Labels

7 napos diéta (9) A hét fényképe (17) A hét idézete (20) A múlt feldolgozása (5) A szeretet mint életforma (2) adakozás (2) Advent 2013 (30) Advent 2014 (44) Advent 2015 (11) Advent 2016 (13) Advent 2017 (4) Advent2015 (1) Advent2017 (28) aggodalom (1) Aggódás (22) ajándék (11) Alapítvány (4) alázatosság (6) alkalmatlanság (5) Anyák napja (5) Anyáknapja (6) Apák napja (1) átadás (12) Atya (2) barátság (16) bátorítás (35) bátorság (5) Békesség (29) belső békesség (14) belső viharok (24) beszéd (6) betegség (1) Biblia olvasás (16) Bizalom (65) bizonyosság (1) bizonyságtétel (18) biztatás (3) böjt (2) bölcsesség (18) Bűnbocsánat (10) bűntudat (4) céltudatos élet (9) család (5) csalódások (5) Csendes percek (2213) csendesség (6) csüggedés (13) Depresszió (12) dícséret (2) dicsőítés (20) Döntések (20) Egy misszionárius naplójából (15) egyedül (2) együttérzés (12) elég vagy (1) elengedés (3) életöröm (8) elfogadás (9) Elgondolkodtató történetek (16) elhívás (1) elismerés (3) előítélet (3) elutasítás (2) Emberekről van szó (14) emberektől való félelem (1) Emlékezés (2) engedelmesség (9) erő (15) fájdalom (12) fáradtság (9) feladat (14) félelem (14) feltámadás (5) feltöltődés (10) Filmajánló (4) fogadalmak (1) formálódás (1) Főoldal (154) Galéria (39) gondolataink irányítása (9) Gondolatok (42) gondoskodás (2) gondviselés (14) gyász (2) gyengeségek (5) Gyermeknevelés (31) Gyógyulás (11) győzelem (5) hála (11) hálaadás (11) harag (4) harc (6) házasság (29) hit (40) hozzáállás (3) Húsvét (10) hűség (8) identitásunk (8) időbeosztás (9) igazság (11) Igehirdetés (38) ígéretek (2) Igevers (4) Ima (44) imádság (21) Immánuel (2) irgalom (10) irigység (3) ismeretlen (1) Isten ajándéka (9) Isten ereje (14) Isten gondoskodása (31) Isten hangja (4) Isten hűsége (33) Isten időzítése (4) Isten keresés (3) Isten követése (16) Isten lát (2) Isten munkálkodása (13) Isten neve (6) Isten szeretete (85) Isten terve (26) Isten tudja (1) Isten válasza (18) Isten védelme (19) Isten vezetése (59) Istenen lévő tekintet (4) Istennel töltött idő (19) Istentisztelet (1) jellem (2) jellemsség (1) Jézus a világ világossága (2) Jézus áldozata (19) Jézus barátsága (2) Jézus eljövetele (2) Jézus képviselése (9) Jézus keresztje (1) Jézus követése (43) Jézus szeretete (17) jóság (4) jövő (2) kapcsolatok (31) karácsony (3) kedvtelenség (1) Kegyelem (26) keresés (2) kételkedés (8) kétségbeesés (4) kevélység (1) kiégés (2) kísértés (10) kitartás (12) konfliktusok kezelése (6) korlátaink (1) könyörgés (3) könyvajánló (1) Könyvklub Ezernyi ajándék (4) Könyvklub: A menedék (16) közösség (1) Krisztus követése (4) kritika (2) kudarc (1) küzdelem (13) Légy világosság (23) lehetetlen (2) magány (9) magvetés (3) margóra (1) mások elfogadása (1) megbízatás (2) megbocsátás (13) megelégedettség (9) megismerés (6) Megpróbáltatás (33) megtèrès (3) megváltás (6) megváltást (1) miért (1) mint Jézus (2) misszió (4) munka (2) nagylelkűség (1) neheztelés (1) nincs véletlen (1) nyugalom (9) nyugtalanság (2) odafigyelés (8) odaszánás (2) olvasói gondolatok (41) otthon békéje (2) öltözet (2) önbizalom (3) önértékelés (39) önuralom (1) önvizsgálat (23) önzetlenség (1) örök élet (9) őszinteség (1) összetöretés (3) Pásztor (1) pihenés (7) prioritások (2) próba (4) ráhagyatkozás (1) Receptek (4) Remény (28) rohanás (1) sóvárgás (5) stresszkezelés (6) szabadság (9) számadás (2) számolni Istennel (1) szavaink ereje (7) szégyen (2) szelídség (4) Szentlélek (5) szenvedés (1) szépség (5) szerelem (3) szeretet (47) szeretve élni (2) szeretve vagy (1) szív (1) szolgálat (24) szünet (1) támogatás (1) teherhordozás (5) tiszta szív (2) tisztánlátás (4) törődés (2) túlhajszolt élet (3) türelem (15) új élethelyzet (1) új év (8) ünnep (6) valentin nap (1) változás (21) várakozás (15) vendégfogadás (2) Versek (38) veszteség (1) video (8) Vigasz (7) vígasztalás (3)

2015. augusztus 31., hétfő

Mikor az utunk tele van kátyúval

„Egyenes az igazak útja, az igaz ember ösvényét te egyengeted.”


Ézs 26,7

Az első tanítási nap előtti este legkisebb gyermekem, Joshua, közölte, hogy inkább megy börtönbe, mint óvodába.
Bátyja szarkasztikusan motyogott valamit az igazgatói iroda ablakain lévő börtönrácsokról, nővére meg az óvodai élet gyönyörűségeit ecsetelve próbálta enyhíteni Joshua rettegését.
„Tudtad, hogy ha kiesik egy fogad az óvodában, apró kincsesdobozba teszik, és hazahozhatod?” – kédezte Hannah.
Joshua vigyorgott egyet, majd benyúlt a szájába, hogy lógó fogakat keressen. Mikor azonban itt volt az ideje, hogy fényesre sikálja őket, majd ágyba bújjon, a mosoly leolvadt az arcáról, és a félelmek visszatértek:
De mi lesz, ha megbotlok a szőnyegen?
Mi lesz, ha megfájdul a fülem az egész napi figyeléstől?
Mi lesz, ha elfelejtem felnyújtani a kezemet, mikor jelentkezni kell?
Mi lesz, ha én leszek az egyetlen a csoportban, aki még nem tud olvasni?

Ami azt illeti, Joshua nem volt egyedül az aggodalmaival. Szüntelenül imádkoztam az új tanévről, biztos voltam benne, hogy Isten a legmegfelelőbb óvodai csoportba rakta a kisfiamat. De semmilyen tanteremben vagy csoportszobában nem tudtam elképzelni a gyermekemet. Sokkal jobban szerette a pocsolyákat, mint a könyveket, a kalapácsot, mint a ceruzát.
Joshua szemhéja lecsukódott, a légzése egyenletessé vált. De mielőtt teljesen megadta magát az álomnak, még előjött egy utolsó kifogással: „Nem mehetek óvodába, Mami, mert nem lóg egyik fogam sem!”
Megnyugtattam, hogy az óvodába menésnek nem feltétele a lógó fog, aztán kimentem a konyhába elkészíteni a holnapi szendvicseket. Pár perc múlva a férjem ott talált a konyhaszéken sírdogálva a mogyoróvaj fölött, és be kellett vallanom aggodalmaimat. „Nem tudom elképzelni, hogyan fogja végigcsinálni Joshua ezt a tanévet.”
„Nem neked kell kitalálnod” – válaszolt a férjem, és gyengéden letörölt az arcomról egy mogyoróvaj darabkát. „Ez Isten dolga.”
Voltál már ebben az élethelyzetben? Talán megpróbáltad keresni Isten útját, követni az iránymutatását, és ott találtad magad egy úton, akadályokon keresztül botladozva.
Néha az utunkon lévő kátyúk elbizonytalanítanak: vajon a jó úton járunk? Megválaszolatlan nehéz kérdések miatt kételkedni kezdünk az iránymutatásban, amit kaptunk.
Ám mai igénk arra figyelmeztet, hogy nem a mi dolgunk elhárítani az útakadályokat. Ha engedjük, hogy Isten vezessen, ő el fogja egyengetni az utat: „Egyenes az igazak útja, az igaz ember ösvényét te egyengeted.” Iz 26,7
Legyen bármilyen az út, Istennek terve van minden lépésre (Jer 29,11). Lehet, befordultunk az új tanévbe, vagy nem találjuk helyünket az üresen maradt fészekben; fájdalmakkal kikövezett sikátoron botladozunk, vagy új munkahelyünkön próbálunk helytállni. Mindegy, merre tartunk, Isten tud minden kátyúról, ami a nekünk szánt úton található.
Nem volt tökéletes Joshua óvodai éve, de Isten hűséges maradt. Kilenc hónappal később, mikor a tanév utolsó reggelén vártuk a nagy sárga buszt a megállóban, kisfiam bevallotta, hogy meggondolta magát. Fogatlan mosollyal elismerte: százszor jobb az óvoda, mint a börtön! A busz lassított, megállt, Joshua felszállt rá. Orrát az ablakhoz nyomva nevetve integetett. Akkor vettem észre az apró fehér csíkot foghíjas felső ínyén.
Nemsokára egy fog lakja be azt a kedves lyukat a mosolyában. Mert így működik a mi hűséges Istenünk: minden rést betöm a maga tökéletes módján és tökéletes időzítésében.

Uram, én nem tudtam elképzelni, de Te tudtad, mi hogyan lesz. Tölts fel bátorsággal, mikor az utam tele van kátyúkkal. Adj hitet és bizalmat a követésedhez, és nyisd fel szememet, hogy meglássam munkálkodásodat, mialatt végigmegyek az úton, amit nekem készítettél. Köszönöm, hogy útmutatást és békességet adsz a Te tökéletes időzítésed szerint. Jézus nevében, Ámen.
 
 
 

(Forrás: Alicia Bruxvoort: When Potholes Fill Your Path Encouragement for today, 2014.09.03. www.proverbs31.org, fordítás: www.eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest.com)


2015. augusztus 30., vasárnap

Jól jönne egy törlés-gomb az életemben

„Uram, te jól tudod, hogy az embernek nincs hatalmában az útja; és nem adatott meg neki, hogy irányt szabjon útjának, s maga irányítsa lépteit. Fenyíts hát meg minket, Uram, de csak mértékkel, nehogy haragodban megsemmisíts.”




Jer 10,23-24

Nemrég valaki megkérdezte, hogy szeretek-e a szerkesztőkkel dolgozni. Jó kérdés. Tényleg. Ezzel a kérdéssel lehet legjobban ellenőrizni, hogy egy író az olvasói szempontjait tartja-e szem előtt, vagy csak gyönyörködni akar saját művében.
18 könyvet írtam eddig. De a tizennyolcadiknál éppolyan izgalommal vártam a szerkesztő munkáját, mint az elsőnél. Segít megtalálni a legmegfelelőbb szavakat.
Múlt nyáron, mikor a 18. könyvemet fejeztem be, rájöttem, hogy ezt a könyvet most először írtam meg. Ebben az értelemben elsőkönyves voltam – tizennyolcadszorra. Nagyon kellett a szerkesztőm bölcsessége. Így hát, igen, szeretek a szerkesztőkkel dolgozni, nagyon értékelem, hogy okosan használják a törlés-gombot, ha kell.
Ami azt illeti, szeretném, ha a mindennapi életemben is lenne egy szerkesztő és egy törlés-gomb. Hát nem szuper lenne?
Épp mikor kezd bennem felmenni a pumpa, kopogtatást éreznék a vállamon. A szerkesztőm jelezne így, és átnyújtaná a törlés-gombot, hogy töröljem megfogalmazódott szavaimat, és önmagamhoz méltóbb folytatást adjak az eddig történtekhez. Nem üvöltözne, nem követelőzne, hogy töröljek. Csak emlékeztetne rá, hogy van egy ilyen lehetőségem.
Kicsit úgy hangzik, mintha a Szentlélekről beszélnék, nem? Ő sem üvölt vagy követelőzik, de jó volna, ha odafigyelnék a kopogtatásaira a szívemen. Emlékeztet, hogy milyen hasznos újrafogalmazni valamit, vagy a törlés-gombot használni az életemben – szavaimmal vagy döntéseimmel kapcsolatban.
Ez a szelíd kopogtatás Jeremiás imádságát juttatja eszembe a 10,23-24-ben: „Uram, te jól tudod, hogy az embernek nincs hatalmában az útja; és nem adatott meg neki, hogy irányt szabjon útjának, s maga irányítsa lépteit. Fenyíts hát meg minket, Uram, de csak mértékkel, nehogy haragodban megsemmisíts.”
Fontos, hogy valaki kijavítson. Juttassa eszembe, hogy mindig hozhatok olyan döntést, amivel az Ő útján járok.
Ez lenne mindig a jó döntés. Ezt kéne követnie Isten leányának. Hiába vagyok keresztény hosszú évek óta, nem alapozhatok régi jó döntéseimre. Ismerjem fel, hogy minden napot akkor először élek meg.
És a mai nap annyi lehetőséget rejt! Sok-sok döntést kell hoznom, amik egyik vagy másik irányban indítanak tovább: azon az úton, melyen egyre hasonlóbbá válok Krisztushoz – vagy azon, amelyen egyre távolodom Tőle.
Mi hozzuk a döntéseket, és aztán ők alkotnak tovább minket.
Tehát mivel most először élem át ezt a mai napot, megvan a lehetőségem, hogy olyan feleség és anya legyek, amilyen régóta lenni szeretnék.
Mivel most először élem át ezt a mai napot, megvan a lehetőségem, hogy olyan barát legyek, amilyen régóta lenni szeretnék.
Mivel most először élem át ezt a mai napot, megvan a lehetőségem – de minek folytassam, érted, mire gondolok.
Nos, itt jelezne a szerkesztőm, és használná bölcsen a törlés-gombot, hogy megóvjon a szószátyárkodástól…
A lényeg: a mai nap nem csak egy következő gyöngyszem a múltban indult láncon. A mai nap az első. Egy igazi első nap.

Uram, köszönöm, hogy megmutatod, mennyire fontosak a döntéseink, a választásaink. Segíts, kérlek, hogy olyan döntéseket hozzak, amik a Te terveid szerint valók, nem az enyémek szerint. Jézus nevében, Ámen.
 
 

(Forrás: Lysa TerKeurst: I Need a Delete Button for My Life, Encouragement for today, 2014.08.04. www.proverbs31.org, fordítás: www.eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest.com)

Nem mindig a mi elgondolásunk a legjobb

„Hiszen az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és az én útjaim nem a ti útjaitok – mondja az Úr. Igen, amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál, az én gondolataim – a ti gondolataitoknál.”


Ézs 55,8-9

Összetört lélekkel ébredtem fel az álomból. Azt álmodtam, hogy legidősebb lányom esküvője van, és nekem semmi részem nem volt benne.
Sem a lánykérésben. Sem a tervezésben. Semmiben egyáltalán. Álmomban a templom végében ültem, onnan néztem a szertartást. Mikor felhangzott a kedvenc zenéje, beleszédültem. Ez a lányom esküvője! Én miért ülök itt hátul? Beszaladtam a menyasszonyi öltözőbe, még ott találtam. Menyasszonyi ruhája tükrözte egyéni stílusát, egészen más volt, mint amit én elképzeltem. Ő jól érezte magát, én nem.
Mikor felébredtem, rájöttem, hogy ez az álom nem volt véletlen. Volt benne igazság, amit felszínre kellett hoznom.
A rideg valóság az, hogy igen, előfordul, hogy olyan anya vagyok. Előregyártott elképzelésekkel. Kimondatlan, idealizált álmokkal arról, mi hogyan legyen.
Pedig Isten szeretné, ha belátnám, hogy az én ötleteim, az én elképzeléseim, az én álmaim nem mindig a legjobbak. Az Övéi viszont igen.
Mai igénk rámutat, hogy Isten elgondolásai és a mieink nem ugyanazok. Az ő útjai mindig jobbak, az ő gondolatai mindig magasabbak, mint a mi útjaink és gondolataink.
Elképzelhetem én a tökéletes születésnapot, nyaralást vagy jövőbeni esküvőt, de lehet, hogy Istennek más tervei vannak. Jobbak. Talán nem úgy „tökéletesek”, ahogy én szeretném, de tökéletesek az Ő tervei és céljai szerint.
Ezt különösen anyaként nehéz megélni. A legjobbat akarjuk a gyermekeinknek, ezért kiválasztjuk a legjobb óvodát, iskolát, gimnáziumot, főiskolát vagy egyetemet. Tudva, mennyire nehéz elérni valamit ebben a mai világban, erőltetjük a terveinket, javaslatokkal, tanácsokkal nyomulunk, hogy gyermekeink olyan tanulmányokat, karriert, házastársat válasszanak, amilyet mi a legmegfelelőbbnek tartunk.
Akkor van gond, ha kihagyjuk terveinkből a legfontosabbat: Isten gondolatait, az Ő útjait.
Bölcsességünk, tapasztalatunk valóban érték, de ne hagyjuk figyelmen kívül Istent és az Ő tökéletesen bölcs döntéseit gyermekeink jövője felől. Ha ezt kihagyjuk, mi tehetünk róla, ha gyermekünk nem fogja meghallani Isten késztetéseit, vagy nem veszi figyelembe őket.
Elmondhatom, hogy napról napra fejlődöm, ami a vágyaimat, elvárásaimat illeti, de mindig térdre borulva kell kérnem ehhez Isten segítségét. Megnyugtat a tudat, hogy a bennem élő Szentlélek ereje által naponta Isten elé járulhatok, és alávethetem Neki gondolataimat, terveimet.
Nála tehetem le gyermekeimmel kapcsolatos terveimet és gondolataimat is.
Talán téged is megrémít, hogy vissza kell fognod magad attól, hogy gyermeked minden lépését irányítsd. Megmondom, engem mi nyugtat meg: az én Atyám az ő Atyjuk is, és még annál is jobban szereti őket, mint ahogyan én.
Éljük át ezt a biztonságot, mikor arra biztatjuk gyermekeinket, hogy Istent kövessék: az Ő tervei róluk és az életükről jobbak, mint a mieink.

Uram, taníts meg imádkozni legjobb terveid megvalósulásáért az én életemben, a családom életében és mindazokéban, akiket szeretek. Adj erőt napról napra, hogy lerakjam Eléd elvárásaimat. Azután tudjam otthagyni őket, és bízzam Benned, hogy Te mindig azon munkálkodsz, hogy a legjobb történjen a Te dicsőségedre. Jézus nevében, Ámen.
 Love this shot from http://myfourhensphotography.com/blog/?p=3760.
 


(Forrás: Lynn Cowell: Our Best Plans are Not Always Best, Encouragement for today, 2014.08.20. www.proverbs31.org, fordítás: www.eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó:pinterest)

2015. augusztus 29., szombat

Minek ezzel bajlódni?

„Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van te nálad. És mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.”


Jn 6,68-69

Ha az alábbi két állítás igaz lenne, melyik okozna neked nagyobb gondot?
Nincs pénzed.
Nincs Isten.

Mikor a lelkészünk feltette ezt a kérdést az anyagiakról szóló prédikációja elején, a szívem furcsán megremegett. Nincs Isten? Már a gondolattól is megszédültem. Mint mikor felébredsz egy hátborzongató, de valószerű álomból, s kell egy kis idő, míg meggyőzöd magad, hogy csak álmodtál.

Folytatódott a prédikáció, de a kérdés nem hagyott nyugton. Kíváncsi voltam, mások vajon mit gondolnak? Melyik lehetőségtől lesznek rosszul?

Pár nap múlva feltettem a kérdést egy ismerős főiskolai hallgatónak. Egy percig gondolkozott, aztán ezt mondta: „Ha a második állítás igaz lenne, sokkal könnyebb lenne az életem.”

Mélyen megérintett őszinte válasza. De a szívem belesajdult, milyen is ez a világ. Ismerősömet kereszténynek nevelték, és tudtam, milyen nehezen tart ki a hite mellett számos kísértéssel szemben. Vajon hányszor állt már ott, hogy feladja a hitét? Elgondolkozott vajon azon, hogy minek is bajlódik ezzel az egésszel?

Úgy szerettem volna beszélni neki arról, miért éri meg Jézus, hogy ha kell, akár mindent feladj érte. De az időpont nem volt alkalmas. Abban az őszinte pillanatban az volt a helyes, ha csak látja, hogy értem, mennyire nehéz követnie Jézust. Én is jártam az ő cipőjében.

Napok múlva is vissza-visszatértem gondolatban erre a beszélgetésre. Fiatal ismerősöm hitét a követelmények, a szabályok határozták meg, melyeknek engedelmeskednie kellett. Elgondolkoztam, vajon én is így szemléltetem számára Jézust? Vajon aki látja az én életemet, annak alapján a kereszténységből csak a tiltásokat, korlátozásokat veszi észre? Az örömöt nem látják? Már ennek a lehetősége is arra késztetett, hogy változtassak. Mégpedig azonnal.

Én Jézust vonzónak, ellenállhatatlannak, igézőnek akarom láttatni. Azt szeretném, ha nem saját negatív ítélkezésem, hanem Isten jósága ragyogna át rajtam. Hisz végülis ez az, ami annak idején az embereket Jézushoz vonzotta.

Együttérzése, jószívűsége, szeretete késztetett férfiakat és nőket addigi életük, munkájuk, hírnevük, vagyonuk és hatalmuk elhagyására, az Újszövetség szerint. Feladtak mindent, hogy vidáman és örömmel kövessék Jézust. Az üldözések idején. A nehézségek ellenére. Elfeledkezve világi vágyaikról, törekvéseikről.
Aznap én is elköteleztem magam: azt akarom, hogy keresztényként élt életem megszólítsa az embereket, és Jézus követésében a nyereséget vegyék észre, ne az áldozatokat. Persze, vannak áldozatok, helytelen lenne Jézus követését könnyűnek mondani. Minden nap döntést hozunk, félretesszük természetes, énközpontú indíttatásainkat (pénz, időtöltés, érzelmek terén), és Isten kívánságait helyezzük a magunké fölé. De ez nem bűntudat-hajtotta hit, ez egy kegyelemmel teljes hit. Én így akarom képviselni, ilyennek akarom láttatni Jézust.

Ne merülhessen fel a hittel kapcsolatban a minek ezzel bajlódni? kérdése. Azt akarom, hogy az emberek lássák, nincs ennél jobb. Ahogy Péter apostol is erre jutott, mikor elgondolkozott rajta.
Elérkezett egy pillanat Jézus életében, mikor sokan hátat fordítottak neki addigi követői közül. Túl keménynek tartották tanítását. Jézus megkérdezte legszűkebb tanítványi körét, ők is ott akarják-e hagyni. Péter bátran válaszolta: „Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van te nálad. És mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia” (Jn 6,68-69).

Más szavakkal: nincs annál jobb, mint Jézust követni.

Sokan néznek és látnak engem, kezdve a családommal. Lehet, túl sok időt töltöttem a szabályok követésével, kevésbé látszik rajtam a nyereség. Vagy talán olyannak tűnik az életem, ami nem sok hitet igényel, nincs benne szenvedély, az emberek nem vágynak rá, hogy saját életüket megváltoztassák annak hatására, amit nálam tapasztalnak. De hála Istennek, sosem késő átalakulni.

Mennyei Atyám, kérlek, bocsásd meg, ha tehernek ábrázoltam követésedet. Segíts, kérlek, hogy úgy éljek, hogy a követésed okozta öröm ragyogja túl az árat, amibe ez belekerül. Jézus nevében, Ámen.
 

(Forrás: Glynnis Whitwer: Why Bother?, Encouragement for today, 2013.08.13. www.crosswalk.com, fordítás: www.eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó:pinterest.com)

2015. augusztus 28., péntek

 Egy angol lelkipásztor így szólt egy este a sekrestyéséhez.

- Észrevette már azt a rongyos öregembert, aki minden délben bemegy a templomba, de rögtön ki is jön? A parókia ablakából szoktam figyelni. Őszintén szólva, kicsit nyugtalanít a dolog, hiszen a templomban értékes tárgyak is vannak. Próbálja meg kikérdezni, kicsoda, micsoda.

Másnap a sekrestyés megvárja a látogatót, és megkérdi tőle:

- Mondja, barátom, miért jár ide nap mint nap délben?

- Imádkozni jövök - feleli nyugodtan az öreg ember.

- Ugyan! Hiszen nem is tölt el annyi időt a templomban, amennyi alatt el lehetne mondani akár egy Miatyánk-ot! Éppen csak elmegy az oltárig és már ki is jön. Megfigyeltem.

- Igen - válaszolja a szegény öreg -, de én nem tudok hosszan imádkozni. Ezért minden délben eljövök, és csak annyit mondok Neki:  Jézus, én vagyok itt, Simon! Tudom, rövid ez az imádság, de úgy érzem, Ő meghallgat engem.

Nem sokkal ezután az öreg Simont elgázolta egy autó,  és kórházba került.

- Hogy lehet az, hogy maga mindig ilyen boldog, miközben súlyos sérülései vannak- faggatja egy ápolónő.

- Hm, tudja, a látogatóm miatt - feleli az öreg.

- Látogatója?! - lepődik meg a nővér - Még nem láttam magánál látogatót soha! Mikor szokott jönni?

- Minden délben - felelte az öreg. - Megáll ott az ágyam végében, és azt mondja: Simon, én vagyok itt, Jézus.

Ha majd tudunk a lelkünk mélyéig megrendülni a Simonok naiv tiszta hitén, s nem azt firtatjuk, hogy Simon megtért-e, áldott életet él-e, hogy csak külsőségekben gyakorolja-e a vallást vagy vallásgyakorlata élő hitből fakad-e, hanem meglátjuk benne a szenvedő embert, s a szenvedő emberben Krisztust. - Ha majd le tudunk guggolni a porba a bűnös asszony mellé. - Ha nem felejtjük el, hogy Jézus Krisztus az utolsó éjszakán nem a tanítványok fejét, hanem lábát mosta meg, s tudunk mi is lábmosók lenni,

Akkor - de csak akkor! - majd méltók leszünk - minden méltatlanságunk ellenére-, hogy Jézustól megkapjuk a gyógyító szó, a vigasztaló  lelkigondozás ajándékát.

S akkor majd eszközei, gyógyító, vigasztaló eszközei leszünk Jézus Krisztusnak ebben a nagyon is beteg és vigaszra váró világban.





Debrecenyi Károly István
http://www.refdunakeszi.hu/tanitasok/tanitasok/11-diakonia.html

Életem új rendje

„Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása.” 

Jk 1,17

Gyermekkoromban nem szerettem a változásokat. Az igazat megvallva, igyekeztem is elkerülni. Ez persze nem mindig sikerült.
Máig fel tudom idézni azt a félelmet, amit akkor éreztem, mikor magántanulóból iskolás lettem, gimnazista. Új diákként egy új iskolában, új osztálytársakkal, új tanárokkal – életem addigi legszörnyűbb élménye volt. A folytatás sem volt sokkal kellemesebb. Éjszakánként órákig szövögettem a terveket a sötétben, hogyan térhetnék vissza régi életemhez. Életem régi rendjéhez.
Hiába nőttem fel azóta, a változástól való félelem továbbra is rám tör bizonyos élethelyzetekben. Szeretnék visszahúzódni komfortzónámba az ismeretlen elől.
Nemrég tudatosult bennem, hogy meg kell lazítanom a kapcsolatomat valakivel, aki életem nagyon fontos része volt. Az iránta való tiszteletből nem részletezhetem, elég annyi, hogy ha továbbra is együtt maradunk, olyasmiket kellett volna tennem, amik ellentétben állnak a Szentírással. Túl sok veszély fenyegette volna Istenhez tartozásomat, ha továbbra is ápolom a kapcsolatot az illetővel. Az Úr gyengéden noszogatott, hogy lépjek ki ebből a kapcsolatból.
Rettegtem a döntéstől. Rám tört a félelem. Állandóan együtt voltunk. Végigbeszélgettük a napokat. Ugyanabba a társaságba jártunk. Hozzátartozott „életem rendjéhez”. Ha ezt az egyetlen személyt elengedem, elszakadok a teljes baráti körtől, akikhez tartoztunk, és minden helytől, ahova azelőtt mindannyian járni szoktunk. Próbáltam meggyőzni magam, nem kell lépnem, jól van ez így, ahogy van. Hiszen így kényelmes. És utálom a változást.
De saját magamért, Istennel való jó kapcsolatomért újra kellett fogalmaznom magamnak, milyen életet akarok élni. El kell fogadnom a mindennapokat e személy megszokott jelenléte nélkül. Végül engedelmesen kiléptem a kapcsolatból, bele a bizonytalanságba.
Azóta, hogy meghoztam azt a nehéz döntést, bizony sokszor előfordult, hogy visszavágytam a régi életem, a régi társaság után. Vissza akartam fordulni új életemtől a régihez, ami olyan megszokott, olyan természetes volt azelőtt.
Ebben a küzdelemben, az új életemmel való ismerkedés közben megtanultam valamit: változhatnak a körülményeim, de Isten sosem változik meg. Az életváltás közben erőt kaptam Jakab apostol levelének 1,17 verséből: „Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása.”
Életem új rendje szilárd építmény, melynek alapját az én változatlan Istenemre raktam, nem azokra a tűnő árnyékokra, amiket a változástól való félelem vetett rám. Valódi ajándék az Ő vezetése: megbízható, és tele van a Benne való örömmel. Isten az én javamra és a maga dicsőségére alakítja körülményeimet, kapcsolataimat.
Isten hűséges. Életadó új kapcsolatokkal, új közösséggel ajándékozott meg, melyet nem élvezhettem volna, ha nem engedelmeskedem Neki, és nem lépek ki komfortzónámból.
Akármi előtt állsz, akármilyen változások jönnek eléd az úton, tudom, hogy ugyanezt veled is meg tudja tenni. Hallgass Isten jelzéseire, hidd el, hogy számodra is kész az ajándéka: hűség, remény és bátorítás. Öleld magadhoz új életedet.

Uram, a változás, a bizonytalanság félelmetes tud lenni, de bízni fogok Benned. Segíts, hogy bizalommal járjam életem új útját, tudva, hogy Te tökéletesen előkészítetted. Szeretlek, Uram. Jézus nevében, Ámen.

(Forrás: Leah Kimnehour: My New Normal, Encouragement for today, 2013. augusztus 12., www.crosswalk.com, fordítás: www.eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest.com)

Könnyeink útja

„Feljegyezted, Uram, szenvedésem útját, összegyűjtötted tömlőidben könnyeimet.” 

 

Zsolt 56,9

Egy dolgot biztos minden ismerős tud rólam: gyakran sírok.
Mikor valamelyik kicsikém meghorzsolta a térdét, nem került be a csapatba, megbántódott egyik társa szavai miatt – én sírtam.
Amikor jogosítványt szerzett tizenhat éves lányom először fordult ki a garázs elől az autóval, amikor egy fiú összetörte a szívét, és amikor tavaly átvonult az emelvényen kék ballagási köntösében – én sírtam.
Mikor tehát pár hónappal később a kollégiumi szobájába költöztettük, féltem, nem fogok tudni uralkodni a könnyeimen.
Büszke voltam rá, hogy bejutott a főiskolára, ideje volt szárnyat bontania, mégis az, hogy elmegy otthonról, elviselhetetlenül fájt. Elnehezült a szívem a gondolatra, hogy nem fogom látni álmos mosolyát reggelente, nem kérdezhetem meg minden nap, hogy érzi magát.
Beugrott az a jelenet, ahogy sok-sok évvel azelőtt ott áll pici lánykám rózsaszín, pillangós blúzban, farmer szoknyácskában az óvodai csoportszoba ajtajában, és búcsút int nekem.
Kifordultam a kollégiumi szoba ajtaján, és vízműveim működésbe léptek.
A boldogság, hála, izgalom könnyei voltak. Meg a szomorúságé, szorongásé, anyai féltésé.
Érzelmeim hátterében felbukkant a kérdés: szabad ilyenkor sírni? Sok anya tapsolna örömében, ha kollégiumban hagyhatná a gyermekét. Önző vagyok, ha sírok?
A vegyes érzelmeknek abban a zűrzavaros pillanatában nagyon vágytam Isten vigasztalására, biztatására, és meg is találtam az 56. zsoltár 9. versében.
Arra emlékeztet Isten ebben a versben, mennyire közelről figyeli életünk minden apró részletét. Nem akarja megítélni, hogy „érvényes-e” a szomorúságunk. Együttérzésében könnyeinket összegyűjti függetlenül attól, hogy megalapozottan vagy sem, fontos vagy apró dolog miatt vagyunk-e szomorúak.
Ebben a zsoltárban Dávid szomorúságát valóban kritikus helyzet okozta. Saul, aki saját fiát akarta volna a trónon látni, halálra kereste Dávidot.
Dávidnak ezért egyfolytában menekülnie kellett előle. Mélységesen szomorú volt, félt, nem látta a jövőt. Abból, ahogy érzelmeiről beszél, kiderül, hogy sírni is szokott: „Feljegyezted, Uram, szenvedésem útját, összegyűjtötted tömlőidben könnyeimet.” Zsolt 56,9
Dávid vigasztalást nyert a biztos tudattól, hogy bármin megy is keresztül, Isten mélyen együtt érez vele, és könnyeit kincsként összegyűjti. Életét és jövőjét rábízta Istenre. Nem érezte zavarban magát a könnyei miatt, és mi se szégyelljük, még ha szeretnénk is visszatartani őket. Az élet gyakran nehéz. A gyermekek megnőnek. Megszokott életmódunk felborul. Ilyenkor a könnyek gyakran feltörnek, és sikertelenül próbáljuk visszaszorítani őket.
Otthagyni a gyermekedet az óvodában, a kollégiumban, vagy bárhol a kettő között, sokféle szorongást, érzelmet idéz elő. Ahogy közeledik a tanév, gondoljunk arra, hogy Isten együtt érez velünk és gyermekeinkkel. Minden könnycseppünket látja, és bízhatunk benne, hogy összegyűjti őket. Akármilyen szomorúság ér ma, tudnunk kell, hogy Isten törődik velünk.

Uram, köszönöm, hogy még nálam is jobban szereted a gyermekeimet, együtt érzel velük és velem is. Add, hogy megérezzem vigasztalásodat, biztatásodat, amikor új korszak kezdődik az életünkben, és anyaként új érzelmi kihívások érnek. Gyűjtsd, kérlek, gyermekeimet a szárnyad alá, vezesd őket az úton, és tartsd őket biztonságban. Jézus nevében, Ámen.


(Forrás: Tracie Miles: Where Your Tears Go,  Encouragement for today, 2013.08.23. www.crosswalk.com, fordítás: www.eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest)

2015. augusztus 27., csütörtök

A meghallgatás ajándéka

„Hozzád kiáltok, s te meghallgatsz, Istenem. Fordítsd felém füled, jusson eléd szavam!”

Zsolt 17,6

Történt egyik este, hogy hallom, ahogy a férjem a kutyánkat kínálgatja kedvenc kutyacsemegéjével. Igazából ezzel igyekezett a fekvőhelyéhez csábítani Chelsea-t, 13 éves tacskónkat. Kedvenc foteljében szunyókált, és füle botját sem mozdította, még a csemegézésért sem volt hajlandó észrevenni, hogy neki szólnak.
Kérdeztem a lurkókat, mit gondolnak, Chelsea hallása szelektív, mert nem akar lefeküdni, vagy tényleg kezd megsüketülni. Volt egy sanda gyanúm, hogy az utóbbi eset áll fenn. Előkerültek a régi emlékek, nevetve idéztük fel a hajdan fiatal Chelsea-t, aki a legkisebb hangra is felfigyelt, a hűtő bekapcsolásától kezdve a ház előtti szélfúvásig. Andrew fiam, aki kilenc éves volt, aggódva nézett rám. „Remélem, anyu, hogy mikor te megöregedsz, nem leszel olyan süket, mint Chelsea.”
Nevetve válaszoltam, hogy nem is lenne rossz, ha nem hallanék meg mindent majd, ha olyan öreg leszek, mint Chelsea. Többet alszik, nem zavarja, ha kinevetjük vénsége miatt.
Könnyed válaszom nem oszlatta el a felhőket Andrew homlokáról, ezért megkérdeztem, miért fél attól, hogy nem hallom meg, amit mond. Tétovázás nélkül válaszolt: „Azért, mert már most sem hallasz meg mindig. Amikor például a gépnél ülsz, és én kérdezek valamit.”
Hoppá! Eszembe nem jutott volna, hogy a gyermekem attól fél, nem hallom meg, ha szól hozzám. Alig tudtam megállni, hogy szavai hatására bele ne süllyedjek egy rossz-anya-vagyok bűntudat-hangulatba. Beugrottak jelenetek, mikor hallottam ugyan, hogy szól, de nem hallottam meg, mit mond, mert épp valami vagy valaki másra figyeltem, például a tévére vagy a számítógépre.
Ahelyett, hogy a bűntudatban kezdtem volna fortyogni, magamhoz vontam Andrew-t, és bocsánatot kértem tőle, amiért néha nem figyeltem rá. Azt mondtam, amikor én a gépnél vagyok, az olyan, mint neki, mikor néz egy filmet. Annyira belemélyed, hogy nem hallja meg, mikor ebédelni hívom. Elmosolyodott, mikor rájött, hogy neki is van néha „halláskiesése”.
De nem akartam mentségeket keresni. Megígértem, hogy ezentúl, ha odajön hozzám, igyekszem rögtön abbahagyni, amit csinálok, és csak rá figyelni. Magamban megfogadtam, hogy ha szól hozzám, elfordulok a géptől vagy a telefontól, és figyelmesen meghallgatom. A megjegyzése arra is rávilágított, hogy mindannyian vágyunk a meghallgatásra.
A Zsolt 17,6 azt mutatja, hogy szeretnénk, ha Isten meghallgatna. Ma valahogy így mondaná a zsoltáros: „Hozzád imádkozom, mert tudom, hogy meghallgatsz, Uram. Hajtsd ide a füledet, és figyelj rám, amíg elmondom, amit szeretnék.” Ahogy én is odamegyek Istenhez, és azt szeretném, ha meghallgatna és felelne nekem, akik engem szólítanak meg, ugyanúgy vágynak arra, hogy figyeljek rájuk. Ha abbahagyom, amit csinálok, és feléjük fordulok, hogy meghallgassam őket, ezzel azt üzenem nekik, hogy fontosak számomra, és az is fontos, amit mondani akarnak.
Mai világunkban, mikor a technológiának köszönhetően állandó kapcsolatban tudunk lenni másokkal, könnyen válik a figyelmünk megosztottá, a fókuszpont elcsúszik azokról, akikkel egy szobában vagyunk. Bár testileg jelen, mentálisan gyakran távol vagyunk.
Aznap este Isten megmutatta, milyen értékes ajándékot adhatunk gyermekeinknek, férjünknek, barátainknak, munkatársainknak, és akár idegeneknek is. A meghallgatás ajándékát.
Mindannyiszor adhatjuk nekik, amikor abbahagyjuk, amit épp csinálunk, és teljes figyelmünkkel odafordulunk ahhoz, aki szól hozzánk. Ezt az ajándékot mindig megkapjuk Istentől, amikor Hozzá szólunk!

Uram, köszönöm, hogy meghallgatsz. Segíts, hogy én is fejlődjek a meghallgatásban. Könnyű fél füllel hallani, mialatt a másikat a számítógépre, a tévére vagy telefonomra fordítom. De én szeretném a meghallgatás ajándékát nyújtani, mert ezzel kifejezem, hogy fontos számomra az, aki szeretné, ha rá figyelnék. Segíts, kérlek, hogy vegyem észre, és küzdjem le ezt a szokást, és úgy tudjak meghallgatni, ahogy Te teszed, Uram. Jézus nevében, Ámen.
 
 

(Forrás: Renee Swope: The Gift of Listening,Encouragement for today, 2013.08.20.www.crosswalk.com, fordítás: www.eszmelkedesek.blogspot.hu, fénykép: pinterest.com)

2015. augusztus 26., szerda

Üres tankkal vezetni

„De ő azt felelte: ’Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.’ Ezért a legszívesebben a gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje költözzön belém.”


2Kor 12,9

Az emberek gyakran kérdezik tőlem: „Hogy tudsz mindent kézben tartani?”
Helyzettől függően ilyeneket válaszolok:
1) Így vagyok programozva. És ez részben igaz is. Isten-adta képességem, hogy a zűrzavarban is tudjak összpontosítani. Többnyire. Hiába a férjem a mérnök, rám jellemzőbb a bal agyféltekés gondolkozás.
2) Összeszedett vagyok. Többnyire. Megtalálom, amire szükségem van, akkor, amikor szükségem van rá. Általában elő szoktam készülni a dolgokra. Néha az élet hullámai átcsapnak fölöttem, és előfordul, hogy valaki két napig hord egy zoknit. De a rendszer, a tervszerűség általában segít rendben tartani a dolgainkat.
3) A gyermekeim nagyok már. Vannak még ötleteik, amikkel szépen kidolgozott terveimet összekuszálják, de azért ez már egészen más, mint mikor aprók voltak, és megtörtént, hogy egyikük a kocsikulcsommal akarta kinyitni a kertkaput, aztán az utcán valahol elejtette. Na, akkor igazán nagyon kiborultam.
Ám a „Hogy bírod kézben tartani az egészet?” kérdés többnyire olyankor hangzik el, mikor elmesélek valamit, ami gyökeresen megváltoztatta az életemet. Családunk engedelmeskedett egy hívásnak nyolc évvel ezelőtt, és azóta sokszor éreztem, hogy erőm végét járom, már nem vagyok biztos önmagamban, s abban sem, hogy Isten meggondolta-e, mikor engem szemelt ki erre a feladatra. Ugyanakkor viszont ennek hatására jobban kapaszkodom Belé, mint bármikor azelőtt. Hogy mi történt?
Örökbe fogadtunk két afrikai kislányt.
Eddig nem írtam erről, mert családunk magánéletéhez tartozik. És nem akartam elbizonytalanítani az örökbefogadáson gondolkozó szülőket, elmesélve, mennyire nehéz utunk volt. Egyike a legjelentősebb tetteknek az életemben. És a legköltségesebbnek is. Nem pénzben számítva.
2005-ben örökbe fogadtunk egy 8 és egy 10 éves kislányt a háború sújtotta Libériából. Semmit sem tudtunk a hátterükről, csak azt, hogy ott mélyebb a szegénység, mint a többi elmaradott ország többségében. Folyóvíz, áram, iskola nélkül, sosem láttak könyvet, televíziót. Évekig csak a legszükségesebb jutott nekik, ami életben tartotta őket.
Eleinte könnyűnek tűnt a két kislány befogadása. Nyitottak voltak a szeretetünkre. A jó ételtől, a tanulástól szépen kibontakoztak. De aztán kezdődtek a nehézségek. Afrikai életük nagyon szomorú valóságának hatásai felszínre kerültek.
Egyik kislánynak komoly tanulási nehézségei vannak, ami későbbi önálló életét - és a miénket is – jelentősen befolyásolja. A másik leánykával magatartási problémák vannak, melyek a korai elhanyagolásban, erőszakban gyökereznek.
Hallunk néha szappanoperákba illő boldog végű történetekről. A miénk nem ilyen. Mi minden nap lányaink sebeinek, sérüléseinek árnyékában élünk. És ezek a nehézségek nagy hatással vannak rám és a férjemre is. És befolyásolják három biológiai gyermekünk fejlődését is.
Egy valamit megtanultam: hiába az Isten-adta képességem, hogy átlássak a káoszon, hiába az igyekezetem a rendszerességre, hiába a nagyobb gyermekeim nevelésének tapasztalata – nem voltam felkészülve erre a feladatra.
De Isten ereje alkalmassá tett.
Hogyan tudom tehát kézben tartani az egészet? Minden nap abból indulok ki, amire a 2Kor 12,9 megtanított:
Nincs erőm végigélni ezt az új napot – a Te erődre van szükségem hozzá.
Nincs bennem elég türelem – a Te türelmedre van szükségem.
Képtelen vagyok világosan gondolkozni – a Te tisztánlátásodra van szükségem.
Úgy érzem, szeretet sincs már bennem a Te szeretetedre van szükségem.
És mindenből megkapom az aznapi adagot. Kapok annyi erőt, türelmet és tisztánlátást, hogy túléljem a napot. És kapok a szeretetről egy egészen más képet, ami erősebb, keményebb, határozottabb, mint amit addig tapasztaltam.
Jó volna többet írni családunk történetéről, talán egyszer majd megteszem. Most elég annyi, hogy megváltoztatott: térdre kényszerített, alázatosabbá tett, kevésbé vagyok már ítélkező, és sokkal erősebb függésben élek Istennel, mint azelőtt.
Isten ereje elég. De hogy ezt megtapasztaljam, az én erőm végére kellett érnem.

Mennyei Atyám, én nem láttam előre a nehézségeket, amikkel szembesültem, de Te láttad. Köszönöm, hogy beléptél a lehetőségeim és feladataim közé, és kiürült tartalékaimat feltöltötted békességeddel, erőddel, bölcsességeddel, szereteteddel. Segíts, hogy Rád támaszkodjam, mikor úgy érzem, minden szétesik körülöttem. Jézus nevében, Ámen.
 
 

(Forrás: Glynnis Whitwer: Running on Empty Encouragement for today, 2013.08.21. www.crosswalk.com, fordítás:www.eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest.com)

2015. augusztus 25., kedd

Nem érzed magad szerethetőnek? Egyáltalán nem vagy gyönyörű? Akkor Isten Igéjének mai bátorítására van szükséged, hogy a véleményed megváltozhasson.
Először is: Az Úr örömét leli benned. Nem egyszerűen elfogad téged, megbocsát neked, és elvisel. Ő örül neked. Ujjong azért, mert országának részese vagy: "ahogy a vőlegény örül menyasszonyának, úgy örül majd neked Istened." (Ézsaiás 62:5b)
Mi a helyzet a családi háttereddel, a személyiségeddel, a népszerűségeddel? Ezek a dolgok csak az embereknek fontosak, Isten nem foglalkozik ezekkel.
És mi van a diplomáiddal, az önéletrajzoddal vagy a bankszámlád állásával? Hiszed vagy sem, Isten nem ezek alapján méri értékedet.
Még a viselkedésed sem befolyásolja elfogadó szeretetét irántad. Mert szeretete feltétel nélküli és állandó. Isten nem azért szeret téged, mert gazdag, okos vagy jó vagy. Ő azért szeret téged, mert az Övé vagy. "Lássátok meg, milyen nagy szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek minket, és azok is vagyunk." (I.János 3:1)
Szeretnél még több jó hírt hallani? Isten csodálatosnak tart téged. Nem csak éppen vonzónak, vagy elég szépnek, hanem gyönyörűnek. És azért jó rád nézni, mert: "Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket." (I. Mózes 1:27)
És ez rád is vonatkozik....
- Liz Curtis Higgs
(fotó: pinterest.com)


 

Öleld magadhoz a várakozást

„Az ÚR az én osztályrészem - mondom magamban -, ezért benne bízom. Jó az ÚR a benne reménykedőkhöz, a hozzá folyamodókhoz. Jó csendben várni az ÚR szabadítására.” 

 

JSir 3,24-26

Három kis porontyom ott játszott a lába mellett a szeretetotthoni szobában. „Milyen nyüzsgés lehet mindig nálatok! Mit nem adnék, ha egy napot újraélhetnék abból, amikor az enyémek is kicsik voltak. Mekkora öröm az!”
Öröm? Miről beszél férjem 90 éves nagymamája? Kiszipolyozott anyukaként alig vártam, hogy a gyermekeim eljussanak a következő fejlődési szintjükre. Egyik tanuljon meg járni, a másik szokjon le a pelenkáról, a harmadik tanuljon meg olvasni. Nem éreztem örömöt. Csak idegességet.
Most, hogy két gyermekem már elvégezte a gimnáziumot, tudom, mire gondolt a nagyi. Szeretném visszatekerni az órát, és újraélni egyet a mindennapok közül, mikor még mind kicsik voltak. Inkább rá szeretném venni az időt a várakozásra, minthogy én várnám az idő múlását.
Ám még így is tanulnom kell a várakozásra való fenti tanítás alkalmazását. Reggelente a kocsiban ülve várok soromra az iskola parkolója előtt. Délután a fiam fociedzésének végét várom. Az edző gyakran visszatartja őket egy kis buzdításra, ami néha igencsak hosszúra sikeredik. Én meg csak ücsörgök az autóban. A percek múlnak, de engem nem mulattatnak.
Egyszerűen utálok várakozni.
A múlt héten például várakoznom kellett a zöldségesnél, várakoztam a fogorvos előszobájában, tébláboltam a repülőtéren, hogy engedjenek már ki a géphez. Órákat töltöttem a megfelelő hivatalban, hogy a fiam megkapja végre a motorozáshoz szükséges engedélyét.
Ezek az akadályoztatások rövid ideig tartanak, de a következő életállapotra való várakozás hosszú és kimerítő is lehet. Várjuk, hogy megjelenjen a Herceg fehér lovon, hogy sikerüljön eladni a házunkat, lakásunkat, hogy a gyermekünk végre elinduljon, hogy jó munkahelyet találjunk, hogy rendbe jöjjünk anyagilag, hogy testileg vagy lelkileg meggyógyuljunk – mi magunk vagy valaki, akit szeretünk.
Épp, mint mikor a gyerekeim kicsik voltak, ezeket a nehéz várakozásokat sem tudom magamhoz ölelni, szeretnék mielőbb túllenni rajtuk. Gyorsan-gyorsan történjenek meg a szükséges változások. Kezdődjék a következő életszakasz. A Biblia rámutat, hogyan nyomakodhatunk túl ezeken a nehéz időszakokon.
Isten azt mondja, hogy a várakozásban, amikor nehézzé válik az élet, Ő az osztályrészünk: az, amire a várakozás közben szükségünk van.
Belép az életünkbe, hogy arra a napra Ő legyen a „porció”, a napi szükséges adag. Ott találjuk a várakozásban, és érzékelni is fogjuk, ha Őt kezdjük keresni ahelyett, hogy egyre csak a következő életállomásra tekintenénk áhítozva.
Ő volt az osztályrészem kislány koromban, miközben felnőtt nő akartam lenni.
Ő volt az osztályrészem felnőtt nőként, mikor férjhez akartam menni.
Ő volt az osztályrészem fiatalasszonyként, mikor arra vágytam, hogy végre anya lehessek.
Ő volt az osztályrészem, mikor fiatal anyaként alig vártam, hogy eljöjjön egy könnyebb időszak az életünkben.
És Ő most is az osztályrészem, miközben arra áhítozom, hogy a férjemmel nyugdíjasok legyünk, és sokat-sokat utazhassunk.
Az élet célja nem az, hogy mindig előre tekintsünk, hanem hogy vegyük észre az Urat, mint osztályrészünket az adott életszakaszban. Akkor is, amikor csak ülünk és várakozunk. Rögtön értelme lesz az üldögélésnek. Szívünket egyre inkább magához kapcsolja, ha a várakozás idejét imádkozásra szánjuk, és elgondolkozunk Isten jóságán. Igen, a köztes időszakokban. A várakozás így akár kellemessé is válik.

Persze azért egy jó könyvet mindig vigyél magaddal a hivatalos ügyintézéshez.

Uram, segíts, hogy magamhoz öleljem a várakozást, hogy Téged keresselek, osztályrészemet, a nehezen múló átmeneti időszakokban. Jézus nevében, Ámen.



(Forrás: Karen Ehman: Embrace the Wait, Encouragement for today, 2013.09.02., www.proverbs31.org, fordítás: www.eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest.com)

2015. augusztus 24., hétfő

Ha megbillen a boldogságom

„Öltsétek föl az Isten fegyverzetét, hogy a sátán cselvetéseinek ellenállhassatok. Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen. Ezért öltsétek fel az Isten fegyverzetét, hogy a gonosz napon ellenállhassatok, és mindent legyőzve megtarthassátok állásaitokat.”




Ef 6,11-12

Legtöbbször boldogan szoktam ébredni. Nem úgy értem, hogy buli- hangulatban, de többnyire nem vagyok morcos ébredéskor. Felébredek, és a dolgokat jónak, kezelhetőnek látom, az életet meg telve új lehetőségekkel. És akkor valami elkerülhetetlenül nekiütközik a boldog hangulatomnak.
Valamelyik családtagom korareggeli kiborulása. Hihetetlen, milyen katasztrofálisan hat egy tinédzserre, ha elfeküdte a haját.
Vagy valami fontos dolog, amit iskolába menet otthon felejtett valaki. És úgy gondolja, hogy az ő felelőtlenségének palástolása azonnal váljék az én legsürgősebb feladatommá.
Vagy egy email valakitől, aki abban leli legnagyobb örömét, ha másokat padlóra küld a szavaival.
Vagy ha rosszul mérem fel az időt, és hirtelen minden kusza, feszült rohanássá válik.
Vagy Art, a férjem, aki megint lecsavarta 20 fokra a termosztátot, én meg 22 alatt egyfolytában vacogok. Hihetetlen, mit tesz két fok különbség.
Valami mindig történik. Valami, ami megbillenti a boldogságomat. És én hirtelen már kevésbé vagyok működőképes, már nem tudok igazán kedves lenni.
Ismered, ugye, miről beszélek?
Rájöttem, hogy mikor valami ilyesmi történik, mire kell rögtön odafigyelnem. Abban a pillanatban a Sátán saját sikeressége érdekében akar engem felhasználni.
Ha sikerül annyira felhúznia, hogy dühösen reagálok, az olyan, mintha gyufát dobnék a kiömlött benzinre.
A legkisebb szikra is képes tüzet gyújtani. Olyan tüzet, ami aztán tovaterjed, és sokkal nagyobbra nő, mint amekkorát a kiindulási helyzet indokolna.
Vegyük példának a hőmérsékletszabályozást.
Lehetne persze higgadtan váltani két mondatot a termosztátról. De adj ehhez hozzá egy kis dühöt, és az agyam máris elszáll, pillanatok alatt meggyőzöm magam, hogy Art sosincs rám tekintettel, nem érdekli, hogy velem mi van.
Ez az igazság? Dehogy. Ő csak nem szeret izzadni, ha itthon pihen.
Meg tudnánk egyezni egy kompromisszumos megoldásban, vagy egyszerűen magamra vehetek egy pulóvert és zoknit.
Ehelyett, ha megbillen a boldogságom, felgyullad a máglya, és mindketten megégetjük magunkat.
Más szavakkal, pontosan a Sátán tervét hajtom végre, és szabad utat engedek neki. Ne feledjük, a Sátán neve eleve azt jelenti, hogy ellenségeskedést szít, vádol, elszakít egymástól.
Legyen az hőmérsékleti különbség, anyagi probléma, félreértelmezett kijelentés, vagy bármi a számtalan lehetőség közül, ami megbillenti boldogságunkat – mindig van lehetőségünk mást választani.
Dönthetünk úgy, hogy belemegyünk a Sátán játszmájába, és hagyjuk, hogy elválasszon minket attól, amit Isten legjobbként készített nekünk.

Vagy választhatjuk azt, hogy küzdünk a kapcsolatainkért a Sátán szétszakító próbálkozásai ellen.
Ha ebből a szemszögből gondolom át a dolgokat, felismerem, ki a valódi ellenség.
Az igazi ellenségem nem az, aki megbillenti a boldogságomat, bárki legyen is az. Az igazi ellenségem az, aki minden erejével azon van, hogy rosszkedvűvé, ingerlékennyé tegyen, és segítsek neki lerombolni mindent, amit szeretek.
Felismerve, hogy harci stratégiára van szükségem ellene, az Ef 6,11 bölcs tanácsához fordulok: „Öltsétek föl az Isten fegyverzetét, hogy a sátán cselvetéseinek ellenállhassatok.”
Támogassuk egymást ebben, és húzódjunk vissza a Sátántól. Vadonatúj stratégiám van arra, ha megbillen a boldogságom. Ha elveszett a fél zoknim, előveszek egy másik párt, és ha kell, magamra húzok egy pulóvert a jégbarlangban.

Uram, néha megbillen a boldogságom, és az indulataim átveszik az uralmat fölöttem. Segíts, kérlek, hogy mindig Hozzád méltó módon viselkedjem, és ne adjak teret a Sátán mesterkedéseinek. Jézus nevében, Ámen.

(Forrás: Lysa TerKeurst: When My Happy Gets Bumped, Encouragement for today, 2013.08.16. www.crosswalk.com, www.eszmelkedesek.blogspot.hu)

2015. augusztus 23., vasárnap

A szégyenkezés börtönében

„De te, Uram, védőpajzsom vagy, te vagy dicsőségem, csüggedt fejem fölemeled.” 


Zsolt 3,4

Egy pár bakancs volt csak. Önmagukban a bakancsok jó dolgok. Hasznosak, erősek, szigetelnek. De azon a napon zavarba hoztak egy hetedikes kislányt, aki végső megoldásként fordult hozzájuk, miután saját csizmája átázott, és mezítláb nem mehetett a buszhoz térdig érő hóban.

Megpróbáltam 36-os lábamon tartani apám 42-es bakancsát, s még haladni is az úton. Csúszás-csúszás-elesés, csúszás-csúszás-elesés. Égő arccal másztam fel az iskolabuszra, s rettegve reménykedtem, hogy nem néznek a lábamra. Az épület előtt kiszálltam, s igyekeztem minél gyorsabban becsúszkálni az iskolába, ahol azonnal kihúztam a lábam a bakancsból. Zokniban tettem meg a hátralévő utat a latyakos folyosón a szekrényig, ahol végre elrejthettem szégyenem tárgyát.

Társaim s a tanárok egész nap kérdezgették, mitől vizes a zoknim, s miért járkálok csizma nélkül. „Átázott a cipőm”, válaszoltam, s ez igaz is volt. Azt persze nem közöltem, hogy az enyém otthon van, s az iskolában nem akartam magamon hagyni apám megalázóan hatalmas bakancsát.

12 éves szívem aznap szégyenbe burkolózott. És ez a szégyen csak mélyült idővel az éhen lefekvések, szüleim vad marakodása miatt, vagy mikor túl sokszor bízták rám négy kisebb testvéremet.

A szégyen fiatal felnőtt koromba is követett. Megpróbáltam félretolni különféle módszerekkel, fiúk, majd férfiak figyelmét és szerelmét hajszoltam, remélve, hogy az ő vonzalmuk pótolja hiányosnak érzett méltóságomat.

Tizenhét évesen önállóan eldöntöttem, hogy soha nem fogok kölcsönből élni, és mindig tele lesz a kamrám. Keményen dolgoztam, szép cipőket vettem, hogy bekeretezzem velük szobám padlóját s a lelkemet. Minden ételt megvettem, amit megkívántam, megtöltöttem a hűtőt mindennel, amit azelőtt nem ehettem.

Csinálhattam bármit, a szégyen velem maradt, s szemléletemet elhomályosította. Biztos voltam benne, hogy mások lenéznek, mert mélyen a lelkemben én is lenéztem magamat. Küzdöttem, hogy elfelejtsem gyermekkori szégyenérzetemet, de nem sikerült föléje kerekednem. Én már nem éltem szégyenteljes múltamban, de szégyenteljes múltam még bennem élt.

És akkor találkoztam Jézussal, aki gyöngéden működni kezdett a szívemben. Miközben magamban imádkoztam, ő lassan elkezdte átformáló munkáját bennem.

Nem volt könnyű, és nem ment egyik napról a másikra. Amikor nem mertem elhinni, hogy helyre tud hozni, azt mondta: „Senki nem vall szégyent, aki benne(m) hisz” (Róm 10,11). Ha lelkem ruhatárát foltosnak éreztem, és ez nagyon zavart, Ő így szólt: „Erő és méltóság árad róla(d)” (Péld 31,25). Mikor elítéltem magam régi bűnös döntéseimért, Ő biztatott: „Én nem ítéllek el. Menj, és többé ne vétkezzél” (Jn 8,11).
Ahogy Jézussal való kapcsolatom fejlődött, rájöttem, hogy Ő épp úgy bánik velem, tisztelettel és méltósággal, amire annyira vágytam. Mialatt folytattam a magányos imádkozást, az Ő különleges szeretete elkezdte befedni szégyenteljes múltamat, és kezdtem szépnek érezni magam. Elfogadottnak. Akinek nincs miért szégyenkeznie. Szabad.

Az apja bakancsában halálra rémült kislány most felemelt fejjel, szabadon járkál Azzal, Akit szeret. Míg kitartok magányos imáimban, Ő folytatja lelkem átalakítását. Ma már, nem a szégyen, a zavar, a pironkodás határoz meg, hanem Jézus igazsága, aki értékesnek tart, tisztel, és szépségbe öltöztet engem.

Uram, Te ismered múltbeli szégyenkezésemet, kisebbrendűségi érzésemet, amit a velem történt dolgok okoztak, vagy saját hibás döntéseim. Gyógyíts és újíts meg, alakíts át úgy, ahogy csak Te tudsz! Köszönöm, hogy Krisztusban szeretve érzem magam, nem szégyenkezem, szabad lehetek. Jézus nevében, Ámen.


(Forrás: Julie Gillies: Imprisoned by Shame, Encouragement for today, 2013.09.09. www.proverbs31.org, fordítás:www.eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó:pinterest.com)

2015. augusztus 22., szombat

Kedves Anyatársaim! 
A következő iskolaév a nyakunkon van... legyünk hát egy kicsit őszinték önmagunkhoz. Tűnődtél-e már el a következő kérdéseken : Mit csináltam rosszul? Elrontom a gyerekeimet?

Két mélyebb beszélgetésem is volt a barátaimmal mostanában, és mindkét beszélgetést a fenti gondolatok szőtték át és át. Gyermekeink gyakran küszködnek az életben, és nekünk anyáknak gyakran az első kérdésünk a küzdelmüket látván: mit rontottam el?

Nem vitatom, a jó eredmény csak egészséges befektetésből származik, abból, hogy miként éljük meg anyaságunkat. Azonban ha a kérdést személyes vádolásként tesszük fel, ahelyett, hogy a vizsgálódásunk egy egészséges fejlődésre késztetne bennünket, akkor beteges a hozzáállásunk.

Mert megbénít, lefáraszt, és legyőz bennünket az önvád. Önmarcangolásunk azt tükrözi, hogy nem működik megfelelően a lelki szűrőnk.

Ezért aztán elhatároztam, hogy elmémet Isten igazságával fogom megtölteni. Mert úgy gondolom, hogy minél több Isteni igazság tölti meg gondolataimat, annál inkább fog a hazugság háttérbe szorulni bennem.

(Forrás: - Lysa TerKeurst, fotó: pinterest.com)

Egy gyakorlat Isten jelenlétének megtapasztalására, - Amikor a szíved nyugtalan

Mi után kutatsz?
A mai napon, éppen most, mi a legfontosabb számodra? Mi késztet arra, hogy az interneten kattintgass, vagy a Pinteresten egyik ötletet a másik után nézd meg, esetleg a Facebookon a végtelennek tűnő hírfolyamot pörgesd magad előtt, kitöltve a fel - felbukkanó különböző agyament kérdőíveket?

"Épp unatkozom." - nyugtatom meg magam, amikor a fenti dolgokat teszem. De ez ennél több, valami mélyebben meghúzódó nyughatatlanság van bennem, mely fogva tart attól, hogy az Egyetlen Egyhez forduljak, Aki kigyógyít jelenlegi állapotomból és felüdíti a lelkemet.

Amire én valóban vágyom, az üde friss legelő, egy csendes, biztonságos és nyugodt hely, ahol minden a helyén van, nemcsak az engem körbevevő világban, hanem a bensőmben is.

Szinte minden nap hajszolunk valamit.

De vajon megtaláljuk-e azt amit oly elszántan keresünk?

Eszembe jut az az Igevers, ahol Jézus megígéri, hogy:

Én vagyok az ajtó: ha valaki rajtam át megy be, megtartatik, az bejár és kijár, és legelőre talál.  


(János 10:9)

Jó legelő. Zöld legelő és csendes vizek. Mily csodásan hangzik!

Nem tudom, te hogy vagy vele, de én egyre kevesebbet szeretnék a szociális média bűvkörében lenni, és egyre több időt szeretnék a Jó Pásztor legelőin eltölteni.

Bármit is keresel a mai napon, az biztos, hogy a nyugalmat és az örömet Jézus jelenlétében fogod megtalálni.


Ha szeretnél hozzám csatlakozni, és néhány percet Jézussal tölteni, akkor érdemes a fenti verset az Ő jelenlétébe vezető ösvényként használni:

- Köszönd meg Neki, hogy Ő az Ajtó, és megnyitotta az utat a Mennyei Atyához a keresztáldozata által. Gondold át mi mindent megtett érted, és engedd, hogy szívedet hála járja át.
- Képzeld el, hogy valóban belépsz azon az ajtón, és hátrahagyod aggódásaidat, a zavaró tényezőket, és átlépsz a túloldalra.
- Szánj időt arra, hogy megvalld mindazokat a dolgokat, melyek távol tartottak Tőle.
- Adj hálát Isten megbocsátásáért és megváltásáért. Álld Őt a hűségéért, és azért, amiért minden egyes alkalommal otthonra lelsz Nála.
-  Lépj be Isten jelenlétének zöld mezejére, és pihenj meg ott. Engedd hogy szívedet átjárja az Ő szeretete és szentsége, és meg fogod lelni mindazt amit oly nagyon kerestél.

Akárhogy is telt eddig a napod, akármit is csináltál öt perccel ezelőtt, állj meg és szánj rá néhány percet, hogy valóban belépj azon az ajtón a zöld legelőre, Isten jelenlétébe.

Boldog leszel, amiért megtetted. És Istent is örömmel fogja eltölteni döntésed.


 (Forrás: When Your Heart Is Restless:: An Exercise in Practicing God’s Presence, http://onethingalone.com, fotó: pinterest.com)

Te visszatükrözöd Isten kegyelmét?

„Az egek hirdetik Isten dicsőségét, kezének munkájáról beszél a menny.”



(Zsoltárok 19,1)


Múltkor a barátaim, Gwen, Lisa és Bill eljöttek hozzánk egy itthoni garnélafőzésre. Kiborítottuk a párolt rákocskákat, mire valóságos kosztenger keletkezett, ahogy kihüvelyeztük, és eszegettük egyik finom falat után a másikat.

Vacsora után Gwen és én kihívtuk Billt és Lisát egy evezős versenyre a tóra. „Simán lekörözünk titeket!” – kérkedett Bill, amint társával elfogadták a kihívást. Felfuvalkodott lett, tudván, hogy a győzelem milyen felemelő érzés. Teljesen fel volt villanyozva.

Az egyik hajónkra mutattam a kettő közül. „Tessék, ez a tiétek.” – mondtam Billnek.

„Nekem teljesen megfelel” – mondta ő magabiztosan.

Steve, a férjem, ravasz mosollyal az arcán jelezte a verseny kezdetét. Kifutottunk a vízre. Bill és Lisa elszántan eveztek, és el is húztak mellettünk. Miközben Bill a célegyenesre koncentrált, én megfordultam a helyemen, és bevetettem titkos fegyverünket. Bill ugyan nem tudta, de a mi hajónk csendes, rejtett akkumulátorral működött. Behúztam a motort, felpöccintettem a kapcsolót, és máris megelőztük ellenfeleinket, akik csak ámuldoztak ettől a mutatványtól. Amíg Bill és Lisa kétségbeesetten evezett, mi Gwennel úgy hasítottuk a vizet, mint forró kés a vajat.

Bill teljesen összezavarodott, mi meg csak kacagtunk.

Természetesen mi nyertünk, Gwennel. Ellenfeleink kétszer annyi idő alatt tudták csak megtenni a túlsó partig vezető utat. Ahogy megfordultunk a hajóval, tattal a zavarodott Bill felé, felkiáltottam: „Jaj, el is felejtettem mondani, hogy a mi hajónk akksival működik!”

Ekkor ő pontosan felénk evezett, és alaposan lefröcskölt minket.

Gwennel az otthoni kiindulóponthoz eveztünk, de Bill és Lisa a tó közepén maradt, amikor a nap már lebukóban volt, és az Úr keze munkájával becsíkozta az esti égboltot. Narancs, piros és rózsaszín festette be a mennyboltozatot. Vadlibák gágogtak, tücskök ciripeltek, kabócák zúgtak. Mély torkú békák adták a basszust a természet melódiájához. A hold is felbukkant, a tavon ezüsthídként tündökölt, miközben a nyári zenészek ünnepelték az évszakot. És akkor egy leheletnyi érintés a tó közepén Isten két gyermekét áhítatba ringatta. Lebilincselő. És tudod, mit? Engem is lebilincselt az ő visszhangjuk, ami Isten dicsőségére áradt.

Nem ez a dicsőség útja? Ahogy nézünk másokat élve, mozogva, lényüket Jézusba vetve… mi is erre vágyunk. Amint megérezzük megszentelt szerelmüket, vágyakozni kezdünk az Úrral való, hasonlóan szenvedélyes meghittségre saját életünkben.

Ne csodálkozz, amikor életedben a váratlan dicsőség pillanatai másokat arra késztetnek, hogy éhes szemmel rád tapadjanak, és többet akarjanak tudni. Mondd hát meg nekik! Annyira imádkozom, hogy elmondhasd nekik! Beszélj nekik a dicsőséges pillanatokról, amiket Isten bőséges keze hint szemekre, hogy lássanak, fülekre, hogy halljanak, és szívekre, hogy öleljenek. Micsoda bámulatos igazság: Isten téged és engem használ, hogy felnyissuk az éhes szemeket az Ő jelenlétének felismerésére, hogy dicsőítsük Őt, hogy ismertté tegyük közelségét.

Mennyei Uram, segíts, hogy ma a Te dicsőséged visszatükröződése lehessek! Segíts olyan só lennem, aki másokat szomjúságra késztet, hogy megismerjenek Téged, hogy akarjanak Téged, hogy sóvárogjanak Utánad! Nyisd fel szememet, hogy mindenben meglássalak Téged! A mai nap lapjain a Te ujjlenyomatod után nyomozok. Jézus nevében, ámen.




(forrás: http://www.girlfriendsingod.com/you-are-reflection-of-gods-glory/ Sharon Jaynes Copyrighted by Girlfriends in God, Inc. 2013 Used with permission www.girlfriendsingod.com, fordítás: Kiss Erzsébet Janka, fotó: pinterest.com)

2015. augusztus 21., péntek

Nagyságra születtél!

„Bár fenséges az Úr, meglátja a megalázottat, és messziről megismeri a fennhéjazót.”


(Zsolt 138,6)

Úgy állt ki, mint egy irányt jelző ujj: Isten által alkotottan és egy sajátos feladatra elhívatottan. Egy nagy feladatra. A legnagyobbra. Hogy elkészítse az Úrhoz vezető utat. Jézus emberi hangosbemondójaként Keresztelő János teljes hangerővel beszélt, amikor rámutatott az Egyetlen eljövendőre, hitelesítve Krisztus isteni és végtelen természetét.

„Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal. János bizonyságot tett róla, és azt hirdette: <<Ő volt az, akiről megmondtam: Aki utánam jön, megelőz engem, mert előbb volt, mint én.>>” (János 1,14-15)

János ismerte önmagát, és ismerte Jézust is. Mindent tudott Jézusról. Példátlan alázatossággal ő nem adta át magát mások vagy a hagyományok kényelmének, a népszerűségnek, kivételezésnek. Ellenkezőleg, Isten engedelmességében járt, és óhajtott megtenni mindent a Messiásért.

Fura fickó volt, aki például nem megszokott ételeket evett. Ki nem állhatom a mézet, amiért ő rajongott, de én sáskán is képtelen lennék élni. Komolyan. Még csak meg se fordult a fejemben, hogy táplálékként bogarat vegyek a számba. De tényleg.

És ott volt még az igencsak feltűnő divatérzéke. Biztos vagyok benne, hogy öltözéke mindig megmosolyogtatta a körülötte lévőket. A teveszőr ruhát egyáltalán nem kedvelte az akkori zsidóság.

A beilleszkedés egyértelműen nem az ő erőssége volt – de nem is az elsődleges célja.

Ő más volt. Valószínűleg nem őt választották ki elsőnek az iskolai kidobócska csapatába, sokkal inkább a lehetséges célpontnak. Kit érdekel? Amit nekünk fontos tudnunk Keresztelő Jánosról, az az, hogy nagynak született, nem átlagosnak. Kilógott a sorból, mégis az ő küldetése volt, hogy Isten dicsőségét ismertté tegye Jézus Krisztuson keresztül.

És a tiéd is ez.

Ahogy Keresztelő János is nagyságra született egyedi hivatással, úgy a te hivatásod is Istent ismerni és bemutatni, az Ő hatalmasságát felnagyítani.

Nem az a lényeg, hogy vagány-e a frizurád, vagy gyenge, töredezett a hajad, vagy, hogy van-e egyáltalán. Nem az számít, hogy vegán vagy-e, követed-e a paleo diétát, vagy pedig bogarakat eszel. (Na, jó, hazudtam. Az már gázos, ha bogarakat eszel. ☺) Nem az a lényeg, hogy a Tescóban, a Sparban vagy a Lidlben vásárolsz. Hogy a tömeggel vagy a tömeg után rohansz-e, vagy, hogy követed-e egyáltalán a tömeget. Ezek közül egyik sem tartozik a nagyságra való elhívásod képébe.

Remélem, hogy erre rájössz te is.

Természetesen nagyok akarunk lenni. Még én is. És ez a teljesítményünk, kapcsolataink, otthonunk, bankszámláink, bibliaóráink, vagy akár gyülekezetünk hasonlítgatásának csapdájává válik.

A legjobbak akarunk lenni.

A legjobb alkalmazottak akarunk lenni, az ötszáz leggazdagabb cég egyikének akarunk dolgozni, a leghiper-szuperebb gyülekezethez akarunk tartozni, ahol a legnépszerűbb pásztorok szolgálnak, azt akarjuk, hogy a mi testünk legyen a legcsinosabb, és mi legyünk a legédesebb, legokosabb, legnagyszerűbb gyerkőcök szülei (vagy nagyszülei).

Annyira bűnösök vagyunk…

Az elhívás nagyszerűsége Keresztelő János életében valójában az alázatos szolgálat volt, és mások Jézushoz terelése. És ez a nagyszerűsége az én elhívásomnak és a tiédnek is.

János megmutatja nekünk, hogy a mindenség nagyságának titka, ami után vágyakozunk, Isten felmagasztalásában rejlik, és abban, hogy fogadjuk el az Ő tökéletességét. Az Úr a feje tetejére állította az önző nagyravágyást, amikor a kereszténység paradoxonjára mutatott rá: Isten szemében nagynak lenni azt jelenti, hogy meg kell alázkodni Őelőtte, és a legkisebbnek maradni.

Uram, kérlek, formálj engem úgy, hogy képes legyek alázatos gondolkodásra és életre, és az engedelmességre. Add, hogy életem olyan nyíl lehessen, amely a Te nagyságodra mutat.
Jézus nevében, ámen.
 
 
(forrás: http://www.girlfriendsingod.com/you-were-born-to-be-great/,Gwen Smith Copyrighted by Girlfriends in God, Inc. 2013 Used with permission www.girlfriendsingod.com, fordítás: Kiss Erzsébet Janka, fotó: pinterest.com)

2015. augusztus 20., csütörtök

Neked is elszunnyadó hit-szindrómád van?

„Maradjatok énbennem, és én tibennetek.”


(János 15,4A)


Hat éves lehettem, első osztályos, amikor először voltam autósmoziban. Azon az éjszakán a levetített mozgóképek nemcsak érdekesek voltak, de hatalmasak is. A Godzilla és a Csillagok háborúja dupla előadásban! Igazi ritkaság volt ez a mi kis családunkban. Öt gyerekkel és egy iskolai titkár fizetésével a mozizás nálunk luxusszámba ment.

Az este emlékei ködösek már, de néhány dologra tisztán emlékszem. Lenyugodott már a nap, amikor a Godzilla kezdődött. Apu elment pattogatott kukoricáért, míg anyu leterített egy pokrócot, és a három kicsinek segített elérni a legelőnyösebb helyet a nagy műsorra: a kombink tetejét. Kipárnáztuk a tetőt, és úgy fészkeltük be oda magunkat, mint azok a fura óriások a vászonra.

Mire ez az óriásos dolog befejeződött – ami nem túlságosan volt ijesztő számomra –, teljesen hozzánőttem a kispárnámhoz, és hason fekve, lábammal a levegőben kalimpálva meredtem a vászonra. Készen álltam, hogy velem legyen az erő. Kész voltam megtapasztalni a jóképű hősökkel, furcsa lényekkel, zajos robotokkal és egy bátor, gyönyörű hercegnővel megfűszerezett izgalmas kalandot egy messzi, messzi galaxisban.

És izgalmam az egekig ért, amint a film elkezdődött, és felcsendült a zene.

Óh, az a zene!

A Csillagok háborújának főcímdala behatolt szívem minden egyes zugába, és lelkesedésemet visszafogott izgalommal keverte. Tam-tam-tam-tamtatam-tamtatam, tam-tam-tam-tamtatam-tamtatam, tam-tara-tararam, tamtam-tara-tararam, tam-tamtatam-tamtatam-tamtataaaam… Egy nagy gyerek voltam kombink tetején, a filmet bámulva, és még pattogatott kukoricánk is volt, igazi mozis popcorn… amit amúgy az idősebb bátyám fel is zabált.

Ahogy felforrósodott a csata a sötét és a jó oldal között, megismerhettem az összes szereplőt: Luke Skywalker, Leia hercegnő, Han Solo, Chewbacca, C3PO, R2D2 és természetesen a fő-fő gonosz, Darth Veder.

Éééééés akkor elaludtam.

Lemaradtam a film nagy részéről.

Arra ébredtem, ahogy anyu kér, másszak le a tetőről, mert ideje hazamenni.

Neeeeeeeeeee!

Azóta is hatása alatt vagyok ennek az elszunnyadás-mizériának. Hogyan szunyókálhattam el egész hatéves létem lehető legizgalmasabb estéjén? Szívemet mély csalódással telve vittem haza. Ott voltam, az autósmoziban, de bizony a filmről lemaradtam.

Tyűh…

Tudod, nem feltétlen kellenek álmosító rémképek az elalváshoz a csoda kellős közepén. Néha az Úrral való vibráló kapcsolat közepette szunnyadok el, mert ellustulok, túl fáradt vagyok, vagy túl elfoglalt az imádkozáshoz. Túl kényelmessé válok az elszunnyadó hitemmel, és csak szundikálok, és szundikálok, és szundikálok, amíg a Bibliám teljesen beporosodik. Zaklatottá válok ezen dolgaim miatt, amik így idővel elhervadnak, mint a virágok, és kiégnek, mint a fű. A lelkem csak ásítozik, pizsamában és bolyhos papucsban szaladgál körbe-körbe a városban.

Te is voltál már így? Csatlakozz ma hozzám lélekben az elszunnyadó hit ellen!

Jézus azt akarja, hogy folyamatosan legyünk Vele kapcsolatban. Hogy Őbenne maradjunk. Önteltségük miatt szólította fel a laodiceiai gyülekezetet is a Jelenések könyvének harmadik részében, és hozzánk is kiált, hogy langyosságunk vibráló, izzó hitté váljon, hogy életünk az Ő dicsőségével teljen meg. És Ő kiárasztja kegyelmét, még ránk, szunnyadó hitű lányokra is. „Akit én szeretek, megfeddem és megfenyítem: igyekezz tehát, és térj meg! Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.” (Jelenések 3,19-20)

A csoda minden apró cseppjét akarom, amit kifacsarhatok ebből a napból – ami csak akkor történhet meg, ha kapcsolatba lépek Jézussal. Olyan hitet akarok, ami szélesre nyílik, és teljesen éber az Úr dicsőségére. Velem tartasz?

Mennyei Atyám, kérlek, bocsáss meg, amikor elszunnyadok a Te dicsőséges közelségedben. Köszönöm, hogy az újjáépítés és a kapcsolattartás Istene vagy. Köszönöm az Igédet és jóságodat, ami bűnbánatra vezet. Segíts, Uram, hogy teljesen élénk legyek a Te szeretetedre, és vezess ma engem!

Jézus nevében, ámen.
(forrás: http://www.girlfriendsingod.com/do-you-struggle-with-sleepy-faith-syndrome//Gwen Smith Copyrighted by Girlfriends in God, Inc. 2013 Used with permission, fotó:pinterest.com, fordítás: Kiss Erzsébet Janka)

Amikor semmivé olvadt zsenge anyai öntudatom

„Mutasd meg a gyermeknek, melyik úton járjon, s akkor sem hagyja el, amikor idősebb lesz.” 

 

Péld 22,6

Angyali volt: imádnivaló cseresznyeajkak, áttetsző óceán-kék szemek, szőke fürtök, hamvas arcocskák, amiket mindegyre meg kellett puszilgatni, a mutatóujjam köré fonódó ujjacskák, amitől elolvadt a szívem…
Rózsaszín takaróba burkolt édes gyönyörűség.
Aztán eljött a nap, mikor ez a kis emberke összeszorította cseresznyeajkait, kikapta a játékot a társa kezéből, lófarkos fejét hátravetette, és torkaszakadtából visította: „Enyém! Enyém! Enyém!”
Egy kis piros játék váltotta ki a hisztit, amit barátnőm kölcsönadott a lányomnak. A barátnőm, aki sokkal kiegyensúlyozottabb, összeszedettebb volt nálam. Egy kávéra futottunk össze, s ő felszerelkezett játékokkal, cukorkás zacskókkal, hogy legyen, ami lefoglalja a gyerekeket, míg mi beszélgetünk. Kiválóan működött a terv ezzel a kölcsönadott kis játékkal. Búcsúzásig.
Éreztem, hogy a fejem búbjáig elvörösödöm.
Barátnőm kislánya természetesen megcsillantotta glóriáját, mosolyogva nyújtotta vissza a nála lévő sárga játékot.
„Enyém! Enyém!” visította az én lányom, mialatt minden szem felénk fordult a kis kávézóban.
Kikaptam a kezéből a játékot, megköszönve átadtam a barátnőmnek, és próbáltam ölembe venni a magasított székben rúgkapáló gyermekemet. Egy pillanat, és a drágaság kiverte a kezemből a hazavitelre szolgáló papírpoharat tele kávéval.
Na, ekkor éreztem, hogy gyöngécske anyai öntudatom felolvad a padlón szétterülő kávépocsolyában. Hová lett a kisangyalkám? Gyönyörű leányom minden volt, csak nem angyali.
Sok év eltelt a kávéházi jelenet óta.
De úgy szeretnék visszatérni, és hajdani, tapasztalatlan anyukaénem mellé beülni a kocsiba hazafelé.
Így szólnék hozzá: „A kislányod gyermek, akinek szülőre van szüksége. Nevelésre, tanításra. A legkiválóbb nevelési alkalmak éppen azok, amikor bűnös természete megnyilvánul. Ne félj ettől, ne légy ideges, ne gondold, hogy a te hibád. Külső megnyilvánulásai azt tükrözik, amire belül szüksége van: irányításra. Irányítsd hát. Szeresd. És mindig legyél szülő. Nem a barátnője. Nem a játszópajtása. A szülő.”
Fontos megjegyeznünk, amit a Péld 22,6 tanít: „Mutasd meg a gyermeknek, melyik úton járjon, s akkor sem hagyja el, amikor idősebb lesz.”
Kislányom ma már 19 éves elragadó hölgy.
Nem volt mindig könnyű a nevelése. Máskor is kinyilvánította bűnös természetét. És minden ilyen helyzetben nekem szülőnek kellett lennem. Nem könnyű szülőnek lenni. Egyre kevésbé népszerű, ha nemet mondunk a gyermekünknek. Bibliai korlátokat kell állítanunk, ha szülők vagyunk. Meg kell tanítanunk gyermekeinknek a valós lehetőségek és az ábrándok közti különbséget. Nem kell ugranunk minden pillanatnyi szeszélyükre. Meg kell húznunk a vonalat a helyes és a helytelen szóhasználat, a helyes és helytelen szórakozás, a helyes és helytelen ruhahossz között. Viselkedési mintát kell nyújtanunk. Be kell mutatnunk azt is, hogy a keresztény élet nemcsak vallásos szokások követése.
Glory tudja, hogy mindezekben nem vagyok tökéletes.
De akkor is jó ragaszkodni a szülői szerepkörhöz, ha nem tudjuk tökéletesen csinálni.
Beérik a gyümölcse.
Megéri akkor is, ha vannak olyan periódusok, amikor úgy látod, mindannak az ellenkezőjét teszik, mint amire tanítottad őket. Bennük van, amit beléjük neveltél. És elő fog bukkanni, mikor eljön az ideje.
Igen, legyél szülő. Tanítsd, neveld a keresztény értékek szerint. Tarts ki a „nem”-ben akkor is, ha látszólag veszítesz ezzel népszerűségedből.
Erre van legnagyobb szükségük a gyermekeinknek.
És nyugi, hidd el, sokkal jobban csinálod, mint gondolnád.

Uram, Te mindenkinél jobban tudod, mennyire nehéz szülőnek lenni. Segíts, hogy minden napot lehetőségnek lássak, amikor gyermekeimet a Te szeretetedre nevelhetem. Jézus nevében, Ámen.




(Forrás: Lysa TerKeurst: The Day My Fragile Identity as a Mom Melted, Encouragement for today, 2013.08.31. )www.proverbs31.org

2015. augusztus 19., szerda

Igazán szükségünk van egymásra

„Úgy sokan egy test vagyunk a Krisztusban, egyenként pedig egymásnak tagjai.”


(Róma 12,5)


Néha a legkisebb dolgok is fel tudnak bosszantani. Nagyon sok időt töltök a gépem előtt, amivel olyan se veled, se nélküled kapcsolatom van. Szeretem a számítógép adta kényelmet, amikor írnom kell, de van, mikor legszívesebben kihajítanám a laptopom az ablakon.

Emlékszem azokra az időkre, amikor egy lecke vagy áhítat minden egyes szavát szó szerint kiírtam, annyira féltem a számítógép használatától. Aztán megannyi próbálkozás és kudarc után, egy barátom türelmét próbára téve – aki több vírustól mentette meg a gépem –, egy nagyjából hozzáértő felhasználó lettem. Elvesztett fejezeteket és leckéket gépeltem be újra, különböző vírusokat irtottam ki, bekapcsoltam a tűzfalat, meghiúsítottam a hackerek próbálkozásait… és a csatát viszonylag sértetlenül megnyertem.

És akkor megtörtént.

Éppen hazafelé tartottam egy megbeszélésről, és eldöntöttem, hogy a három órás utat kihasználva megírok egy áhítatot a következő napra. Számomra ez kivételesen eredményes és igen termékeny időszak volt, amikor a szavak könnyen jöttek, és szép, értelmes mondatokká formálódtak.

Elég jól haladtak a dolgok… és haladt a laptopom is, ahogy a repülő hirtelen egy légörvénybe keveredett.

Rémülten figyeltem a gépemet, amint a repülő padlójára zuhant, és becsusszant az előttem ülő széke alá. Szerencsére épp elmentettem a dokumentumot, és reméltem, hogy nem sérült meg a laptop sem. Amikor a repülő és azon minden utas visszanyerte lélekjelenlétét, gyorsan felvettem a gépem a földről, és egy könnyed sóhajjal nyugtáztam, hogy kisebb karcolásokon kívül semmi komoly baja nem esett.

Felnyitottam a laptopot, és kész voltam folytatni a munkám. És akkor megláttam az üresen tátongó lyukat, ahonnan valószínűleg kiesett a „B” betű. Nyilván kiugrott a helyéről esés közben, és sehol nem fogom megtalálni. Nem aggódtam túl a dolgot. Úgy értem, végül is mennyire fontos az az egy kicsi billentyű? Egy csomó más billentyű van még, amiből majd választhatok. És mind ugyanúgy néz ki. Itt-ott egy-egy hiányzó billentyű nem okozhat problémát, nemde?

Hamarosan azonban rá kellett jönnöm, hogy egy apró hiányzó billentyű igenis nagy probléma lehet. Hirtelen úgy tűnt, hogy minden egyes szóban előfordul a „b” betű. Egyre idegesebb lettem, ahogy az ujjam ösztönösen lenyomta volna a helyet, ahol a „B”-nek lennie kellett volna… de nem volt.

Végül elhatároztam, hogy igenis hiányzik, és megkeresem azt a billentyűt. A körülöttem lévő utasok is segítettek. Néhány perc alatt egy előttem ülő férfi felkiáltott: „Megvan!” Én pedig máris visszapattintottam a „B”-t a helyére. Elcsodálkoztam, mennyivel jobb egy teljes billentyűzet, ami most már a korábban elveszett billentyűvel rendesen működik.

Előbb-utóbb mi is eltévesztjük az irányt.

Egy váratlan vihar teljesen kimozdíthat a kerékvágásból.

Egy rossz döntés miatt lehet, hogy megbotlunk, és elesünk.

Egy nehéz kapcsolat nyomása alatt összerogyunk, és úgy tűnhet, senki sem törődik fájdalmunkkal vagy nem veszi észre, amit érzünk.

De akkor, mint a Pásztor, aki az elveszett bárányt keresi, Isten felénk fordul, és meghallja kiáltásunkat. A sötétségből egy biztonságos helyre emel, és megtölti szívünket új dicsérettel.

És embereket is használ ehhez az egészhez. Igazából az Úr abban gyönyörködik, amikor embereket használhat fel olyanok eléréséhez, akik megsebesültek és elvesztek.

Isten úgy teremtett bennünket, hogy szükségünk legyen egymásra. A nagy Király lányai, Krisztus húgai, és Istenben lakozó barátnők vagyunk. Amikor valamelyikünknek baja esik, mindenki más képes érezni fájdalmát. Amikor valamelyikünk elesik, mindenki más összefog, összekulcsoljuk karunkat, és tartjuk őt, amíg a vihar el nem múlik.

Kinek van szüksége a szeretetedre és a bátorításodra? Emlékezz a hiányzó „B” leckéjére, és kérd ma az Urat, hogy szeresse a többieket rajtad keresztül!

Atyám, tudom, hogy azt akarod, osszam meg a szeretetet, amire Benned leltem. Bocsáss meg azokért az időkért, amikor túl elfoglalt voltam, hogy észrevegyem, kinek volt rám szüksége. Szelídítsd meg szívem azokért, akik fájdalomban élnek, és reménytelennek érzik helyzetüket. Bátorítsd őket rajtam keresztül, Uram! Töltsd meg szívem a Te szereteteddel, hogy tovább adhassam azt. Jézus nevében, Ámen.



(forrás: http://www.girlfriendsingod.com/we-really-do-need-each-other/, Mary Southerland Copyrighted by Girlfriends in God, Inc. 2013 Used with permission www.girlfriendsingod.com, frodítás: Kiss Erzsébet Janka, fotó:http://girlmeetslife.com/2011/07/it-is-for-freedom/)

2015. augusztus 18., kedd

Azért írom össze a teendőim listáját, mert azt remélem, hogy mire a végére érek, megnyugszom. De amint egyet kipipálok, a következő feladat máris a lista aljára kerül. Ez egy ördögi kör, amely nap mint nap megismétli önmagát. Mielőtt észrevenném máris túlpörögtem, képtelen vagyok megállni és pihenni.

Amikor így teszek, valami rosszabb történik mint a teendők be nem fejezése - mert lelkileg, szellemileg, testileg megbetegszem. Minden összezavarodik körülöttem.  Előfordult már veled ilyesmi?

Isten ezért rendelte el, hogy "Csendesedjem el.", ezért "terel engem zöld mezőre, és vezet csendes vizek mellé.", ezért "üdíti fel a lelkemet." Máskülönben megtagadnám magamtól azt a pihenést, amire szükségem van.
 
Lehet, hogy Isten a mai napon arra hív, hogy "csendesedj el", és pihenj meg az Ő jelenlétében. Tedd félre a teendőid listáját, és tölts időt Isteneddel. Engedd meg, hogy felüdítse a lelkedet, és a feladataid fontossági sorrendjét Ő állítsa fel számodra. Csakis így tudsz testileg, lelkileg és szellemileg egészséges maradni...

- Micca Campbell Fear Less - Live More


Csinosítsuk ki egymást!

„Az ajándékozó bővelkedik, és aki mást felüdít, maga is felüdül.”


(Példabeszédek 11,25)


Néhány éve az egyik barátom majdhogynem egymaga készítette el a karácsonyi ünnepség dekorációját a templomunkba. Hónapokig dolgozott a finoman lebegő paláston, a ragyogó, tiszta háttéren és a hófehéren csillogó színpadi kellékeken. A templom valósággal egy festői, mennyei csodaországgá alakult, ami fantáziánkat teljesen megmozgatta. Több mint kétezer ember jött el az ünnepségre, és csodálta Mary kreativitását. És mit kapott ő a befektetett fáradozásért? Mindössze egy apró köszönetnyilvánítást.

A legjobban azt bánom, hogy nem én írtam a köszönetnyilvánítást.

„Természetesen nem az elismerésért vagy vállveregetésért dolgoztam” – mondta később Mary. „De azért újra és újra elolvasom azt a kis lapot.”

Egy hívő kereszténynek sokszor csak egy „köszönöm” vagy valamilyen kisebb elismerés a jutalma földi élete során. A példabeszédek könyve írja: „Aki mást felüdít, maga is felüdül” (Példabeszédek 11,25B)

Elképzelhető, hogy a mi szavaink szolgálnak felüdülésként azok számára, akik vágyakoznak rá? Egy másik bölcs Ige így szól: „Ne késs jót tenni a rászorulóval, ha módodban van, hogy megtedd!” (Példabeszédek 3,27). Mindig is lesz erőnk egy-egy bátorító szóra. Teréz anya azt mondta: „A kedves szavak rövidek és könnyen kiejthetők, de a visszhangjuk valóban végtelen.”

Elizeus próféta találkozott egy asszonnyal, aki megértette, hogy az Úr gyermekeinek szükségük van bátorításra útjaik során. Egy nap, ahogy Súnémba érkezett Elizeus, egy jómódú asszony marasztalni kezdte őt vacsorára. Az asszony felismerte, hogy Elizeus Isten szent embere, ezért eldöntötte, hogy építtet neki egy vendégszobát saját házukban, hogy megszállhasson, amikor arrafelé jár. Az asszony semmit nem várt cserébe… mindössze szavaival és tetteivel mutatta ki áldását és felüdítését Elizeus felé.

Elizeust elárasztotta az asszony nagylelkűsége, emiatt viszonozni szerette volna kedvességét. De amikor felajánlotta, hogy beszél a királlyal az ő érdekében, az asszony biztosította őt, hogy tényleg semmit nem akar, vár vagy kér kedvességéért. Elizeus azonban nem tágított, így hát tovább fontolgatta a tökéletes ajándék ötletét.

A szolgája, Géhazi szólt közbe egy kitűnő gondolattal: a gyermek gondolatával. „Hiszen nincs fia, a férje meg öreg.” (2Királyok 4,14B) Milyen csodálatos ötlet! Elizeus az ajtóhoz hívta az asszonyt, és bejelentette: „Egy év múlva fiút ölelsz.” (2Királyok 4,16A). És így is lett!

Annyira szeretem nézni az embereket, akik kicsinosítják egymást! Ez pontosan az, amit Elizeus és a súnémi asszony történetében látunk. Milyen csodálatos lenne, ha szavainkat egymás kicsinosítására használnánk!

Pál írta, hogy „Ügyeljünk arra, hogy folyamatos, odaadó gondoskodással figyeljünk egymásra, azt tanulmányozva, hogyan serkenthetnénk, buzdíthatnánk és ösztönözhetnénk a másikat szeretetre, jó cselekedetre és nemes tettekre” (Zsidó 10,22 AMP). Figyeld meg ezeket a szavakat: folyamatos, odaadó gondoskodás, egymásra figyelés, tanulmányozás, buzdítás, ösztönzés. Figyeld meg Pál intelmének kezdetét, amikor figyelemre, majd szólásra utasít. Nem mindenki ugyanazokat a bátorító szavakat igényli. Figyeljünk, imádkozzunk, majd mondjuk el azokat a szavakat, melyek leginkább felüdítik az embereket.

Ma figyelj, és imádkozz! Aztán kérd az Urat, hogy mutasson valakit, akinek szüksége van egy-két bátorító szóra!

Drága Mennyei Atyám, olyan hálás vagyok, amiért belefoglaltad a Bibliába a súnémi asszony történetét. Azért imádkozom, Uram, hogy olyan lehessek, mint ő, azt figyelve, hogy a többi embernek mire van szüksége, és aztán megtenni az első lépést. Segíts nekem, hogy ma „felüdítő” lehessek! Köszönöm, hogy Te folyamatosan felüdítesz engem.

Jézus nevében, Ámen.
 





(forrás: http://www.girlfriendsingod.com/lets-out-nice-each-other/, Sharon Jaynes,
Cpyrighted by Girlfriends in God, Inc. 2013, Used with permission,
www.girlfriendsingod.com, fordítás: Kiss Erzsébet Janka, fotó:pinterest.com)

2015. augusztus 17., hétfő

"Uram, itt az ideje a változásnak! Ideje továbblépni, hátra hagyni a megszokott régi csapást! Húzzál, vonjál, emelj fel - amire csak szükség van! Csak ne hagyd, hogy itt ragadjak, mint valami szobor a konfliktuskerülők viaszmúzeumában! Nyújtózkodnom kell, hajolnom, forognom, hogy növekedhessem. Vannak gyógytornászok, akik segítenek fejleszteni az ember fizikai adottságait és fokozni mozgásának hatékonyságát. Istenem, légy te az én lélekgyógytornászom! Adj lelkemnek új erőt, új mozgást! Kész vagyok követni vezetésedet."

(Mindennapi imáink, - Meghitt beszélgetések
fotó:pinterest.com)

Amikor nem szabadít meg Isten

„Ha a mi Istenünk, akit tisztelünk, meg akar minket menteni, akkor a tüzes kemencéből és a te kezedből is kiszabadít, ó király. De ha nem így történnék is, tudd meg, ó király, hogy isteneidet nem tiszteljük…” 

Dán 3,17-18a

Gyors mozdulattal törölgette a könnyeit, mint ahogy a matróz igyekszik kimeríteni a vizet a süllyedő hajóról. Minden erejét összeszedte, hogy ne boruljon ki.
Egy ideje a szíve alatt sarjadó új élet örömében élt. De kiderült, ezt az örömöt el kell halasztani. Még nem jött el az ideje. Talán soha nem is jön el.
A görcsös vágy, hogy karjaiban tartsa kisbabáját, lassacskán uralni kezdte gondolatait, érzelmeit, cselekedeteit. Tudta, meg kell válaszolnia néhány fontos kérdést, ha nem akarja, hogy ez az izgalom feleméssze.
A vágy, hogy arcát hozzásimítsa egy bársonyos pici arcocskához képes kiszorítani Isten dicséretét az életéből? Képes lenne tökéletesen Istenre hagyatkozni, és bízni Benne akkor is, ha méhe zárva marad? Ámulattal állna továbbra is mindaz előtt, amit Isten véghezvitt az életében, vagy megkeseredett szívvel, csalódottan kételkedni kezdene Isten jóságában és hatalmában?
Itt volt az idő, hogy állva maradjon, és szembeszálljon a trombiták hangjával.
Mint a három zsidó fiatalember, Sadrak, Mesak és Amednegó Dániel könyvében.
A zsidók a babilóniaiak fogságában voltak már évek óta. A fanatikus Nebukadnezár király hatalmas ünnepséget rendezett. Hogy kiélje vágyát a mások fölötti uralomra és rettegésben tartásukra, megparancsolta, hogy amikor bizonyos hangszerek megszólalnak, az emberek boruljanak térdre, és imádjanak egy 30 m magas arany bálványszobrot. Aki nem teszi, tüzes kemencébe fogják vetni.
Mindenki leborult, kivéve Isten három emberét. Ők állva maradtak, szembeszálltak a trombiták és más hangszerek hangjával.
A királyi parancs megtagadása életük végét jelentette – legalábbis így gondolta a király.
A Biblia beszámol a folytatásról: „Ekkor Nebukadnezár haragjában és dühében megparancsolta, hogy vezessék elé Sadrakot, Mesakot és Abednegót… ha nem imádjátok, még ebben az órában tüzes kemencébe vettetlek benneteket. S van-e olyan isten, aki megment titeket a kezemtől?” (13a, 15b)
Nem sejtette a fiatalemberek hitének mélységét. Ők tudták, hogy életük Istenük kezében van, nem a király szeszélyei határozzák meg. Figyeld, hogy válaszoltak: „Ha a mi Istenünk, akit tisztelünk, meg akar minket menteni, akkor a tüzes kemencéből és a te kezedből is kiszabadít, ó király. De ha nem így történnék is, tudd meg, ó király, hogy isteneidet nem tiszteljük…” (17-18a).
Feleletük olaj volt a király dühének tüzére.
Nagyon tetszik a kiállásuk. Főleg, mert ebben a szövegben a megmentés csak lehetőségként szerepel, nem bizonyosságként. Tudták, hogy Isten akarhatja, képes volna rá, de nem biztos, hogy megmenti őket.
Valójában nem egy csodálatos megmenekülés lehetősége volt figyelmük középpontjában, hanem az, hogy Isten bölcs, Isten jó, Istenben lehet bízni függetlenül a végkifejlettől. Szembeszálltak a vággyal, hogy bármi– akár saját életük is – fontosabb legyen Istennél.
Úgy egy évvel később megláttam az ismerősömet a templomban. Tudtam, hogy nehéz év áll mögötte. Bár a karja még mindig nem ölelt kisbabát, Ő továbbra is Istenbe kapaszkodott. Szembeszállva a trombiták hangjával hűséges maradt. Teljes szívvel dicsőítette az Urat.

Istenem, néha nem értem a döntéseidet. Megzavarják az álmaimat. Segíts észrevennem, hogy a kételkedés, az idegesség, a félelem azt jelzik, hogy valami másra jobban vágyom, mint Rád. Segíts, hogy bízzam Benned, és szeresselek teljes szívemből. Jézus nevében, Ámen.



(Forrás: Samantha Evilsizer: If God Does Not Rescue Us,  Encouragement fort oday, 2013.08.30. www.proverbs31.org, fordítás:www.eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest.com)