Labels

7 napos diéta (9) A hét fényképe (17) A hét idézete (20) A múlt feldolgozása (5) A szeretet mint életforma (2) adakozás (2) Advent 2013 (30) Advent 2014 (44) Advent 2015 (11) Advent 2016 (13) Advent 2017 (4) Advent2015 (1) Advent2017 (28) aggodalom (1) Aggódás (22) ajándék (11) Alapítvány (4) alázatosság (6) alkalmatlanság (5) Anyák napja (5) Anyáknapja (6) Apák napja (1) átadás (12) Atya (2) barátság (16) bátorítás (35) bátorság (5) Békesség (29) belső békesség (14) belső viharok (24) beszéd (6) betegség (1) Biblia olvasás (16) Bizalom (65) bizonyosság (1) bizonyságtétel (18) biztatás (3) böjt (2) bölcsesség (18) Bűnbocsánat (10) bűntudat (4) céltudatos élet (9) család (5) csalódások (5) Csendes percek (2213) csendesség (6) csüggedés (13) Depresszió (12) dícséret (2) dicsőítés (20) Döntések (20) Egy misszionárius naplójából (15) egyedül (2) együttérzés (12) elég vagy (1) elengedés (3) életöröm (8) elfogadás (9) Elgondolkodtató történetek (16) elhívás (1) elismerés (3) előítélet (3) elutasítás (2) Emberekről van szó (14) emberektől való félelem (1) Emlékezés (2) engedelmesség (9) erő (15) fájdalom (12) fáradtság (9) feladat (14) félelem (14) feltámadás (5) feltöltődés (10) Filmajánló (4) fogadalmak (1) formálódás (1) Főoldal (154) Galéria (39) gondolataink irányítása (9) Gondolatok (42) gondoskodás (2) gondviselés (14) gyász (2) gyengeségek (5) Gyermeknevelés (31) Gyógyulás (11) győzelem (5) hála (11) hálaadás (11) harag (4) harc (6) házasság (29) hit (40) hozzáállás (3) Húsvét (10) hűség (8) identitásunk (8) időbeosztás (9) igazság (11) Igehirdetés (38) ígéretek (2) Igevers (4) Ima (44) imádság (21) Immánuel (2) irgalom (10) irigység (3) ismeretlen (1) Isten ajándéka (9) Isten ereje (14) Isten gondoskodása (31) Isten hangja (4) Isten hűsége (33) Isten időzítése (4) Isten keresés (3) Isten követése (16) Isten lát (2) Isten munkálkodása (13) Isten neve (6) Isten szeretete (85) Isten terve (26) Isten tudja (1) Isten válasza (18) Isten védelme (19) Isten vezetése (59) Istenen lévő tekintet (4) Istennel töltött idő (19) Istentisztelet (1) jellem (2) jellemsség (1) Jézus a világ világossága (2) Jézus áldozata (19) Jézus barátsága (2) Jézus eljövetele (2) Jézus képviselése (9) Jézus keresztje (1) Jézus követése (43) Jézus szeretete (17) jóság (4) jövő (2) kapcsolatok (31) karácsony (3) kedvtelenség (1) Kegyelem (26) keresés (2) kételkedés (8) kétségbeesés (4) kevélység (1) kiégés (2) kísértés (10) kitartás (12) konfliktusok kezelése (6) korlátaink (1) könyörgés (3) könyvajánló (1) Könyvklub Ezernyi ajándék (4) Könyvklub: A menedék (16) közösség (1) Krisztus követése (4) kritika (2) kudarc (1) küzdelem (13) Légy világosság (23) lehetetlen (2) magány (9) magvetés (3) margóra (1) mások elfogadása (1) megbízatás (2) megbocsátás (13) megelégedettség (9) megismerés (6) Megpróbáltatás (33) megtèrès (3) megváltás (6) megváltást (1) miért (1) mint Jézus (2) misszió (4) munka (2) nagylelkűség (1) neheztelés (1) nincs véletlen (1) nyugalom (9) nyugtalanság (2) odafigyelés (8) odaszánás (2) olvasói gondolatok (41) otthon békéje (2) öltözet (2) önbizalom (3) önértékelés (39) önuralom (1) önvizsgálat (23) önzetlenség (1) örök élet (9) őszinteség (1) összetöretés (3) Pásztor (1) pihenés (7) prioritások (2) próba (4) ráhagyatkozás (1) Receptek (4) Remény (28) rohanás (1) sóvárgás (5) stresszkezelés (6) szabadság (9) számadás (2) számolni Istennel (1) szavaink ereje (7) szégyen (2) szelídség (4) Szentlélek (5) szenvedés (1) szépség (5) szerelem (3) szeretet (47) szeretve élni (2) szeretve vagy (1) szív (1) szolgálat (24) szünet (1) támogatás (1) teherhordozás (5) tiszta szív (2) tisztánlátás (4) törődés (2) túlhajszolt élet (3) türelem (15) új élethelyzet (1) új év (8) ünnep (6) valentin nap (1) változás (21) várakozás (15) vendégfogadás (2) Versek (38) veszteség (1) video (8) Vigasz (7) vígasztalás (3)

2018. március 31., szombat

Olvasói gondolatok: Az igazi böjt

Nagypénteken sírva ébredtem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy Jézus halála miatt. 

Vártam a nagypénteket. Különösen vártam. Valami különöset vártam. 

Két éve, nagypénteken kaptam a hírt, hogy egy közeli barátom beteg. Istentiszteletre készülődtem, amikor olvastam az üzenetét. 

A nagypéntek nekem mindig szorongás. Mintha még nem tudnám, mi fog történni Jézussal. Mintha még nem ismerném halálának váltságát. Mintha egy közeli szerettemért aggódnék. 

Azon a pénteken még a barátomért is aggódtam. Szorongásom felerősödött. Egy apró figyelmességgel üzentem neki, hogy gondolatban vele vagyok. 

Húsvét után sem múlt a szorongás. Szorongtam éjjel, szorongtam nappal. 

Bizakodva fohászkodtam Istenhez: „Uram, akit szeretsz, beteg.” Sokan imádkoztak a gyógyulásáért. Én azonban szerettem volna emberi módon bebiztosítani ezt. 

Ma két éve érkezett a gondolatom, egy fogadalmat tettem Istennek: addig nem fogyasztok cukrot és lisztet, amíg a barátom meg nem gyógyul, és újra nem találkozhatok vele. Nevezhetjük ezt böjtnek is. Böjti élethelyzetnek, ahogy ő mondaná. 

Erre a találkozásra már nem kerülhetett sor… 

Benne ragadtam a böjtömben. A böjti élethelyzetemben. 

Korábban nem értettem, sőt, nem is éreztem, mit jelent maga a böjt. 

Gyermekkoromban azt gondoltam, némely szigorú felnőttek egy ideig nem esznek húst. Nem értettem, miért. 

Később, a keskeny úton próbálgatva az első lépéseket azt tanultam, így közelebb lehet kerülni Istenhez. Próbálkoztam hát ezzel. Volt egy negyven napos lista, melynek pontjait évről-évre megtartottam: szerepelt ebben édesség-böjt, számítógép-böjt, cicoma-böjt, pletyka-böjt, sorolhatnám. 

Még mindig nem éreztem, hogy ezek a fogadalmak, ezek a böjtök igazán közelebb vinnének Hozzá. 

Pontosan ma két éve született meg az én igazi böjtöm. A valóságos, a kézzelfogható, az örökre szóló böjtöm. Az én személyes, igazi böjtöm. 

Szeretem ezt a böjtöt. Szükségem van erre a böjtre. Nem lennék egész ember enélkül a böjt nélkül. Mert nem lennék egész ember szeretet nélkül. A szeretet nélkül, amellyel Isten fogadja a böjtömet. A böjt nélkül, melyen keresztül Isten fogadja a szeretetemet. 

Nagypénteken sírva és szorongva ébredtem. Sírva, mert hiányzik valami. Szorongva, mert hiányzik Valaki. Szorongva, hogy tudnak-e majd újra fájni nekem az Ő nagypénteki sebei. Szorongva, hogy tudok-e majd sírni az asszonyokkal. Szorongva, hogy tudok-e majd együtt örülni a tanítványokkal a feltámadott Jézusnak. És szorongva, hogy meg tudom-e majd tapogatni a drága sebet, mint Tamás… 

Nagypénteken sírva, szorongva vágylak újra megtalálni, Istenem. 

„Bezártam ajtót, ablakot, 
nem hiányzom, ha meghalok. 

Megölelnek az elemek, 
mert megint minden lehetek. 

És elindulok, mint a vak, 
hogy újra megtaláljalak.”

Nagy Gyuláné, Bea

Reménységem


ELVÉGEZTETETT

"Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére!" 

(Zsid 12:2)


Jézus arca kissé kisimult, és a délutáni ég újra világosodni kezdett, ahogy a Megváltó az utolsó szavakra nyitotta száját: "Elvégeztetett!" ... "Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!" (János 19:30, Lukács 23:46)
Ahogy kilehelte lelkét, a föld hirtelen megremegett: megindult egy szikla, egy katona pedig megbotlott. Azután amilyen hirtelen megtört a csend, olyan hirtelen vissza is tért.
Most már minden csendes. Vége a gúnyolódásnak, nincs kit gyalázni.
A katonák a halottak elrendezésével foglalatoskodnak. Két jól öltözött, jó szándékú ember érkezik, és megkapják Jézus testét.
Nekünk pedig megmaradnak a halálának emlékei: három szög egy fémdobozban, három kereszt alakú árnyék, és egy fonott korona vérvörös tüskékkel.
Bizarr gondolat, hogy a koronán található vér nem egy emberé, hanem Istené!
Észvesztő arra gondolni, hogy ezek a szögek rögzítették a keresztre a bűneidet!
Ugye te is furcsállod, hogy egy gazember imádkozott, és meg is hallgattatott? Vagy ami még nehezebben érthető, hogy a másik gazember egyáltalán nem imádkozott!
Abszurd és ironikus dolgok jellemzik a Golgotát.
Mi másképp írtuk volna meg ezt a forgatókönyvet. Ha bennünket kérdeztek volna, hogy Isten miként váltsa meg ezt a világot, akkor rendezésünk másképp festene. Fehér lovak, csillogó kardok a Gonosz leterítve, Isten pedig dicsőségesen trónol!
De hogy Isten a keresztre szegezve függjön, fölrepedt ajkakkal, megdagadt szemmel, vérbe fagyva? Miután arcába szivacsot nyomtak, oldalába dárdát szúrtak, köntösére sorsot vetettek?!
Mi aztán nem így vetettük volna papírra a megváltás drámáját, de ez nem is ránk volt bízva! A szereplőket és kellékeket a menny válogatta, az eseményeket maga Isten rendezte. Nem bennünket kértek ennek az órának a kigondolására!
Arra azonban minket kértek, hogy reagáljunk a történetekre!





(Max Lucado: Elvégeztetett)
fotó: pinterest.com

Megtetted értem...

"Akkor így szól a király a jobb keze felől állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek a világ kezdete óta számotokra elkészített országot.Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok. Mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám. Akkor így válaszolnak neki az igazak: Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enned adtunk volna, vagy szomjazni, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk jövevénynek, hogy befogadtunk volna, vagy mezítelennek, hogy felruháztunk volna? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy elmentünk volna hozzád? A király így felel majd nekik: Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg."


(Máté 25: 34-40)


Kr.u. 33. évben járunk. Késő Péntek délután van, az idő viharos, egy dombon állok, egy szemétlerakó közelében, Jeruzsálem városfalain kívül. Ott toporgok egy csapat asszonnyal a kereszttől néhány méternyire. Nagy szemekben elkezd esni az eső, fölkavarva a port körülöttünk, belekapaszkodom fejkendőmbe, és közben megtörlöm az esőcseppektől és a könnytől maszatos arcomat.


Nem tudom levenni a szemem Jézusról. Teste meg van merevedve, bőrén a porral kevert vér megszáradt, a háta nagy ívben meghajolt, a karja pedig szélesre van feszítve. Bizonyára nemsokára meg fog halni. Feje a keresztfának ütközik, és felsóhajt: "Szomjazom."

Kilépek a csoportból, és hegyezem a fülem: Jézus azt mondta, hogy szomjas lenne? Egy félig részeg katona, fog egy szál izsópot és egy darab rongyot, majd belemártja ecetes borba, és nevetve az Úr arcába nyomja.


Megdöbbenek. Várj! Ne adj neki megsavanyodott bort! Maga az Úr Jézus az, Aki szomjas! Óh, Istenem, bárcsak lett volna egy korsónyi friss forrásvíz nálam! De ami megtörtént, az megtörtént. Már semmit sem tehetek.


Most már ebben az évben járunk. Késő, viharos délután van. Egy idősek otthona mellett haladsz el, és eszedbe jut, hogy önkénteseket keresnek az esti vacsora felszolgálásához...


Jézus azt mondta, ha a környezetünknek segítünk, akkor tulajdonképpen magát, az Urat szolgáljuk. A körülöttünk élő, szükségben lévő emberekről beszélt... Most újra írhatod a történelmet, és odaadhatod Jézusnak azt a felfrissülést jelentő forrásvizet.





(Forrás: Joni and Friends Daily Devotionals, You Did It For Me, http://www.joniandfriends.org/daily-devotional/)

Hogy látta Péter az utolsó nap eseményeit?



2018. március 30., péntek

Jézus utolsó szavai a kereszten

Húsvétkor szívesen töltök időt a kereszt lábánál. Csatlakozol hozzám? Képzeljük azt, hogy mi is ott vagyunk a tömegben Jeruzsálem falain kívül, Jézus keresztre feszítésének helyszínén. A Golgotán állunk figyelve ahogy a katonák keresztre feszítik Jézust.
Korán van még.
Mivel szembesülünk?
Jézus a kereszten függ, elmondhatatlan fájdalomtól meggyötörve.
Nagy hangzavar van körülöttünk:
Zajos csőcselék vesz körbe bennünket. Kalapács ütések hangját halljuk. Csúfolódó szkeptikusokat. Zokogó hozzátartozókat. 
Hajoljunk egy kicsit közelebb:
Halljuk meg Jézus szavait a kereszten:

"Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek." Lukács 23:34
Ezek a szavak nem méregtől és gyűlölettől habzanak. Nem menekülésért könyörögnek. Jézus első szavai a kereszten egy imában fonódnak. Megbocsátásért könyörögnek. Kiért imádkozik Ő tulajdonképpen? A római katonákért, Pilátusért, vagy Heródesért? A tömegért, akik „Feszítsd meg!-et kiáltoznak? Azokért, akik elárulták őt? Igen, őértük is, valamint érted és értem is imádkozott.

„Mondom neked bizony ma, velem leszel a paradicsomban.” Lukács 23:43
Jézus két oldalán rablók lógtak. Mindketten szidalmazták Jézust. (Máté ev. 27:44), de nem sokkal később az egyik figyelmezteti a másikat. Valami mélyen megváltozik benne. A lator meglátja saját bűneit. Megbánja azokat és Jézus kegyelmet közvetít számára. 

Amikor Jézus meglátta ott állni anyját, és azt a tanítványt, akit szeretett, így szólt anyjához: "Asszony, íme, a te fiad!" Azután így szólt a tanítványhoz: "Íme, a te anyád!" És ettől az órától fogva otthonába fogadta őt az a tanítvány. (János 19:26,27)
Azt látjuk, hogy a kereszten függve Jézus az édesanyját keresi. Amikor meglátja, megszólítja, és gondoskodik róla. Kedves barátja, János gondjaira bízza. Csodálva szemléljük a jelenetet. Még szenvedései közben sem felejtkezett el édesanyjáról!
A délelőtt elmúlt, dél van. Minden elsötétedik, feketeség borítja a Földet. 

“Eli, Eli, lema sabachthani?’"Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?" (Máté 27:46)
Jézus a legnehezebb, legsötétebb óráit éli meg. A bűneink, a tiéd és az enyém megtörték Őt. (Ézsaiás 53:10, II. Korintius 5:21) Jézus mégsem jön le a keresztről. Nem könyörög kegyelemért. Ő ott marad a fán. Sírva egymásra nézünk: Hol van Isten? Miért engedte meg Isten mindezt? 
Jézus az Atyát szólítja. Fáj neki a hiánya. Krisztus ennek ellenére mégis ott marad a kereszten. Annak ellenére, hogy nem érzi a Menny közelségét, bíznia kell abban, hogy Isten elfogadja áldozatát.

„Szomjazom.” János 19:28
Egymásra nézünk. „A legkülönbözőbb fájdalmakat, csalódást, kínt mind összefoglalhatjuk a magunk számára is ezzel a szóval: szomjazom. "Torkom kiszáradt, mint a cserép, nyelvem az ínyemhez tapadt". Sóvárgunk elfogadás, szeretet, megértés után. Kívánjuk az elismerést, a törődést, az értékelést. Vágyunk testi-lelki gyógyulásra, igaz vigasztalásra. Szomjazunk valami más után, mint a mindennapok hajszolt egymásutánja. Epedünk valami maradandó, értelmes, örök valóság után a múlandóság világában. Mindezekkel a gondolatainkkal és kínunkkal odafordulhatunk Jézushoz, aki velünk szomjazik. „ *

„Beteljesedett.” János 19:30
Jézus nem elmormolja ezt a kijelentést, hanem tisztán érthetően, tudatosan mondja ki ezeket a szavakat. Ez győzelmes felkiáltás volt. Rádöbbenünk arra, hogy a Jézusról szóló próféciák beteljesedtek ebben a pillanatban. A küzdelemet, mely az Édenben kezdődött, Isten Fia megnyerte. (I.Móz. 3:15) Halleluja!

„Atám, a te kezedbe teszem le a lelkemet.” Lukács 23:46
Megdöbbenve állunk a kereszt lábánál. A látottak mélyen megterhelnek bennünket. Jézus elvégezte a munkát. A Biblia minden egyes szavát betöltötte. Minden ígéretét teljesítette. Önként engedte, hogy saját teremtményei ezt tegyék vele… engedte, hogy megköpdössék, megkínozzák, kivégezzék, mint egy utolsó bűnözőt. Mindezt értünk tette! A megváltás útján, minden egyes lépéskor az Atya szeretetébe vetette reményét.
Abban bízom, hogy értékesnek tartottad a kereszt árnyékában eltöltött időt. Köszönöm, hogy csatlakoztál hozzám.

Áldott Húsvétot kívánok számodra!
(Wendy Blight: Jesus' last Words Through Our Eyes, April 3, 2017,  http://wendyblight.com/2017/04/jesus-last-words/
* jelölt idézet: Lovas András :http://www.gref.hu/hu/igehirdetes/unnepek-igehirdetes-sorozat/jezus-szomjusaga/

2018. március 29., csütörtök

Tegyük helyére a kegyelmet

„Mert amikor még erőtlenek voltunk, a rendelt időben halt meg Krisztus értünk, istentelenekért. Hiszen még az igazért is alig halna meg valaki, bár a jóért talán még vállalja valaki a halált. Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk.”

 Róm 5, 6-8

Zsenge tizennyolc éves koromban, egy nyári éjszaka találkoztam először a kegyelemmel. Első főiskolás évem végén tértem haza, egy sor hibás, destruktív döntéssel magam mögött. Utáltam magam. Nemrég megtért édesanyám megérezte kétségbeesésemet, és este későn, mikor már elcsendesült a ház, leült mellém, és kérte, mondjam el, mi baj van.

Letört voltam és megviselt, elmondtam neki minden rossz tettemet, s a sötétséget, ami elborította miattuk a lelkemet. Sírt, ahogy minden anya sírt volna a helyében. Sírtam én is szégyenemben és bánatomban, hogy nem fordíthatom meg az idő kerekét, nem tehetem meg nem történtté mindezt. Mikor az utolsó zsebkendőm is cafatokban volt már, felnéztem rá, és vártam a szidást. Tudtam, hogy megérdemlem. Ám amikor a tekintetünk találkozott, az arca ellágyult, felállt, és azt mondta: „Jézus szeret téged, és megbocsát”. Majd odajött hozzám, átölelt, és hozzátette: „Én is megbocsátok”.

Kegyelem. Hát ez az volt. Abban a pillanatban átéltem a déli mellékutak mentén a templomok hirdetőtábláin gyermekkoromban annyiszor látott feliratok igazságát: „Jézus megment!” „Vére által megtisztulsz!” „Van Szabadítónk!” Jézus feláldozta az életét értünk, nem akkor, amikor én (és az emberiség többi része) jól viselkedő fiúk-lányok, hanem amikor rosszak, romlottak voltunk. Képzeld ezt el.

„Köszönöm”, szóltam Hozzá, és kiléptem a fényre. Szinte éreztem, ahogy a szívem újraindul, a lelkem felépül, az életem új irányt vesz.

Több mint húsz év telt el a nyári éjszaka óta, és azon töprengek, vajon mi volt gyakrabban: továbbadtam-e a kegyelmet a környezetemnek, vagy akadályoztam az áramlását. Táplálok-e magamban sérelmeket, amiket elkövettek ellenem? Számolom-e mennyi időt, pénzt, szolgálatot szánok másokra? Megadom-e a jó szándék feltételezésének ajándékát családomnak, barátaimnak, vagy az idegennek, aki besurran előttem a parkolóban az épp felszabaduló helyre, amire percek óta várok bekapcsolt villogóval? Úgy szeretnék mindezekre igennel válaszolni.


Uram, köszönöm, hogy szerettél, amikor bűnös voltam. Segíts, hogy ne váljak közönyössé áldozatod iránt, mutasd meg, hogyan adhatom tovább másoknak kegyelmedet. Jézus nevében, Ámen.

(forrás: Encouragement for today, 2010.10.11. Beth Webb Hart, www.proverbs31.org, , fordítás: www.eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest.com)

2018. március 28., szerda

Nagyon

„Minden szavad igazság, igaz ítéleted örökre érvényes.” Zsolt 119/160


Nagyon sok a fájdalom.
Nagyon sok a zűrzavar.
Nagyon sok a stressz.
Nagyon fáradt vagyok testileg, lelkileg, agyilag.
Folytathatnám. De akkor nagyon depresszióssá válnék.
Olyankor, amikor így érzem magam, már tudom, hogy ki kell cibálnom a gondolataimat a mocsárból, s bele kell kapaszkodnom Isten biztatásába.
Ha nem kapcsolok át más előjelű „nagyon” kezdetű megállapításokra, nagyon hamar a gödör fenekén találom magam. Tapasztalatból beszélek. Még ha igaz is minden fenti nagyon-mondat, vannak mások, amik ugyanolyan igazak.

Nagyon áldott vagyok. „Mindannyian az ő teljességéből részesültünk, kegyelmet kegyelemre halmozva.” Jn 1,16

Nagyon erős vagyok. „Hát nem azt a parancsot adtam neked, hogy légy erős és kitartó? Ne félj, ne aggódj tehát, mert az Úr, a te Istened veled lesz mindenütt, ahova csak mész.” Józs 1,8b-9

Nagyon nagy békét kaptam. „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a szívetek és ne csüggedjen.” Jn 14,27

Nagyon nagy biztonságban vagyok. „Ha bajok közt vergődöm is, megőrzöd életem. Fölemeled kezed ellenségem haragja ellen, és megmentesz engem.” Zsolt 138,7

Nagyon nagy reményt kaptam. „Hiszen tudom, milyen terveket gondoltam el felőletek – mondja az Úr; ezek a tervek a békére vonatkoznak, nem a pusztulásra, mert reménységgel teli jövőt szánok nektek.” Jer 29,11

Nagyon szeretnek. „Azért szeretjük Istent, mert ő előbb szeretett minket.”1Jn 4,19

Nagyon sokra tartanak. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen.” Jn 3,16

Mindent megbocsátanak nekem. „Aztán így szólt az asszonyhoz: „Bűneid bocsánatot nyernek”. Lk 7,48

Mindig megkeresnek, megtalálnak. „Ha közületek valakinek van száz juha, és egy elvész belőlük, nem hagyja-e ott a pusztában a kilencvenkilencet, hogy keresse azt az egy elveszettet, amíg megtalálja? Ha megtalálja, örömében vállára veszi, hazasiet vele, összehívja barátait és szomszédait: örüljetek ti is – mondja -, mert megtaláltam elveszett bárányomat!” Lk 15,4-6

Részesülök az isteni teljességből. „Mert benne lakik testi formában az istenség egész teljessége, s benne lettetek ennek a teljességnek részesei.” Kol 2,9

Ne bízzam abban, amit érzéseim vagy akár a körülményeim mondanak az állapotomról. Ezek változnak állandóan. Egyszer fent, másszor lent. De Isten Szava, az Ige soha nem változik. Örök igazságai túlmutatnak az érzéseken, a napi történéseken, és a reményhez kötik a lelkemet.
Vannak napok, hetek, hosszabb időszakok az életünkben, amikor elcsüggedünk, amikor nem látunk túl a fájdalmon, a zűrzavaron, a szorongáson. Ha kutatni kezdjük Isten igéjét, keresve, Ő hogyan lát minket és a helyzetünket, sikerül tekintetünket felemelnünk a bajról, s meglátjuk Urunkat. Ő az igazság, a bátorság forrása!


Uram, köszönöm, hogy Igédet rögzítették, és én olvashatom, gondolkozhatom rajta, s megtalálom benne az igazságot. Köszönöm, hogy ha felülemelkedek érzéseimen, hangulatomon, körülményeimen, reményt és békét találok Nálad. És segítesz a felülemelkedésben is, amire magam nem lennék képes. Jézus nevében, Ámen.

(Encouragement for today, 2012.02.01., Melissa Taylor, www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó:pinterest)

2018. március 27., kedd

Egyszerűen szólítsd Őt "Jézusnak"

"Mert megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek, és arra nevel minket, hogy megtagadva a hitetlenséget és a világi kívánságokat, józanul, igazságosan, és kegyesen éljünk a világban, mivel várjuk a mi boldog reménységünket, a mi nagy Istenünk és üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőségének megjelenését, aki önmagát adta értünk, hogy megváltson minket minden gonoszságtól, és megtisztítson minket a maga népévé, amely jó cselekedetre törekszik. "
(Tit 2,11-14)



Elkezdődött Isten terve az emberiség számára: ami a menny csarnokaiban született meg, a föld felszínén valósult meg. Csak szentség tud ilyet kitalálni. Csak istenség tud ilyet véghezvinni. Csak az igazság tudta ezt elviselni.


És amikor a terv elindult, nem volt visszaút. A teremtő tudta ezt. A Fiú tudta. Hamarosan, maga a föld volt tanúja, ahogy a menny fensége leszállt a bolygóra.


Amikor Isten úgy döntött, hogy kijelenti magát az emberiségnek, milyen médiumot használt? Egy könyvet? Nem, ez csak másodlagos volt. Egy gyülekezetet? Nem, ez a következménye volt. Egy erkölcsi kódot? Nem. Isten kijelentését lekorlátozni egy „szabad, nem szabad" listára, olyan, mintha egy Kolorádó térképet nézegetnénk, majd utána azt mondanánk, hogy láttuk a Sziklás-hegységet.


Amikor úgy döntött, hogy kinyilatkoztatja magát, akkor ezt egy emberi testen keresztül tette. A körme alatt piszok volt a kéznek, ami a leprást érintette. A lábak, melyekre az asszony a könnyeit hullatta, bőrkeményedésesek és porosak voltak. És a könnyei...ó, ne feledkezzünk meg a könnyeiről... olyan megtört szívből fakadtak fel, mint amilyen a tiéd, vagy az enyém.


Tehát, emberek mentek Hozzá. De még hogy! Mentek éjszaka; megérintették, amikor az utcán ment; követték a tengerparton; meghívták Őt az otthonukba és a gyermekeiket az ölébe ültették. Miért? Mert nem volt hajlandó egy szobor lenni egy katedrálisban, vagy egy pap a magas pulpituson. Ehelyett, úgy döntött, hogy Ő Jézus lesz.


Egyetlen ember sem akadt, aki félt volna közel menni Hozzá. Voltak, akik kigúnyolták, voltak olyanok, akik irigykedtek rá, és voltak olyanok, akik félreértették. Voltak, akik tisztelték, De senki sem tekintette túl szentnek, vagy túl isteninek ahhoz, hogy megérintse.


Nem akadt senki, aki azért vonakodott volna közel húzódni Hozzá, mert félt, hogy Jézus visszautasítja.


Emlékezz erre, amikor legközelebb azon kapod magad, hogy a bukásaid miatt kétségbeesel. Vagy, amikor legközelebb, éles vádak vájnak lyukat a lelkedbe. Vagy, amikor legközelebb egy hűvös katedrálist látsz, vagy egy élettelen liturgiát hallasz.

Ne felejtsd el, hogy a távolságot az ember teremti. Az pedig, Aki a hidat építi: Jézus.






(Forrás: Max Lucado Magyar fordítás: ahitatok.hu fotó:pinterest.com)

2018. március 26., hétfő

Hajléktalanul, nem elhagyatva

„Az Úristen lelke van rajtam, mert felkent engem az Úr, elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, hogy bekötözzem a megtört szívűeket; hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást, és a megkötözötteknek a börtön megnyitását.” Iz 61:1


Sms-t kaptam, hogy a húgom beszél a helyi TV-ben. Odafutottam a számítógépemhez, hogy beindítsam az adást. Bajbajutott fiatal nők otthonának igazgatójaként amellett érvelt, hogy a 2010-es népszámlálásban vegyék számba a hajléktalanokat.

Nem is olyan sok évvel ezelőtt közel jártunk ahhoz a testvéremmel, hogy mi is abban az otthonban kössünk ki. Vehetett volna az életünk olyan fordulatot, mint Maryé. Maryvel egy jótékonysági banketten találkoztam, amit a Mentő Misszió szervezett. Egymás mellé kerültünk az asztalnál, s rögtön beszélgetni kezdtünk. Két évvel azelőtt beszállt egy autóba, amibe nem kellett volna. A férfi megszerezte tőle, amit akart, aztán kitette meghalni az út szélére.

Nehéz élete volt már azelőtt is. Gyermekként fellázadt a szülei ellen, és megszökött otthonról. Huszonegy évig élt az utcán. Aztán egyik hajléktalan társával jelentkezett a Mentő Misszióban. Amit belépésekor tapasztalt, mélyen megérintette. A Misszió munkatársai átölelték a hajléktalan lányt, elmondták neki, mennyire várták már, és hogy sokat imádkoztak a biztonságáért. Huszonegy év alatt senki sem viselkedett így Maryvel.

Ez a hely valahogy más volt. Mary testileg felépült, lelkileg pedig Jézus gyógyította szolgái szeretete által. Felfedezte, milyen a Király leányának lenni, és odaadta szívét Jézusnak. Megtanult okos döntéseket hozni, engedelmeskedni a Misszió szabályainak, hűségesnek lenni önmagához és Jézushoz.

Marynek most két munkája van, saját lakásában lakik, és szolgál a templomban a reggeli kapunyitástól kezdve. Ragyog Isten sugárzó kegyelmétől, és olyan, mintha most lépett volna ki egy divatmagazinból. Mosolya fényt áraszt.

Elmondta, hogy édesanyja sosem szűnt meg imádkozni érte. Mostmár hálát ad Istennek a sok fájdalomért és nyomorúságért, mert ezeknek köszönheti, hogy találkozott a Megváltóval.

Az én szüleim is sokszor térdeltek Isten elé értem és a testvéremért. Talán annak a hajléktalannak a szülei is, akit az utcán látsz, bőrkeményedéseket hordanak a térdükön.

A valaha tévelygő húgom látványa a TV-ben, ahogy felemeli szavát a hajléktalanokért, mosolyra késztette a szívemet. A szüleim is mosolyognának, mert az Úr csodáját tükrözi a Mentő Misszióban.

Te is mellette tanúskodsz? Menj, sugározd szét a fényét, mert látom rajtad kegyelmének ragyogását!


Uram, bocsásd meg nekem, hogy úgy megyek el a szenvedők mellett, hogy észre sem veszem őket. Nyisd meg a szemem, hogy a te szemeddel lássam a világot. Hadd hívjam fel a Nagy Gyógyító figyelmét egy összetört szívű bárányára. Jézus nevében, Ámen.

(Encouragement for today, 2010.05.26., Luann Prater, www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó:pinterest)

2018. március 25., vasárnap

A Király, Aki békét ajánl

Amikor közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta. és így szólt: "Bár felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemeid elől.


Lukács 19:41-42



Mély érzelmi viharok kavarogtak miközben Jézus Jeruzsálembe érkezett virágvasárnapon. Egy rövid igei szakasz  leírásán belül azt olvashatjuk, hogy Jézus követői ujjongó örömmel veszik Jézust körül, miközben a farizeusokat majd szétveti a düh. A tömeg lelkes, Jézus pedig sír. (Lukács 19:37-41) 

És Jézusnak nem csak néhány könnycsepp folydogált le az arcán, amint a városba lépett. Ő keservesen zokogott. A „zokogni” szó jelentése a szótár alapján: mélyről jövő fájdalom hangos megnyilvánulása, fájdalmas, szívettépő sírás. Jézus így sírt azon a napon. 

Krisztus az emberek lelki vaksága miatt volt szomorú. Nem ismerték fel, ki is volt Ő valójában. Nem ismerték fel, hogy a Messiás érkezett meg hozzájuk. (János 1:11, Lukács 13:34) . A tragédia az volt, hogy elmulasztották Krisztust, és nem ragadták meg azt a valóságos békét, amit egyedül csak Ő adhat. Jézus tudta jól, hogy ez miatt mi fog rájuk várni, látta előre a zűrzavart és az ítéletet, melyet a városnak és lakóinak el kell szenvednie a közeljövőben. (Lukács 19:43-44) 

Meghallod Jézus szavaiban a fájdalmat? „Bár felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemeid elől.” 

Milyen békéről beszél itt Jézus? Arról a nyugalomról van itt szó, amelyet a lélek megél Krisztus kegyelmének ajándékaként. Mert Jézus egy valóságos, mélyen gyökerező békével ajándékoz meg bennünket. Ez a béke Istenben bízik, és az örök élet reményébe kapaszkodik. Jézus békéje egy lecsendesített lelkiismeretet, egy megnyugodott lelket és egy reményteljes szívet ad nekünk. Ez a béke nem azt jelenti, hogy zűrzavar, nehézségek vagy bajok nem vesznek körbe bennünket, hanem éppen ezekben a viharokban békés nyugalommal lehetünk Jézusban. Ez a béke egyenlő egy személlyel, mert egyedül Jézus Krisztusban lelhető fel, Ő a mi Békességünk Fejedelme. (Ézsaiás 9:6) Egyedül Ő hozhat megnyugvást nekünk az élet folyamatos küzdelmében. 

Hogy elszomoríthatja Jézust, az a tény, hogy mi inkább a folytonos kesergést választjuk, mert elutasítjuk Őt, a Békesség Fejedelmét. 

Keresztényként gyakran megengedjük, hogy a körülmények lehúzzanak bennünket, vagy a viharok elszívják erőnket. A küzdelmeink súlya elvakít bennünket és elrabolja lelkünk békéjét. A világunk állandó változásban van, érzelmek viharai jönnek-mennek, ennek ellenére az igazság még mindig igazság marad! Jézus a Békesség Fejedelme, és Ő arra vágyik, hogy most és minden napon békével tölthessen el bennünket. (János 14:27, Ézsaiás 26:3-4) 

Úr Jézus Krisztus, te a Békesség Fejedelme vagy. Megnyugvást ajánlasz fel az élet zűrzavara közepette. Ajándékként adod számomra az örök élet reményét és biztonságát. Köszönöm életem azon pillanatait, amikor annak ellenére, hogy a viharok hullámai magasra csaptak körülöttem, te mégis lecsendesítetted a szívemet, lelkemet és félelmeimet a békét adó jelenléteddel. Bocsásd meg kérlek azokat a szituációkat, amikor ahelyett, hogy megragadtalak volna Téged, és megnyugodtam volna biztonságot adó jelenlétedben, inkább választottam a békétlen keserűséget. Mert a te békéd minden értelmet meghalad, és az életem minden napján, minden percében megragadható számomra. Uram, kérlek mindig emlékeztess arra, hogy elkérjem Tőled ezt a békességet. Jézus nevében, Ámen







Forrás: Krista Williams, The King Who Offers Peace, Proverbs 31 ministries,  https://first5.org/plans/Luke/ff_luke_26/,  fotó: pinterest.com



Olvasói gondolatok - Istentisztelet


Sokat hallottam már arról, hogy milyen szerepet töltsön be az életünkben az Istentisztelet és milyet ne. Ne feltöltődni jöjjünk csak, hanem Istent tisztelni, ne egymás társaságát keressük csak, hanem elsősorban Istenét, ne csak kapni akarjunk, hanem adni is, ne az élményeket hajszoljuk, hanem a tanulás is fontos legyen. Imádságos szívvel legyünk jelen, csendben. De az imádságunkban, csendünkben ne csak magunkra gondoljunk, hanem a társainkra és az igehirdetőre is. Tudtam, hogy minden fenti mondatban van igazság, tapasztalat, jószándék. De azt is tudtam, hogy ha ezekre tekintek, elveszítem a Lényeget és talán a lelkesedésemet is. Meg kellett találnom a saját mondataimat, jelenlétemet és feloldozást kellett kapnom ezek alól a sorok alól, mert bizony mindet tetten tudom érni az életemben. 


Hosszú időbe telt, hogy már voltak barátságos arcok, mosolyok, amiket jó volt újra látni, akikkel vártam a vasárnapi találkozást. Örültem, hogy fontos lett ez számomra, nem szerettem volna lemondani erről.


Aztán olyan is volt, hogy úgy éreztem, túl nagy szerepet tölt ez be az életemben, a vasárnap délelőttöt várom egész héten. És volt, hogy eljelentéktelenedett, már csak megszokásból mentem, vagy a család kedvéért. Volt, hogy nagyon jól esett az ismerős közeg, az otthon vagyok érzés, és volt, hogy „idegenben” egy szinte üres, fűtetlen kis templom kesze-kusza mondatokból álló prédikációja melegítette át a lelkem.


Bevallom, hosszú ideig fontos volt, hogy kapjak. És még most is előfordul, hogy koldusként, szakadt, koszos ruhában, üres kézzel, vágyakkal teli szívvel érkezem. Feltöltődésre, bűnbocsánatra, Isten és emberek szeretetére éhesen.


Idő kellett ahhoz, hogy elfogadjam, ha nem értettem valamit, vagy ha számomra nem volt elég mély a feloldás.


Hallgattam, már olyan Istentiszteletet, ami az én lelkemben félbe maradt. Én ott kezdtem volna, ahol az igehirdető abbahagyta. Voltam már harcos alkalmakon, amik arról szóltak, hogy az élet egy nagy harc, és nekünk is fel kell venni a fegyverzetet, és be kell állni a csatasorba Jézus oldalán. Az első kettő ilyen témájú igehirdetésről nagyon rosszkedvűen távoztam. Hisz én még csak épp megszoktam, hogy Jézus harcol értem, meghalt a bűneimért, még alig hittem el, hogy érek ennyit, még épp elkezdtem lubickolni ebben és élvezni, hogy ennyire szeret Valaki, eszemben sem volt harcba szállni. Azt láttam magam előtt, hogy a többiek egy sereggé állnak össze, én pedig kimaradok, ott kullogok valahol hátul. A harmadik alkalommal már békességgel a szívemben ültem a helyemen.


És volt olyan is, amikor az igehirdető személye ragadott magával. Illetve nem is ő, hanem a hite. Személyesen nem ismertem őt jól, de azt biztosan tudom róla, hogy szereti Jézust, hittel, mosolyogva mesélt róla, és nekem ez akkor épp elég volt.


Sok istentiszteletről őrzök egy-egy mondatot: Hogy nyertes csatában harcolunk, mindannyiunk élete egy-egy bibliafordítás, Isten egy imányi távolságra van tőlünk, hogy mi nem a versengés világában élünk, hanem a kiegészülésében …


Van, hogy látszólag nem tanulok semmit az igehirdetésből, de megsimogatja a lelkem. Van, hogy kérdéseket ébreszt vagy válaszokat ad, van, hogy nem ér el a szívemig, nem történik semmi. Van hogy hosszasan beszélgetünk róla a férjemmel ebéd után, vagy még napokkal később is a magammal vitt mondatokból élek, és van hogy kincsemként szívembe rejtem, mert úgy érzem minden további emberi szó csak elvenne belőle.


Volt azonban egy nehéz év is, amikor a legtöbb Istentiszteletet könnyekkel a szememben ültem végig. Azt éreztem, illetve tudtam, hogy nem ott lenne a helyem, de nem volt erőm továbbállni.


Nem tudom, hogy mi lett volna a helyes megoldás. Nem tudom, hogy Pál apostol mit írt volna nekem a levelében. 


Ebben a nehéz időben egyetlen mondatból állt a hitem: Isten van. Sokkal többre nem is vágytam. Csupán egy érzésre még. Arra, hogy Isten szeret engem, úgy ahogy vagyok, elfogad, fontos vagyok Neki, hogy szólhatok Hozzá, nem hagy el sosem. Hogy Jézus lábainál az összes zűrzavaros érzelmemmel van helyem, Ő ismer, és akkor is tud olvasni a tekintetemben, ha szemlesütve állok előtte. Tudtam, hogy ez az érzés, kihúzná az összes szöget a lelkem „zárva” táblájából. A szögek helyén sebek maradnának, de nem sokáig, mert kitenne egy újabb táblát, amire Ő írna használati utasítást hozzám, hogy aki eljut idáig a lelkemben, az tudja, hogy csak így mehet tovább: "Kopogtass, várj, míg beenged, légy türelmes, ne gyógyítsd, majd Én megteszem, csak maradj, hallgasd, mesélj, kérdezd, válaszolj, legyél. Vagy maradj kint, ha úgy érzed, Én már itt vagyok, vele maradok."


Végül, sok nehéz szívvel végigült igehirdetés után, nem tűzijátékkal, orgonaszóval, mint a megtérésem, nem napfényes glóriával, mint a konfirmációm, hanem puha, csendes, szinte észrevétlen léptekkel érkezett meg hozzám a kegyelem. 


És ez a kegyelem elvette mindennek az élét és a jelentőségét is. Teljesen új jelentés- és érzelmi tartományba helyezte a templomot, gyülekezetet, Igehirdetést, Igehirdetőt, a világot és engem. Amit elvett, annak a helyét békesség és hála töltötte be a szívemben. Nagy-nagy hála Isten felé a kegyelemért és az emberekért. Minden igehirdetőért, aki eszével megérti, hitével megéli és szeretetével átadja nekem az evangéliumot. Minden vasárnapért és hétköznapért, ünnepért, beszélgetésért, találkozásért, egyedüllétért, csendért, aminek az Ő általa elkészített felfogható és felfoghatatlan ajándékát fogadni tudom. 


Hamarosan itt a Húsvét. Várom.


Rácz Kornélia




fotó:www.lifeway.com

2018. március 24., szombat

Olvasói gondolatok - Színek

Szeretem a tulipánt. A színeit, a formáját, a húsos szirmait, a keskeny, hosszú, üde zöld leveleit. Szeretnék egy csokor tulipánt, rózsaszínt, sárgát, cikláment, egy egész csokorral. Ma rájöttem, hogy szeretem a tulipánt. 

Talán a színek miatt? Magam sem tudom… régen nem éreztem ilyet. Jó ideje már, hogy eltűntek a színek az életemből. Egyik pillanatról a másikra tűnek el. Váratlanul, visszafordíthatatlanul, örökre tűntek el. Egy vastag fekete vonal kettéhasította a világomat színesre és színtelenre. 

Az emberek, a természet, a tárgyak ugyanazok maradtak, csak a színek tűntek el. 

A családom, a férjem, a gyermekeim, a barátaim, a gyülekezetem, a munkatársaim, az ismerőseim mind-mind ugyanúgy élik velem a hétköznapokat és az ünnepeket. Ez a színes forgatag ugyanaz maradt, csak én látom őket fekete-fehérben. Tavasszal a zöldellő fákat, nyáron a tarka virágokat, ősszel a lehulló leveleket, télen az ünnepi kivilágítást, mind-mind csak én látom feketében és fehérben. 

És ahogy közeledik a tavasz, egyre szürkébbnek tűnik minden. Mert tavasszal veszítette el a színeit az én világom… 

Pedig gyönyörű színek voltak ezek, élettől duzzadó üde zöld, reményteljes sárga, lángoló vörös és boldog égszínkék! Ennek a kéknek a tetejéről majdnem elértem az eget. Onnan, mintegy karnyújtásnyira, szinte már látni lehetett Istent. Igen, egy karnyújtásnyira volt tőlem, és láttam a karját, ahogy Ő is felém nyújtja. 

Sokan segítettek innen lentről, hogy minél magasabbra, minél közelebb tudjam nyújtani a karomat. Valaki pedig tartotta erősen, hogy el ne fáradjon soha… 

Hirtelen lett szürke minden. 

Az emberek, a célok, a világ nem változott, az én szemem, az én szívem látja csupán feketében és fehérben. 

Vannak pillanatok, vannak percek és órák, amikor valami színesen feldereng. 

Egy-egy sportesemény, ahol számomra a fiam a főszereplő. Olyankor nem látom a fekete-fehér világot, csak a zöld füvet, a színes mezeket és a kipirult arcokat. 

Van egy-egy istentisztelet, amint részt tudok venni, és úgy érzem, ez most valóban a szívemig ér. 

Aztán van egy gyönyörű tó mellett sok-sok magas ház, melyek közül a legszebbikben lakik egy kedves házaspár, akiket akkor ismertem meg, amikor kifakult számomra a világ, és akiknek az otthona telis-tele van színekkel. Amikor együtt vagyunk, a feketéről és a fehérről, de az összes többi színről is tudunk beszélgetni. 

Sőt, egy új színt is megmutattak nekem. A nevét nem tudom, de talán a szeretetnek lehet ilyen színe. 

És létezik egy – számomra mesebeli – kis város, annak a közepén egy kicsinyke hegy, melyre ha fölsétálok, és a legtetején megállok, ki tudom nyújtani újra a kezem, és mint régen, majdnem-majdnem elérem az Istent. 

Ezen a csoda-hegyen még zöldek a fák, színesek a virágok és gyönyörű kék az ég. 

Ma rájöttem, hogy szeretem a tulipánt. Ma jöttem rá, hogy hiányzik a tulipán. 

Hiányoznak a színek, hiányoznak a hétköznapi boldogságok, hiányzik a gyülekezet, hiányoznak az emberek és nagyon hiányzik az Isten. 

És hiányzik az az erős kéz, amely itt a földön tartott, amikor az én kezem már fáradt volt. 

De ha lehunyom a szemem, az égből most is látom felém nyújtva azt az erős kart, amely a kezemet legelőször Isten tenyerébe tette. 

Talán, ha elég erősen akarom, itt a földön, még egyszer, a fejemet Isten tenyerébe hajthatom.

Nagy Gyuláné, Bea



Jézus sebei

És miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, hogy látják az Urat.


(János 20:20)



Néhány nappal Húsvét előtt Jézus feltámadásának történetét olvastam János evangéliumának huszadik fejezetéből. Sokszor olvastam már ezt a történetet korábban is, de most Isten egy új megvilágításba helyezte a történetet.

(az elbeszélésbe akkor kapcsolódunk bele, amikor Mária és az angyalok beszélgetnek...)

... "Asszony, miért sírsz?" kérdezték az angyalok Máriától.
"Elvitték az Uramat," válaszolta Mária könnyein keresztül. "Nem tudom, hová vitték Őt." Megzörrent a mirtusz bokor Mária mögött, és ő odafordult. Épp egy férfi lépett oda hozzá. Jézus volt az, de Mária nem ismerte fel Őt, hiszen nem is számított arra, hogy Vele találkozhat.

Jézus ugyanazt a kérdést tette fel Máriának, mint az angyalok korábban: "Asszony, miért sírsz?"
Mária először azt gondolta, hogy a kertésszel beszélget...Nem sokat tévedett, hiszen magával a Fő Kertésszel állt szemben.

"Mert elvitték az Uramat, és nem tudom hová tették."

Ezután Jézus egy egyszerű szót suttogott: "Mária"

És ahogy Jézus kiejtette nevét, Mária azonnal felismerte az Urat.

Egy rövid beszélgetés után Mária visszasietett a tanítványokhoz, és így kiáltott: "Láttam Őt!'

"Kit?" kérdezték ők zavarodottan.


"Láttam Jézust! Életben van!" - felelte nagy örömmel Mária.

Később azon a napon, amikor a kiábrándult csoport a rejtekhelyén kuporgott, Jézus megjelent közöttük. Nem kopogtatott. Nem is nyitotta ki az ajtót. Egyszerűen csak ott termett közöttük.

"Békesség nektek! köszöntötte őket Jézus.

De a tanítványok nem ismerték fel Őt. Aki ott volt velük, úgy nézett ki mint Jézus, úgy beszélt, mint Jézus, .... mégis megdöbbentek, és nem fogták fel, hogy valóban Ő van ott velük.

Jézus annak érdekében, hogy meggyőzze tanítványait, hogy Ő a feltámadt Krisztus, egy egyszerű mozdulatot tett. Kinyújtotta karját és megmutatta szögektől sebes kezét. Ezután felhajtotta felső ruháját, hogy megmutassa a dárdadöféstől sebzett oldalát.


Csak ez után hittek neki...

A Biblia verseinek olvasása közben az utolsó szakasz ragadta meg figyelmemet:

Jézus megmutatta kezét és oldalát nekik.

Istenem! sóhajtottam fel, nem ismerték fel mindaddig Jézust, még sebeit meg nem mutatta a tanítványoknak!

Isten mintha a következő szavakat suttogta volna nekem: "Igen gyermekem, szerettem volna, ha felfigyeltél volna erre a tényre. Ők mindaddig nem ismerték fel Jézust, míg meg nem látták sebeit, de ez nincs máshogy a napjainkban sem... amikor nők és férfiak, akik megtapasztalták a sérüléseik begyógyulását az életükben, és nem szégyenlik megmutatni sebeiket ennek a vérző, szenvedő világnak, akkor tulajdonképpen Jézust mutatják meg az embereknek."

Jézusnak nem kellett volna megtartania sebhelyeit a feltámadt testén. Egy teljesen megújult, karcolás mentes testben is feltámadhatott volna. Hát nem Ő gyógyította meg a leprások kezét és lábát, nem Ő helyezett húst a csonka végtagokra? Úgy gondolom Jézus azért tartotta meg a sebeit, mert azok becsesek voltak számára... és az emberek is ezeken a forradásokon keresztül ismerik fel Őt, mint Megváltót.

Mi is azáltal mutathatjuk be Jézust környezetünknek valóságosan, ha nem rejtegetjük saját sebeinket. Ha megmutatjuk begyógyult sérüléseinket, fájdalmainkat, és ezen keresztül mesélünk a Nagy Orvosról, Akinek a gyógyulásunkat köszönhetjük.


Drága Istenem! Köszönöm, hogy Jézus megtartotta sebeit feltámadásakor. Azért imádkozom, hogy soha se palástoljam el saját sebeimet, hanem az emberek ezeken a forradásokon keresztül tekinthessenek az orvosok Orvosára, és ismerhessenek meg Téged, szerető Istenem. Jézus nevében, Ámen




(Forrás: Girlfriends in God, Sharon Jaynes, Jesus' Scars, http://www.girlfriendsingod.com/2014/jesus-scars/, used with permission)

2018. március 23., péntek

Amikor inkább elhagynád az imádkozást

„Szüntelen imádkozzatok.” 1Tesz 5,17




„Fiúk!! Lefekvés!!” – üvöltöttem.
Nem bírtam tovább. Kikészültem. Ez a jó szó arra, ahogy abban a percben éreztem magam, és ami azt illeti, nem csak abban a percben, hanem máskor is, naponta többször. A fiúk már ágyban voltak, harsány nevetés tört ki, és tudtam, hogy ha nem hagyják abba, és nem alusznak el hamar, reggel mind fizetni fogunk érte.
Pár percig csend volt, aztán a röhögés, bolondozás újrakezdődött.
„Mit mondtam, fiúk!!!!!!”
A beállt csendet a lépcsőn lefelé captató hatéves talpacskák hangja törte meg.
„Anyu?”
„Iiiiigen?”
„Nem jössz imádkozni elalvás előtt?”
Őszintén megvallva, reméltem, nem veszik észre. Én is tudtam, hogy kihagytam az esti imádkozást, de borzasztóan fáradtnak éreztem magam. Szándékosan félretoltam agyamban a késztetést, arra gondolva, hogy a fiúknak úgysem számít.
„Kicsim, szerintem hagyjuk ma este. Napközben imádkoztunk többször is, nem?”
„Nem lehet, anyu! Azok nappali imádságok voltak. Este is kell imádkozni. Köszönjük meg Istennek a mai napot, és te majd kéred, hogy ne engedje, hogy rosszat álmodjam! Gyere már! Muszáj beszélgetnünk Istennel!”
Csak ültem lábamat magam alá húzva a díványon, és a fejemhez kaptam, mert rádöbbentem, hogy épp próbálom lebeszélni a gyermekemet az imádkozásról.
Szerencsére a kisfiam, zsenge kora ellenére, gyermeki hitével megértett valamit.
Megértette, hogy az imádkozás folyamatosan lehetőséget ad az Istennel való beszélgetésre, és arra, hogy Ő is megszólaljon. Nem volt neki elég, hogy napközben többször is imádkoztunk, mintegy teljesítve, kipipálva egy feladatot. Szeretett volna újra beszélgetni Istennel, hogy ami jó volt a napban, megköszönje neki, és kérje, hogy óvja meg a bajoktól, amik érhetik.
Megértette, hogy Isten nem valami, amit el kell végezni, hanem Valaki, akit ismerhetünk, és az imádkozással tudunk kapcsolatba lépni vele.
Én meg épp igyekszem megakadályozni, hogy ezt tegye.
Az 1Tesz 5,17 arra buzdít, hogy „szüntelen imádkozzunk”. Sokan megrettenünk ettől az igétől, ha belegondolunk, mit is kíván tőlünk, és mivel járna, ha meg akarnánk felelni neki.
Magunk előtt látjuk sűrű programunkat, és tudjuk, hogy nincs időnk ennyit imádkozni.
Felidézzük rosszul sikerült próbálkozásainkat, és eldöntjük, hogy Istennek úgy sincs annyi mondandója, az meg nem igazán érdekelné, amit mi mondanánk Neki.
Megválaszolatlan kéréseinket hozzuk fel mentségül, amiért nem akarunk újra kérni.
Hagyjuk, hogy mások sikeresnek látszó imaélete elhitesse velünk, hogy nem jól imádkozunk. Ettől meg az a kicsi vágy, ami ténylegesen megvolt az imádkozásra, meghúzódik a sarokban, és egyre kisebbre zsugorodik, ahogy egyre kevésbé merünk szólni Ahhoz, aki nem sokra becsüli szónoki képességeinket.
Sem a programjaink, sem régebbi kudarcaink nem gátolhatnak abban, hogy elmondjuk Istennek, ami foglalkoztat. Sem korábbi csalódások, sem pillanatnyi lelkiállapotunk nem állhat útjába annak, hogy őszintén, kendőzetlenül mondjuk el, mennyire szükségünk van Rá, vagy mennyire hálásak vagyunk Neki.
Az imádság egyszerűen nyílt, őszinte kommunikáció Istennel. Magába foglalja a hálaadásunkat, bűnbánatunkat, kéréseinket és készségünket, hogy alávetjük magunkat annak, amit kinyilatkoztat számunkra az Igében és a szívünkben. Megkísérthet, hogy elhagyjuk, elfelejtsük, vagy lebeszéljük magunkat az imádkozásról, pedig az imádság mindenképpen kulcsszerepet játszik a Mindenható Istennel való kapcsolattartásunkban, az elköteleződésünkben.
Kicsi fiam szerette volna, ha az Istennel való beszélgetés mindegyre visszatérő, természetes tartozéka lenne a napjának, és erre ösztönöz a Szentírás is: imádkozzunk, éljen állandóan a kommunikációs vonal Istennel, hogy bármikor bármiről beszélhessünk Hozzá.


Istenem, köszönöm, hogy folyamatosan él a vonal, amelyen keresztül kapcsolatba léphetek Veled. Bocsásd meg, ha néha nem tartom elég fontosnak a Veled való beszélgetést. Szeretnék állandóan tudatában lenni, hogy Neked mindig őszintén elmondhatom, mit gondolok, hogy érzem magam, mivel foglalkozom – és Te szeretsz, bármiről számolok is be. Jézus nevében, Ámen.
 forrás: Chrystal Evans Hurst: When You Are Tempted Not to Pray Encouragement for today, 2015. okt. 14.www.proverbs31.org fordítás:eszmelkedesek.blogspot.hu fotó: pinterest.com

2018. március 22., csütörtök

Nyugalomra lelni

„Az Úr szavára lettek az egek, s szája leheletére az ég seregei.” Zsolt 33,6

Örökzöldek szegélyezik az utat, hegycsúcsok jelennek meg, majd tűnnek el, ahogy a szerpentin nagyot kanyarodik, majd visszafordul, állhatatosan emelkedve minden kanyarulattal. Meg sem tudom számolni, hányszor autóztam már ezen a kétsávos úton, mely Seattle városi világától kanyarog felfelé Kelet-Washington csendes kertjei, tanyái felé. Azért építették az utat, kifeszítve a világ többi része fölé, hogy összekösse keletet nyugattal.
Mikor hull a hó, az eget szürke-rózsaszín sávok díszítik. A holdfény szétszóródik, s a felhők játékával karöltve táncot jár a dombokon.
Itt találkoztam először, még gyermekként, a titkos csillagokkal – azokkal, amelyeket elrejt a városok fénye, s hogy megpillantsd őket, fel kell jutnod a fényköd fölé. Sötétedés után szüleink felállították a ragyogó piros teleszkópot az udvaron. Engem és a húgomat takarókba burkolva kivezettek a tiszta égbolt alá, ahol a teleszkóp lencséjén át még fényesebben ragyogott a sziporkázó csillagözön. Minden héten jártunk templomba, és szüleink naponta beszéltek nekünk Krisztus szeretetéről, de valójában ezek a csillagfényes éjszakák ragadták meg és irányították képzeletemet Isten felé.
Egy ideig egyenesen asztronauta akartam lenni. Negyedikes koromban részt vettem egy űrtáborban, mert arról álmodoztam, hogy a világegyetemben fogok bolyongani. Ma már azt halljuk a tudósoktól, hogy hallható az űrbeli rádióhullámok hangja. Valóban hallják. Olyasmi ez a hang, mint a régi tévék zaja volt, ha elment az adás, és szürkén bolhás lett a kép. Homályosan, de szól a hang.
A helyi planetáriumban azt tanultam, hogy a csillagok tágulását hang előzi meg. Mielőtt az univerzum ki- és tovaterjed, zaj hallatszik – illetve szerintem egy Hang szól. Létező hang. És most már hallják is.
„Az Úr szavára lettek az egek, s szája leheletére az ég seregei” (Zsolt 33,6).
Az univerzum állandó mozgásban van. Isten hangja sosem hallgat el. Velünk van.
Olyan erős hangon, amit ma már felfog az emberi technológia, most is parancsol a csillagoknak, hogy perdüljenek táncra és énekeljenek.
Ha úgy döntök, hogy csendben maradok és figyelek, elképzelem Istent, aki mindent egyben tart. Aki engem is egyben tart. Akkor is, ha úgy érzem, minden szétesett bennem és körülöttem.
Az Ő hangja és lélegzete teremtette a hatalmas csodát, amit az ablakomból látok. Az ezüst csillagok fénye szikrázik a havon, a csillagoké, amelyek parancsot kaptak az örök mozgásra egy Hangtól, melynek hatására tovább tágul a világegyetem.
A csillagok zenéje a szívembe ültetett Szó. A nyugalom perceiben Isten dala, mely maga a szépség és teljesség, gyógyít és életre kelt. Késszé formáz.
Ha közel húzódom a mindenség Teremtőjéhez a csendben, nyugodtan, csodálkozva, később vissza tudok úgy térni a nyüzsgő világba, hogy szívem békés egyensúlyban marad. Isten békéje valójában azt jelenti, hogy Ő nyugalmat ad – nem a vihar helyett, hanem annak kellős közepén.



Uram, köszönöm, hogy mindent egyben tartasz, békét és nyugalmat adsz életem viharaiban. Segíts odafigyelni, hogy Benned találjak nyugalomra. Jézus nevében, Ámen.

Kirsten Kill: Nyugalomra lelniEncou, ragement for today, 2018.02.28., www.proverbs31.org, fordítás:eszmelkedesek.blogspot.hu, kép: pinterest.com

2018. március 21., szerda

Családfám alakító metszése

„Maradjatok bennem, és én tibennetek. Miként a szőlővessző nem tud gyümölcsöt hozni önmagától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem.” Jn 15:4


Az Atwoods gondnoka azt hiheti, hogy leskelődni akarok. Én vagyok annak a piros Durangónak a vezetője, amelyik araszolva szokott végigmenni a kert oldalánál, valahányszor a városban járok. Már sikerült kiválasztanom két ellenálló facsemetét a faiskolából, s azt is meg tudom mondani, hova ültetem majd őket, ha eljön az ideje.

Tavasz. Már a szó kimondása is boldoggá tesz. Virágok. Madárének. Boldog ásás a kertben. Tegnap térden állva lestem a sötét kis hajtásokat a Knock Out rózsabokrokon, s a pici zöld bimbókat az évelőkön.

De van egy fa, ami sok fájdalmat okozott már. Családfám ágai függőségek, fizikai és verbális erőszak, és olyan nevelési elvek súlya alatt görnyedtek, amelyek bár nem voltak hatékonyak, tovább hagyományozódtak nemzedékről nemzedékre.

Mikor anya lettem eldöntöttem, hogy más irányt kell vegyenek családfám ágai. Semmire nem támaszkodhattam abból, amit kaptam. A szülői szerephez kapcsolódó tapasztalataim káosszal teli, zilált gyermekkorból eredtek.

Ide illeszkedett be a hit oltványa.

Imádkoztam, mialatt kólikás kisbabámat ringattam. Erőt kértem, mikor lelkileg teljesen lefárasztott a rengeteg szennyes ruha, a babaápolás, három kisgyermek biztatása és fegyelmezése. Bezárkóztam a szobámba a kamaszgyermekemmel való összetűzés után, hogy egyedül legyek Istennel, elismerve, hogy „Nem tudom, mi legyen a következő lépés, Uram”. A hit nem tett tökéletes szülővé, de reményt adott, hogy olyan anya lehetek, amilyen lenni szeretnék.

Az anyaság gyakran volt komoly kihívás, de határtalan áldásokkal is járt.

Ma még mindig anya vagyok, de a szerepem megváltozott. Két vejem van és egy menyem, akit imádok. És úton van a kicsi Elle. Első unokám júliusban fog megszületni, és a nagymama már alig várja, hogy a karjaiban ringassa.

Most is, hogy ezt írom, könnybe lábad a szemem, arra gondolva, hogyan hallgatta meg Jézus egy fiatal édesanya könyörgését.

Talán – mint az enyém – a te családfád is göcsörtös, beteg. Nem egyedül kell megmentened. A hit oltóvesszeje azt jelenti, hogy Jézust meghívod a kertészkedéshez. A hit a remény nedveit bocsátja a fa vérkeringésébe. Lemetszi a gyermeknevelésről hozott mintákat, a vasszigort, ami neked testi-lelki fájdalmat és sebeket okozott, hogy a helyén valami olyan nőjön, ami védi és táplálja gyermeked fejlődését.

És mindenekfölött új vesszők sarjadnak, amelyekből ágak növekednek, s egészen más irányba fordítják családodat.


Jézusom, kérlek, gyere, gondozd a családfámat. Ha valahol törés van rajta, Te légy a balzsam rá. A beteg végeket vágd le, hogy új élet hajtson a helyén. Szegődj mellém az anyaságomban. Hadd gyönyörködjem ezekben a gyermekekben, akiket Te helyeztél a szívembe, az életembe. Köszönöm, hogy mindennap mellettem állsz. Ámen.

(Encouragement for today, 2010.05.10.T. Suzanne Eller, www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó:pinterest)

2018. március 20., kedd

A legalázatosabb Szolga

"Aki utánam jön, erősebb nálam: arra sem vagyok méltó, hogy a saruját vigyem"
(Máté 3:11)


Keresztelő János korában a gazdag háztartásokban a ranglétra különböző szintjén foglalkoztatták a szolgákat, attól függően, hogy milyen feladatot kellett ellátniuk a ház körül. Még arra is külön szolgát tartottak, -akinek az a szerény feladat jutott-, hogy a vendégek szandálját kikösse, majd külön tegye azokat.

Keresztelő János úgy érezte, hogy az a lehető legjobb módja annak, hogy megalázza magát az Úr előtt, ha azt mondja, hogy a saruját szeretné hordozni. Számára ez volt a legalázatosabb hivatás.

De Jézus megalázkodása, melyet elénk tárt, még lenyűgözőbb volt. Ő még a saru hordozó szolgánál is alacsonyabbra helyezte magát. Jézus nemcsak kioldotta és félretette a tanítványai saruit, hanem még mélyebbre hajolt, és megmosta koszos lábaikat is -- és ekkor a háztartásban a szolgák ranglétrájának legalacsonyabb feladatát látta el.


Keresztelő János Jézus hatalmát és nagyságát magasztalta, de Jézus volt az, aki megdicsőítette hatalmát azáltal, hogy megüresítette magát Isteni hatalmától és tisztára mosta koszos lábait a mindennapi embernek. Ezen cselekedet által Jézus bemutatta nekünk, hogy micsoda hatalom rejlik az önfeláldozó szeretetben és az alázatos szolgálatban.



Az alázatos szolga munkaköri leírását a Fillipiekhez írt levél 2. fejezetének a 3-4. versében találjuk: "Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál; és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is."

Nagyon találóan néhány verssel később azt olvashatjuk, hogy Jézus teljesen betöltötte ezt a leírást, Magát semmivé tette, és szolgai formát vett fel. Jézus Krisztushoz hasonlóan neked is ugyanezt a hozzáállást kell tanúsítanod a mai napon.



Uram, a szolgád szeretnék lenni. Kérlek tegyél engem alkalmassá, hogy úgy szolgálhassam a környezetemet, ahogyan Te magad tennéd, többre tartva testvéreimet magamnál. Kérlek ajándékozz meg engem ilyen, a Tiédhez hasonló szeretettel.



(Forrás:Joni and Friends Daily Devotionals, The Lowliest Servant, http://www.joniandfriends.org/daily-devotional/ fotó:pinterest.com)

2018. március 19., hétfő

Verejtékes istentisztelet

„Az imádságban pedig ne fecsegjetek, mint a pogányok, akik úgy gondolják, hogy a bőbeszédűségükért nyernek meghallgatást. Ne hasonlítsatok tehát hozzájuk, mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek őt.” Mt 6:7-8


Az utóbbi időben azt tanulmányoztam, mi okozza a zavart egyesek lelki életében. Tudjátok, mi a két legfőbb ok? A bibliaolvasás és az imádkozás.

Mindjárt megmagyarázom.

Jól emlékszem azokra az időkre, amikor kivert a veríték az istentiszteleten, mert úgy tűnt, rajtam kívül mindenki azonnal oda tudott lapozni a Bibliában ahhoz a helyhez, amiről a prédikátor beszélt. Nekem nem ment. Jobban lekötötték a figyelmemet a nyálcseppek, amik beszéd közben mindegyre lefröccsentek az ajkán, mint a tüzes szavak, amelyeket kilövellt magából.

Úgy tűnt, mindenki más el van ragadtatva, lelkesíti őket, amit hallanak. Hangos bekiabálásokkal „Igen! Igen!”, „Ámen! Ámen!” fejezték ki egyetértésüket. Mi hiányzott belőlem?

Aztán ott volt az imádkozás. Illetve a hiánya. Nem a szándék hiányzott, hanem az egész Istennel való beszélgetés olyan furcsa volt. Próbáltam utánozni azokat, akik mintha tudták volna, hogy nem csak a levegővel beszélgetnek.

Ám bolondos énem előrelopózott, s újra csak szégyenkezhettem azért, amit mondtam a világegyetem teremtő Istenének. „Édes Istenem, add, hogy ez az étel táplálja a testemet. (Eddig még elmegy.) Ha lennél szíves kicserélni ennek a sajtos sültkrumplinak a molekuláris szerkezetét, hogy úgy hasson, mintha sárgarépát ennék, az tök jó lenne.” (Hm?)

Hát, sok víz lefolyt a Dunán azóta. Bár biztos vagyok benne, hogy ami a Bibliában való keresést illeti, most is sarokba tudnátok szorítani bizonyos szakaszokkal. És ha hallgatnátok, ahogy imádkozom, most is hallanátok még „tök jó” dolgokat. De annak alapján, amit Jézus mondott a Mt 6:7-ben, szerintem Ő nem bánja.

„Az imádságban pedig ne fecsegjetek, mint a pogányok, akik úgy gondolják, hogy a bőbeszédűségükért nyernek meghallgatást. Ne hasonlítsatok tehát hozzájuk, mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek őt.”

Számomra két kulcsszó nyitja a lelki zavartság ajtaját mind a bibliaolvasással, mind az imádsággal kapcsolatban. Ez a két szó az őszinteség és az egyszerűség. Miért akarjuk annyira összebonyolítani a dolgokat? A Kol 4:2-ben így tanít Pál apostol: „Az imádságban legyetek állhatatosak, legyetek abban éberek, hálaadással!” Elgondolkoztatnak ezek a szavak. Úgy állok fel bibliaolvasás és imádkozás után, hogy tudatosan tovább keresem Istent? Észreveszem tevékenységét, és eszembe jut megköszönni? Éberség és hála – megint két szó, ami segít megelőzni, hogy túlkomplikáljam a Jézussal töltött időt.

Néhány perc őszinte együttlét Istennel, Igéjét olvasva, megnyitva előtte a szívemet, és hallgatva az útmutatására – ez éppen elég. Hogy azt ne mondjam: tök jó.


Édes Istenem, imádságban és bibliám olvasásával kapcsolatba akarok lépni Veled. Segíts, hogy éber legyek, és észrevegyem tevékenységedet az életemben. Segíts, hogy a szakaszok, amiket olvasok, a szavak, melyeket imádságban mondok, összekapcsolódjanak az eseményekkel, amikkel akaratod szerint naponta találkozom. Köszönöm, hogy szeretsz, Uram, akkor is, ha néha zavarban vagyok a templomban. Jézus nevében, Ámen.

(Encouragement for today, 2010.05.06., www.proverbs31.org, , Lysa TerKeurst, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu,
fotó:pinterest)

2018. március 18., vasárnap

Az áldást jelentő hit

"Eszerint a hitből élők nyernek áldást a hívő Ábrahámmal." 

Gal.3:9

Az elmúlt hónapokban a hátsó udvarunkon lévő madáretetőnkön nem sok nézegetni való akadt. Néhány, alkalmanként felbukkanó verében kívül más látogató nem jelentkezett. A napokban egy kicsit magam alatt voltam, így hosszú perceket töltöttem az ablaknál, remélve, hogy néhány madarat megpillanthatok.
Egyszer csak a madáretető környéke hirtelen életre kelt, különböző fajta, korábban még nem jelentkező barát érkezett. A semmiből pintyek repültek az udvarra, majd egy sokszavú posztáta jelentkezett, később pedig néhány vörösbegy ugrott be, hogy csatlakozzanak a csapathoz. A kerítésen két galamb üldögélt, hogy kivárják sorukat a madáretetőnél.
Elkerekedő szemmel és hatalmas mosollyal szemléltem mindezt. Gondolkodás nélkül felkiáltottam: "Köszönöm Uram, a madarakat!" Rádöbbentem, hogy a hátsó udvarunkban lezajló mulatságot maga az Úr szervezte számomra. Amikor egy kis lélekfrissítőre volt szükségem, elém hozott egy sor színes, vidám madarat. Galambok és vörösbegyek nem mindennap jelennek meg nálunk - és ha az Úr figyelmét egy leeső verebecske sem kerüli el, biztosra veszem, hogy repülési útvonaluk is az Ő irányítása alatt áll.

Számomra ez hit kérdése - hit, mely Isten kezét fedezi fel a környezetében történő dolgokban. Hit, amely bizonyos abban, hogy a kék szajkó szemünk előtti elreppenése ajándék, melyet személyesen az Úr rendelt a mi áldásunkra.
Micsoda életfelfogás! Mert azok a boldog emberek igazán, akik képesek Isten mindenható kezét felfedezni a velük és körülöttük történő kis és nagy dolgokban egyaránt. Nézz körül egy kicsit, és legyen elegendő hited meglátni Teremtőd ajándékait. Bizonyosan áldott napod lesz!

Uram, a mai napon szeretném észrevenni kezed nyomát mindabban, ami történik velem. Adj kérlek hitet, hogy bizonyos legyek abban, hogy minden ajándék Tőled származik. Segíts kérlek, hogy felfedezzem ezernyi módját felém nyúló szeretetednek. Add meg nekem a hit szemét, és tudom, hogy ezáltal áldásban fogok részesülni.




Forrás: Joni and Friends Daily Devotionals, http://www.joniandfriends.org/daily-devotional/ fotó:pinterest.com

2018. március 17., szombat

Olvasói levél: Eltévedtem...


„Eltévedtem, merre menjek?
Hol talállak, Uram, Téged?
Jobbra-balra, nem tudom…
Vezess engem, Királyom!”

Ezt a kedves dalrészletet egy hittanórán hallottam, még évekkel ezelőtt. Hosszú évek teltek el anélkül, hogy eszembe jutott volna, s most szinte minden napom végigkíséri.
Végzős diákként elmondhatom, hogy ez az időszak számomra az útkeresések időszaka. S azt hiszem, ezzel mindannyian így vagyunk, akik életünk egyik meghatározó szakaszából készülünk átlépni egy másikba. Olyan ez, mintha az út, amit eddig egyenesen követtünk több ágra szakadna. Dönteni kell, hogy merre tovább.
De ez a döntés nehéz.
Hiszen mi lesz, hogyha nem a helyes utat választjuk? Ha nem ez az, ami nekünk rendeltetett? Mi lesz akkor, ha még nem vagyunk elég felkészültek az új útra?
A rengeteg kérdésben olyan könnyen el lehet tévedni… Olyan könnyen meg lehet feledkezni arról, hogy van, aki vezessen, aki utat mutasson.

Az osztályukban év elején elhangzott a „nagy kérdés”: merre tovább? Hezitálás nélkül mondtam ki a Bölcsészetet. Mindig is szerettem a szép történeteket, a könyveket, az irodalmat. A szövegírás is kedves társammá vált az idők során, s egy alkalommal, amikor egy szomorú barátomat sikerült felvidítani egy történetemmel, tisztán éreztem, hogy ezt kell csinálnom. Éreztem, hogy ez lehet Isten terve velem, hogy ez az a talentumocska, amivel sáfárkodnom kell.
De azóta sok minden történt. Aprónak tűnő és számomra szégyenteljes dolgok (gyengébb minősítéseket kapni irodalom dolgozatokon, mint tökéletes; nem dobogósként végezni az anyanyelvi vetélkedőn; látni, hogy mások jobban, sokkal jobban csinálják, mint én …), amik ahhoz vezettek, hogy mikor legutóbb elhangzott a „nagy kérdés”, egy „Nem tudom” elmotyogásával válaszoltam.
Ekkor még csak sejteni véltem, amit padtársam, Andreea tisztán látott: eltévedtem.
Eltévedtem és nem tudtam, merre menjek. Úgy éreztem, reménytelen a helyzet és kezdett eluralkodni rajtam a bizonytalanság és a félelem. Kérdések ezrei cikáztak a fejemben és egyre erőtlenebbnek éreztem magam. Mi lesz, hogyha nem a helyes utat választottam? Ha nem ez az, ami nekem rendeltetett? Mi lesz akkor, ha még nem vagyok elég felkészült az új útra?
Ekkor Andreea a kezembe adta a telefonját és egy széles mosoly kíséretében azt mondta. ezt olvasd el. A sorok közt haladva egy Virtuális Kávézóban találtam magam, ahol egy oldalnyi frissen gőzölgő olvasmánykávéval a kezemben egy Csendes Percet tölthettem el Istennel. Az író mintha hozzám szólt volna a képernyőn fekete-fehéren világító szavak mögül, őmögüle pedig mintha Isten szólított volna meg:

„Ne félj, csak higgy!”

           
Uram, köszönöm, hogy mindig mellettünk vagy és utat mutatsz, amikor eltévedünk! Köszönöm a barátságot és Andreát, aki meginvitált a Virtuális Kávézóba, köszönöm azokat, akik a kávézó működtetésével foglalkoznak és köszönöm a Csendes Perceket, amelyeket itt tölthetünk el Veled!

Szalma Krisztina Renáta