Labels

7 napos diéta (9) A hét fényképe (17) A hét idézete (20) A múlt feldolgozása (5) A szeretet mint életforma (2) adakozás (2) Advent 2013 (30) Advent 2014 (44) Advent 2015 (11) Advent 2016 (13) Advent 2017 (4) Advent2015 (1) Advent2017 (28) aggodalom (1) Aggódás (22) ajándék (11) Alapítvány (4) alázatosság (6) alkalmatlanság (5) Anyák napja (5) Anyáknapja (6) Apák napja (1) átadás (12) Atya (2) barátság (16) bátorítás (35) bátorság (5) Békesség (29) belső békesség (14) belső viharok (24) beszéd (6) betegség (1) Biblia olvasás (16) Bizalom (65) bizonyosság (1) bizonyságtétel (18) biztatás (3) böjt (2) bölcsesség (18) Bűnbocsánat (10) bűntudat (4) céltudatos élet (9) család (5) csalódások (5) Csendes percek (2213) csendesség (6) csüggedés (13) Depresszió (12) dícséret (2) dicsőítés (20) Döntések (20) Egy misszionárius naplójából (15) egyedül (2) együttérzés (12) elég vagy (1) elengedés (3) életöröm (8) elfogadás (9) Elgondolkodtató történetek (16) elhívás (1) elismerés (3) előítélet (3) elutasítás (2) Emberekről van szó (14) emberektől való félelem (1) Emlékezés (2) engedelmesség (9) erő (15) fájdalom (12) fáradtság (9) feladat (14) félelem (14) feltámadás (5) feltöltődés (10) Filmajánló (4) fogadalmak (1) formálódás (1) Főoldal (154) Galéria (39) gondolataink irányítása (9) Gondolatok (42) gondoskodás (2) gondviselés (14) gyász (2) gyengeségek (5) Gyermeknevelés (31) Gyógyulás (11) győzelem (5) hála (11) hálaadás (11) harag (4) harc (6) házasság (29) hit (40) hozzáállás (3) Húsvét (10) hűség (8) identitásunk (8) időbeosztás (9) igazság (11) Igehirdetés (38) ígéretek (2) Igevers (4) Ima (44) imádság (21) Immánuel (2) irgalom (10) irigység (3) ismeretlen (1) Isten ajándéka (9) Isten ereje (14) Isten gondoskodása (31) Isten hangja (4) Isten hűsége (33) Isten időzítése (4) Isten keresés (3) Isten követése (16) Isten lát (2) Isten munkálkodása (13) Isten neve (6) Isten szeretete (85) Isten terve (26) Isten tudja (1) Isten válasza (18) Isten védelme (19) Isten vezetése (59) Istenen lévő tekintet (4) Istennel töltött idő (19) Istentisztelet (1) jellem (2) jellemsség (1) Jézus a világ világossága (2) Jézus áldozata (19) Jézus barátsága (2) Jézus eljövetele (2) Jézus képviselése (9) Jézus keresztje (1) Jézus követése (43) Jézus szeretete (17) jóság (4) jövő (2) kapcsolatok (31) karácsony (3) kedvtelenség (1) Kegyelem (26) keresés (2) kételkedés (8) kétségbeesés (4) kevélység (1) kiégés (2) kísértés (10) kitartás (12) konfliktusok kezelése (6) korlátaink (1) könyörgés (3) könyvajánló (1) Könyvklub Ezernyi ajándék (4) Könyvklub: A menedék (16) közösség (1) Krisztus követése (4) kritika (2) kudarc (1) küzdelem (13) Légy világosság (23) lehetetlen (2) magány (9) magvetés (3) margóra (1) mások elfogadása (1) megbízatás (2) megbocsátás (13) megelégedettség (9) megismerés (6) Megpróbáltatás (33) megtèrès (3) megváltás (6) megváltást (1) miért (1) mint Jézus (2) misszió (4) munka (2) nagylelkűség (1) neheztelés (1) nincs véletlen (1) nyugalom (9) nyugtalanság (2) odafigyelés (8) odaszánás (2) olvasói gondolatok (41) otthon békéje (2) öltözet (2) önbizalom (3) önértékelés (39) önuralom (1) önvizsgálat (23) önzetlenség (1) örök élet (9) őszinteség (1) összetöretés (3) Pásztor (1) pihenés (7) prioritások (2) próba (4) ráhagyatkozás (1) Receptek (4) Remény (28) rohanás (1) sóvárgás (5) stresszkezelés (6) szabadság (9) számadás (2) számolni Istennel (1) szavaink ereje (7) szégyen (2) szelídség (4) Szentlélek (5) szenvedés (1) szépség (5) szerelem (3) szeretet (47) szeretve élni (2) szeretve vagy (1) szív (1) szolgálat (24) szünet (1) támogatás (1) teherhordozás (5) tiszta szív (2) tisztánlátás (4) törődés (2) túlhajszolt élet (3) türelem (15) új élethelyzet (1) új év (8) ünnep (6) valentin nap (1) változás (21) várakozás (15) vendégfogadás (2) Versek (38) veszteség (1) video (8) Vigasz (7) vígasztalás (3)

2017. január 31., kedd

Tanulj meg újra rácsodálkozni

„Uram, tied a nagyság, a hatalom, a fönség, a szilárdság és a dicsőség. Hiszen minden a tied a mennyben és a földön. Uram, tied a királyi hatalom, s te uralkodsz mindenek felett.” 1Krón 29,11


Néhány éve egy michigani repülőúton az a megtiszteltetés ért, hogy találkozhattam A. J.-vel. Az előttem lévő sorban ült, és nem halogatta üdvözlésemet, ahogy elhelyezkedtem. Nem kellett hozzá sok idő, hogy mindenki tudomást szerezzen róla, mennyire örül A. J. az utazásnak.
Hangosan beszélt, felkiáltásai gyermetegnek tűntek egy korabeli férfihoz képest, beszédhibája miatt nehéz volt érteni, mit mond. Egy dolog viszont egyértelmű volt: szenvedélyesen élvezte a csodálatos dolgokat.
Tapsolt, és ugrált a székén, ahogy emelkedtünk. Tágra nyílt szemmel fordult a mellette ülőhöz, hogy közölje vele: „Mekkorák a felhők!”
Ekkor éreztem a jelzést a szívemben. A gyöngéd piszkálást, hogy tegyem félre feladatorientált önmagamat, aki dolgozni akar, és hangolódjam rá arra, ami körülöttem történik.
Élvezd ezt a percet, Lysa. Vedd őt észre. Vegyél Engem észre.
Így szokta Isten magára vonni a figyelmemet. Olyan feltűnő módon akasztja meg énközpontú gondolataimat, hogy nem tudom nem észrevenni, hogy ez csak Ő lehet. Letérít a bejáratott gondolatösvényekről, s azon kapom magam, hogy egy ismeretlen kalandokat rejtő mezőn ugrándozom.
Isten ott van mindenütt, bárhova nézel. Eszembe ötlött az 1Krón 29,11: „Uram, tied a nagyság, a hatalom, a fönség, a szilárdság és a dicsőség. Hiszen minden a tied a mennyben és a földön. Uram, tied a királyi hatalom, s te uralkodsz mindenek felett.”
A gépen mindenki fáradtnak látszott, fásultan utaztunk.
Kivéve A. J.-t.
Ő meglátta, amit senki más. Egy gyorsan haladó nagy, zárt csőben ülünk, ami elszakadt a földtől, felrepült a felhők közé, és elszállít minket egyik helyről a másikra, sok-sok kilométer távolságra néhány perc alatt. Néhány perc! Nem napok, hetek, hónapok alatt. Vajon mit szólnának ehhez a csodálatos dologhoz a párszáz évvel ezelőtt élt emberek?
Mi meg csak ülünk unottan. Még a felhőkre se pillantottunk ki. Lekötötte figyelmünket az épp aktuális tennivaló.
Elveszítettük a nagyszerűre való rácsodálkozás képességét. Nem értékeljük, hogy megláthatunk valamit Istenből és az Ő gondoskodásából, mert elvon ettől a figyelmünket állandóan igénylő világ.
De engem nem az érdekel, amit a világ fontosnak tart. Engem az érdekel, amire Isten akarja irányítani a figyelmemet. Az érdekel, hogy gyermekké válva tudjam csodálni mindazt, amiben Őt láthatom meg.
Landoláskor A. J. lelkesedése új irányt vett. Tapsolva, ugrándozva törtetett előre az emberek között a folyosón. Mikor megpillantotta édesanyját a kifutó végén, még harsányabban mint addig, adta mindenki tudtára, hogy ott az anyukája! Az ott az ő anyukája! Ott van!!
Édesanyja zavartan elpirult, de gyöngéd, meleg tekintettel várta a fiát. Mutatóujját csendesen az ajkára tette, jelezve neki, hogy talán kicsit halkabban kéne.
Mikor melléjük értem, éreztem, hogy összeszorul a torkom, és könnyek gyűlnek a szemembe, megérintettem az asszony vállát, és csak ennyit mondtam: „Csodálatos fia van.”
De jó lenne a mindennapokban rácsodálkozni a nagyszerű dolgokra! Ma is.


Uram, dicsőítelek csodálatos voltodért, amit környezetünkben felfedezhetünk. Adj nekem gyermeki alázatot, hogy Téged kövesselek, és ne a világgal foglalkozzam. Jézus nevében, Ámen.

(Lysa TerKeurst: Embrace the Magnificent, Encouragement for today, 2013.12.05. , www.proverbs31.org, fotó: pinterest.com, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu)

2017. január 30., hétfő

Az ismeretlentől való félelem legyőzése


„kétezer könyöknyi távolság legyen köztetek és a láda közt, hogy messziről láthassátok, és tudjátok, melyik úton kell haladnotok, mert azon még nem jártatok sohasem.”Józsue 3:4a


Félsz az ismeretlentől? Ha igen, tudod, mennyire kimerítő. Rettegsz az ismeretlentől, és értékes energiákat veszítesz azzal, hogy igyekszel felkészülni a legrosszabbra. Két gond van ezzel a félelemmel:

1. A jövő nem most van.

2. A jövő nem a mi kezünkben van.


Józsue könyvének első fejezetéből megtudjuk, hogy még Mózes halála előtt Isten átadta a vezetést Józsuénak. Az izraeliták már negyven éve vándoroltak a pusztában Mózes vezetésével. Most útjuk végéhez értek. A Jordán túlpartján ott van az ígéret földje – a föld, amelyet Isten Ábrahámnak és leszármazottainak ígért.
A Jordánhoz érkezve Józsue és az izraeliták tábort vertek a folyóparton, és várták Isten eligazítását. Mint annak idején a Vörös tenger partján, Isten meg kellett, hogy mutassa, hogyan jutnak át a folyón. Harmadik nap Isten azt a parancsot adta az elöljáróknak, hogy hirdessék ki: mindenki nézze a szövetség ládáját, és azt kövesse, mivel még soha nem jártak azon az úton (Józsue 3:4). Lényegében azt mondta Isten: Kövessetek, és én átvezetlek az ismeretlenen.
És ez még nem minden. Azt is megmondták az embereknek, hogy milyen távolságból kövessék a frigyládát. Enélkül az utasítás nélkül az emberek összetömörültek volna a szövetség ládája körül, ám Isten azt akarta, hogy egyenként mindenki láthassa az Ő jelenlétét, amint biztonságban vezeti őket az ismeretlen völgyön át. Mi lehetett volna bátorítóbb tudat, mint az, hogy az Úr az ő Istenük, az Isten, aki velük van?
Látod, az Úr megérti a mi félelmünket az ismeretlentől. Ő észreveszi, ha olyan helyzetben vagy, amilyenben még nem voltál, és félsz. Talán most először vagy munka nélkül. Esetleg valami betegséget diagnosztizáltak nálad, vagy épp lázadó korszakában van a gyermeked. Nem jártál még ezen az úton, és nem tudod, merre fordulj, mit tegyél. Isten meg fogja mutatni az utat.
Józsue életútját nem lehetett megjósolni, tele volt ismeretlen kihívásokkal, mint a tiéd vagy az enyém. De sikeresen legyőzte a félelmét azzal, hogy Istenre figyelt, és nem az eseményekre, a körülményekre. Ahogy az izraelitákat vezette Isten az ismeretlen úton, téged és engem is vezetni fog. Amikor olyan helyre érünk, ahol sohasem jártunk azelőtt, Isten jelen lesz, hogy segítsen. „Ha átkelsz a vizeken, én veled vagyok, és ha a folyókon, azok nem borítanak el; ha tűzben jársz, nem égsz meg, és a láng nem perzsel meg téged. Mert én vagyok az Úr, a te istened, Izrael Szentje, a te szabadítód;” (Iz. 43:2-3a).
Bár Izrael gyermekeinek nem mondták meg, hogyan fognak átkelni a folyón, tovább haladtak bizalommal. Mi is bizalommal mehetünk előre, osztozva Isten megígért jelenlétében, Aki vezet minket az ismeretlen körülmények között.


Uram, köszönöm neked megígért jelenlétedet. Megnyugtatja a szívemet, hogy nem vagyok egyedül. Vezess át, Uram, az ismeretlenen az életemben. Világítsd meg előttem az utat, és én követni fogom. Jézus nevében, Ámen.
 
 



forrás: Micca Monda Campbell Encouragement for today 2009. november 20.www.proverbs31.org fordítás:eszmelkedesek.blogspot.hu fotó: pinterest.com

2017. január 29., vasárnap

Győzni fogsz!

A próbák nehéz percében, napján, esetleg hosszan elnyúló évében, lelkünk ellensége a következő szavakkal gyengít bennünket: "Vesztettél" De ez egy hazugság. 

De mindezekkel szemben diadalmaskodunk az által, aki szeret minket. 

(Róma 8:37)

Sérülések érnek bennünket életünk során. Sérülünk és sebeket kapunk. Még a mi Megváltónk is sebhelyesen ment el ebből a világból. Mindez azonban nem azt jelenti hogy legyőztek bennünket és vereséget szenvedtünk. Ezt tudatosítanunk kell magunkban, mert meghatározza harcunk minőségét. Úgy tekints magadra, mintha egy katona lennél aki éppen harcra készül. A parancsnokod így szól hozzád: "Már megnyerted a csatát. Az a dolgod, hogy a harcban az utasításaimat kövesd. A győzelem bizonyos számodra." Ezek után biztos, hogy kevesebb félelemmel és több hittel, kevesebb bizonytalansággal és több bizonyossággal, kevesebb fájdalommal és több erővel fogod a harcodat megvívni.

Még akkor is, ha a betegséged kiújul.

Akkor is, ha a társad elhagy.

És akkor is ha ismételten elbuksz, annak ellenére, hogy elhatároztad, hogy ez nem történhet meg többé.

És ezt nem könnyelműen mondom - mert ezek a viharok iszonyatos sérülést okoznak. Mindenünk fáj. Saját bőrünkön érezzük a szenvedést. Mert emberi lények vagyunk.


De a vereség nem a végzeted. 

Végül pedig: erősödjetek meg az Úrban és az ő hatalmas erejében.Öltsétek magatokra az Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög mesterkedéseivel szemben.Mert a mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak.Éppen ezért vegyétek fel az Isten fegyverzetét, hogy ellenállhassatok a gonosz napon, és mindent leküzdve megállhassatok.Álljatok meg tehát, felövezve derekatokat igazságszeretettel, és magatokra öltve a megigazulás páncélját,felsaruzva a lábatokat a békesség evangéliuma hirdetésének a készségével.Vegyétek fel mindenképpen a hit pajzsát, amellyel kiolthatjátok a gonosznak minden tüzes nyilát.Vegyétek fel az üdvösség sisakját is, és a Lélek kardját, amely az Isten beszéde.
(Efézus 3:10-17)

Kapaszkodj  Isten ígéreteibe.

Állj meg a hitben.

Állj meg abban a reménységben, hogy a győzelem bizonyos számodra.

Egy dolgod van, szüntelenül Krisztusra tekinteni. Ő a te Kősziklád. Ő már megharcolta a harcot, és legyőzte ezt a világot. Légy hűséges Hozzá és engedelmeskedj utasításainak. És akkor győzni fogsz te is.




(Forrás: You are an overcomer by: Holley Gerth http://reneeswope.com/blog/ fotó: pinterest)

2017. január 28., szombat

MEGHÍVÓ- Könyvklubunkra

Ha lehetőséged van rá, és szívesen beszélgetnél Ann Voskamp: Ezernyi ajándék című könyvéről, akkor várunk szeretettel csütörtökönként 18 órától kezdődő könyvklubunkra. Cím: Szeged, Brüsszeli körút 29.

"Az Ezernyi ajándék arra hív, hogy hagyjuk ott a büszkeség, a félelem és az ökölbe szorított kézzel irányítani akarás kiaszott földjét, és vessük magunkat Isten karjaiba, aki túlcsordulásig tölti meg poharunkat. Ann Voskamp felfedi előttünk saját kegyelmi pillanatait, és közben szelíden tanítgat, hogyan kell fájdalmunkat költészetté formálva igei módon megsiratni veszteségeinket, tudatosan a radikális hálaadás életmódját választani; és lelassítani, hogy megragadhassuk Istent az adott pillanatban."


Az Úr az én pásztorom

Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm.Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem.Lelkemet felüdíti, igaz ösvényen vezet az ő nevéért.Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy: vessződ és botod megvigasztal engem.Asztalt terítesz nekem ellenségeim szeme láttára. Megkened fejemet olajjal, csordultig van poharam.Bizony, jóságod és szereteted kísér életem minden napján, és az Úr házában lakom egész életemben.


(23. Zsoltár)



Egyik este a gyülekezeti alkalom alatt a kis vidéki gyülekezetünkben a megszokott helyemen ültem, miközben görcsösen fogtam az előttem lévő pad támláját. Istennel hadakoztam lelkem üdvösségéről. Egy aktív gyülekezeti tag voltam, az énekkar tagja, és az Istentiszteletek alatt zongorista, a gyerekkórus vezetője. Soha sem hagytam volna ki egy gyülekezeti alkalmat, kivéve, ha már halálosan beteg voltam. A fiatalok csoportjának vezetőjeként ritkán mulasztottam el programjaikat, és gyakran hoztam magammal a halálba tartó fiatalokat, akiknek, -velem ellentétben- szükségük volt Isten megismerésére. Nagyon kínos lenne, ha a felhívásnak engednék, és előre mennék, és elismerném mindenki előtt, hogy hazugságban éltem. Így hát görcsösen szorítottam a padot, és gőgösen kijelentettem, hogy én keresztény vagyok. Annak kell lennem. Ott van az a rengeteg jó cselekedetem, melyet felsorakoztattam. Úgy néztem ki mint egy hívő, úgy beszéltem mint egy hívő, még úgy is cselekedtem, mint aki teljesen elkötelezett Istenének...de őszinte követője voltam-e Istennek?


Amint a választ fogalmaztam erre a kérdésre, egy ijesztő valósággal szembesültem. Mindent tudtam Istenről, de rá kellett döbbennem, hogy a felhalmozott ismereteim ellenére személyes kapcsolatom nem volt Vele. Ennél többre, mélyebbre vágytam.

Arra is rávezetett Isten, hogy az Ő tökéletes szeretetéből adódóan egy meghitt, bizalmas kapcsolatra törekszik gyermekeivel. Azon az éjszakán a sötétben a csillagok alatt az ég felé kiáltottam: "Istenem, ha tényleg az vagy akinek mondod magad, akkor minden tudásomat magamról és Rólad eléd teszem. Átadom az életemet teljesen Teneked." Azon az éjszakán találkoztam először személyesen Jézus Krisztussal.

Miközben életem iránya teljesen megváltozott, mégis szembesültem azzal a ténnyel, hogy életemet napi szinten kell megélnem, és igenis szembe kell néznem leterhelő helyzetekkel. De azt is felfedeztem, hogy ki is vagyok én valójában, - egy bárány - és báránynak lenni csodálatos dolog! 

Amikor félek, Jézus Krisztusra számíthatok, hogy békével tölt el engem.

Amikor megtört szívű vagyok, akkor Jézus Lelke megnyugtat és helyreállít.

Még akkor is, amikor a klinikai depresszió mély, sötét vermében találtam magam, Jézus Krisztus ott volt velem, és a Pásztorom a sötétségből a világosságra vezetett engem.

Akkor kezdtem megérteni azt a csodálatos igazságot, hogy Jézus Krisztus, a Jó Pásztor előre meghatározta létezésemet, egy tervet készített az életemre vonatkozóan, Ő már előre tudta, hogy miként fogok reagálni az Ő felém irányuló szeretetére, és már előre gondoskodott arról, hogy a múltbeli, a jelenben és a jövőben elkövetett bűneimért megfizesse az árat.

Isten szeretete hívott életre, és Ő maga pecsételt el engem.

Nem volt már arra szükségem, hogy magam irányítsam az életemet, mert volt már egy Pásztorom.

A mindennapi életemben Isten előttem jár, mutatja az utat, és körbevesz engem jelenlétével. Az a tudat, hogy szeretett gyermek vagyok, békét ad számomra, és ha ez a béke tölt el, a stressznek már nem sok helye maradhat.

Tulajdonképpen, ha a bárányokra gondolunk, akkor nem egy leterhelt stresszes teremtmények képe van előttünk. Sőt, úgy tűnik, mintha fel sem fognák a veszélyeit életüknek. Nem aggódnak azon, hogy lesz-e ennivalójuk legközelebb, hogy lesz-e hol fejüket lehajtani az éjszaka folyamán, vagy azon, hogy mikor fog a következő ellenség vagy rabló támadni, vagy hogy mit tartogat számukra a következő nap. Amikor betegek, ösztönösen Pásztorukhoz mennek, tudva azt, hogy Ő majd gondoskodni fog róluk, megnyugtatja őket, amíg a gyógyulás el nem érkezik számukra.

Emlékeznünk kell, sőt meg kell erősíteni magunkban azt a tényt, hogy mindannyian bárányok vagyunk, és hogy Jézus Krisztus valóban a mi Jó Pásztorunk, és ezen felül semmi más nem számít igazán. 


Szükségem van Rád, Uram. Bármerre nézek, szembesülök azzal a ténnyel, hogy képtelen vagyok a saját erőmből, hatalmamból és képességeim által megélni az életemet. Rengeteg időmet és energiámat felemésztette az erőlködésem, hogy elvégezzem azt, amit már te előre elrendeztél. Kérlek segíts újra és újra tudatosítani magamban, hogy ne a saját erőmben bízzak, mert az nagyon emberi és véges, hanem egyedül a Te erőd az, amire támaszkodni érdemes. A bárányod vagyok, és te az én Pásztorom vagy. Köszönöm ezt Neked, Istenem! Jézus nevében, Ámen.





(Forrás: Mary Southerland, The Lord is My Sheperd, http://www.girlfriendsingod.com/2014/the-lord-is-my-shepherd-part-2-2/Copyrighted by Girlfriends in God, Inc. 2013 Used with permission
www.girlfriendsingod.com)

2017. január 27., péntek

Miért nem imádkozom már, hogy múljék el a félelmem

„Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.” 2Tim 1,7


Szia. Julie vagyok. Hosszú-hosszú ideig joggal hívhattak volna Félős Julie-nak.
Sok döntésem alapult félelmen. A képzeletemet is rossz irányba befolyásolta – mindig a legsötétebb forgatókönyv szerint álltam hozzá a lehetséges történésekhez.
Még abban is meg tudott akadályozni a félelem, hogy lépéseket tegyek olyan cél felé, amiről éreztem, hogy Isten tűzött ki elém.
Azt tettem hát, amit a bölcs hívő emberek szoktak: imádkoztam. Évekig szorgalmasan könyörögtem, hogy Isten vegye el a félelmemet. Hogy ne kínozzon már, tűnjön el a félelem. Távozzon tőlem messzire.
Rájöttem azonban, hogy ehhez üvegkalitkában kellene élnem, visszahúzódva az emberekkel való interakcióktól, nem fogva soha semmibe, ami egy kicsit is kockázatos. Legjobb, ha ki sem lépek a házból.

Háát…
Az igazság az, hogy Krisztus visszajöveteléig a félelem része lesz a földi életnek. Ijesztő világban élünk, sok rossz dolog történik. Elég csak a hírek címein végigfutni.
A Jn 10,10 szerint az ellenség azért jön, „hogy lopjon, öljön, pusztítson”. Ennek egyik elsődleges módja a félelem. Az ellenség célja, hogy szemünket a félelmeinken tartsuk, és ne bízzunk Istenben. Ne hozzunk bölcs döntéseket. Ne higgyük, hogy a dolgok jóra fordulhatnak. Ne kergessük szívünk megvalósíthatatlannak látszó álmait.
Rájöttem, hogy van egy jobb módja az imádkozásnak. Hiába imádkozom a félelem ellen, karjai továbbra sem engednek, befolyása életemre még mindig túl erős. Ha Isten nem a félelem lelkét adta nekünk, ahogy alapigénk kijelenti, akkor érezni akarom azt, amit adott. Bátor és erős akarok lenni, hogy a félelemnek ne legyen hatalma rajtam.
Megváltoztattam hát az imádságomat. Drasztikusan. Nem a félelem ellen imádkoztam már, hanem speciális vonásokért. Istentől kapott vonásokért. Bátorságért, bizalomért, felfoghatatlan békességért.
Nem leszünk mindig félelemnélküli emberek, de ha az Ige alapján Istentől nekünk szánt lelkületért imádkozunk, kevesebbet fogunk félni. Ha te is rettegsz valamitől, szeretnélek hívni, tégy így te is.
Mikor érezzük a rettegést, ahelyett, hogy azért könyörögnénk, hogy űzze el a félelmeinket, kérjük Istent, adjon erős és bátor szívet (Józs 1,9).
Ahelyett, hogy azt kérnénk, vegye el a félelmet a lelkünkből, kérjük kegyelmét, hogy bátran fussunk neki az előttünk tornyosuló nagy és félelmetes dolgoknak - mint Dávid a filiszteusnak (1Sám 17,48).
Ahelyett, hogy a félelem ellen imádkozunk, kérjük, hogy bízni tudjunk Istenben, mikor félünk – „Ha félek is, Benned bízom!” (Zsolt, 56,4).
Ahelyett, hogy azt kérnénk, múljon el az életünkből minden félelem, kérhetjük, hogy a békesség, „mely minden értelmet meghalad”, őrizze meg szívünket és elménket Krisztus Jézusban, és írja fölül félelmünket (ld. Fil 4,6-7).
Az ilyen imádkozás változást idéz elő. Engem is megváltoztatott. Már nem a félelem alapján hozok döntéseket. Felismerem, mikor a legrosszabb kimenetelen kezdek gondolkozni, elkapom, és elfojtom még csírájában. Engedelmesen megteszem a lépéseket, amikre úgy érzem, Isten hív.
Isten nem ígéri, hogy mindig minden félelemtől megszabadít. Ám erőt ad, szeretetet és önuralmat, hogy elfogadjuk az Ő életre szóló igazságait. Amikor élő Igéjét olvassuk, valami felfoghatatlan történik: Isten megerősíti a szívünket. Segít, hogy bízzunk Benne, átjár minket az emberi értelmet meghaladó békessége, és segít, hogy bátran folytassuk az utunkat.
És kevesebbet fogunk félni.
Szia. Julie vagyok. Bátor Julie.




Uram, segíts, hogy a félelem ne bénítson le, hanem amikor félek, tudjak bízni Benned. Jézus nevében, Ámen.

Julie K. Gillies: Why I Stopped Praying Against Fear,Encouragement for today, 2015. július 17.,www.proverbs31.org,kép:pinterest,fordítás:eszmelkedesek.blogspot

2017. január 26., csütörtök

Szépen és bátran élni

„Az élet útjára tanítasz engem. Színed előtt az öröm teljessége, s jobbodon a gyönyörűség mindörökké.” Zsolt 16,11

A repülőtéren mellettem ülő asszony viseltes műbőr hátizsákot tartott az ölében, ami láthatóan sok eseményt, történetet mesélhetne gazdája életéből. A nő lábán lévő kopott túrabakancs is több ezer mérföld megtételéről tanúskodott.
Meglepett az elégedetlenség érzése a lelkem mélyén, ahogy elképzeltem, milyen kalandokat élt át a mellettem ülő utas.
Szeretnék az otthoni szennyeshalomnál magasabb hegyet is leküzdeni, álmodoztam a poros bakancs fűzőlyukait számolgatva.
Hétvégén egy konferencián segédkeztem, s rövidesen felszállok a gépre, ami hazarepít a kisvárosba, melyet otthonomnak nevezek. És bár vártam, hogy újra együtt legyek férjemmel és öt gyermekemmel, nem igazán kívántam újra bekerülni a napi gyerekszállítás, leckesegítés, főzés, takarítás mókuskerekébe.
„Hová utazik?” – kérdezte a bakancs viselője megszakítva dagonyázásomat az önsajnálatban.
„Haza” – válaszoltam felnézve, és fogadtam barátságos mosolyát. Majd visszakérdeztem.
Kiderült, hogy egy az úti célunk, de semmi más közös nincs bennünk. Egy nemzetközi segélyszervezet munkatársa, a szűkölködőket szolgálja szerte a világon. Én távmunkában dolgozom otthonról, és a velem egy fedél alatt élő hat embert szolgálom.
Az elmúlt héten például, mialatt én gyerekeim labdajátékát bámultam, és morgolódtam, hogy már megint vacsorát kell főzni, ő a napban gyönyörködött, ahogy lenyugszik a Himalája mögött, és nepáli gyerekeknek osztotta ki az ételt. Dzsungelek ösvényét taposta a lába, göröngyös hegyi utakat követett, mialatt én áruházak részlegein bolyongtam, és véget nem érő focimeccseken szurkoltam a ház mögötti udvaron.
Minél többet megtudtam róla, annál kíváncsibbá tett, mit keres egy ilyen világutazó a mi kis városunkban.
Felcsillant a szeme, mikor rákérdeztem.
A nővéréhez készül, aki „gyerekeket és jószágot” nevel a családi farmon, ahol mindketten felcseperedtek.
Próbáltam elképzelni a két testvér drámaian különböző életét. Az egyik szárnyat bontott, és ide-oda röpköd a világban, míg a másik gyökeret eresztett, és alig lépi át az állam határait.
„Ezek szerint ön a bátrabb kettejük közül?” – kacsintottam rá kedélyesen.
Az asszony a hátizsák zsinórjával babrált, majd felnézett, és látva, hogy választ várok, így szólt: „Ami azt illeti, ő a bátrabb”.
Az arcomra lehetett írva, hogy meghökkentem, mert úgy mosolygott rám, mint aki érti, majd folytatta: „Egész életemben a világot járva kerestem a boldogságot. A nővérem minden reggel ugyanott ébred, és ott akar örömre lelni, ahol van.”
Kezdtem érteni, mit akar mondani.
„Azt hiszem, ez a bátorság”, mormolta maga elé csendes tisztelettel.
Mai igénkben Dávid király arra tanít, hogy a szép élet titka nem abban áll, hogy melyik úton járunk, hanem hogy KIT követünk.
Nem az hozza meg a boldogságot, ha élményeket kergetünk, hanem ha a Megváltó után futunk.
És a Zsolt 16,11 szerint, ha Jézussal vagyunk – imádságos lélekkel keressük Őt, és követjük iránymutatását –, akkor megtaláljuk az elégedettséget ott, ahol éppen vagyunk.
A hangosbemondó először jelentette be a járatunkat, és hívta fel az utasok figyelmét a felszállásra. A mellettem ülő hölgy elnézést kért, mert még gyorsan fel akarta hívni bátor nővérét, én meg azon kaptam magam, hogy a szemem könnybe lábad.
Elképzeltem azt a közönséges életet, ami otthon vár, a kötelességeket és elragadtatásokat, a kuncogásokat és hisztiket, és észrevettem, hogy már alig várom, hogy felszálljak a gépre, és visszatérjek gyönyörű mindennapi életemhez.
És talán, ha majd átöleltem mind az öt gyermeket, akik anyjuknak hívnak, és legyőztem a hatalmas halom szennyest, ami felgyűlt, mialatt nem voltam otthon, előkeresem a túrabakancsomat, és odaállítom az ajtó mellé. Néha igenis szükségünk van emlékeztetőre, hogy azon az úton keressük az örömöt, ami a talpunk alatt van.



Uram, az örömöt abban az életben szeretném megtalálni, amit nekem szántál. Adj erőt, hogy kövesselek, és engedelmeskedjem. Jézus nevében, Ámen.

Alicia Bruxvoort: How to Live a Brave and Beautiful Life, Encouragement for today, 2017.01.20.,
www.proverbs31.org, kép:pinterest, fordítás: eszmélkedések.blogspot

2017. január 25., szerda

Erő a gyengeségben

„Ha csak azokat szeretitek, akik szeretnek titeket, miért vártok jutalmat? Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik.” Lk 6,32


Ha megtámadnak, visszatámadsz, és ezzel úgy érzed, az erődet bizonyítod? Velem néha megtörténik, s aztán oda jutok vele, ahova sosem akartam kerülni.
Nemrég egy barátnőm közölte, hogy valaki továbbadta a titkát, és megkérdezte, tudom-e, ki volt az. Mondtam, hogy nem tudom, de újra megkérdezte. Aztán megint. Végül rájöttem, hogy engem gyanúsít.
Először meglepődtem, aztán mérges lettem.
Ha valóban ismernél, tudhatnád, hogy nem adom ki mások titkait.
Nem követtem el semmit.
Már többször megmondtam. Miért kérded még mindig?
Sokféleképpen reagálhattam volna, de akkor a magam igazának hangoztatása tűnt a legfontosabbnak. Nem emeltem fel a hangomat, de a pillantásom és a tömör válaszom egyértelműen jelezte, hogy haragszom.
Pár perccel később a Szentlélek kezdte kitágítani a képet. Barátnőm kérdése idegességből és félelemből fakadt, mert a titok nyilvánosságra kerüléséből baja lehet. Sajnos, beszélgetés helyett visszatámadtam.
Sajnos, hasonló szituációkban védekezésképpen agresszióval válaszolunk az agresszióra, és ez bizony véteknek számít. Odaszúrni egyet, ha úgy érezzük, belénk szúrtak szavakkal vagy passzív agresszióval.
De ilyenkor valóban erősek vagyunk?
A Lk 6-ban Jézus egy kemény igazságra mutat rá. Az élet nem mindig barátságos. Előfordul, hogy alaptalanul megvádolnak. Fájó töviseket szerzünk. Egy barát ellenségnek bizonyul, s ez nem tölt el örömmel.
Nyugis helyzetekben, kedves emberek felé könnyű szeretettel reagálni. De mi van a nehezebb helyzetekben? Jézus rávezeti tanítványait, hogy nem csak támadó, hanem támadható erő is létezik, mely el tudja simítani a konfliktust.
A támadható erő nem támad verbálisan. Kimondod ugyan az igazságot, de inkább hagyod beérkezni, nem igyekszel bekalapálni.
A támadható erő nem fejezi ki magát érzelmi kirobbanással. Igyekszik a másikkal együtt feldolgozni a félreértést.
A támadható erő nem marad egyik oldalon, megpróbál egy pillanatra a másik fél helyébe lépni, az ő oldaláról megérteni a konfliktust.
Nehéz dió. Továbbra is érni fognak verbális támadások, továbbra is előfordul, hogy megharagudtok egymásra valakivel. A támadható erő nem garantálja a happy endet.
De ha agresszíven reagálunk az agresszióra, biztos, hogy lesznek sérülések.
A támadható erő csökkenti ezek lehetőségét, és megnyitja az utat a békülésre. De ha nem sikerül is, „a Magasságos fiai lesztek, mert ő jóságos a hálátlanok és gonoszok iránt” (Lk 6,35b).
Nem kár lenne, ha életünk végéig csak azokat szeretnénk, akik szeretnek minket? Ki tudja, mit hagynánk ki, ha elkerülnénk hitünknek ezeket a próbatételeit. Ahogy viszonyulásomat a helyzethez át tudtam állítani a támadó erőről a támadható erőre, barátnőmmel sikerült tisztáznunk azt a fájdalmas beszélgetést. A Szentlélek indításának köszönhetően kaptam egy lehetőséget, amikor ahelyett, hogy azt nézném, miben hibázott a másik, arra fordíthatom a figyelmemet, mi az, amiben én javulni tudnék.


Uram, sokszor elítélem, amit mások mondanak és tesznek, ahelyett, hogy a Te szemeddel nézném őket. Támadó erővel reagálok, legyen az bár passzív, odacsapó vagy kirekesztő. Segíts, hogy azokat, akik nem tűnnek szeretni valónak, támadható erővel szeretni tudjam. Jézus nevében, Ámen.

(Suzie Eller: Vulnerable Strength, Encouragement for today, 2014.01.14., www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest)

2017. január 24., kedd

Ő hatalmasabb a viharainknál



„Végül: erősödjetek meg az Úrban, az ő hatalmas erejében.” Ef 6,10



Sötét éjszaka volt, kint zivatar tombolt. A szobámban ültem a laptop előtt, hátam mögött a zümmögő légkondi próbálta távol tartani a nyári hőséget.
Egy pillantás az órámra igazolta, mennyire későre jár, nekem pedig még sok-sok oldalt meg kellene írnom.
Többször kértem halasztást a könyvem megírásához, nagy volt rajtam a nyomás. Mintha 5 szemináriumi dolgozatot kellene megírni pár nap alatt.
Határidőnaplómban jeles napként bekarikáztam július 22-ét, amikor férjemmel s a gyerekekkel Pennsylvaniába megyünk nagycsaládi összejövetelre. A húgom már két éve dolgozik rajta, hogy sikerüljön összehozni mindenkit. Ha az egész nap rá kell szánnom, akkor is el kell készülnöm a kézirattal, mielőtt elutazunk.
Hirtelen fülsiketítő csattanás hallatszott, és minden fény kialudt. Elmentettem a munkámat a laptopon, meggyújtottam egy gyertyát, és próbáltam kihasználni az elemekben lévő energiát.
Csak másnap délután jött meg az áram, de akkor se tartott sokáig. Egy újabb vihar megint sötétségben hagyta öreg, vidéki házunkat, ez esetben két teljes napig. A szerkesztőm telefonált, kérdezte, hogy állok. „Nem túl jól” – válaszoltam. „Újra kimaradt az áram.”
Bár a laptomom hordozható, otthoni könyvespolcaimról, ahol az íráshoz szükséges irodalmat megtalálom, ez nem mondható el. Ezért nem merülhetett fel, hogy szállodába költözöm, vagy egy barátnőm konyhaasztalánál folytatom a munkát. Mikor végre visszajött az áram, letöröltem a megkönnyebbülés könnyeit, és beizzítottam a laptopot.
Egy hét múlva újabb vihar.
Akkora, hogy városunk bekerült az országos csatornák híradóiba. Öt áram nélküli nap következett. Gyorsételek, hideg tusolások, alacsony hőmérséklet. Miután a férjem kikölcsönzött egy méregdrága áramfejlesztőt, a laptopom újra életre kelt. De nem keltek életre bennem a szavak, az ötletek, a gondolatok, a stressz csak egyre nőtt.
Július 22-ére úgy ébredtem, hogy még 20 fejezet előttem állt megíratlanul. Igazi pánik tört rám. Szinte egy évtizede már, hogy nem jöttünk össze a testvéreimmel. Hogy hagyhatnám ki most ezt a találkozót? De hogy tudnék elmenni, mikor a szerződésem azonnali határidővel – pontosabban sokkal korábbival – teljes kéziratra kötelez? Nem mertem felhívni a szerkesztőt egy újabb halasztásért. Fájó szívvel bár, de a testvéremet hívtam fel, és bocsánatért könyörögtem.
Végig gyötört a lelkiismeretfurdalás, mialatt a családom becsomagolt az útra. Férjem megígérte, hogy mindenkit megölel a nevemben, főleg megértő húgomat. De szörnyen éreztem magam.
Nehéz szívvel néztem, ahogy kocsink eltűnik a sarkon, aztán visszatértem az íróasztalhoz azzal a szent elhatározással, hogy megállás nélkül írni fogok. Nagy árat fizettem ezért az időért, nem fogom elpazarolni.
Ujjaim csak úgy röpködtek a billentyűk fölött. Estére már szinte kész voltam a következő fejezettel. Aztán megtörtént a lehetetlen. Kialudtak a fények. „Neeee!” – sikítottam, és a telefonhoz kaptam. Remegő kézzel hívtam fel a szolgáltatót, hogy ezt halljam a túloldalról: „Sajnáljuk, asszonyom. Lehet, egy óra múlva, lehet, hogy csak holnap reggelre.”
Leborultam az asztalra, a könnyeim patakokban törtek elő. Ő sajnálja? Én sajnálom! Azt, hogy nem kezdtem el sokkal hamarabb a könyvet. Azt, hogy nem voltam szorgalmasabb. Hogy elküldtem a családomat nélkülem. És hogy megint a munkát raktam az első helyre…
Behunytam a szemem, és féltem az igazságtól. Ezzel büntetsz, Istenem? Igazából nem gondoltam, hogy így van. Kentuckyban mindennaposak az áramkimaradások nyári viharok után. De nagyon nyomasztott a lelkiismeretem. Uram, segítenél? Kérlek… Dolgozószobám csendjét az újrainduló légkondi felpörgése zavarta meg.
Ó, Atyám. Köszönöm.
Az áramszolgáltatónknak lehettem volna hálás a gyors intézkedésért. De valójában az Úr volt az, Aki intézkedett, hogy visszaálljon hitem az Ő hatalmas erejében. Nem csak pillanatnyi szükségletemet elégítette ki, de a megbocsátás iránti vágyamat is.
Tíz nyár jött és ment azóta az éjszaka óta, és egy újabb nagycsaládi összejövetel van a láthatáron. Megint határidős munkám van? Igen. Újra elmulasztom a családi alkalmat? Ki van zárva.
Sokat kell még fejlődnöm, de egyet tudok: ráhagyatkozhatunk Isten erejére a magunké helyett, és szeretetét leginkább úgy mutathatjuk meg, ha másokat rakunk az első helyre.

Uram, Te tudod, hogy én lassan tanulok. Köszönöm türelmedet, kitartásodat, kegyelmedet. Köszönöm, hogy kemény leckéket kapok, mert így jobban megragadnak bennem. És köszönöm, hogy a büntetést felülmúlja gondoskodásod. Mennyire szeretsz minket, Uram! Jézus nevében, Ámen.





forrás: Liz Curtis Higgs: Finding His Poweer in the Midst of Our Storms Encouragement for today, 2014.08.08. www.proverbs31.org fordítás:eszmelkedsek.blogspot.hu fotó:pinterest.com

2017. január 23., hétfő

Találkozás Henryvel

„Semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból. Tekintse inkább alázatosan egyik a másikat magánál kiválóbbnak.” Fil2,3


Egyik túloldali ülésen ült, és motyogott magában. Egy hajnali gépre szálltam fel Texasban a hétvégi konferencia után, ahol együtt szolgáltam Lysával. Átpillantottam a motyogó férfira, s azt gondoltam magamban: „Na fiam, ez érdekes lesz.” Aztán lehunytam a szemem, hogy megnyugodjam.

Pár pillanat múlva rájött, hogy rossz helyen ül, összeszedte a holmiját, és áthurcolkodott a mellettem lévő ülésre. „Kezdődik”- gondoltam.

Őszintén megvallva, kicsit ideges lettem. Szokott udvariassággal tudomásul vettük, hogy együtt fogunk utazni, majd újra lehunytam a szemem, várva, hogy felszálljon a gép. Tovább beszélt magában, mialatt kibámult az ablakon. Így telt néhány perc. Próbáltam elaludni. Végül valahol a lelkem mélyéről éreztem, hogy beszélgetnem kell a mellettem ülővel, bár énem egy része még mindig meg akart győzni arról, hogy hagyjam csukva a szemem, s maradjak bezárva a komfortzónámba.

„Mondjon valamit magáról”, adtam meg magam mosolyogva.

Elmondta, hogy Henrynek hívják. Aztán legalább annyi kérdést tett fel nekem, mint én őneki. Minden válaszomra kedvesen mosolygott: „Ez jól hangzik”.

Bocsánatkérően néztem körül, mert Henry nagy hangon társalgott velem.

Ekkor éreztem meg, hogy három szó kristálytisztán jelenik meg az elmémben: „Ez én vagyok”.

Meglepődtem. Elgondolkoztam és nagyot nyeltem. Párat pislogtam, majd tétován megkérdeztem: „Te, Uram?”

„Ő én vagyok”, éreztem újra tisztán a szelíd választ. Majd: „Nézz rám.”

Ekkor eszembe jutottak a szavai: „Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” Máté 25,40.

Tekintetem azonnal meglágyult. Kutatva néztem Henryre, mialatt csevegett. Minden részletet megvizsgáltam az arcán. Észrevettem ápolatlan szakállát, bozontos szemöldökét, mélyen a szemébe néztem, azt mondta, nem lát túl jól.

Henry a nagymamája temetésére utazott pár állammal odébb. Nemsokára találkozik az apjával, akit 25 éve nem látott. Beszélgetésünk során megtudtam, hogy Poland szindrómával született. Bal kezén, mely kisebb volt a másiknál, ujjai nem mozogtak, felső testének bal oldala le volt bénulva. Abbahagyta a középiskolát, mert nem bírta a társai gúnyolódását.

Érdeklődéssel hallgattam, amikor a számítógép iránti szenvedélyéről beszélt. Megkapó volt a tudása, számos további kérdést tettem fel neki. Boldogan rágcsáltuk a nálam lévő ropogtatnivalót, miközben ő beszélt, én pedig hallgattam. Korábbi fenntartásaim nyomtalanul eltűntek.

Utolsó szavai hozzám ezek voltak: „Mások soha nem beszélgetnek így velem.”

Könnyeimmel küszködve segítettem neki elolvasni a gép adatait, amire át kellett szállnia. Kedvesen mosolyogva búcsúztam el tőle, de a szívem szomorú volt, ahogy leszálltunk a gépről. Tudtam, milyen kevés választott el, hogy én is úgy viselkedjem, mint „mások”. Nagyon kevés. És hányszor megtörtént már, hogy olyan voltam, mint mások.

Egész hétvégén lelkigyakorlatot vezettem asszonyoknak, s most nehezemre esett beszélgetést kezdeni egy törékeny lélekkel, aki mellém ült, és titokban könyörgött figyelmemért.

A Henryvel való találkozás megváltoztatott.

Megtanított rá, hogy naponta imádkozzam mélyebbre néző szemért, élesebben halló fülért, és az új megvilágítást alázatosan befogadó szívért. Nyisd meg szívem szemét, Uram. Úgy akarok nézni másokra, ahogy Te nézel. Mert ha ezt teszem, megtanulok valamit. És minél többet tanulok, annál közelebb jutok Ahhoz, Aki mindeneket teremtett.

Vedd észre a te Henrydet, ha találkozol vele.


Uram, egyre jobban akarlak ismerni Téged. Segíts, hogy a felszín mögé lássak, és alázatosan öleljem magamhoz a körülöttem élőket, vágyva arra, hogy újra meg újra tanuljak valamit. Kérlek, taníts, Uram. Jézus nevében, Ámen.

(Encouragement for today, 2011.04.11.Holly Good, www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest.com)

2017. január 22., vasárnap

Amikor a lélek vérzik

"Akarsz-e meggyógyulni?"

(János evangéliuma 5:6b)

Amikor a tizenkét éve vérző asszony meggyógyításának történetét olvassuk, akkor nehéz elképzelnünk, itt a XXI. században, hogy ez a típusú betegség ilyen sokáig fenn állhatott. Jézus idejében lévő kezdetleges ismeretek óta a tudomány rengeteget fejlődött, és ma már teljesen valószínűtlennek tűnik az asszony állapota.

A véleményem szerint azonban még a ma is nagyon sok különféle krónikus vérzésben szenvedő asszony él. Azzal a különbséggel, hogy nekünk most a szívünk vérzik. 

Nők, akik  minden reggel olyan emlékkel a szívükben ébrednek, ami feltépi a sebeket, abban bíznak, hogy a fájdalom egyszer majd csak elmúlik,.
Nők, akik vágynak a következő szavak után: "Menj el békességben, megszabadultál szenvedéseidtől."

A vérfolyásos asszony nem különbözött tőlünk. Miközben a látható betegsége fizikai jellegű volt, mégis a lelkének fájdalmai irányították életét. Egy döntő pillanatban azonban, egy meghatározó döntéssel, kinyújtotta kezét Jézus felé gyógyulás után vágyakozva.

Jézus szeretne bennünket megszabadítani, de a börtön celláinkból nem fog kituszkolni bennünket. Ő kinyitja az ajtót, azonban a lépést nekünk kell megtennünk. Választhatjuk azt, hogy tovább vérzünk, megmaradunk fájdalmainkban, és a sebeinket nyalogatjuk. Ne felejtsd el kedves barátnőm, ez döntés kérdése. Jézus így szól: "én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek." (János 10:10)
Ő ezt szeretné megadni mindannyiunk számára. Meg kell ragadnunk ezt az igazságot, ugyanúgy, ahogy a tizenkét éve szenvedő asszony megragadta a gyógyulás lehetőségét.

János evangéliumának ötödik fejezetében Jézus találkozik egy mozgás képtelen emberrel egy tónál, ahol a "A betegek, vakok, sánták, sorvadásosak tömege feküdt". Úgy képzelték, hogy amikor egy angyal felkavarja a vizet, akkor az első belépő meggyógyulhat. Ez az ember harmincnyolc év óta volt a betegségében.

Jézus odament hozzá, és feltett neki egy furcsa kérdést: "Akarsz-e meggyógyulni?"

Lehet, hogy mégsem volt ez a kérdés annyira különös. Sokszor jól érezzük magunkat állapotunkban, és egy lepelként bújunk meg mögötte. Lelkileg megsebzett áldozatokként élünk, igazából nem is akarva a gyógyulást.

Jézus azt mondta az asszonynak: "A te hited meggyógyított téged. Menj el békességben, és szabadulj meg a szenvedéseidtől." Ugyanezt a gyógyulást ajánlja fel ma is Jézus számodra és számomra is.

Atyám, belefáradtam abba, hogy szüntelenül betegként éljek. Szeretném ma kinyújtani a kezed, és megérinteni ruhád szegélyét, hogy meggyógyulhassak. Igen, szeretnék meggyógyulni. Kérlek, adj hitet, hogy szabadságban és győzelemben élhessek. Jézus nevében, ámen.


Hordozol olyan lelki sérülést magadban, amit nehezen engedsz el?

Szeretnél meggyógyulni?

Ez egy kockázatos kérdés. A bénának is fel kellett állnia a megszokott helyéről, meg kellett tanulnia járni, munkát kellett találnia, és meg kellett tanulnia, miként éljen egészséges emberként. Ez nagy változás volt számára 38 év után.
Ezt te is meg tudod tenni! El tudod engedni a múltat, és győzelemben, szabadságban élhetsz ezután. Miért nem kezded el már a mai napon?



(Forrás:January 27, 2014 When the Soul Bleeds,Sharon Jaynes
Copyrighted by Girlfriends in God, Inc. 2013

Used with permission

www.girlfriendsingod.com)

2017. január 21., szombat

A bizonyságtételünk

Az ünnep utolsó nagy napján felállt Jézus, és így kiáltott: "Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék! Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek!" 

(János 7:37-38)



Sokszor nehéz békében élni egymással. Egyik dolog, mely oly megnehezíti a békés együttélést, az az, hogy szeretjük a gondolatainkat, hitünket, érzéseinket rávetíteni a másik emberre. Tévesen úgy gondoljuk, hogy:

· Ami engem idegesít, az a másik számára is idegesítő

· Ami engem nem zavar, az mást sem kellene, hogy zavarjon

· Ha nekem időbe telik az események feldolgozása, más is ugyanígy van ezzel

· Ha pillanatok alatt túllépek a dolgokon, a másiknak is így kellene tennie

· Amikor biztos vagyok az igazamban, akkor addig erőltetem azt, míg mindenki elfogadja a nézetemet

Szerintem, érted, miről beszélek…

Hogyan tudunk túllépni a saját gondolkodás és érzelmi sémánkon, hogy oda tudjunk figyelni a másik emberre is? És miközben a másik embert igyekezünk megérteni, hogyan tudunk hűek lenni ahhoz az önmagunkhoz, akivé Isten alkotott bennünket, nem feladva a meggyőződésünket? Ezek a vívódások akkor válnak igazán kérdéssé, ha igyekezünk megélni a szeretetet a viszály közepette. Nemrégiben egy konferencián nagyon szíven ütött az előadó gondolata, mely így szólt:

„Jézus felajánlotta és nem ráerőltette az igazságot az emberekre.”

Arról beszélt, hogy Jézus nem erőltette rá Önmagát, vagy az evangéliumot az emberekre. Ő szenvedélyesen felajánlotta azt, de nem erőszakosan tette ezt. Azt mondta, hogy mindenki, aki szomjas, Hozzá jöhet, ahol ihat, és az élő víz folyamait megkaphatja. Jézus nem tette kényszerzubbonyba a hallgatóságát, és nem erőltette le a torkukon a vizet. Ő nem erőltette rá a szeretetét, igazságát, életét senkire sem. Ehelyett Ő felajánlotta mindenkinek. Ő egy teljesen új utat, az Istentől való teljes függés útját mutatta be a hallgatóságának. Felajánlotta az alázatot, a szabadságot és a megbocsájtást mindazoknak, akik Benne hittek és követték Őt.

Tanítványaiként mi is kövessük az Ő példáját. Szeretetben mutassuk be a hitünket, a gondolkodásmódunkat és az érzelmeinket, mindezt úgy tegyük, hogy a környezetünk ne érezzen erőszakosnak bennünket. Ehelyett odafigyelve hallgassuk meg a másikat. Amikor a meggyőződésünkről teszünk bizonyságot, ne guruljunk dühbe, ha a hallgatóságunk más nézetet vall.

Tegnap este szerettem volna, ha a férjem egyet ért velem, de túl messzire mentem el. Kényszerzubbonyt akartam ráerőltetni, hogy saját igazságomat legyömöszölhessem a torkán. Olyan apró dologról volt szó, mint hogy az embereket mely zaj zavarja leginkább. Ne nevess rajtam. Fogadom, a te szócsataid is gyakran ilyen ostobaságokról szólnak, igazam van?

Tanuljuk meg Jézus szerint megközelíteni az embereket, mert csak így tudjuk a valódi vizet felajánlani a szomjazó világnak, legyen szó a családtagjainkról, a lakókörnyezetünkről, vagy idegenekről a szociális médián. Ha mások nem akarnak a vizünkből inni, nem kell tovább erőltetnünk a dolgot. Ehelyett szabadságot kell adnunk a másik embernek, igazán, krisztusi módon megélve a szeretetet. 

Bízom abban, hogy nem felejted el, hogy Jézus téged is megkeresett. Meghívott, hogy igyál az Ő szomjat oltó vizéből, amint az élet mélységeit és magasságait megjárod a mai napon. 

Drága Urunk, követni szeretnénk Téged. Arra vágyunk, hogy mindinkább megismerjünk és magunkévá tegyük nem csupán az igazságot, hanem azt is, hogy miként képviseljük hitünket mások felé. Te magad vagy az Igazság. Inni szeretnénk az általad felajánlott Élő Vízből, hogy továbbíthassuk azt a szomjazó Világ felé. Mutasd meg nekünk, hogyan tegyük mindezt. 

Jézus nevében,
Ámen





(January 20, 2017, Proposing, Melissa Spoelstra,  Copyrighted by Girlfriends in God, Inc. 2013 Used with permission  www.girlfriendsingod.com, fotó: pinterest.com)

2017. január 20., péntek

Minden, ami csillog

„Férje egész szívével ráhagyatkozik, és nem jár rosszul vele.” Péld 31,11

Az ékszerész hölgy mosolyogva nézte, hogy a vőlegényemmel megérintjük a sötétkék bársonyra helyezett gyémántokat, amiket elénk rakott. „És mégis mekkora keretben gondolkoznak?” – kérdezte, és hangjában reménység csengett.
Bill nyelt egyet. „400 dollárban”. Összerezzentem, pedig tudhattam, hogy főiskolai tanári fizetéséből nem telik többre. 400 dollár annyi évvel ezelőtt is csak egy igen apró gyémántra volt elég. Pindurkára.
Az ékszerész a pult túlsó végéhez hívott át minket. „Talán itt találunk majd valami kedvükre valót.” Újra előkerült egy négyzet alakú bársony, de a kövek, amiket ráhelyezett, szinte eltűntek az anyag szálai között. Bill hallgatta az eladót, aki a kövek tisztaságáról, karátban kifejezhető értékéről beszélt, én meg közben vágyakozva pillantgattam vissza az előzőleg látott gyémántokra, amik kint maradtak a pulton. A számtalan apró, csiszolt felületen megsokszorozódott az üzlet világítása, mintha hunyorognának, rám kacsintanának.
A gyémánt örök érték – mondtam magamnak. - Biztos van rá valami mód, hogy egy nagyobbhoz hozzájussunk.
Mivel semmilyen megoldás nem jutott eszembe, kiválasztottam egy csinos, de igencsak picike követ, és próbáltam úgy tenni, mintha nagyon örülnék.
„Ismerkedj vele, azt szeretném, ha boldoggá tenne – szólt Bill, megérintve a könyökömet. – Én még egy kicsit körülnézek.”
Kétségkívül boldog voltam Billel. A legdrágább, legkedvesebb, legjobb ember, akit valaha ismertem. De hogy ez a picurka gyémánt boldoggá tett volna… Hát…
Íme, az ocsmány valóság: egyedülálló nőként ahhoz voltam szokva, hogy bármit megvehetek, amit akarok, legfeljebb elő kellett vennem a hitelkártyámat. Takarékosan élő vőlegényemnek viszont annyi pénze volt, amennyit a pénztárcájában hordott.
De ő maga mondta, hogy szeretné, ha boldoggá tenne a kő…
Megvártam, míg Bill hallótávolságon kívül kerül, áthajoltam a pulton, s közelebb intettem az ékszerésznőt. „Megnézhetném újra a nagyobb köveket?”
Szó nélkül elém rakta őket. „Igazából ezeket szeretném”- suttogtam egy gyönyörűen csiszolt darabra mutatva. „Mi lenne, ha elfogadná Billtől a 400 dollárt, a különbözetet meg leszedné a hitelkártyámról úgy, hogy Bill ne lássa?”
Közömbös tekintettel csak ennyit kérdezett: „Biztos, hogy így akarja kezdeni ezt a házasságot?”
Elvörösödtem. „Nem, én csak… azt hiszem, nem.” Gyorsan elfordultam, és nagyon szégyelltem, hogy a bűneimet, mint megannyi sziporkázó gyémántot, kiraktam a pultra. Kapzsiság, álnokság, mohóság, büszkeség – nem volt jó mindezzel szembenézni.
Eszembe jutott a Példabeszédekből a mai igénk. „Férje egész szívével ráhagyatkozik, és nem jár rosszul vele.”
Szememmel megkerestem a bolt túlsó sarkában álló Billt: a férfit, aki olyan feleséget érdemel, akire egész szívével – és pénztárcájával - ráhagyatkozik, és nem csalódik. Magamban bocsánatot kértem tőle az előbbi félresiklásért.
Mosolyogva néztünk egymásra az ékszerésznővel. „Igaza van – mondtam. –A pici kő tökéletesen megfelelő lesz.” És az is volt.
Évek jöttek, évek mentek, és én úgy tekintettem a jegygyűrűmre, mintha a Reménység Gyémántját tartaná. Mert számomra azt jelképezte: a reménységet, hogy házasságunk alapja a tisztesség és nem a csalás, és a köztünk lévő szeretet többet ér bármilyen drágakő csillogásánál.
Ezüstlakodalmunkra Bill nagyvonalúan megajándékozott egy új gyűrűvel, amiben gyönyörűen csiszolt gyémántkő csillogott. Nem győzök hálát adni Istennek azért, hogy hibáimat elfeledve hajlandó minden reggelre újracsiszolni engem.


Köszönöm, Uram, gyöngéd, de határozott figyelmeztetéseidet az életemben, a házasságomban. Kimondhatatlanul hálás vagyok a férjemért, akit szerethetek és tisztelhetek. Váljék dicsőségedre közös életünk. Jézus nevében, Ámen.
Liz Curtis Higgs: All That Glitters,Encouragement for today, 2014.06.19.,www.proverbs31.org,fordítás:eszmelkedesek.blogspot,kép:pinterest

2017. január 19., csütörtök

Meddig, Uram?

„Meddig uralkodik még rajtam az ellenség?” Zsolt 13,3b

Harmincéves koromban, mikor újra meg újra költözködnöm kellett, sokszor imádkoztam így: Meddig még, Uram?
Élet- és munkakörülményeim hatására annyit cseréltem a lakcímemet, hogy egy életre elegem lett belőle. Magamnál hodtam korábbi lakcímeim listáját, hogy emlékezni tudjak rájuk, s megőrjített, ha a benzinkútnál irányítószámot kellett megadni az elektronikus fizetés hitelesítésére. Biológiai családom sajnos évekkel korábban szétesett, és bármerre néztem, minden azt erősítette bennem, hogy nincs egy hely, amelyet otthonnak nevezhetnék.
Meddig fér el mindenem egy bőröndben? Mikor változik már meg az életem?
Őszinte imák voltak ezek, nyers imák, de az Istennel megtett hosszú útra volt szükség, hogy elfogadjam, így is lehet és szabad imádkozni.
Sokáig úgy gondoltam, ha kérdezek, ezzel azt fejezem ki, hogy nem bízom eléggé Istenben. Tudtam, hogy bíznom kell gondviselésében, és Isten akaratának teljesülését kívántam, nem a magamét. De az engedelmességnek ezen az útján valahol elvesztek a kérdések, abbamaradtak a siránkozások.
A siránkozás, a lamentáció a bánat szenvedélyes kifejezése, és Isten elfogad minket fájdalmunkban. A panaszkodó imádságban őszinte érzéseinket tárjuk Isten elé. Isten hallani akar rólunk rossz napjainkon is, és mindig nyitott az őszinte imádságra.
A Szentírásban is találunk panaszkodást, jó példa erre a zsoltáros, amikor így kiált fel:
„Meddig feledkezel meg rólam, Uram? Mindörökre? Meddig rejted el arcodat előlem?” (Zsolt 13,2)
Kiáltottál már így Istenhez: Meddig még, Uram? Meddig kell gyötrődöm? Meddig kell még várnom, hogy a gyermekeim Feléd forduljanak? Meddig kell még ezt a munkát végeznem, amiben semmi örömöt nem lelek?
Dávid panaszkodása rávilágít, hogy igenis van úgy, hogy azt érezzük, elfelejtett, sőt elhagyott Isten. A zsoltáros nem nyomja el ezt az érzést felszínes öröménekkel, nem egy értetlen barátnak mondja el, aki lesöpri az asztalról. Dávid egyenesen Istennek panaszkodik imádság formájában. A Szentírás szerint Isten engedi, hogy siránkozzunk, s ha panaszunkkal Hozzá fordulunk, válaszolni fog.
Dávid így folytatja: „Meddig emészti még lelkem a fájdalom és szívemet a mindennapi gond?” (Zsolt 13,2a).
Istennek feltehetjük a legőszintébb kérdéseinket is. Tudja, hogy vannak nehéz szakaszok az életben, amikor tele vagyunk aggodalommal. Csak az számít, hogy mit teszünk ezekben a siránkozásra indító helyzetekben.
Sajnos sokszor pletykálok Istennel ahelyett, hogy őszintén elé vinném panaszaimat imádságban. Gyermekeiként nyugodtan forduljunk kérdéseinkkel egyenesen Istenhez akkor is, ha szívünk tele van fájdalommal.
Ő miért mehetett férjhez, nekem meg még mindig nincs senkim?
Őt megáldottad, Uram, engem miért hagysz tovább küzdeni?
Miért végtelen a gyötrelem, miért nincs nyoma se a változásnak?
Téged milyen Meddig kérdés gyötör? Meg tudod osztani egy keresztény közösséggel? Megengeded magadnak, hogy egyenesen Istenhez fordulj velük?
Sok áldás van mindnyájunk életében, és sokan küzdünk ezzel párhuzamosan. Isten gyermekeiként sokféle érzést tapasztalhatunk meg egyidőben. Egy későbbi zsoltárban Dávid megvallja bűneit, ugyanakkor segítséget kér Istentől ahhoz, hogy dicsőíthesse: „Nyisd meg, Uram, ajkamat, és szám hirdetni fogja dicsőségedet” (Zsolt 51,17).
A Szentírásban nincs színészkedés. A panaszkodás őszinte érzéseinket viszi Istenhez, és lehetőséget ad Neki, hogy megvigasztaljon, amikor nem minden rózsás bennünk és körülöttünk. Istennel való kapcsolatunk célja nem az, hogy jól érezzük magunkat, hanem a bensőséges, álca nélküli együttlét Vele.
Ha bánatunkat Isten elé visszük, Ő azt a valónkat éri el, amilyenek vagyunk, nem pedig amilyennek mutatjuk magunkat. Ha magunkban tartjuk a panaszt, egy időn túl bezárkózunk, nem vesszük tudomásul érzéseinket, magunkra maradunk, sőt az imádkozást is abbahagyjuk. Nagylelkű Istenünk meghív, hogy tegyük fel a „meddig” kérdéseket, sőt a Szentírásban szemlélteti is, hogyan panaszkodjunk.




Mennyei Atyám, segíts, hogy ne akarjam visszatartani a panaszkodást Előtted. Amikor feléd kiáltok: Meddig, Uram? , légy velem a bajban, és fordítsd át dicsőítéssé panaszkodásomat. Jézus nevében, Ámen.

Esther Fleece: How Long, O Lord?,Encouragement for today, 2017.01.18.,www.proverbs31.org, fordítás:eszmelkedesek.blogspot, kép: pinterest

2017. január 18., szerda

Amikor kételkedem magamban

„Jézus azonnal kinyújtotta a kezét, megragadta őt, és ezt mondta neki: ’Kicsinyhitű, miért kételkedtél?’" Mt 14,31


Nagyon elcsüggedtem. Katasztrófa! Világvége! Egyre csak az örvénylett az agyamban, mi mindent rontottam el.

Nem úgy történtek a dolgok, ahogy reméltem. Este, mikor már ágyban voltam, újra végiggondoltam a történteket, s a bánat teljes súlyával rám nehezedett.

Szívesen mondanám, hogy az volt az utolsó alkalom, amikor kételkedtem magamban, de ez nem lenne igaz, mert azóta is többször megpróbált felfakadni bennem. De már megtanultam másképpen kezelni. Végre felismertem, mi is ez az érzés valójában. Az alázatosság egészségtelen megnyilvánulása. Önvizsgálatnak, jámborságnak tűnhet. Pedig igazából eltántorít az álmaimtól és az úttól, amelyen Isten próbál vezetni.

Az önmagunkban való kételkedés lebéníthat, ha nem tanulunk meg bánni vele. Mindenekelőtt kérdezzük meg magunktól:

Van valós oka annak, hogy kételkedem magamban? Talán csak hiányosságok vannak az ismereteimben, a tudásomban, amit tanulással vagy imádkozással pótolhatok.

Egy bizonyos személy vagy múltbeli történések okozzák? Kedves barátnőm és testvérem a Proverbs 31 Szolgálatnál, Lysa TerKeurst meséli egy helyen, hogyan forgolódott gyermekként szép új ruhájában, hogy az édesapja észrevegye.

Hányszor forgolódunk felnőttként is, hogy valaki betöltse azt az űrt, amit egy apa figyelmének, egy anyai ölelésnek a hiánya okozott. Egyre csak forgunk, hátha észrevesz valaki, s ha ez nem történik meg, kongó ürességet érzünk, még ha nem is lett volna módja senkinek felismerni szükségeinket.

Egy ellenség okozza? Az Írás szerint van ellenségünk. Egy olyan ellenség, aki meg akar károsítani, ki akar rabolni, meg akar sebezni azzal, hogy eltérít Isten kegyelmétől, hívásától, iránymutatásától. Annyira koncentrálunk mindarra, amit elrontottunk, hogy nem vesszük észre a jót, ami történt?

Amikor mindezek fényében végiggondoltam, mi okozta kétségbeesésemet, rájöttem, hogy ez egy hitbeli megtorpanás volt. Jó lecke lett, amivel bestoppoltam egy lyukat a tudásom szőnyegén.

Az önmagunkban való kételkedés hathat ránk gyengítően, felemésztve gondolatainkat, vagy válhat fejlődési lépcsőfokká, ha becsületesen megvizsgáljuk, miért tört ránk, és mit tehetünk ellene – Isten segítségével.


Uram, segíts, hogy nézzek szembe kételkedésemmel, s aztán lépjek tovább. Fordítsak hátat ennek a haszontalan érzésnek, váltsam át cselekvésre, tudásra, és mindenekelőtt a Te jelenlétedre, Istenem. Te ismersz. Tudod, mire van szükségem, és kegyelmeddel ki is elégíted. Jézus nevében, Ámen.

(Encouragement for today, 2011.01.27.T. Suzanne Eller, www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest.com)

2017. január 17., kedd

Olvasd ezt el, mielőtt döntenél

 „Mert aki megkönyörült rajtuk, az vezeti, s a vizek forrásaihoz tereli őket.” Iz 49,10b


Döntést kell hoznod valamiről, ami nagyon izgalmasnak tűnik, de a lelkedben folyton ott a tétovázás?
Van egy barátunk, Wes, aki már kisfiú kora óta odavolt a pilótákért és a repülőgépekért. Mindig is arról álmodozott, ami aztán a foglalkozása lett: oktató egy repülőiskolában.
Csodálatos. Igen ám, de nemrég ez az egész kicsit bonyolultabbá vált. A repülőiskola tulajdonosa felajánlotta Wesnek, hogy vásárolja meg a céget. Káprázatos lehetőség. De ijesztő is. Olyan, ami miatt Wes nem tud azonnal dönteni.
Férjemmel együtt igyekeztünk segíteni Wesnek a helyes döntésben. Én végigelemeztem vele ennek a lépésnek az árát: mit jelent neki személyesen, mit jelent a fiatal feleségének, milyen napi nyomás alatt vannak azok, akik saját cégükben dolgoznak.
Egyik alkalommal beszélgetés közben megosztottam vele egy képet, ami nekem segíteni szokott a döntéshozatalban.
Képzeld el, hogy ez a mostani lehetőség egy gyönyörűséges, de sebes mozgású folyó. Talán meleg van, vagy csak szereted a vizet, mindenesetre, nagyon vonzónak látod, szeretnél beleugrani. Ám ha egyszer benne vagy, erősen lecsökkennek a lehetőségeid.
Olyan gyorsan halad a folyó, hogy téged is arra visz, amerre ő megy. Ha nem gondoltad át időben, hogy valóban mindenhova el akarsz jutni, amerre a folyó halad, akkor bizony bajban leszel.
A végzett egyetemisták gyakran panaszkodnak, hogy tanulmányaik alatt nem volt lehetőségük megtapasztalni azt az életformát, amibe végzettségükkel belekerülnek. Ha kémia szakra jelentkezel, de utálnál laboratóriumban vagy kórházban dolgozni, járd végig a folyópartot, mielőtt beugranál a vízbe.
Akik együtt járnak, és házasságban gondolkoznak, járják végig a partját az „otthonteremtés” vizének. Ha egyikük egy harmadik világbeli országban szeretne szolgálatot teljesíteni, a másik pedig egy közép-amerikai városi otthonról álmodozik, jól gondolják meg, mielőtt beugranak a vízbe.
Az anyuka, aki új üzleti lehetőséggel találkozik, mielőtt belevág, gondolja át a költségeket: az induláshoz szükséges összeget, a gyerekek elhelyezését, az árukészlet vagy a nyersanyagok beszerzését. Ha szeret otthon lenni a gyermekeivel, gondolja meg, mielőtt belevág valamibe, ami minden estéjét igénybe veszi, menjen végig a folyóparton, mielőtt beleugrik.
Meg tudod tenni, hogy le-föl járkálj a parton, mielőtt beugranál a folyóba.
Van lehetőséged beledugni a lábujjaidat, hogy megállapítsd a víz milyenségét.
Beszélgethetsz olyanokkal, akik már ismerik a folyót. És elcsendesedhetsz Isten jelenlétében, hallgatva az Ő suttogását, olvasva az Ő Igéjét, és keresve abban az eligazítást.
Ha már beugrottál, a sodrás a teljes figyelmedet igényelheti. Ez nem jelenti, hogy teljesen magatehetetlen leszel. Talán lesz lehetőséged igazítani kicsit a víz folyásán. De biztos, hogy sokkal nehezebb más irányba fordulni, ha már benne vagy a vízben.
Nekem nagy megnyugvást jelentenek azok az igék, amelyekben arról olvasok, hogy Isten az, aki a vizekhez vezet, irányít, terel minket.


„Mert aki megkönyörült rajtuk, az vezeti, s a vizek forrásaihoz tereli őket” (Iz 49,10b).

„Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem. Lelkemet felüdíti, igaz ösvényen vezet az ő nevéért” (Zsolt 23,1-3).

„Sírva jönnek, és fohászkodnak, miközben vezetem őket; folyóvizekhez vezetem egyenes úton, nem botlanak meg rajta. Mert atyja vagyok Izráelnek” (Jer 31,9).

Sokat beszélünk róla, hogy a keresztények hitben lépjenek előre, amivel én teljes szívemmel egyet is értek, és ezért tartom olyan megnyugtatónak a fenti igeverseket.
Hiszem, hogy olyan is van, amikor Isten egyértelműen arra utasít, hogy ugorjunk be a folyóba.
De ez nem jelenti azt, hogy mindenkinek be kellene ugrania. Néha a hit nagyobb cselekedete az, ha hagyjuk, hogy Isten vezessen, beszéljen hozzánk, és terelgessen a vizek mellett.


Uram, szeretnék mindent végiggondolni, és felelős döntést hozni, mielőtt beugrom ebbe a folyóba. Mutass meg nekem, kérlek, minden szempontot, ami még nem jutott eszembe. Jézus nevében, Ámen.
 
 

forrás: Lysa TerKeurst: Read This Before Making That Decision Encouragement for today, 2014.08.07.www.proverbs31.org fordítás:eszmelkedesek.blogspot.hu fotó:pinterest.com

2017. január 16., hétfő

Szerinted szép vagyok?

„ A királyt elkápráztatta szépséged…” Zsolt 45,12


Együtt táncoltunk fiaimmal harsogó zene mellett a konyhában, miközben szépen elraktuk az edényeket. Otthonunk szentélye az egyetlen hely, ahol táncolni tudok az utóbbi időben anélkül, hogy zavarba hoznám őket – ami persze nem akadályoz meg abban, hogy a kocsiban is ritmusra mozogjak egy-egy jó szám hallatán. Különben is, ma mindenütt táncra perdülnék, mert táncos kedvemben vagyok.

Hogy miért? Kaptam egy pár új csizmát. De nem ám amolyan szolid, negyveneseknek való lábbelit. Ez magas sarkú és kényelmetlen. De szépnek érzem magam benne.

Remélem, nem törlöd ezt az áhítatot, mert úgy gondolod, a valódi szépség belülről fakad. Én is tudom. De kérlek, olvasd tovább.

Emlékszem egy másik pár csizmára, amiben egyszer régen szépnek hittem magam. Valahogy rávettem nagymamámat, hogy vegyen nekem egy akkor nagyon menő go-go csizmát – harmadikos koromban. Fehér volt és feszes, zippzár futott az oldalán majdnem a térdemig. Abban a csizmában nem volt elég a járás, ide-oda billegtem, lebegtem benne.

Vacsorázni mentünk, nevetve forgolódtam a csizmámban, megrészegített a felnőttek figyelme, és csodálatos volt szépnek éreznem magam kilenc évesen.

Éltél már át ilyet? Legyünk bár harmadikosak vagy harmincvalahány évesek, női szívünk vágyik arra, hogy szépnek higgye magát.

Néha elbújunk ez elől a vágy elől. Úgy gondoljuk, egy keresztény nő a hiúság vétkébe esik, ha elismeri, hogy szép szeretne lenni. Nemde a jellemünk szépítgetésével kéne foglalkoznunk, nem a külsőnkkel? Emellett, minden nő tudja, milyen könnyen feltölt minket mások figyelme, elismerő tekintete az egyik pillanatban, s milyen értéktelennek, bizonytalannak érezzük magunkat rögtön a másikban.

Élénken emlékszem, hogyan pukkadt ki harmadikos lebegésem-lelkesedésem a go-go csizmákban, s ömlött szét bennem az értéktelenség érzése. Egyetlen szempillantás alatt elmúlt az est varázsa, mikor egy idősebb rokon éles szavakkal megdorgált: „Elég legyen. Hagyd abba a magamutogatást, és ülj már le.” Ezt tettem az est hátralévő részében. Csendben, szégyenkezve ültem, távolról sem éreztem már szépnek magamat.

Kislányokként és nagylányokként szépségünket gyakran eltemetik a hasonló megnyilvánulások mások részéről. Vagy áldozatává válik mindennapi kötelességtudatos robotunknak, megtört szívünknek, beteljesületlen álmainknak. Megpróbáljuk félrelökni magunkban a vágyat, s azt szajkózzuk, hogy a testi szépséggel foglalkozni haszontalan dolog.

Ám mélyen valahol érezzük, hogy ez hamisan cseng.

Szerintem sokkal közelebb áll az igazsághoz, ha úgy fogalmazunk: nem akarjuk, hogy kizárólag a külső szépségünk vonzzon valakit, de azt sem, hogy ne vegyen róla tudomást.

Arra vágyunk, hogy mind belsőnk, mind külsőnk szép legyen. Egyik a másik nélkül nem valós önmagunk, s mi azt szeretnénk, ha valaki látná, milyenek vagyunk valójában. Azt szeretnénk, ha valakit elkápráztatnánk teljes, külső-belső valónkkal.

Mi lenne, ha ahelyett, hogy lefokoznánk ezt a vágyat, inkább szeretettel elfogadnánk? Mi lenne, ha Isten által belénk ültetett vágynak ismernénk el, ami női szívünkhöz természetszerűen hozzátartozik?

Ahogy ezen elmélkedtem, hihetetlen dologra jöttem rá: Isten nemcsak nekünk adta ezt a vágyat, de ki is elégíti. A Király gyönyörködik szépségünkben (Zsolt 55,12).

A Király teljességemben lát engem. Látja, ahogy kínlódom, hogy segítsek gyermekemnek összeállítani újságkivágásokból a projektjét, vagy elkészíteni a pályázati anyagát, hogy ne legyen benne kivetnivaló. Látja, ahogy időt szakítok a barátnőmre, akinek bátorításra van szüksége, látja, ahogy a férjemet szeretem. És látja, ahogy a testem gondozásával törődöm.

Isten, a mi mennyei Atyánk alakította ki és teljesíti be vágyainkat. Kívülről-belülről ismer, és nem csalódik bennünk, nem elégedetlen. El van kápráztatva. Igen, tőled!

A Királyt elkápráztatja szépségünk. Hát ezért táncolok ma az új csizmámban. Gyere, csatlakozz hozzám. Vedd fel a legmenőbb cipődet, erősítsd fel a zenét, és táncolj. Rajtad van az Ő szeme, és gyönyörködik!


Istenem, semmi sem tesz szebbé engem, mint a Te szereteted. Köszönöm, hogy Mennyei Király vagy, aki mindenestül ismer és szeret engem. Jézus nevében, Ámen.

(Encouragement for today, 2011.01.18., Melanie Chitwood, www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest)

2017. január 15., vasárnap

A sötétségből kivezető út

Várva vártam az Urat, és ő lehajolt hozzám, meghallotta kiáltásomat.


(40. Zsoltár 2.vers)

A türelem nem a legnagyobb erényem. Nem szeretek várakozni - senkire és semmire sem - ezért nem ajánlatos az élelmiszer boltban a hátam mögött lenni a sorban. Függetlenül attól, hogy ketten vagy tízen vannak előttem, az én sorom minden bizonnyal a leglassúbban halad. Istenre sem szeretek várni ... mégsem volt más választásom, amikor egy olyan gödör mélyén ültem, amelyet klinikai depressziónak neveznek. Üresnek éreztem magam, és mérhetetlenül fáradt voltam. Szüntelenül azt kérdeztem magamtól: "Hogy kerültem ide?"

A depresszió nem egyik napról a másikra ér el bennünket. Még nem találkoztam olyan emberrel, aki reggel felkelvén ezt mondta volna: "Hmmm...szerintem ma a depresszió mély gödrébe fogok beleugrani." És a szabadulás abból a bizonyos gödörből sem történik meg egy éjszaka alatt, mert mindenképpen időre és türelemre van szükség hozzá.

1. Várakozni. A zsoltáros egyszerűen azt mondja: "Vártam". Ez a várakozás azonban nem passzivitást jelent. A várakozás ideje a felkészülést, a pihenést és a gyógyulást foglalja magában.

* Várakozni azt jelenti, hogy elfogadjuk ezt a gödröt. Neked adom a sötétség kincseit, az elrejtett drágaságokat, hogy megtudd: én vagyok az Úr, aki téged néven szólított, Izráel Istene. (Ézsaiás 45:3)

Amikor az Igében az ÚR kifejezés nagy betűvel van írva, akkor az :"Abba Atya" jelentésre gondoljunk. A fenti vers azt mondja el nekünk, hogy Atyánk már előttünk megjárta az utat, és elrejtett egy kincset, vagy egy titkot minden egyes sötét pillanatba vagy fájdalmas körülménybe. Vannak olyan tapasztalatok, melyeket a világosságban nem lehet megszerezni. Várakozni azt jelenti, hogy elfogadjuk ezt a gödröt, tudva azt, hogy a hasznunkat szolgája.

* Várakozni azt jelenti, hogy beismerjük, hogy valami nincs rendjén. Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlent nagyon erőssé teszi. (Ézsaiás 40:29)

Az érzelmi gyógyulás akkor kezdődik, ha valaki őszintén kimondja: "Szükségem van segítségre!" Férjem egy nagy gyülekezet pásztora volt Floridában, amikor a klinikai depresszió elborította életemet. Két választásunk volt, vagy engedjük, hogy teljesen átláthatók és őszinték leszünk, vagy a szőnyeg alá söpörjük a problémát. Arra jutottunk férjemmel, hogy az a helyes, ha felvállaljuk magunkat, így hát elmondtuk a gyülekezet vezetőségének a küzdelmemet, majd az egész gyülekezettel megosztottuk a problémát. Sok mindent kockáztattunk ekkor, de hatalmas tanulságul szolgált ez számunkra. A megosztott teher mindenképpen könnyebb terhet jelent, mert úgy vagyunk alkotva, hogy szükségünk legyen egymásra.

* Várakozni azt is jelenti, hogy nyugodtak vagyunk. A 40. zsoltár 1. verse így szól: "Vártam..." tehát hinni és meglelni azt a Valakit, aki egyedül menthet meg bennünket.

Istent nem lehet megismerni a lótásban-futásban. Annyira körbevettek teendőim, hogy elmulasztottam, hogy maga Isten vegyen körül engem. Azon két év alatt, míg a gödörben voltam, visszaadtam vezetői szolgálataimat, mert sokszor még gyülekezetbe sem mentem el a pánik rohamaim miatt. Isten megtanított egy fontos igazságra ezáltal. Számára sokkal fontosabb hogy ki vagyok én, mint hogy mivel foglalatoskodom. Senki sem foglalhatja el a helyemet a szívében.

2. Légy türelmes. A McDonald's hamburger étterem hálózatának huszonkét évre volt szüksége ahhoz, hogy egy billió dollárt termeljen. Az IBM-nek ehhez negyvenhat évre volt szüksége, a Xerox-nak pedig hatvanháromra. Harvey Mackay, az "Ússz együtt a cápákkal" című könyv szerzője elmesél egy interjút a 88 éves japán vállalati igazgatóval a könyvben. A beszélgetés a következőképpen zajlott:

- "Uram, vannak-e a vállalatának hosszútávú tervei ?"
-" Igen"
- "Milyen hosszúak ezek a tervek?"
- "Kétszázötven évre terveztünk"
- "Mire van szükségük, hogy ezek megvalósuljanak?"
- "Türelemre."- hangzott a válasz.


Dávid így szól: "Türelmesen vártam az Urat." A "türelmesen" azt jelenti, hogy fáradtság nélkül, kitartással. Sok évig tartott mire a mélybe leértem, és két évembe telt, mire kijöttem abból a gödörből, de a küzdelmem nem záródott le teljesen. Mert a depresszió időről időre rám tör. Ez az állapot alázatban, és szüntelenül Isten előtt tart engem, így tudatosul bennem, hogy szükségem van Istenre.


Lehet, hogy nem a depresszió gödrében vagy, de mindannyiunk életében eljönnek azok a "nem szeretem napok", amikor valamilyen mélységbe kerülünk. Lehet, hogy ezt a gödröt a saját kezünkkel kapartuk ki, amikor rossz döntéseket hoztunk. Lehet, hogy gödrünket az ellenség gondosan megtervezte számunkra.

Akár hogy is, a gödör az egy gödör. Egy hely ahol bénító félelem és nyomasztó kétségbeesés van, melyet emberi törékenységünk és szüntelen szabadulni akaró próbálkozásaink táplálnak.

A csodálatos hír az, hogy Isten vonzódik az összetört emberekhez. A 40. Zsoltár második verse azt mondja: "Lehajolt hozzám." Figyeld csak meg: nem azt mondja, hogy Dávid fordult az Úrhoz. Az igazat megvallva, Dávidnak ereje sem volt ehhez, így tehát maga Isten fordul hozzá. Ahogy Isten meghallotta Dávid kiáltását, a tiédet is meg fogja hallani.Nem tudom, hogy benne vagy-e egy gödörben, segítségre várva, vagy talán egy közeli hozzátartozód van a mélységben. Egy dolgot azonban bizonyosan tudok. A célja a gödörnek a megtisztítás és a helyreállítás. Add át életed összetört darabjait Istennek. Ő ki tud és ki fog hozni a sötétségből

Atyám! Nagyon fáradt vagyok. Nem hallom a hangod, és nem érzem a jelenléted az életemben. Az erőm véges, és szükségem van a Te erődre, hogy továbbhaladjak. Most szeretném az összetört élet darabkáimat lábad elé helyezni, és bízom Benned, hogy munkálkodni fogsz értem. Jézus nevében, Ámen.





Most te következel:
Olvasd el a 40. Zsoltár 2-5. verseit:
Várva vártam az Urat, és ő lehajolt hozzám, meghallotta kiáltásomat. Kiemelt a pusztulás verméből, a sárból és iszapból. Sziklára állította lábamat, biztossá tette lépteimet. Új éneket adott a számba, Istenünknek dicséretét. Sokan látják ezt, félik az Urat, és bíznak benne.

Karikázd be a cselekvést jelentő igéket ebből a versből. Mit kér Isten, hogy megtegyél? Mit ígér Isten, hogy minden bizonnyal meg fog tenni? Készen állsz arra, hogy Ő valóban Isten legyen az életedben?



Forrás: Coming Out of the Dark, Mary Southerland, January 15th, 2014

Copyrighted by Girlfriends in God, Inc. 2013
Used with permission
www.girlfriendsingod.com

2017. január 14., szombat

Menekülés a depresszió gödréből

Várva vártam az Urat, és ő lehajolt hozzám, meghallotta kiáltásomat. Kiemelt a pusztulás verméből, a sárból és iszapból. Sziklára állította lábamat, biztossá tette lépteimet. Új éneket adott a számba, Istenünknek dicséretét. Sokan látják ezt, félik az Urat, és bíznak benne.


(40. Zsoltár 2-4)


1995. tavasza volt, és teljesen üresnek éreztem magam. Semmihez sem volt energiám. Teljesen kimerültem, és nem csoda, hogy ilyen állapotban voltam, kimerítő év állt mögöttem.


Zongorista szolgálatom a gyülekezetben inkább terhet jelentett most már, mint örömet. Éneklésem már nem egy lelkes gyermeki szív túlcsordulásaként hatott, hanem egy üresen kongó feladat teljesítés volt inkább. Nagyon élveztem, hogy anya lehetek, de a mindennapi feladataim a gyerekek körül kezdtek kimerítővé válni.


Általában én voltam az, aki mindig kész voltam arra, hogy segítsek másokon, az emberek bizalommal fordultak hozzám tanácsért. Ismerőseim egy erős asszonyként ismertek meg. Szerettem kimagasló teljesítményt nyújtani azokban a dolgokban amikhez nekikezdtem. Ha éreztem, hogy valamit nem sikerül tökéletesre megvalósítanom, inkább hozzá sem kezdtem az egészhez. Könnyen pálcát törtem a másik ember felett... és kevés empátiával fordultam a gyenge embertársaim felé. Most pedig itt voltam én, az erős, és nem tudtam kiszállni az ágyból. A legegyszerűbb döntés súlya is pánik rohamhoz vezetett. Az eddig bölcsességet osztogatónak egy egyszerű bevásárlási lista gondot okozott. Annak az asszonynak, aki korábban előadásokat tartott nagy tömeg előtt, most tömeg iszonyom lett és nem szerettem emberekkel érintkezni. Az élet nagyobb feladataira nem is mertem gondolni, mert a legapróbb megoldandó dolog is megmászhatatlan hegyként tornyosult előttem.


Az ebédkészítést, házimunkát és bevásárlást nem végeztem el. Azokon a napokon, amikor sikerült kikecmeregnem az ágyból és felöltöznöm, mire a gyerekeink hazajöttek az iskolából, akkor már jó napom volt. Semmi mást nem akartam csinálni, mint aludni. Azt szerettem volna, ha az engem körbevevő világ nyugton hagyott volna.

Teljesen lebénultam.

Beleestem egy mély, sötét megfoghatatlan gödörbe.

Fogalmam sem volt, hogy kerültem oda. A legijesztőbb az egészben az volt, hogy arról sem volt fogalmam, miként jöhetnék ki onnan.


Azt hittem, hogy csupán fáradt vagyok, és csak egy kis pihenésre van szükségem. Így elmenekültünk a forró párás Floridai időjárásból kedvenc helyemre az Észak Karolinai hegyekbe három hétre. Alig emlékszem valamire abból a nyaralásból. Gyermekeink tudták, hogy valami vészesen nincs rendjén. Még sohasem látták anyukájukat ilyen csendesnek...ilyen nyugodtnak...és ilyen szomorúnak. Dan, a férjem, csendben figyelt, miközben minden este kiöntöttem szívem szomorúságát és félelmét előtte. Úgy tűnt, hogy nem lehet kérdéseimre választ találni. Szemében láttam ugyanazt a növekvő félelmet amit a szívemben is éreztem. Teljesen ismeretlen helyzetben voltunk. Egy idegen tartományban. És fogalmunk sem volt, miként tudnánk ezeken az idegen vizeken evezni. Komoly bajban voltam, és sürgősen segítségre volt szükségem.


Ahogy a napok egyre sötétebbé váltak, Dannel rájöttünk, hogy megoldást kell találnunk, mégpedig minél előbb! Úgy döntöttünk, hogy felkeresek egy lelkigondozót, akiben Dan megbízott. Az első találkozásom Bettyvel eseménytelenül telt, az akkori véleményem szerint csupán időpocsékolás volt a vele töltött idő. Tejesen felháborodtam! Rendbe kellett volna hoznia néhány óra alatt, és ez nem sikerült neki. Egy dolgot azonban sikerült megoldania. Megnevezte a gödrömet amelyben benne voltam.


Klinikai depresszió állapotában kerültem, amiről nem sokat tudtam. Mert ugye az erős, odaszánt életű keresztényeknek nem illik depressziósnak lenni. Eddig még senkit sem hallottam volna a gyülekezetben, hogy a depressziót említette volna, vagy bevallotta volna, hogy depresszióban szenved. Visszahőköltem az életemben lévő nyilvánvaló gyengeségtől. Szégyenkeztem a hatalmas bukásom felett, és mindent megadtam volna azért, hogy kimászhassak ebből a gödörből.


Azt is tudtam, hogy ezt az utat nem tudom egyedül megtenni. A következő évben Dan, Betty, és még sokan mások lemásztak velem ebbe a gödörbe, hogy Isten eszközei lehessenek számomra. Isten valóságosan munkálkodott általuk, hogy kiemeljen a mélységből.


Hiszem, hogy az egyik ok, amiért Isten megengedi, hogy depressziómmal küszködjem, az, hogy másoknak segíteni tudjak.


Neked sem kell a sötétség foglyának lenned.


És nem is kell tehetetlenül állnod, miközben egy barátod, vagy családtagod a depresszióba elmerül.


Isten a világosságra hív bennünket.


Emeld fel hát a fejed, nyisd meg a szíved, halld meg a hangját Annak, aki a legjobban ismer és szeret téged. Ő melletted van és meg fog szabadítani téged.


Uram, úgy tűnik, mintha minden összedőlt volna körülöttem és egy sötét veremben lennék. Szeretném teljesen átadni magam Teneked. Vágyódom utánad, de tehetetlen vagyok és félek. Kérlek, emelj ki innen, és mutasd meg számomra az utat! Jézus nevében kérlek, ámen.


Most te következel:
Nyisd meg szívedet Istened előtt, és kérd meg, hogy mutassa meg számodra a sötét részét az életednek. Amint ezt eléd hozza, írd le a gondolataidat. Légy őszinte önmagadhoz és Istenhez. Minden nap olvasd el a 40. Zsoltár 2-4. versét, és ragadd meg Isten személyesen neked szóló ígéretét.


Még néhány gondolat tőlünk:
Statisztikák alapján, a január-február hónapokban szenvednek legtöbben depresszióban. Egyetértek. Depresszió egy meg nem szűnő tüske a testemben. A következő hetekben néhány áhítat ezt a témát fogja érinteni. Azért imádkozom, hogy a gondolatok segítségül legyenek számodra.





(Forrás: Copyrighted by Girlfriends in God, Inc. 2013, Used with permission www.girlfriendsingod.com
Escaping The Pit of Depression, January 14th, 2014, Mary Southerland)

2017. január 13., péntek

Erőt visz gyengeségeinkbe

„Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal.” Róm 8,26

Mindenkinek vannak gyengeségei. Amik miatt azt hisszük, sosem fogunk úgy teljesíteni, mint az „erősek”. Amik miatt kevesebbnek érezzük magunkat. Kevésbé vagyunk győztesek. Kevésbé vagyunk hódítók. Kevésbé vagyunk erősek.
Engem nagyon zavarnak a gyengeségeim. És nem szabadulok a gondolattól, hogy nem tudok megváltozni.
Pedig Krisztus erejében minden meg tud újulni. Minden újraépül, ami összetört. De néha belefáradok a próbálkozásba, és nagyon, de nagyon gyengének érzem magam. Ismered ezt az állapotot?
Engedd, hogy ez az ige egy kis erőt leheljen ma a gyengeségedbe:
„Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal” (Róm 8,26).
Nem kell tudnunk minden választ. Nem kell ötleteket adnunk Istennek. Az is rendben van, ha gyengeségünkben már imádkozó szavaink sincsenek.
Olvasd csak ezeket a gyönyörű sorokat, amik épp nekünk szólnak gyengeségünkben, ahogy a Róm 8,26-ban ígéretet kaptunk rá:
„Nincs semmi elmarasztaló ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban élnek” (Róm 8,1).
„De ti nem test, hanem Lélek szerint éltek,” (Róm 8,9a).
„Ha Isten velünk, ki ellenünk?” (Róm 8,31b).
„De mindezeken diadalmaskodunk őáltala, aki szeret minket” (Róm 8,37).
Talán jó lenne, ha néhány percig csendben üldögélnénk. Nyugalomban, az ítélkezés terhe nélkül, kívül az elvégzendő feladatok mókuskerekén. Nyugodtan, tudva, hogy a Lélek megsegít gyengeségünkben.
Ő megérti gyengeségeinket. Ő tudja, hogyan imádkozzunk. A gyengeségnek célja van. Rossz érzés, de biztos, hogy valami jó kerekedik ki belőle – ahogy a Róm 8,28 biztat: „akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik”.
A csendben, a nyugalomban, mialatt a Lélek imádkozik helyettünk, s mi csak szívjuk magunkba az éltető igazságot, megcsillan valami. Egy reménysugár. Elképzelhetetlen kegyelem, és érezni fogjuk hogy az Ő ereje ráborul gyengeségünkre.
Isten erejének legapróbb szemcséje is több, mint amennyire szükség van, hogy elfedje botlásainkat, töredékességünket, gyengének hitt pontjainkat. És már nem tartjuk gyengének magunkat.
Nem vagyunk gyengék. Istentől függünk.
Rá vagyunk csatlakoztatva az Egyetlenre, aki képes segíteni nekünk. Az Egyetlenre, aki kegyelmébe burkol minket, míg a folyamat lezajlik.
Emberi kapcsolataink nem elégségesek. Körülményeink nem elegendők. Anyagi javaink sem. Az akaraterőnk sem. Az önbizalmunk sem. De Ő mindig elég volt, elég most és elég lesz mindörökké.



Uram, tudom, hogy nélküled semmi vagyok. Azt szeretném, ha erőd átjárná életem minden területét. Köszönöm, hogy meghallod szívem esdeklését, mikor nincsenek szavaim, amikkel kifejezhetném, mit érzek. Jézus nevében, Ámen.

Lysa TerKeurst: Turning Weak Places Into Strong Places, Encouragement for today, 2016.12.22., www.proverbs31.org, kép:pinterest, fordítás:eszmelkedesek.blogspot