2012. október 14.

Szeresd felebarátodat, mint magadat.

(Mt. 22:39)


Uram, gyakran előfordul, hogy az ismerőseimet megpróbálom ahhoz a képhez igazítani, amely bennem él róluk. Bocsáss meg ezért! Segíts, hogy hagyjam, hadd legyenek csak önmaguk! Segíts, hogy szeressem őket, hogy türelmes legyek, és kedves, nem irigy, nem dicsekvő, nem arrogáns, nem durva. Ne hagyd, hogy idegesen elutasítsam őket, ne örvendezzek a botlásaikon, hanem ösztökéljem őket az igazság felé! Segíts, hogy  az ő kedvükért mindenfélét elviseljek, mindent elhiggyek, mindenben reménykedjek és mindent eltűrjek. Még ha nem is alakulnak át az én kedvem szerint, segíts, hogy szeressem őket és hagyjam őket önmaguknak lenni.

“Művészet-e a szeretet? Ha igen, akkor tudást és erőfeszítést igényel. Vagy kellemes érzés, amit megtapasztalni a vaksors műve, olyasmi, amibe az ember, ha szerencsés, beleesik? (…) Az emberek nagy többsége manapság kétségkívül az utóbbi nézetet vallja. Nem mintha nem volna nekik fontos a szeretet. Élnek-halnak érte; boldog és boldogtalan szerelmi történetek garmadáját nézik végig a moziban, a szerelemről szóló bárgyú dalok százait hallgatják meg – azt azonban jóformán senki sem hiszi, hogy szeretni meg kellene tanulnia.” (Erich Fromm)