkozott.


„Mondom neked bizony ma, velem leszel a paradicsomban.” Lukács 23:43


Jézus két oldalán rablók lógtak. Mindketten szidalmazták Jézust. (Máté ev. 27:44), de nem sokkal később az egyik figyelmezteti a másikat. Valami mélyen megváltozik benne. A lator meglátja saját bűneit. Megbánja azokat és Jézus kegyelmet közvetít számára. 


Amikor Jézus meglátta ott állni anyját, és azt a tanítványt, akit szeretett, így szólt anyjához: "Asszony, íme, a te fiad!" Azután így szólt a tanítványhoz: "Íme, a te anyád!" És ettől az órától fogva otthonába fogadta őt az a tanítvány. (János 19:26,27)


Azt látjuk, hogy a kereszten függve Jézus az édesanyját keresi. Amikor meglátja, megszólítja, és gondoskodik róla. Kedves barátja, János gondjaira bízza. Csodálva szemléljük a jelenetet. Még szenvedései közben sem felejtkezett el édesanyjáról!

A délelőtt elmúlt, dél van. Minden elsötétedik, feketeség borítja a Földet. 


“Eli, Eli, lema sabachthani?’"Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?" (Máté 27:46)


Jézus a legnehezebb, legsötétebb óráit éli meg. A bűneink, a tiéd és az enyém megtörték Őt. (Ézsaiás 53:10, II. Korintius 5:21) Jézus mégsem jön le a keresztről. Nem könyörög kegyelemért. Ő ott marad a fán. Sírva egymásra nézünk: Hol van Isten? Miért engedte meg Isten mindezt? 

Jézus az Atyát szólítja. Fáj neki a hiánya. Krisztus ennek ellenére mégis ott marad a kereszten. Annak ellenére, hogy nem érzi a Menny közelségét, bíznia kell abban, hogy Isten elfogadja áldozatát.


„Szomjazom.” János 19:28


Egymásra nézünk. „A legkülönbözőbb fájdalmakat, csalódást, kínt mind összefoglalhatjuk a magunk számára is ezzel a szóval: szomjazom. "Torkom kiszáradt, mint a cserép, nyelvem az ínyemhez tapadt". Sóvárgunk elfogadás, szeretet, megértés után. Kívánjuk az elismerést, a törődést, az értékelést. Vágyunk testi-lelki gyógyulásra, igaz vigasztalásra. Szomjazunk valami más után, mint a mindennapok hajszolt egymásutánja. Epedünk valami maradandó, értelmes, örök valóság után a múlandóság világában. Mindezekkel a gondolatainkkal és kínunkkal odafordulhatunk Jézushoz, aki velünk szomjazik. „ *


„Beteljesedett.” János 19:30


Jézus nem elmormolja ezt a kijelentést, hanem tisztán érthetően, tudatosan mondja ki ezeket a szavakat. Ez győzelmes felkiáltás volt. Rádöbbenünk arra, hogy a Jézusról szóló próféciák beteljesedtek ebben a pillanatban. A küzdelemet, mely az Édenben kezdődött, Isten Fia megnyerte. (I.Móz. 3:15) Halleluja!


„Atám, a te kezedbe teszem le a lelkemet.” Lukács 23:46


Megdöbbenve állunk a kereszt lábánál. A látottak mélyen megterhelnek bennünket. Jézus elvégezte a munkát. A Biblia minden egyes szavát betöltötte. Minden ígéretét teljesítette. Önként engedte, hogy saját teremtményei ezt tegyék vele… engedte, hogy megköpdössék, megkínozzák, kivégezzék, mint egy utolsó bűnözőt. Mindezt értünk tette! A megváltás útján, minden egyes lépéskor az Atya szeretetébe vetette reményét.


Abban bízom, hogy értékesnek tartottad a kereszt árnyékában eltöltött időt. Köszönöm, hogy csatlakoztál hozzám.

Áldott Húsvétot kívánok számodra!

(Wendy Blight: Jesus' last Words Through Our Eyes, April 3, 2017,  http://wendyblight.com/2017/04/jesus-last-words/
* jelölt idézet: Lovas András :http://www.gref.hu/hu/igehirdetes/unnepek-igehirdetes-sorozat/jezus-szomjusaga/
fénykép:thepreachersword.com)

2017. április 14., péntek

Egy fénysugár a sötétben

„Mert látta szemem üdvösségedet, melyet minden nép színe előtt készítettél, világosságul a pogányok megvilágosítására, és dicsőségül népednek, Izraelnek.”Lk 2, 30-32

„Ne szálljon ki egyedül a kocsiból. Dudáljon egyet, mikor ideér, és kijövök.”
Ahogy közeledtem a sötétedő utcán, elgondolkoztam a 13 éves kissrác bölcsességén, aki ezt a tanácsot adta. Talán jó lett volna egy másik ifjúsági vezetővel együtt jönni. A dudálás vajon nem fogja felkelteni a drogdílerek érdeklődését, épp azokét, akiktől Jake óvni akart?
Végülis nem kaptam választ a kérdésemre. Ahogy közeledtem a házhoz, hunyorogva próbáltam kivenni a körvonalakat az alkonyi fényben. Jake alakja rajzolódott ki a sötét ég előtt, ahogy épp a levegőbe rúg egy labdát.
Letekertem az ablakot, karácsonyi dallamok áradtak a szabadba. Énekek a kis Jézus születéséről, Isten dicsőségéről a magasságban. Sorok, melyek az elérkezett szabadulásról szóltak – nekem, Jake-nek, a szomszédságnak, az egész világnak.
„Helló. Na mizu?” Ügyetlen kérdés, ismerve a körülményeket. Az apja pár hónapja még börtönben volt, múlthéten pedig túladagolta magát. Három nappal ezelőtt került a koporsóba.
Jake segített behurcolni a pizzát, amit a családnak hoztam. A heverőkön rokon nénik és bácsik ültek, a székek megrakva unokatesókkal, akik közül néhányan még valami ülőalkalmatosság után kutattak. Norma, Jake anyja, és még néhányan az asztal körül ültek. Sokan messziről jöttek: nagy távolságból érkezett, békességre vágyó, fáradt utazók. Az éhségüket lehet, hogy csillapítani fogja a pizza, de a fájdalmukat aligha. Nem fognak megvigasztalódni, míg rá nem lelnek arra, amit keresnek: egy fénysugárra szenvedésük sötétjében.
Komor emlékű nap – a televízió vibráló fénye a nappaliban – Norma kijelentése, hogy elköltözik az emlékekkel zsúfolt házból – Jake arról beszél, hogy más iskolakerületben fog ezentúl focizni – én meg imádkozom: Uram, kérlek, add, hogy meglássanak Téged.
Volt, amit át tudtam érezni a fájdalmukból. Én is kaptam élelmiszersegélyeket valamikor. Én is szőttem menekülési tervet az emlékek, a szenvedés elől. Én is álmodoztam arról, mi fog majd kiszabadítani a fájdalmas emlékek közül.
Talán neked is voltak ilyen álmaid. Gyötrődve kerested a felcsillanó fénysugarat a sötétben. Élt egy ember, aki beszámolhatott mérhetetlen boldogságáról, hogy elérkezett hozzá a várva-várt segítség.
Olvassunk bele Simeon bámulatos történetébe Lukács evangéliumában: „Íme, volt Jeruzsálemben egy Simeon nevű igaz és istenfélő ember. Várta Izrael vigaszát, és a Szentlélek volt rajta. Kinyilatkoztatást kapott a Szentlélektől, hogy addig nem hal meg, amíg meg nem látja az Úr Fölkentjét. A Lélek indítására a templomba ment. Amikor a szülők a gyermek Jézust bevitték, hogy a törvény előírásának eleget tegyenek, karjába vette és áldotta az Istent ezekkel a szavakkal: „Most bocsásd el, Uram, szolgádat, szavaid szerint békében, mert látta szemem üdvösségedet, melyet minden nép színe előtt készítettél, világosságul a pogányok megvilágosítására, és dicsőségül népednek, Izraelnek” (Lk 2,25-32).
Simeon tudta, hogy a valódi segítség, a valódi szabadulás nem jöhet semmi vagy senki mástól, csak Jézus Krisztustól.
Akkor ott, Jake-ék nappalijában állva én is tudtam. Mindegy, mennyi étel jut nekik, elköltöznek-e vagy sem, új iskolába megy Jake, vagy nem, Krisztus reménysége nélkül mindig valami másra fognak vágyni, más fényben fognak reménykedni, a teljesülés öröme nélkül. És ez igaz rám is, rád is. Simeon szenvedélye különleges volt: csak láthassa meg saját szemével a gyermek Krisztust, Isten megnyilvánuló dicsőségét! Tudta, hogy Jézus születésével elérkezett a szabadulás mindenkinek, aki hisz Benne, és abban, amit elért kereszthalálával. Élete megvilágítja Isten szeretetét a kétségbeesett világ iránt. Nekünk, akik hisszük, hogy Ő Isten Fia és a mi feltámadt Megváltónk, reményünk van az Istennel töltendő örök életre és békességre, meg örömre itt a földön. Most, mikor Jézus földre jövetelét ünnepeljük, fordítsuk figyelmünket valóban Őreá. Ő a mi reménységünk kétségbeejtő helyzetekben. Örömteli fény, mely a legsötétebb körülmények között is világosságot jelent.



Jézus, egyedül Te vagy a remény, melyre a világnak szüksége van. Köszönöm, hogy a mennyből a földre jöttél, Királyból szolgává, Istenből csecsemővé lettél. Adj simeoni szenvedélyt, hogy megláthassalak, Ámen.

Samantha Evilsizer: A Light in the Dark, Encouragement for today, 2013.12.25., www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot, kép:pinterest

2017. április 13., csütörtök

Szívének vágyai

 „Gyönyörködjél az Úrban, és megadja neked szíved kéréseit.” Zsolt 37:4

Fiatal lány koromban barátnőimmel gyakran játszottunk egy olyan játékot, ahol mi választhattuk ki, milyen eszményi életet képzelünk magunknak: kihez akarunk férjhez menni, milyen autónk, házunk legyen, stb. Milyen egyszerűnek tűnt az élet! Egy kisded játék lehetővé tette, hogy végigéljem az életemet. Furcsa mód, azóta sem mentem hozzá Johnny Depphez, nem lakom palotában, sosem vezettem Porschét.

Hát igen, fiatal voltam, s most áldásként élem meg, hogy nem olyan lett az életem, amilyennek akkor elterveztem. És most? Felnőttként is sokat álmodoztam az életemről. Eléggé intuitív vagyok saját magammal kapcsolatban, mindig határozott elképzelésem van arról, minek kéne bekövetkeznie. Az Írás azt mondja, az Úr adja szívünkbe vágyainkat - nem kéne hát azoknak teljesülniük?

Nem föltétlen. Az Úr sokkal többet tud, mint amit mi feltételezünk Róla, s könnyen lehet, hogy amit Ő eltervezett az életünkről, nem egyezik azzal, amit mi terveztünk el.

A Jeremiás 29:11-ben ezt olvassuk: „Mert én ismerem a gondolatokat, amelyeket gondolok rólatok, - mondja az Úr: - békességre és nem veszedelemre vonatkozó gondolatokat, hogy jövőt és reményt adjak nektek.”

Micsoda ígéret! Ez a néhány szó megmutatja, mennyire szeret minket Isten, mennyire meg akarja áldani életünket. Azt akarja, hogy ezen a rövidke földi utunkon érdemes legyen élni! Akkor mi a helyzet azokkal a bizonyos vágyakkal a szívünkben? Hol illenek a képbe?

Érdekes gondolatokat vet fel a 37. zsoltár 4. versében használt „gyönyörködjél” szó héber eredetije, ami valami olyasmit is jelent, hogy legyél lágy, hajlítható, képlékeny. Dolgoztam apró agyagtömbökkel, amiket egy ideig a tenyeremben kellett melengetnem, hogy meglágyuljanak, s olyanná formázhassam őket, amilyenné szeretném. Ugye ismerős? „De mégis, Uram, atyánk vagy te! Mi vagyunk az agyag, és te a formálónk, kezed alkotása vagyunk mindannyian” Iz 64:7.

Mialatt a Fazekas formáz minket, egyre inkább megismerjük Őt. Az Ő gondolatai a mi gondolatainkká válnak. Előbb-utóbb már nemcsak engedélyezi a vágyainkat, hanem Ő maga adja legjobb szándékainkat. Bárcsak ujjongani tudnánk a hitben, hogy Atyánk a legjobbat akarja nekünk, és hogy nincs az az álom, ami jobb lenne számunkra, mint amit Ő maga nyújt. Milyen béke áradna szét a lelkünkben. Milyen gyönyörűséget jelentene ez Urunknak.

Micsoda ajándékokat kapnánk, ha Ő adná és teljesítené is vágyainkat!




Uram, add, hogy lássam, mennyire szeretsz engem, s mi mindent akarsz adni nekem. Vedd szívemet a kezedbe, és formáld át a te szíved mintájára, hogy lássam meg a szépségét annak, amilyennek Te tervezted az életemet. Jézus nevében, Ámen.


Encouragement for today, 2010. január 18.,www.proverbs31.org, kép:pinterest, fordítás:eszmelkedesek.blogspot