Labels

7 napos diéta (9) A hét fényképe (17) A hét idézete (20) A múlt feldolgozása (5) A szeretet mint életforma (2) adakozás (2) Advent 2013 (30) Advent 2014 (44) Advent 2015 (11) Advent 2016 (13) Advent 2017 (4) Advent2015 (1) Advent2017 (28) aggodalom (1) Aggódás (22) ajándék (11) Alapítvány (4) alázatosság (6) alkalmatlanság (5) Anyák napja (5) Anyáknapja (6) Apák napja (1) átadás (12) Atya (2) barátság (16) bátorítás (35) bátorság (5) Békesség (29) belső békesség (14) belső viharok (24) beszéd (6) betegség (1) Biblia olvasás (16) Bizalom (65) bizonyosság (1) bizonyságtétel (18) biztatás (3) böjt (2) bölcsesség (18) Bűnbocsánat (10) bűntudat (4) céltudatos élet (9) család (5) csalódások (5) Csendes percek (2213) csendesség (6) csüggedés (13) Depresszió (12) dícséret (2) dicsőítés (20) Döntések (20) Egy misszionárius naplójából (15) egyedül (2) együttérzés (12) elég vagy (1) elengedés (3) életöröm (8) elfogadás (9) Elgondolkodtató történetek (16) elhívás (1) elismerés (3) előítélet (3) elutasítás (2) Emberekről van szó (14) emberektől való félelem (1) Emlékezés (2) engedelmesség (9) erő (15) fájdalom (12) fáradtság (9) feladat (14) félelem (14) feltámadás (5) feltöltődés (10) Filmajánló (4) fogadalmak (1) formálódás (1) Főoldal (154) Galéria (39) gondolataink irányítása (9) Gondolatok (42) gondoskodás (2) gondviselés (14) gyász (2) gyengeségek (5) Gyermeknevelés (31) Gyógyulás (11) győzelem (5) hála (11) hálaadás (11) harag (4) harc (6) házasság (29) hit (40) hozzáállás (3) Húsvét (10) hűség (8) identitásunk (8) időbeosztás (9) igazság (11) Igehirdetés (38) ígéretek (2) Igevers (4) Ima (44) imádság (21) Immánuel (2) irgalom (10) irigység (3) ismeretlen (1) Isten ajándéka (9) Isten ereje (14) Isten gondoskodása (31) Isten hangja (4) Isten hűsége (33) Isten időzítése (4) Isten keresés (3) Isten követése (16) Isten lát (2) Isten munkálkodása (13) Isten neve (6) Isten szeretete (85) Isten terve (26) Isten tudja (1) Isten válasza (18) Isten védelme (19) Isten vezetése (59) Istenen lévő tekintet (4) Istennel töltött idő (19) Istentisztelet (1) jellem (2) jellemsség (1) Jézus a világ világossága (2) Jézus áldozata (19) Jézus barátsága (2) Jézus eljövetele (2) Jézus képviselése (9) Jézus keresztje (1) Jézus követése (43) Jézus szeretete (17) jóság (4) jövő (2) kapcsolatok (31) karácsony (3) kedvtelenség (1) Kegyelem (26) keresés (2) kételkedés (8) kétségbeesés (4) kevélység (1) kiégés (2) kísértés (10) kitartás (12) konfliktusok kezelése (6) korlátaink (1) könyörgés (3) könyvajánló (1) Könyvklub Ezernyi ajándék (4) Könyvklub: A menedék (16) közösség (1) Krisztus követése (4) kritika (2) kudarc (1) küzdelem (13) Légy világosság (23) lehetetlen (2) magány (9) magvetés (3) margóra (1) mások elfogadása (1) megbízatás (2) megbocsátás (13) megelégedettség (9) megismerés (6) Megpróbáltatás (33) megtèrès (3) megváltás (6) megváltást (1) miért (1) mint Jézus (2) misszió (4) munka (2) nagylelkűség (1) neheztelés (1) nincs véletlen (1) nyugalom (9) nyugtalanság (2) odafigyelés (8) odaszánás (2) olvasói gondolatok (41) otthon békéje (2) öltözet (2) önbizalom (3) önértékelés (39) önuralom (1) önvizsgálat (23) önzetlenség (1) örök élet (9) őszinteség (1) összetöretés (3) Pásztor (1) pihenés (7) prioritások (2) próba (4) ráhagyatkozás (1) Receptek (4) Remény (28) rohanás (1) sóvárgás (5) stresszkezelés (6) szabadság (9) számadás (2) számolni Istennel (1) szavaink ereje (7) szégyen (2) szelídség (4) Szentlélek (5) szenvedés (1) szépség (5) szerelem (3) szeretet (47) szeretve élni (2) szeretve vagy (1) szív (1) szolgálat (24) szünet (1) támogatás (1) teherhordozás (5) tiszta szív (2) tisztánlátás (4) törődés (2) túlhajszolt élet (3) türelem (15) új élethelyzet (1) új év (8) ünnep (6) valentin nap (1) változás (21) várakozás (15) vendégfogadás (2) Versek (38) veszteség (1) video (8) Vigasz (7) vígasztalás (3)

2016. május 31., kedd

Hogy lehetek úrrá az aggódáson



„Ne aggódjatok semmi miatt, hanem minden imádságotokban és könyörgésetekben terjesszétek kéréseteket az Úr elé, hálaadástokkal együtt. Akkor Isten békéje, amely minden értelmet meghalad, megőrzi szíveteket és értelmeteket Krisztus Jézusban.” Fil 4,6-7


Mikor reggel Isten igéjét imádkoztam, még nem sejtettem a hírt, ami késő délután érkezett. Nem tudtam, hogy nemsokára mennyire szükségem lesz arra, hogy belekapaszkodjam a Fil 4,6-7 igazságába. Isten viszont tudta.
Mikor először elolvastam ezeket a sorokat, értettem a szavakat, de igazából nem nagyon hatottak békés szívemre. Tudtam, hogy igaz mindez, de akkor épp semmi miatt nem szorongtam, nem aggódtam. Imádkozó lélekkel olvastam újra őket, és nekiindultam a napi tennivalóknak.
Délután felhívott apukám. Szokásos kedveskedő megjegyzései az időjárásról, kérdezősködése az unokákról most nagyon rövid volt. Édesanyám kórházba került. A tünetek alapján agyvérzésre gyanakodtak az orvosok, de még nem voltak biztosak benne. Órák fognak eltelni, mire megjön a vizsgálatok eredménye. Csakhogy én nem vagyok az a várakozó típus. Én cselekedni szoktam. Ha valami probléma adódik, összekuszálódik az élet, minden erőmmel azon igyekszem, hogy helyreállítsam a dolgokat. Ha meg nem sikerül, akkor aggódom. Tudat alatt azt hiszem, hogy irányítani tudom a körülményeket, amiken pedig nem tudok változtatni. Szüleim úgy 400 km-re laktak tőlünk. Még azt sem tehettem, hogy beugrom az autóba, és elkocsikázom hozzájuk.
Mialatt próbáltam értelmet keresni az érthetetlenben, beugrott az ige, amit aznap reggel imádkoztam: „Ne aggódjatok semmi miatt, hanem minden imádságotokban és könyörgésetekben terjesszétek kéréseteket az Úr elé, hálaadástokkal együtt. Akkor Isten békéje, amely minden értelmet meghalad, megőrzi szíveteket és értelmeteket Krisztus Jézusban” (Fil 4,6-7).
Tisztán láttam, hogy Isten fel akart készíteni arra, ami következett. Ez az ige világosan megmondja, mit tegyek az aggódásommal. Adjam oda Istennek.
Mint aki újra rátalált a helyes irányra, imádkozni kezdtem anyukámért és a családomért. Imádkoztam az orvosokért, akik a teszteken dolgoztak, hogy megalkossák a diagnózist, a személyzetért, akik édesanyámat gondozták. Megköszöntem Istennek, hogy időben kórházba került anyukám, és hogy lehetőség van az ilyen betegek ellátására. Megköszöntem Neki az élő igét, amit átnyújtott szükségemben.
Imádkozás közben tenni akaró énem felfedezte, hogy tesz valamit. Igaz, hogy nem voltam ura a helyzetnek, de átadtam a Mindenhatónak, aki viszont Ura volt. És ez volt a lehető legjobb „cselekvés”.
Kimondhatatlan békesség áradt el bennem, ami ahogy az ige is írja, érthetetlen volt. De nagyon hálás voltam érte. Isten útmutatása, ígérete velem volt, míg hírt nem kaptam.
Órák múlva telefonált apu, mondva, hogy úgy néz ki, anyukám helyre fog jönni. Jól sejtették, agyvérzése volt, de megfelelő terápiával az orvosok szerint vissza fogja nyerni régi képességei jó részét.
Hetekkel később hazamentem karácsonyra. Hallgattam, ahogy anyukám karácsonyi dalokat játszik a zongorán. El voltam ragadtatva. Istentől nemcsak békességet kaptam, mikor nagy szükségem volt rá, hanem meghallgatta kéréseinket oly mértékig, amire nem is számítottunk. Ha Isten igéjét a szívünkben hordozzuk, megvan a fegyverünk az aggódás, a szorongás ellen.
Mindennapi életünkben újra és újra történni fognak előre nem látható, irányíthatatlan események, de felvértezhetjük magunkat az Igazsággal, mely megóvja szívünket és elménket. Ha ezt tesszük, az ige gyógyító balzsamként fog hatni szorongó lelkünkre.
A bizalom átveszi a kételkedés helyét, a béke az aggódásét. Nyugalmat találunk, mert ahelyett, hogy saját erőnkre számítanánk, az ígéretekre támaszkodunk Jézus Krisztusban.

Köszönöm, Uram, az erőt, amit igédben találok, és az ima ajándékát. Ha túlságosan nyomaszt az élet, add, hogy jussanak eszembe ígéreteid a Szentírásból. Segíts felismernem, hogy amikor imádkozom, gondjaimat Arra bízom, akinek a gondoskodása tökéletes. Jézus nevében, Ámen.
 
 
 
 
forrás:Abby McDonald: How Do I Stop Worrying Encouragement for today, 2015.01.30. www.proverbs31.org fordítás:eszmelkedesek.blogspot.hu fotó:pinterest.com

2016. május 30., hétfő

Alávetem magam a fenyítésnek

„És elfelejtettétek a vigasztalást, amely nektek, mint fiaknak szól: ’Fiam, ne vesd meg az Úr fenyítését, és ne csüggedj el, ha büntet, mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti, és megostoroz minden gyermeket, akit magához fogad’”. Zsid 12:5-6


Szenvedélyem a tanítás.

A feleség- és anyaszerep mellett semmi sem tölt el akkora örömmel, mint mikor megoszthatom és magyarázhatom Isten igéjét. Az utóbbi időben egyre többször éreztem, hogy kiszáradtam, kiégtem. Kértem az Urat, jelezze, hogyan tovább. Valami újat szerettem volna, valami új üzenetet Tőle. Hát barátaim, jól gondoljátok meg, miért imádkoztok!! Mert mialatt imádkoztam, Isten a Zsidókhoz írt levél 12. részére vezetett. Ott akart velem találkozni, és újra elém idézett egy szót, amit már régóta ismerek: „fenyítés”.

Az értelmező szótár szerint a fenyítés egy szigorú nevelő hatású rossz élmény. Szüleim fegyelmeztek, mikor gyermek voltam. Tizenéves gyermekek szüleiként a férjemmel együtt állandó fegyelmezési folyamat szereplői vagyunk. De engem fenyíteni? Felnőtt vagyok. Nincs szükségem fegyelmezésre. És kinek volna joga, hogy megfenyítsen?

A Zsid 12:5-6 épp arról szól, hogy kinek van joga fegyelmezni engem – és téged. Istennek. A Teremtőnknek. Mennyei édesapánknak.

Nagyon tetszik, ahogy a levél írója kezdi a tanítást: „És elfelejtettétek a vigasztalást, amely nektek, mint fiaknak szól?” Isten vigasztalásnak, bátorításnak szánja az ezt követő üzenetet, nem kedvünket akarja szegni vele.

A Zsid 12:5-6 a Példabeszédek 3:11-12-t idézi, mely így szól: „Ne vesd meg, fiam, az Úr fenyítését, és meg ne und dorgálását, mert az Úr azt feddi, akit szeret, s azt a fiát sújtja, akit kedvel!”

A „fenyítés” szót a görögben leginkább a gyermeknevelésre használják.

Ugyanez a szó másutt a Szentírásban tanulást, tanítást jelent, de a Zsidókhoz írt levélben a büntetés kiszabására utal. Mikor először olvastam, első gondolatom az volt, Isten nem ilyen. De ahogy tovább tanulmányoztam, Isten Igéje segített megértenem a tanítást.

Isten tudja, kivé teremtett minket. Jeremiásnál olvassuk (29:11): „Mert én ismerem a gondolatokat, amelyeket gondolok rólatok, - mondja az Úr: - békességre és nem veszedelemre vonatkozó gondolatokat, hogy jövőt és reményt adjak nektek.”

A Római Levél 8:28-ban megígéri: „hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik, azoknak, akik az ő végzése értelmében arra hivatottak, hogy szentek legyenek.”

Isten egyensúlyban tartja ezeket a bátorító igazságokat a mi bűnös, önző lényünkkel. Ha lehetőségünk van rá, mi azt választjuk, ami nekünk jó, ami nekünk hasznos, és magunkat tesszük az első helyre. Isten tudja, hogy ahhoz, hogy véghezvigye a tervét velünk, el kell égetnie bennünk azt, ami önző, ami énközpontú. Tudja azt is, hogy önszántunkból nem fogjuk alávetni magunkat a szükséges fegyelmezésnek.

Pedig mindnyájunkban vannak olyan hibák és hiányosságok, amiket ki kell javítani. Akkor, amikor ehhez az Igéhez vezetett Isten, én épp ezekkel a hibákkal és hiányosságokkal küszködtem. Meg akarta láttatni velem, hogy át kell mennem az ő tisztító tüzén, hogy küzdelmemből kiirtódjék minden, ami önző. Nem jó hallani ezt a kemény figyelmeztetést. De a végeredmény, a csodálatos igazság az, hogy Isten megígéri nekem, hogy ha átjutok a tűzön, a túloldalon közelebb leszek az Ő képéhez és hasonlatosságához, közelebb ahhoz a személyhez, aminek Ő megteremtett.

Ha ezt szem előtt tartva olvassuk a Zsidókhoz írt levél idézett szakaszát, önként vethetjük alá magunkat a fenyítésnek. Mert Isten dorgálása bizonyítja, hogy törvényes, szeretett fiai vagyunk. Úgy kezel minket, mint gyermekeit. Alkot minket. Tanít minket. Alakít minket.


Uram, köszönöm, hogy fegyelmezel. Nehéz elviselnem a fenyítést, de megértettem, hogy az én javamat és a Te dicsőségedet szolgálja. Jézus nevében, Ámen.

(Encouragement for today, 2010.07.13., Wendy Blight, www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest.com)

2016. május 29., vasárnap

Nem merek befordulni a sarkon

De áldott az a férfi, aki az ÚRban bízik, akinek az ÚR a bizodalma. Mert olyan lesz, mint a víz mellé ültetett fa, amely a folyóig ereszti gyökereit, és nem fél, ha eljön a hőség, lombja üde zöld marad. Száraz esztendőben sem aggódik, szüntelenül termi gyümölcsét.” 


Jer 17,7-8

Ugye ismertek olyanokat, akik odavannak a meglepetésekért? Szeretik a meglepetés-bulikat, élveznék, ha egy nap beérve a munkahelyre azzal fogadnák őket, hogy egy meglepetésvakációt szerveztek nekik, s pár órán belül az íróasztalt a földi paradicsomra cserélhetik fel. Odalennének a boldogságtól, ha beállítana hozzájuk egy lakásátalakítós forgatócsoport azzal a hírrel, hogy bekerültek a műsorba, s egy teljes meglepetés-ruhatárat kapnak ajándékba.
Az ilyen embereket jóleső izgalommal tölti el a meglepetés. Olyasmit éreznek, mint a hullámvasúton, mikor úgy tűnik, vége az útnak, de egyszercsak újra megindul az egész, és ők égre nyújtott karral, nevetve vetik bele magukat az új izgalmakba.
Ezt ők szórakozásnak hívják.
Hát én nem.
Szeretem a jó születésnapi bulikat. De nem akarom, hogy meglepetés legyen.
Szeretem a jó vakációkat. De ne mások tervezzék meg nekem.
Szeretek ajándékot nyerni, örülnék egy ingyen ajándékutalványnak, ami egy teljes gardróbra szól – de nem akarom, hogy más válogassa ki nekem a ruhákat.
Kedvelem a hullámvasutat (bár nem rajongok érte). Nem zavar, amikor átbillenve a csúcson, úgy zuhan le, mintha egyenesen a földbe akarna csapódni. Azt viszont nem akarom, hogy váratlan fordulatokat tegyen, amikre nem számítottam előre.
A meglepetés iránti ellenszenvem általában kezelhető a fenti esetekben. A barátaim nem rendeznek nekem meglepetéspartit. Senki sem igyekszik meglepetésvakációt vagy -gardróbot adni nekem. Mielőtt felülök a hullámvasútra, alaposan áttanulmányozom a pálya alaprajzát.
Az élet viszont más.
Az élet hirtelen kanyarokat vesz, gödröket vagy halmokat rak olyan utakra, amiket simának, egyenesnek hiszünk. Mert hogy az élet ilyen. Gyakran érnek váratlan meglepetések, amikre nem vagyunk felkészülve.
Igen, azt hiszem, ezért nem szeretem a meglepetéseket. Nem bírom elviselni, ha felkészületlenül ér valami. Kiszolgáltatottnak érzem magam, és félek.
Ám lassacskán felfogom, hogy Isten tud jót kihozni abból, ha kiszolgáltatottnak érzem magam és félek. Ezen az érzékeny ponton rájövünk, hogy többre van szükségünk, mint amit mi magunk be tudunk szerezni. Rájövünk, hogy szükségünk van Istenre. Rettenetesen. Észvesztően.
És oda, abba a résbe, ami aközött van, amit mi magunk elérünk, és amit nem, nos, oda tud beférkőzni és gyökeret ereszteni a hit. Vastag, erős gyökereket, amik soha fel nem tört rétegeken is átjutnak.
A hitünknek nem csak nőnie kell, hanem egyre mélyebbre jutnia. Igen, mélyre hatoló hitgyökerek kellenek.
Szeretném, ha olyan hitem lenne, mint annak, akit Jeremiás leír: „mint a víz mellé ültetett fa, amely a folyóig ereszti gyökereit, és nem fél, ha eljön a hőség, lombja üde zöld marad. Száraz esztendőben sem aggódik, szüntelenül termi gyümölcsét” (Jer 17,8).
A mély gyökerek megtartanak, mikor a meglepetések vad szele tépáz.
A mély gyökerek megőriznek a viharban, amit nem jelzett előre a radar.
A mély gyökerek táplálékhoz juttatnak, mikor a felszín rögösre szárad.
A mély gyökerek olyan növekedésre indítanak, ami nélkülük nem volna lehetséges.
A mély gyökerek gazdag termést jelentenek.
Tanulgatom hát, hogy ne féljek annyira befordulni a sarkon.
Még ha készületlenül ér is, ami ott leselkedik. Behunyom a szemem, s szólok a gyökereimnek: kapaszkodjatok még mélyebbre.

Uram, mély hitgyökerekre van szükségem ma, hogy növekedni tudjak. Segíts, hogy mindig, minden körülmények között tudjak töretlenül bízni Benned. Jézus nevében, Ámen.



(Lysa TerKeurst: Afraid to Turn the Next Corner, Encouragement for today, 2013.07.10.  www.crosswalk.com, fordítás:www.eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó:pinterest.com)


2016. május 28., szombat

Rejts most el...


Isten mélyebb megismerése öt napon át - 3. nap: Adonai Sal’i (Isten a mi Kősziklánk)

Bizony, az ÚR nevét hirdetem, magasztaljátok Istenünket! Kőszikla ő, cselekvése tökéletes, minden útja igazságos. Hű az Isten, nem hitszegő, igaz és egyenes ő. 

(V.Móz. 32:3-4)



Istenem, Kősziklám. Köszönöm, hogy Benned biztonságban állhatok. Nálad olyan beteljesedő ígéreteket, örökké tartó áldásokat találhatok, melyeket senki sem vehet el tőlem. Te vagy az én erőm. Az én rendíthetetlen alapom. Bevehetetlen erődítményem. Tehát akkor… és nem ha… hanem akkor… amikor a világom megrendül, megrogy és lehet, hogy összeomlik, én magam nem fogok összetörni, összeomlani. Rendíthetetlenül fogok állni a Te alapodon. Erősen fogok állni Veled, az én Kősziklámmal. Bízni fogok Benned az örökkévalóságig. Jézus nevében imádkozom, Ámen.


A mai napon Istenünket, a Kősziklánkat, héberül az Adonai Sal’i-t fogjuk megismerni. A tsur héber szó átirata sziklát, szirtet, hatalmas sziklatömböt, hegyoldalt jelent.

Két órányi autóútra élünk a gyönyörű „Kék Gerinc Hegyektől”. Mindig lenyűgöz a csodálatos látvány, amint a meredek sziklafalak között haladunk az utolsó kilométereken, miközben előttünk egy hatalmas, rendíthetetlen kilométereken át húzódó kőtömeg látványa bontakozik ki. Olyan szikláé, mely szilárdan áll generációról generációra.

Ez a panoráma életet lehel számomra Isten egyik leginkább ismert nevébe: Isten a mi Kősziklánk. Szilárd. Stabil. Maradandó. Az idő nem fog rajta.

Tisztázzuk, ezek nem melléknevek csupán, mely körbeírják Istent. Ezek az Ő tulajdonságai. Jellemének a leírásai. Mindezek Ő, a mi Istenünk!

Dávid gyakran szólította meg Istent, mint Kősziklát. Dávid idejében ez a kép hatalmas jelentőségű volt. Gyakran a sziklák rejteke volt az egyetlen védelmet jelentő búvóhely Dávid számára Saul és a többi ellensége elől.

Dávid így fogalmazott a 62. zsoltár 1-2. versében:

„Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok segítséget.
Csak ő az én kősziklám és szabadítóm, erős váram, nem ingadozom sokáig.”

Amikor Dávidot az ellenség pusztító szándékkal körbevette, ő a Kősziklához kiáltott segítségért. Elégtételért. Védelemért. Oltalomért. Azért szólította meg így Istent, mert tudta, hogy egyedül a sziklák rejtekében tud menedékre, biztonságra és védelemre lelni.

Nekünk is lehetőségünk van így megszólítani és megtapasztalni a mi Istenünket. A talaj a lábunk alatt ha megrendül is, a mi Istenünk szilárdan áll. Azért futhatunk Őhozzá, mert Ő a mi bevehetetlen erődítményünk, egy biztonságos helyünk, ahol védelemre lelhetünk a nehézségeink közepette.

Dávid így írt a 40. zsoltár 1-2. versében:

„Várva vártam az URat, és ő lehajolt hozzám, meghallotta kiáltásomat.
Kiemelt a pusztulás verméből, a sárból és iszapból. Sziklára állította lábamat, biztossá tette lépteimet.”

Dávid a valóságban megtapasztalta Istent, mint Adonai Sal’i-t, a Kősziklát. Ez a lehetőség számunkra is nyitva áll: Bármilyen jellegű vihar tombol is körülöttük: … egy tönkrement kapcsolat, egészségügyi problémák, lázadó gyermekek, anyagi nehézségek, félelmek, elutasítások… mi mindig Istenünkre, az örökkévaló kősziklára támaszkodhatunk, mert Ő tegnap és ma és örökké ugyanaz marad!

Szeretném az egyik kedvenc igeversemet megosztani veletek. A 73. zsoltár 26. verse így szól: „Ha elenyészik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem te maradsz, Istenem, örökké!”

Olyan jó arra gondolni, hogy lehorgonyozhatunk a Kősziklához, a Hatalmas Istenhez. Így amikor az élet vihara tépáz bennünket, szilárdan állhatunk. Mert a Menedékünk… Erődítményünk… Erőnk… Pajzsunk elrejt bennünket. Így nem fogunk felettébb megrendülni. Halleluja!

Időzzünk még el egy kicsit Dávid zsoltárainál. Kérd az Urat, hogy ne az én szavaim által, hanem Ő maga adjon neked frissítő tanítást önmagáról, mert Isten, a mi Kősziklánk személyesen akar szólni hozzád. Dávid a 18. zsoltárt azután írta, miután Isten megszabadította őt az ellenség kezéből, a 144. zsoltárt pedig a küzdelem fogatagában fogalmazta meg.

Miután elolvastad a fenti Igéket, gondold át, hogy Isten mit jelentett ki számodra:

- Önmagáról

- Dávidról

- Az imádkozásról.



(Wendy Blight: Five Days to Knowing God More Intimately Day Three: Adonai Sal’i (God our Rock), fotó: pinterest)


2016. május 27., péntek

Mi magunk teljesítjük kéréseinket

„Történt egyszer, hogy valahol éppen imádkozott. Amikor befejezte, egyik tanítványa kérte: ’Uram, taníts meg minket imádkozni, mint ahogy János is megtanította tanítványait.’” Lk 11,1

Törökülésben ültem a templomkertben a füvön fiatalok között, lubickoltunk a nyári nap melegében. Szünetet tartottunk egy játékban, hogy igyunk valami hűsítőt, és pihenjünk egy kicsit. Egyik lány nemrég jött haza egy missziós útról Afrikából, alig vártam, hogy meséljen az élményeiről.

- Szóval, Renee, halljuk, milyen volt – kérdeztem. – Mi az, ami legjobban megkapott, ami a legemlékezetesebb?

Gondoltam, valami szokásos válasz következik egy kisgyermek mosolyáról, amitől elolvadunk. Vagy beszámol egy istentiszteletről, ami annyira más, mint a miénk. De tévedtem.

- Erre könnyű válaszolni. Mindig emlékezni fogok rá, hogy ezen az úton tanultam meg, hogy a mi kultúránkban milyen könnyen teljesítjük mi magunk a könyörgéseinket.

Meglepődtem. Mi van? Hogy mi magunk válaszoljuk meg saját könyörgéseinket? De hát egyedül Isten válaszolhat az imákra, nem? Mielőtt összeszedtem volna magam, hogy rákérdezzek, Renee folytatta:

- Tudjátok, mi itt, Amerikában, csak lehajtjuk a fejünket, összekulcsoljuk a kezünket, hálát adunk, és kérjük Istent: „a mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”. Aztán bepattanunk a volán mögé, irány a bolt, és megvesszük a kenyeret. Kérjük Istent, hogy adjon nekünk biztonságot, és hogy ne fázzunk. Aztán a szülők megveszik gyereküknek a lehető legtökéletesebb gyerekülést a kocsiba, ha meg fázni kezdünk, feltekerjük a hőszabályozót. A mi kultúránkban olyan könnyű biztosítani a pozitív választ a könyörgéseinkre. Ám ott, ahol jártam… Imádkoznak Istenhez a napi kenyérért, és nem tudják, lesz-e mit adni a családnak vacsorára. Ők merészen imádkoznak. Ők olyasmit kérnek, amit maguk nem biztos, hogy meg tudnak szerezni.”

Sosem gondolkoztam el ezen. Két dolog jutott eszembe.
Az első, hogy az én bőségemet arra szeretném használni, hogy válasz lehessen mások imájára. Szeretném, ha osztoznának velem a privilégiumokban, amikben részesülök.
A másik pedig, hogy meg akarok tanulni merészen imádkozni, olyasmit kérni, amit csak Isten adhat meg. Akkor, ha Ő úgy akarja. Hogy kéréseim ne merüljenek ki abban, hogy „Adj, Uram, ételt, italt, meleget és biztonságot, Ámen.”

Mai alapigénk a Lukács 11. fejezetéből biztosít róla, hogy nem csak én érzem úgy, hogy imaéletem frissítésre szorul. Még a tanítványok is szerették volna megtanulni, hogyan imádkozzanak. Látták Jézust imádkozni, és vágytak rá, hogy kövessék a példáját.

Az Ef 3,20-21 azt mondja, Isten olyasmit is megtehet, amire álmunkban sem mernénk gondolni. Választ adhat kérdésekre, amit még feltenni sem merünk. Ez arra indíthat, hogy merjünk merészek lenni, mikor imádkozunk, olyan nagy dolgokat kérve, amit csak az Ő hatalma és ereje tud véghezvinni.

A pár mondat, amit ezzel az érzékeny lelkű kamaszlánnyal váltottam, megváltoztatott. Nem csak azt kezdtem kérni imádságban, hogy nyissa meg Isten a szememet, vegyem észre mások szükségleteit, amiket módomban áll kielégíteni, hanem azt is kérni kezdtem, hogy merjek merész kéréseket elé tárni, amikre én nem biztosíthatom a megoldást. És aztán lépjek hátra, és hittel várakozva figyeljem a működését.

Te belegondoltál, miket szoktál kérni? Tele van az imádságod olyasmivel, amit te magad is ki tudsz pipálni a listádon? Ha igen, ideje, hogy velem együtt kérd: „Uram, taníts minket imádkozni”.




Atyám, taníts meg merészebben imádkozni. Tégy nagylelkűvé, mikor adnom kell, és bizakodóvá, amikor kérek Tőled. Segíts, hogy több hittel kérjek, ne csak olyan dolgokat, amiket én magam teljesíteni tudok, hanem olyat is, amit csak a Te erőd vihet végbe. Jézus nevében, Ámen.

Karen Ehman: How We Answer Our Own Prayers,Encouragement for today, 2015.07.15.,www.proverbs31.org ,fordítás:eszmelkedesek.blogspot,kép:pinterest.com

2016. május 26., csütörtök

Újra talpon

„Mert ha hétszer elesik is az igaz, mégis fölkel…” Péld 24,16



Mindig csodáltam azokat az embereket, akik nem félnek a bukástól. Azokról beszélek, akik nem is gondolnak rá, amikor valamibe belevágnak; akik csak egy újabb leküzdendő akadálynak tekintik saját kudarcukat.
Én nagyon haragszom magamra mindig, amikor nem úgy viselkedem, ahogy Isten elvárja tőlem, vagy ahogy én elvárom magamtól. Legutóbb is, amikor csalódást okoztam édesanyámnak, türelmetlen voltam a férjemmel, vagy rákiabáltam egyik gyermekemre. Az a belső hang (tudod, amelyik sosem enged el) hamar figyelmeztet, milyen rosszul viselkedtem, mennyire nem ütöttem meg a mércét aznap.
A legnagyobb bukás az, ha a hibáink, vétkeink, tönkrement kapcsolataink meggyőznek, hogy nem érdemes újrakezdeni.
Talán veled is előfordult már, hogy hagytad, taposson sárba a bűntudat, kötözzön meg, verjen bilincsbe a lelkiismeret-furdalás. Abból a felmérésből, amit a Confident Heart (Magabiztos szív) című könyvemmel összefüggésben készítettem 1200 nő bevonásával, kiderült, hogy legtöbbször két dolog - múltbeli elbukásaink és a félelem az újabb kudarctól - okozza, hogy nem tudunk bízni önmagunkban.
Mai alapigénk szerint nem kéne így lennie. Ez az ige segített nekem elengedni a bánkódást, a bűntudatot, a félelmet és a szégyent, amik eddig súlyosan nehezedtek rám, és fogva tartottak.
Olvasd el figyelmesen: "ha elesik is az igaz…". Igen, elesik az is, aki már megigazult Krisztusban, aki részesült a megváltás ajándékában. De nem kell lenn maradnia. Ahelyett, hogy feladnánk, Jézus erőt ad, hogy fölkeljünk.
Felkelés közben bocsánatot kérhetünk. Felkelés közben újra próbálkozhatunk: gyermekeinkkel, a munkahelyünkön, a házasságunkban, szolgálatunkban megpróbálhatjuk helyrehozni a hibát. Mert bízhatunk abban, hogy bár elestünk, Isten segít felállni újból.
Figyeld, mit ígér Isten a 37. zsoltár 23-24. versében (mialatt olvasod, képzeld a nevedet a pontok helyére): „Az Úr irányítja … lépteit, akinek az útja tetszik neki. Ha elesik is …, nem marad fekve, mert az Úr kézen fogja.”
Miután újra felálltál, jobban hasonlítasz ahhoz a magabiztos emberhez, akinek Isten tervezett, mert az elesés és felállás erősebbé és jobbá tehet, ha Isten segítségét kéred. Az elesés után talán többre vagy képes, mint hitted, új lehetőségeket találsz, ha a régi nem működik.
Igen, az elbukás lehet fájdalmas, de jótékony is egyben.
Az elbukás bölcsességet ad, ha kérjük, érettebbé tesz, ha tanulunk belőle.
Azt hiszem, Isten arra akar tanítani, hogy az ő követése nem azt jelenti, hogy elkerüljük a buktatókat, és tökéletesek vagyunk. Azt jelenti inkább, hogy elismerjük gyengeségünket, és az Ő tökéletes szeretetére és bennünk működő erejére bízzuk magunkat.
Igen, elő fog fordulni ezután is, hogy nem úgy viselkedünk, ahogy szeretnénk. Ám minden alkalommal, amikor elbukunk, egyre hasonlóbbá válunk ahhoz, amilyennek lennünk kéne - ha Isten kezébe kapaszkodva állunk fel.

Uram, hálás vagyok kegyelmedért, ami újra eszembe juttatja, hogy nem esnek ítélet alá, akik Jézus Krisztusban vannak. Te határozod meg lépteimet, Uram, ezért hiszem, hogy akkor is gyönyörködsz bennem, amikor elbukom vagy leesem. Megragadom a kezedet, Uram, és a szívedre bízom magam, ahogy újra talpra segítesz, s arra használod elbukásomat, hogy egyre inkább azzá váljak, akivé Te elterveztél, mikor megalkottál. Jézus nevében, Ámen.





forrás: Renee Swope Encouragement for today, 2012.03.21.www.proverbs31.org fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu fotó:pinterest.com

2016. május 25., szerda

Lyukas csónakjaink

„Jézus nyomban kinyújtotta kezét, megragadta, és azt mondta neki: ’Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?’” Mt 14,31


Van valami az életedben, ami lefelé húz, ha nem lépsz ki belőle?
Évekkel ezelőtt banki ajánlatra megvettünk egy megüresedett házat. Valamikor nagy reményekkel felépítették, aztán el kellett hagyniuk. Utóbb sok szóbeszédet hallottunk róla. Kábítószerezés, verekedések, elhanyagolt gyermekek, családfő a börtönben.
Mialatt mi a felújításon dolgoztunk, a gyermekeink felfedező útra indultak új birodalmukban.
Egyik este behoztak egy kincset, amit az udvar végében találtak. Elnyűtt, cipzáros táska volt, az időjárás megviselte. Sikerült kinyitnom, és megvizsgáltam a tartalmát. Két cseréppipa volt benne, és valami magok, amiket biztosan nem visznek magukkal a diákok, ha tudják, hogy másnap kábítószer szimatoló kutyával fogják végigfürkészni az iskolát.
Olyan pillanat volt, amikor érzed, hogy a világ, a maga valóságában egészen más, mint amilyennek te szeretnéd. Meg kell magyarázni két kisfiúnak, hogy a kincsüket sürgősen a legközelebbi szeméttárolóba kell dobni, mielőtt bárkit letartóztatnának.
Lefekvéskor még mindig az elveszett kincs foglalkoztatta őket.
„Szerencsétlen emberek”, szólalt meg a nagyobbik. „Én sosem fogok kábítószerezni. Olyan buta dolog.”
„Igen, nagyon szomorú,” értettem egyet vele.
Tovább töprengett összeráncolt szemöldökkel. „De miért nem dobták el, mielőtt valaki megvette a házat?”
„Nem tudom,” feleltem. „Néha jól esnek olyan dolgok, amik ártanak nekünk. Néha nem fogják fel az emberek a kárt, amit okoznak.”
A fiatalabbik felénk fordult. „Mintha csónakban ülnének.”
Bátyja szemét forgatva hurrogta le: „Hahó, kábítószerről beszélünk, nem horgászásról.”
„Ühüm,” a kicsi feltűnően komoly maradt. „Egy lyukas csónakban ülnek, ami el fog süllyedni, és nem akarnak kiszállni belőle. Mint a bibliai történetben, amikor az az ember süllyedni kezdett, mert félt Jézushoz menni a vízen. Ugye ez is olyan, anyu?”
Gombócot éreztem a torkomban. „Igen, kisfiam,” suttogtam, és a lyukas csónakokra gondoltam – ártalmas szokásokra, fájdalmas kapcsolatokra, önmarcangolásra, tartozásokra, kéjvágyra, féltékenységre, étel-, alkohol-, vásárlási függőségre. Rengeteg van belőlük.
Új regényem, a Dandelion Summer, a lyukas csónakokról szól. Azokról, amelyek káros döntésekre vezetik a nőket a férfiak kedvéért, meg amik miatt öreg korukban sokan fájdalomban, magányban élnek, haragban Istennel. A regény szereplői, Norman és Epie, olyan könnyen felismerik a másik lyukas csónakját, de a magukét nem veszik észre.
Mindkettőjükben magamra ismerek. Hányszor kihajózom a viharos tengerre, kapaszkodom a süllyedő csónakba, pedig Jézus ott áll egy lépésre. Őt nem zavarják a hullámok, szilárdan áll az áradásban, várja, hogy segítségével legyőzzem a vihart, de én nem veszem észre, csak az óceánt figyelem.
Süllyedő csónakban ülsz? Romboló kapcsolatban élsz? Káros szokás rabságában? Fordulj oda Jézushoz, kérd meg, segítsen kiszállni, s utána menj tovább mellette.


Uram, segíts, kérlek, felismernem a lyukas csónakokat az életemben. Segíts, hogy ne a tomboló vizet bámuljam úgy érezve, menthetetlen vagyok, azt ismételgetve, hogy képtelen vagyok a szabadulásra. Segíts, hogy összeszedjem a bátorságomat, és nyújtsam feléd a kezemet, hogy tudjam, függetlenül attól, hol vagyok, mekkora viharban hánykolódom, a biztonságot nem a csónak nyújtja, hanem Te, Uram. Jézus nevében, Ámen.

(Lisa Wingate, www.lelekerosito.h, eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest.com)

2016. május 24., kedd

Ha Isten szeret, akkor miért..?

„Hiszen tudom, milyen terveket gondoltam el felőletek – mondja az Úr; ezek a tervek a békére vonatkoznak, nem a pusztulásra, mert reménységgel teli jövőt szánok nektek.” Jer 29,11



Nem sokkal azután, hogy átadtam életemet Krisztusnak, küzdeni kezdtem múltam fájdalmas emlékeivel, amik kételkedni késztettek Isten jövőmre vonatkozó ígéreteiben. Ha Isten valóban szeret, miért engedte meg, hogy ennyi fájdalom érjen? – töprengtem.
Ha szeretett, miért hagyta, hogy családomat szétszakítsa a hűtlenség és a válás, tönkretegye a zűrzavar, a káosz, az alkohol, a drog és annyi más? És miért engedte meg azokat a fájdalmas dolgokat, amiket magamnak okoztam, miért hagyott a depresszió sötétségében?
Egyik nap vettem a bátorságot, és megosztottam Wanda barátnőmmel a kételyeimet, kérdéseimet. Meglepetésemre, nem lekicsinylő vállveregetéssel válaszolt, hanem megértően nézett rám, s azt mondta, együttérez velem. Aztán elmondta a maga történetét, ami szintén tele volt csalódásokkal, fájdalommal. Mégsem éreztem kételkedést vagy szomorúságot a hangjában. Bizalom és remény volt benne.
Fellapozta a Bibliát a Jeremiás 29-nél, és felolvasta mai alapigénket nekem szánt ígéretként: „Hiszen tudom, milyen terveket gondoltam el felőled – mondja az Úr; ezek a tervek a békére vonatkoznak, nem a pusztulásra, mert reménységgel teli jövőt szánok neked.”
Azzal folytatta, hogy Isten meg akarja gyógyítani a sebeimet, múltbeli tapasztalataimmal kövezi ki az utat jövőmre vonatkozó terve felé. De én nem akartam, hogy Isten a múltamat vagy a fájdalmaimat használja erre. Ugyan miféle jó származhatna mindabból bárki számára, beleértve engem is?
Érezted már ezt sebeiddel vagy múltaddal kapcsolatosan? Kérdezted már, hogy „Ha Isten szeret, akkor miért …?”
Ezek a kérdések felbukkanhatnak, ha fájdalom vagy csalódás ér. S a be nem gyógyult sebek megkeseredéshez, megkötözöttséghez vezethetnek.
A Jézussal való kapcsolatunk biztonságában Isten mégis arra hív, hogy tegyük fel ezeket a kemény kérdéseket, és keressük a választ, ami elvezet az Ő megváltó szeretetének és gyógyító erejének mélységeibe.
Megengeded, hogy egy kis reményt suttogjak most a szívedbe? Ha élsz és lélegzel, életed még nem teljesedett be. Mindegy, hogy mit tettél, vagy mit követtek el mások ellened, Istennek terve van még az életeddel.
Hogyan fedezhetjük fel ezt a tervet? Olvassuk el, mi következik a Jer 29-ben talált ígéret után. „Ha majd segítségül hívtok és könyörögve hozzám jöttök: meghallgatlak titeket. Ha kerestek, megtaláltok; föltéve, hogy szívetek mélyéből kerestek.” (12-13. vk.)
Rálelünk Isten tervére, ha a magunkét napról napra alávetjük Neki. Ez egy percről percre tartó közeledés Felé, beszélgetés Vele, hit abban, hogy meghallgat, és engedés, hogy reményre és gyógyulásra szeressen.
Isten szeretete nem azonnali ír a sebeinkre, de megváltó ereje van, és el tud vezetni a bizalommal teli reménykedés állapotába. Ha hagyjuk, hogy a Szentlélek élő vízként mélyen átitassa sebeinket, meg fogja gyógyítani a szívünket legbelülről kezdve egészen a felszínig.
Mialatt múltbeli fájdalmainkkal foglalkozunk, vagy a ma csalódásait éljük meg, a kételkedés újra meg újra feltörhet, fenyegetve megszerzett reménységünket. De amikor ez megtörténik, mindig megállhatunk, és ott helyben megkereshetjük Istent. Kérhetjük, hogy mutassa meg a célját, fedje fel, kik vagyunk, és mi történt velünk, hogy kételkedni kezdtünk.
Kérjük azután, hogy segítsen újraértékelni a jövőképünket, nem a múltunkból és fájdalmunkból kiindulva, hanem az Ő életadó igazságának fényében. Tudod, mi történik, ha ezt tesszük percről-percre, napról-napra, kételyről-kételyre? Isten így szól: Megtalálsz … jóra fordítom sorsodat … és visszahozlak a számkivetésből. (Jer 29, 14).
Újra és újra meg fogjuk találni. Megtaláljuk Azt, aki ki akar vezetni kételyeink számkivetéséből, és vissza akar hozni a szabadság és remény helyére. Azért tudom, hogy így van, mert sokszor megtapasztaltam. Küzdöttem, ellenálltam, majd megadtam magam Neki. Isten szeretete nem csak nem múlik, de mindig megszabadít és újraépít. Igazsága csatába száll küzdelmeinkben, célt hoz fájdalmainkba, megvált a múltunktól, és reményt ad a jövőnkre nézve.

Uram, gyógyítsd meg sebeimet, tölts el reménységgel, miközben bízni igyekszem rám vonatkozó terveidben. Hozzád jövök ma, és szívem mélyéből kereslek. Szabadíts meg, kérlek, a kételyeimtől, és vezess a bizalommal teli reménység helyére. Jézus nevében, Ámen.




forrás: Renee Swope, Encouragement for today, 2012.05.16.www.proverbs31.org fordítás:eszmelkedesek.blogspot.hu fotó:pinterest.com

2016. május 23., hétfő

Ismerni akarom az igazságot

„akkor megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket.” Jn 8,32


Nem számítottam erre a diagnózisra. Kizökkentett. Aztán jöttek a könnyek – a megkönnyebbüléstől. Beszálltam a kocsiba, bekapcsoltam a biztonsági övet, és letöröltem a könnyeimet. Miért könnyebbültem meg a rossz hírtől? – kérdeztem magamtól. Felidéztem az orvos szavait, s ezzel együtt megfogalmazódott bennem egy gondolat: mégsem bolondultam meg. A megkönnyebbülés ebből a felismerésből eredt.
Mitől képzeltem, hogy kezdek megkattanni? Két éve állandóan visszatérő fájdalmat éreztem. A szokásos vádakra gondoltam: Csak képzelődsz. Nincs semmi bajod. Kezdesz megbolondulni. S már el is érkeztem a hazugsághoz, ami lassan befészkelte magát a gondolataimba.
Felnőtt éveim egy része azzal telt, hogy próbáltam lefejteni a tudatomról az önmagamról képzelt hazugságokat. A gyermekkori bántalmazások hatására e hazug gondolatok mérge beivódott az agyamba: Értéktelen vagy. Senki sem fog szeretni. S ami a legfájóbb volt: Isten nem törődik veled.
Tudom, nem vagyok egyedül, sokan elhiszik magukról ezeket a hazug vádakat. Talán hozzátartozik embervoltunkhoz. A nők különösen fogékonyak rájuk. Ez a fogékonyság talán még Éva bűnbeesésének a következménye, aki elhitte az első hazugságot, amit a kígyó sziszegett neki az Édenkertben.
De örömhír is érkezik az igazsággal. Nem a mi igazságunkkal. Az Igazsággal, aki Jézus Krisztus.
„Nincs tehát már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak” – olvassuk a Római levélben (Róm 8,1). Más szavakkal, amikor tehát az agyamban ott kavarognak a kárhoztató gondolatok, tudhatom – teljes bizonyossággal -, hogy ezek nem Istentől valók. Ha pedig nem Istentől származnak, nem méltók arra, hogy higgyek nekik.
Úgy próbálom legyőzni a hazugságokat, hogy szembesítem őket Jézussal, az Igazsággal.
„Értéktelen vagy” – nyilatkozik az ellenség.
„Drágagyöngy vagy” – szól Jézus.
„Senki sem fog szeretni” – mondja az ellenség.
„Nagyon szeretlek” – biztosít Jézus.
„Isten nem törődik veled” – közli az ellenség.
„Az életemet adtam, hogy neked örök életed legyen” – mondja Jézus.
Az orvossal való találkozás után, mikor rájöttem, hogy megint a hazugságok csapdájába estem, már meg is jelent egy újabb gondolat: úgyis mindig visszaesel. Na ne! Nevetnem kellett. Szinte hallottam a sziszegést, nem voltam hajlandó újra megadni neki magam. Jézushoz fordultam inkább, és megköszöntem Neki a szabadságot, amit Benne, az Igazságban találtam.
Bár az ellenség továbbra is próbálkozni fog, hogy elferdítse Isten igazságát, tudhatjuk, hogy már elvesztette a harcot. Ez már egy befejezett történet. A Teremtés Könyvében olvashatjuk, hogy Jézus sarkával eltapossa a kígyó fejét, örökre legyőzve őt. Nincs már valóságos hatalma rajtunk.
Minél tovább járunk Jézussal, minél inkább keressük az Ő igazságát, annál könnyebben felismerjük az Ő hangját, és annál inkább örülünk a Benne megtalált szabadságnak. Krisztus szabadságra szabadított meg minket (Gal 5,1).


Uram, azért imádkozom, hogy mindig felismerjem a Te hangodat a többi hang között. Adj nekem Téged meghalló fület. Taníts meg a te szabadságodban élni, és köszönöm irgalmad ajándékát. Jézus nevében, Ámen.

(Encouragement for today, 2011.05.02., Ginny L. Yttrup , www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest.com)

2016. május 22., vasárnap

Minden édesanyának tudnia kell ezt a három igazságot

„Végül: erősödjetek meg az Úrban, az ő mindenható erejéből.” 

Ef 6,10

Nem könnyű anyának lenni.
Az egyik legnehezebb szituáció, amit anyaként megélhetek az, amikor magamat okolom gyermekeim helytelen döntései miatt.
Majdnem ilyen nehéz kitalálni, hogyan hozhatom helyre a dolgaikat. Főleg, mikor nagyon jól tudom, milyen komoly következményekkel fog járni az, amibe a gyermekem belekerült.
Igen mély az édesanya szomorúsága, aki tehetetlennek érzi magát.
Szerencsére, Isten pontosan tudja, milyen az, mikor tévútra tért gyermeke van valakinek. Érzi a fájdalmunkat, ismeri szomorúságunkat. És tudja, hogyan biztathat minket Igéjével.
Ezt olvassuk az Ef 6,10-12-ben: „Végül: erősödjetek meg az Úrban, az ő mindenható erejéből. Öltsétek föl az Isten fegyverzetét, hogy az ördög cselvetéseinek ellenállhassatok. Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen.”
Ennek alapján, íme három igazság, amit szerintem tudniuk kell az anyukáknak:
1. Isten nem azt kéri, hogy találjunk magunkban erőt, amivel megoldhatjuk gyermekeink problémáit.
Arra szólít fel, hogy öltsünk fegyverzetet, mert harc az, amibe belekerültünk. Eposzi méretű harc. Az Ő fegyverei nem buta kis önszuggeszciók, amik vagy működnek, vagy sem. Az ő fegyverei biztosak.
Igazság-öv. Szétszórt gondolataimat terelje egybe az a biztos tudat, hogy Isten szereti a gyermekemet.
Józanság-mellvért. Ne a test indulatai szerint reagáljak, dicsőítés és imádság legyen a fegyverem.
A béke evangéliuma. Biztonságban és békében járhatok, tudva, hogy még ha én nem látom is a változást, Isten munkálkodik gyermekem javára.
Hit-pajzs. Hinnem kell Isten időzítésében és módszereiben.
Megváltás-sisak. Bízzak abban, hogy Isten végső célja gyermekeim számára, hogy szoros kapcsolatban legyenek Vele. Lehet, hogy egy-egy helyzet látszólag nem illik bele ebbe a folyamatba, de Isten jót fog kihozni belőle
Isten kardja, a Biblia. Olvassam minden nap Isten nekem írt szerelmeslevelét. A benne foglalt igazságokból fonódjon kötél, mellyel remegő szívemet Isten biztonságához erősítem.
Isten ajándéka, az imádság. Az imát nem utolsó mentsvárként tartsam számon, hanem - mint Isten legbátrabb követői - elsőként az imádsághoz folyamodjam.
Az Ef 6,13-18 biztosít róla, hogy ha ezek mind a helyükön vannak, nem fogunk meginogni. Ezek segítségével rákapcsolódunk egy fölöttünk álló erőforrásra.
2. A csata nem gyermekünk vagy az ő döntései ellen folyik.
Gyakran úgy érezzük, hogy a gyermekünkkel harcolunk. De még mennyire, hogy úgy érezzük! A valóság viszont az, hogy a Sátán mesterkedései ellen tart a küzdelem.
Lesznek csatáink gyermekeinkkel, amit úgy érezzük, nem lehet megnyerni. Mert a Sátán kiforgatja az igazságot. Elfedi a következményeket. Vakká tesz a valóság előtt. Tökéletes tervei vannak, ismerve gyengeségeinket.
Ezért hát a Sátánnal kell megküzdenünk. Ő a valódi ellenség itt is. És mivel jézusi lányok vagyunk, imádságunkban és Isten-dicséretünkben nálunk van a győzelmi erő.
3. A csata a mennyben zajlik.
Küzdeni akarok a gyermekemért mindennel, amire rálátásom van! De ez egyszerűen nem elég.
Ezért olyan fegyverrel kell harcolnom, ami behatol a mennybe: dicsőítéssel és imádsággal. Dicsőítsem Istent önmagáért, és kérjem, távolítsa el a Sátán hatását az adott helyzetből. Ha valaha is kételkednék abban, mekkora ereje van a dicsőítésnek és az imának egy küzdelemben, gyorsan olvassam el a 2Krón 20,1-27-et, mely enyhíteni fogja anyai szívem rettegését.
Jó volna, ha még ma időt szakítanál rá, hogy elolvasd. Csodálatos történet Isten népéről, akik egy náluk jóval hatalmasabb hadsereggel kerültek szembe, de mikor énekelni kezdtek, és dicsőítették az Urat, az ellenség legyőzetett.
Az imádság és dicsőítés kioldja Isten erejét.
Gyengeségük tudata és a győzelem közé az imádság és a dicsőítés vert hidat. És ez történik velünk is. Nem tudom minden ízében megmagyarázni. De tudom és hirdetem. Imáink és dicsőítéseink erősek és hathatósak.
Igen, valóban nehéz anyának lenni. De nem vagyunk egyedül. Isten megérti harcunkat, tudja, mit jelent tévútra tért gyermekeket nevelni.
És mivel Isten, a tökéletes szülő, az idők kezdete óta ezzel foglalkozik, érdemes az Ő tanácsait megfogadnunk.

Atyám, nagyon köszönöm, hogy minden eszközzel felvérteztél, hogy harcolni tudjak gyermekeimért. Hozzád emelem imámat és dicsőítésemet, bízva életük csatájának győzelmében. Jézus nevében, Ámen.



(Lysa TerKeurst: Three Things Every Mom Should Know, Encouragement for today, 2015. 05.12.
www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó:pinterest)

2016. május 21., szombat

Isten mélyebb megismerése 5 napon át…. Második nap: El Roi (Isten Aki lát)

Hágár azután így nevezte az URat, aki szólt hozzá: Te vagy a látás Istene.

(I.Mózes 16:13)


Atyám, köszönöm, hogy ma is találkozol velem. Kérlek légy jelen, amikor kinyitom a Bibliámat azzal a vággyal, hogy jobban megismerhesselek. Friss szavakkal szólj hozzám, friss kenyérrel táplálj engem. Segíts, hogy személyesebben és mélyebben megismerhesselek. Köszönöm, hogy Igéd biztosít arról, hogy nem csak ismersz, hanem látsz is engem. Nem csak időnként, vagy amikor hozzád kiáltok, hanem szüntelenül rajtam tartod szemed. Ültesd mélyen ezt az igazságot a szívembe, hogy amikor egyedül, elhagyatva és elfelejtve érzem magam, emlékezhessek rá. Te El Roi vagy, az Isten, Aki lát. Hágárra is figyeltél, és tudom, hogy látod az örömömet, a fájdalmamat, a gyógyulásomat, a szomorúságomat, a győzelmeimet, a próbáimat, a reményeimet és a félelmeimet… Te látsz engem, és soha sem fogsz elhagyni engem, vagy elfordulni tőlem. Azért, mert egyszerűen nem tudod megtenni, mert a szereteted nem engedi. Csodálatos előttem ez a tudás, Atyám. Dicsőítelek Téged mindezért. Jézus nevében, Ámen.



Éppen megérkeztünk egy női csendes hétvégére, és Karen barátnőmmel elhatároztuk, hogy meglátogatjuk a helyi élelmiszer üzletet.

Egy fiatal anyuka is felkelt aznap reggel, ugyanezzel a szándékkal. Lófarokba fésülte haját, belebújt lábujjközti papucsába, felkapta kulcsát, és kilépett az ajtón.

Amint Karennel a pénztárhoz mentünk, egy asszonyt pillantottunk meg magunk előtt, aki szüntelenül hátranézve várta valaki érkezését. Intett nekünk és előreengedett bennünket a sorban, közben a polcok felé pillantott.

Mielőtt még előre tolhattunk volna a kocsinkat, egy fiatal anyuka közeledett integetve, a bevásárlókocsija meg volt pakolva, a gyermekülésben pedig egy gyermek sírt.

Ahogy magunk elé engedtük a fiatal nőt, a szívem elkezdett erősebben verni, és megremegtem miközben Isten a szívemre helyezett egy furcsa gondolatot: "Fizesd ki az élelmiszereket neki!" 

Tessék? Az Úr ismét megszólított csendesen suttogva: "Mutasd ki szeretetedet a fiatal nő felé. Vedd meg neki az élelmiszereket!"

Tétováztam, de aztán mégis megérintettem a vállát, és kimondtam a szavakat, amelyeket Isten helyezett a szívemre: „Tudom, furcsán hangzik, De Isten arra kért, hogy fizessem ki a kocsidban lévő árut.”

Megdöbbenve nézett rám, a szeme könnybe lábadt, és hálásan elfogadta ajánlatomat. Ezután az idősebb hölggyel kiléptek az üzletből.

Néhány perc múlva az idősebb asszony visszajött. Elmondta, hogy a fiatalabbik az ő lánya, Micah. Micah férje nemrég elhagyta családját, darabokra zúzva világukat. Micah úgy érezte, összeomlott az élete, elhagyták és nem méltó a szeretetre. Nehezen tudta fenntartani magukat. Úgy érezte, mindenki, de elsősorban Isten elfordult tőle. Isten által rendelt találkozásunk előtt néhány nappal Micah együtt imádkozott az édesanyjával. Micah imádságának szavai nagyon megráztak bennünket: „Isten, ha valóságos vagy, ha szeretsz engem, mutasd meg, hogy nem felejtkeztél el rólam!”

Hát ezért volt olyan egyértelmű a késztetés melyet éreztem. Isten meg akarta mutatni Micah-nak feltétel nélküli szeretetét. Világos jellel akarta tudomására hozni, olyasmivel, ami nem vár viszonzásra.

Éreztél már ilyen „késztetést”? Egy halk hangot a szívedben amely arra késztetett, hogy indulj, tégy meg valamit, amit különben nem tennél, ami kellemetlen, furcsa, vagy akár zavarba ejtő?

Bízzál abban az érzésben. Igen gyakran ez Isten jelzése, amivel hív, hogy vegyél részt mennyei munkájában. Isten arra indít ilyenkor, hogy légy egy fénysugár a sérült, szenvedő világban.

Isten látta Micah-t a legmélyebb fájdalmában, a legelkeseredettebb szeretet utáni sóvárgásában. Isten látta őt. És válaszolt neki személyre szólóan és meghitten.


Kedves Barátom, ilyen csodálatosan és személyre szólóan munkálkodik El Roi. A Látás Istene. Ő látja a fájdalmainkat, a szükségleteinket, a sebeinket, az elhagyottságunkat, a kétségeinket, a tanácstalanságunkat. És Ő jön, hogy találkozzon velünk.

Micah édesanyja a következő szavakkal búcsúzott tőlünk: „Micah most már bizonyos abban, hogy Isten nem felejtkezett el róla.”

Isten látta szükségben lévő gyermekét, és eljött, hogy találkozzon vele. Ellátta szükségében. Feltétel nélküli szeretettel körbevette. Válaszolt a szívéből felszakadó kiáltásra.

Ő bennünket használt mindehhez. Egy átlagos napon, egy átlagos élelmiszer üzletben, Isten megszólított bennünket, hogy eszközei legyünk egy nem mindennapi feladat elvégzésében. Keresztezte utunkat egyik gyermekével, akinek szüksége volt Isten hatalmas szeretetének megtapasztalására.

Csodálatos nap volt ez Micah számára. De nem csak Micahnak, hanem nekünk is. Engedelmességünk Isten késztetésére oly erővel érintette meg Micah-t, hogy megtapasztalhatta Istent a valóságban. Isten szerette őt, és nem hagyta magára.

Amint a mai közös elcsendesedésünk végére érünk, véssük mélyen magunkba a következő igazságokat: Isten hallja a kiáltásunkat. Ő mindig munkálkodik érdekünkben. Meghallgatja imánkat. Csodálatos találkozásokat rendez nekünk… bárhol… bármikor… akár egy élelmiszer üzletben is.

Mert Isten nem csak Micah-val, hanem velem is találkozott ott, az üzletben, azon a napon.

(További Biblia tanulmányozáshoz:)

Olvasd el és mélyedj el a 139. Zsoltár szavaiban, és ne feledd: El Roi lát téged.

Nem tudom, épp milyen úton jársz, mi mindent kell megélned, de Isten tudja. Ő ma ide vezetett téged, hogy elolvasd ezt a történetet, ezt az Igerészt, és emlékeztetni szeretne téged, hogy Ő egy személyes Isten, Aki személyesen szól hozzád. 



(Wendy Blight: Five Days to Knowing God More Intimately Day Two: El Roi (God Who Sees), fotó: pinterest)

2016. május 20., péntek

Hogy ne legyünk magányosak

Azután így szólt az Úristen: ’Nem jó az embernek egyedül lennie.’” Ter 2,18a

Szakmai pályafutásom egyik legfontosabb projektjén dolgozom. Talán izgalmasnak tartod a kihívást jelentő feladatokat, de ez az enyém most azt jelenti, hogy órákon át ülök melegítőben a képernyő előtt, és a villogó kurzort bámulom.

Már a zuhanyozásra szánt idő is megkérdőjeleződik.
Magától értetődő tevékenységnek számít, hogy felolvasok a kutyámnak.
Az is természetes, hogy legalább kétszer egy héten gabonapelyhet vacsorázom.

Életem álma ez a projekt. Mintha mindig erre vártam volna. Ezért rosszul esik kimondani azt, ami következik. De: az álmom hihetetlenül magányossá tesz.
Csak én és a gondolataim. Hosszú-hosszú órákon át, nap mint nap.Néha elküldöm egy-egy ötletemet valamelyik barátomnak, barátnőmnek, hogy a véleményét kérjem, de az idő 90%-ában magam vagyok a gondolataimmal.És ha ennyi társaságod van hosszú időn át, a gondolatok megtámadnak.

Úgysem tudod megcsinálni.
Nem neked kellett volna megkapnod a feladatot.

A határidők és a többi tennivalóm szinte lehetetlenné teszik, hogy időt szánjak a barátaimra. De ahogy erről beszélgetek másokkal, kiderül, hogy nem csak én küzdök a magányossággal. Többször hallom ugyanazokat a szavakat: „Elszigetelve érzem magam”.

Egyeseknél a túlvállalás okozza, hogy nincs idő a barátokra. Mások sebeket kaptak, nem vágynak senki társaságára. Sokan pedig, mint én is, egészen más utakat járnak, mint a baráti körük.

A múltnap váratlanul beállított valaki, hogy kölcsön kérjen valamit. Egy rokon toppant be, én melegítőben voltam, zuhanyozás nélkül, egyetlen vágyam volt, hogy a gépem előtt üljek. Tudtam, hogy nagyon goromba dolog lenne, ha még köszönni sem mennék ki a vendéghez.

Nagy levegőt vettem, elnézést kértem a külsőmért (ami hál’ Istennek egyáltalán nem zavarta), és végül egy egész órán át beszélgettünk. Nem került szóba a munka, a határidők, az életünkről osztottuk meg gondolatainkat.

A legüdítőbb óra volt, amit az utóbbi időben átéltem. Magabiztosan tértem vissza a munkámhoz.

A Teremtés könyve 2,18a-ban olvashatjuk, hogy Isten a kezdet kezdetén már társas lénynek teremtett minket. „Azután így szólt az Úristen: ’Nem jó az embernek egyedül lennie.’” Ez a mondat ugyan Ádám és Éva, az első férfi és nő teremtésére vonatkozik, de mindenképpen kitűnik belőle, hogy Isten belénk teremtette a másik ember iránti vágyakozást, szükségünk van valakire, akivel megbeszélhetjük dolgainkat.
Olyan könnyű megfeledkezni erről. Vagy hagyni, hogy büszkeségünk meggyőzzön, nincs nekünk szükségünk senkire. Az elszigeteltség legnagyobb hazugsága, hogy képesek vagyunk végigvinni az életet anélkül, hogy lenne valaki az oldalunkon.

Drága barátnőm, én nem tudhatom, hogy mindez most vonatkozik rád, vagy később lesz része az életednek. De biztatni akarlak, hogy ne mondd vissza a meghívásokat, szánj időt rá, hogy felhívj valakit egy jó beszélgetésre, vagy ne érezd hiábavaló időtöltésnek, ha ő hív fel. Hagyd, hogy az emberek hozzátartozzanak az életedhez. Hidd el, érdemes.



Uram, add, hogy úgy tekintsek az életemhez tartozó emberekre, mint ajándékokra, akiket Te adtál a javamra. Fogadjam el őket szeretettel, és szánjak időt a kapcsolataimra. Jézus nevében, Ámen.

Nicki Koziarz: A Solution for Loneliness,Encouragement for today, 2015.08.27.,www.proverbs31.org,fordítás:eszmélkedések,fotó:pinterest.com

2016. május 19., csütörtök

Csak egy kell hozzá


„De a kegyelemmel nem úgy áll a dolog, mint a vétekkel. Ha ugyanis egynek vétke miatt oly sokan meghaltak, Isten kegyelme s az egy embernek, Jézus Krisztusnak kegyelmi ajándéka még bővebben kiárad sokakra.” Róm 5,15




„Annyit akarok mondani neked – szólt az ismerősöm - hogy csak egyetlen ember kell hozzá.” Tudta, hogy eladásra kínáljuk a házunkat, s biztatni akart. Ők is nemrég járták végig ezt a házeladási tortúrát, tudta, miben vagyok.
Ültünk egymással szemben az asztalnál, biztatóan rátette a kezét az enyémre, a szemembe nézett, hogy érezzem szavai meggyőző erejét: „Csak egyetlen ember kell, aki idejön, megtetszik neki a házatok, és meg akarja venni. Erre gondolj, amikor úgy érzed, agyonnyom a bizonytalanság. Csak egyetlen ember kell hozzá. Isten el fogja küldeni azt az egyet.”
Elgondolkoztam azon, amit mondott, és rájöttem, hogy ez az igazság az életem más területeire is érvényes. Isten el fogja küldeni azt az egyet. Azt az egy embert, aki biztatást ad. Azt az egy embert, aki tudja a választ a kérdésemre. Azt az egy szikrányi Igazságot, amire sóvárog a lelkem. Azt az egy falatnyi reményt, amire szükségem van, ha minden meginog körülöttem. Mi az az „egy” dolog, amire vársz, hogy Isten elküldje neked? Talán egy vizsgálati eredmény. Vagy az a csekk, amit napok óta lesel a postaládádban, s amivel kihúzod a fizetésig. Talán egy rábólintás, amire úgy vágysz, s mégis olyan ritkán kapod meg.
Hiszed, hogy Isten elküldi azt az egyet? Tudsz bizakodva élni, még akkor is, ha a körülmények mást mutatnak? Mire figyelsz inkább: a történésekre vagy Isten ígéreteire?
Isten legcsodálatosabb ígérete az Egyetlenen keresztül érkezett hozzánk, aki megtapasztalta a kísértést, de bűntelen maradt. Oroszlán és mégis bárány, ember, és mégis Isten. Isten megváltói tervét az Ő egyetlen Fia hozta el a világra.
Csak egy kellett hozzá – egy áldozat, egy feltámadás, egy remény az örökkévalóságban. Az emberiség megújulásért kiáltott, és Isten azzal válaszolt, hogy elküldte az Egyet. 
„Csak egyetlen ember kell hozzá” – mondta nekem az az asszony. És ez igaz a mi összetört, elbukott világunkra is. Hányszor érezzük távolinak azt az „egyet”, nem számítunk rá, kétségbeesve azt gondoljuk, már el se jön.
Szánd arra a mai napodat, hogy higgy annak az egy dolognak a bekövetkeztében – hogy meglátod a lakáshirdetéseden az „Elkelt” táblát, vagy helyrejön a kapcsolatod. Fordulj mindenek Teremtőjéhez azzal, ami a szívedet nyomja. Szánd arra a napodat, hogy elmélkedsz az egyetlen áldozaton, amit érted hozott, örök szeretetből. Bízd Rá, hogy azt tegye, ami a legjobb neked – bármi legyen az – és élj a bőséges élet reményében, amit megígért.

Uram, segíts bíznom Benned, hogy elküldöd a választ, amire szükségem van. Segíts, hogy tekintetemet felemeljem a körülményekről, s csak Téged nézzelek, Rád figyeljek. Köszönöm, hogy feláldoztad Egyetlen drága Fiadat, hogy én megmeneküljek. Jézus nevében, Ámen.




forrás: Encouragement for today, 2011.08.09.www.proverbs31.org fordítás:eszmelkedesek.blogspot.hu fotó:pinterest.com

2016. május 18., szerda

Nincs harag

„Minden keserűség, düh, harag, szóváltás és istenkáromlás pusztuljon ki közületek minden gonoszsággal együtt. Inkább legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasok, bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban.” Eféz 4:31-32


Egyszercsak azt hallottuk, hogy hároméves unokám felvisít. Majd egy újszülött borjú bőgéséhez hasonló hang következett. Menyemmel együtt odarohantunk. Emily karján bíborszínű ovális folt éktelenkedett. Kiderült, hogy kishúga megharapta, miközben egy játék megszerzésén hadakoztak egymással.

Ez a gyermekek életében gyakori helyzet elgondolkoztatott. Isten nézi, hogyan viselkedünk egymással, és dorgálva szól: „Ne dühöngjetek, ne bántsátok egymást, az fáj a másiknak. Ne okozzatok fájdalmat ilyen apróságok miatt.”

Sajnos, a másik bántása – főleg szavakkal – nagyon könnyen megy. Felhúz egy munkatársunk, egy szomszéd, vagy akár egy hittársunk, és máris szapulni kezdjük. A szemébe vagy a háta mögött. A nyelvünk mérge kifakad, és megsebzi a másikat, gyakran épp azokat, akiket legjobban szeretünk. A szavak néha egész életen át tartó sebeket okozhatnak.

Miért tesszük meg mégis? Azért bántjuk egymást, mert szavainkon tudunk a legkevésbé uralkodni. Jakab apostol írja: „Mert sok mindenben vétünk mindnyájan. Ha valaki a szavában nem hibázik, az tökéletes ember, s az ilyen féken tudja tartani egész testét is” (Jak 3:2). Kérnünk kell a Szentlelket, hogy bökjön belénk mindig, mikor valami becsmérlő szó készül elhagyni az ajkunkat.

Másik oldalról viszont, ha megbántanak, legyünk kész a megbocsátásra. A mai igénk is ezt tanácsolja: „bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban”. Nem olyan nehéz, mint gondolnánk. Jusson eszünkbe, hogy a szavakat mindenki másképpen érti, s talán a szándék nem is volt olyan bántó, mint ahogy mi hisszük. Értsd meg, hogy a keserűség, amit magadban a csúnya szavak miatt ápolsz, neked árt, nem annak, aki megbántott.

Unokáim megmutatták, hogyan kell megbocsátani. A kisebbik, aki harapott, teljesen lesújtva állt, megijedt, majd nagyon elszomorodott. „Ne haladudd”, mondta, és a lányok megölelték egymást.

Később, Emily, akit megharaptak, kijelentette: „nagyon fájt, de most már nem fáj”. Hát igen, két dolgot megtanulhatunk a fenti igéből és ettől a két kis tündérkétől: ne bántsuk egymást, és bocsássunk meg.

Drága Szentlélek, kérlek, legközelebb bökj meg, ha bántó szót készülök kimondani. Add, hogy ne borítsa el a harag az értelmemet, s uralkodjak a nyelvemen. Abban is segíts, kérlek, hogy meg tudjak bocsátani annak, aki megbántott a szavaival. Alakíts a Te képmásodra, mely szelíd és irgalmas. Jézus nevében, Ámen.

(Encouragement for today, 2010.06.02., Susanne Scheppmann, www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó:pinterest.com)

2016. május 17., kedd

Életadó kapcsolatok



„Legyen gondunk rá, hogy szeretetre és jótettekre buzdítsuk egymást.” Zsid 10,24




 A bejárati ajtó ablakának támasztottam a homlokomat, könnycseppek szánkóztak le az arcomon. A férjemet néztem, ahogy kitolat a garázs elől, és munkába indul egy új nap reggelén. Aztán odafordultam ahhoz, amit az új nap nekem tartogat: egy ordító kisbabát, felfordult házat, mindent elborító rettegést. Hogy lehetséges ez?
Végre megvolt mindenem, ami boldoggá tehet, amitől kiteljesedettnek, fontosnak, elégedettnek érezhetném magam, és ehelyett nyomorultabb és magányosabb vagyok, mint valaha. Mikor végre felfogtam, hogy egy nagyszerű férj, egy egészséges kisbaba, egy kényelmes ház virágágyással az utca felé nem hozza el a várva várt végső boldogságot, a lelkem mélyen megrendült.
Lelkünk legmélyén olyan üregek vannak, melyeket Isten önmaga számára alkotott, és melyeket csak Ő tud kitölteni.
Ám az én életem eddig azzal telt, hogy megszerezzem a fenti dolgokat, amikkel majd kiteljesedem. Mikor nem váltak be, földre estem, és felkiáltottam: „Nem megy, Istenem. Hova induljak tovább? Hol találhatok Rád? Segíts!”
Pár hétre rá a férjem egyszer felhívott, és közölte, hogy van egy nő az étteremben, aki szeretne velem találkozni. Végignéztem foltos szabadidőruhámon, hátrasimítottam zsíros hajamat, és próbáltam ellenállni annak, hogy azonnal tiltakozni kezdjek a találkozó ellen.
A meglévő kapcsolataimat sem tudtam ápolni, hogyan lenne időm egy újabbra. Különben is, ha túl közel kerülök valakihez, akinek az élete látszólag rendezett, észre fogja venni, hogy az enyém meg szánalomra méltóan szétesett. Egyszerűen nem fért bele senki az életembe a családon kívül.
De hát épp ez volt a baj. Mindent odaadtam a családomnak, amim csak volt, és nem kaptam semmit, ami újratölthetett volna, nem segített át senki a nehézségeken, nem kaptam gyakorlati tanácsot senkitől, aki már átment mindezen.
Fogtam hát magam, megtömtem a pelenkás szatyrot, s kiléptem az ajtón.
Az azóta eltelt évek során többször eszembe jutott az a meghatározó pillanat, mikor döntöttem, és beláttam, hogy szükségem van barátokra. Nem csak a mindennapi személyes életemben segítettek, de nagy szerepük volt abban, hogy meg tudtam felelni anyaként és feleségként. Megelevenítették az életemben mai alapigénket, a Zsid 10,24-et.
Amiről valaha azt hittem, elrabol a családtól, arról bebizonyosodott, hogy olyan gazdagságot hoz az életünkbe, amit máshonnan nem kaphattam volna meg.
Ha hasonló cipőben jársz, mint én annakidején, hadd adjak három gyakorlati tanácsot, hogyan tehetsz szert életadó barátságokra.
1) Találj valakit, aki nagyon ért valamihez, amiben te fejlődni szeretnél.
Lehet ez bármi: iratok és más papírok rendszerezése, főzés, a gyerekek szobájának vagy sarkának berendezése, a szeretet kimutatása a férj felé kreatív módon, hatékony fegyelmezés vagy száz más dolog. Bármi legyen az, kérj engedélyt az illetőtől, hogy nézhesd, hogyan csinálja, amit olyan jól csinál. A nők nagyon szeretnek beszélni arról, amihez értenek.
2) Válassz ki egy barátnőt, akivel együtt tudsz imádkozni anélkül, hogy zavarna.
Nincs jobb ajándék a családnak, mint egy imádkozó feleség és édesanya. Ha együtt imádkozol valakivel a szeretteidért, nem csak családod tagjaihoz kerül közelebb a szíved, hanem az illető barátnőhöz is.
3) Igyekezz barátkozni valakivel, aki egy lépéssel mögötted van.
Ajánld fel a segítségedet olyan stresszes élethelyzetben, amit te már megoldottál.
Mi lenne, ha ma imádkoznánk meglévő barátaidért, barátnőidért, és azokért, akikkel még ezután fogsz megismerkedni? Isten szereti megválaszolni a barátságról szóló imákat. És bízz bennem: menj, mosd meg a hajad, öltözz fel rendesen, mert megszólalhat a telefon, és életed meghatározó találkozása várhat rád, mint rám akkor, sok évvel ezelőtt.

Uram, te jól tudod, milyen barátságokra van szükségem életem e szakaszában. Imádkozom meglévő barátaimért, és azokért, akikkel még ezután fogok megismerkedni. Segíts, hogy barátként is méltó legyek Hozzád, és ne gyengítsem, hanem erősítsem barátaim Veled való kapcsolatát. Jézus nevében, Ámen.
 
 


 forrás: Lysa TerKeurst: 3 Ways to Find Life-Giving Relationships Encouragement for today, 2015.02.12. www.proverbs31.org fordítás:eszmelkedesek.blogspot.hu fotó:pinterest.com

2016. május 16., hétfő

Mennyei játékvezetőm

„Töltsön el benneteket a reménység Istene teljes örömmel és békével a hitben, hogy a Szentlélek erejével bővelkedjetek a reményben.” Róm 15,13


Előfordult már, hogy valami nyugtalan érzés tört rád, és megakadályozta, hogy tovább lépj? Velem megtörtént. A férjemmel első közös otthonunkat kerestük. Több házat is megnéztünk, míg végül rátaláltunk a tökéletesre. Legalábbis azt hittük.
A szerződéskötés napján képtelen voltam aláírni a papírokat. Természetes, hogy az első ház vásárlásakor az ember izgatott és ideges, de nem tudtam úrrá lenni nyugtalanságomon. Engedélyt kértem, hogy egy percre négyszemközt maradjak a férjemmel, és kiderült, hogy ő is azt a hányingerfélét érzi a gyomra táján. Elhatároztuk, hogy visszakozunk.
Bölcs döntés volt. Néhány hónapra rá a férjem meghalt egy autóbalesetben. Ha megvettük volna a házat, egyedül képtelen lettem volna fizetni a részleteket, ráadásul el kellett tartanom újszülött gyermekünket és magamat. Ekkor világosodott meg. A nyugtalansággal, a békesség hiányával a szerződéskötés napján a Szentlélek irányított a jó döntés felé.
Te vagy én nem tudhatjuk, mit hoz a jövő. De Isten tudja. A Szentlélek által Isten irányítja a lépteinket a békesség érzésével vagy annak hiányával.
Mennyei segítőnk valahogy úgy működik az életünkben, mint egy játékvezető a kosárlabda mérkőzésen. Amíg a játékosok a pályán belül vannak, szabadon mozoghatnak bármerre. De ha valami nem úgy megy, ahogy kellene, vagy ha kívül kerül a labda a pályán, a játékvezető belefúj a sípjába. A sípszó megállítja a játékot, amíg a játékvezető helyre nem állítja a rendet, és vissza nem rakja a labdát a játékba.
Ugyanígy nekünk, neked és nekem is, van egy mennyei játékvezetőnk: a Szentlélek. Amikor elvész a békességed, jelzi, hogy állj meg, ne menj tovább. A Szentlélek belefújt a sípjába, és időt kér, hogy tudj irányt váltani. Néha a labda kívül kerül a pályán valami váratlan csapás miatt. Máskor te magad léped át a határvonalat engedve a kísértésnek, a bűnnek. A Szentlélek mindkét esetben megfújja a sípját, hogy magára vonja a figyelmedet. Ha bölcsek akarunk lenni, megvárjuk, hogy a játékvezető visszaállítsa a nyugalmunkat, és a „labdát” visszarakja a pályára. Ez úgy történik meg, hogy megvalljuk vétkünket, keressük az Úr arcát, és követjük útmutatását.
Bár a Szentlélek vezeti a játszmát, fontos tudni, hogy attól, hogy kívül kerülsz a pályán, Isten még nem fújja le a játékot. Mennyei játékvezetőnk mindig azon dolgozik, hogy visszaállítsa életünket a pályára.
Örülök, hogy annak idején a férjemmel hallgattunk a Szentlélek figyelmeztetésére, és nem vásároltuk meg a házat. Ezáltal sok bajtól és gondtól menekültünk meg a fiammal együtt. Megtanultam, hogy a helyes utat mindig nyugalom és békesség kíséri.


Uram, kérlek, világítsd meg az utamat, és adj bátorságot, hogy végigjárjam. Jézus nevében, Ámen.

(Micca Monda Campbell: My Heavenly Referee, Encouragement for today, 2012. aug. 28., www.proverbs31.org/devotions, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó:pinterest.com)

2016. május 15., vasárnap

Mássz fel az ölébe

„…biztonságban lakik majd mellette. A Magasságbeli védelmezi egész nap, s az ő vállai között nyugszik.” 

5Móz 33:12



Megijedtem, hogy elveszett!

Azt hittem, elvesztettem az egyetlen tárgyat a földön, ami fontos nekem: egy finom kis nyakláncot, amit férjemtől kaptam huszadik házassági évfordulónkra. Megnéztem a sálamat, hátha ráakadt, nem volt ott. Kiborítottam a legutóbbi utamra tákolt ékszeres tasakot. Abban sem volt. Ellopták a hotelszobából? Hátha bekeveredett a fülbevalók közé. Ott se volt. A szívem kétségbeesve fel akarta adni a reményt, de nem hagytam. Tudtam, hogy olyasmit vesztettem el, amit soha nem tudnék pótolni. Imádkozni kezdtem. Igaz, hogy egy földi dologról volt szó, de hittem, hogy Jézus megért.

Hirtelen felerősödött bennem a gondolat: menj vissza, és nézz körül újra. Egy halom szemét között megcsillant valami. Ott volt a láncom.

Néha fáj, hogy elvesztettem valamit, ami értékesebb annál a medálnál. Hiányzik édesapám, aki hazatért Jézushoz. Hiányoznak a régi barátok a szülővárosomból, a Facebook nem tudja visszahozni a közös múltat. Jó volna, ha az élet még mindig egyszerűbb lenne – játszó, nevető kisgyerekekkel körülöttem. Fáj, hogy a testem, az energiaszintem már nem a régi!

Neked vannak olyan napjaid, amikor gyászolod valami számodra fontos időszak vagy dolog elmúlását, elvesztését? Egy házasságot, ami már nincs? Egy barátot, aki messzire költözött? Egy gyermeket, akinek félresiklott az élete? Egy szülőt, aki eltávozott?

A 73. zsoltár szerzője is veszteséget élt át. A 2. versben bevallja: „Az én lábam mégis majdnem megingott, majdnem megtántorodott lépésem.” Majd elmondja, milyen belső harcot vív magával, amikor elnézi azokat, akiknek látszólag minden sikerül. De a 23. versben a lelke újra visszatér Isten igazságához: „De én mindenkor veled maradok, mert te megfogtad jobbomat. Tanácsoddal vezetsz, s aztán dicsőségre emelsz. Hiszen kim van az égben, és miben lelném a földön kedvemet rajtad kívül? Érje bár testemet, szívemet enyészet, szívem ereje, s osztályrészem mindörökké az Isten.”

Más szavakkal ezt mondja az író: „Majdnem elvesztettem! De aztán eszembe jutott, ki vagyok; mint az apa a gyermekét, megfogtad a kezemet. Visszaemlékeztem, ki vagy Te. Te vagy minden, amire szükségem van.” Félretette a fájdalmát, ahogy Isten ereje jóérzéssel és erővel töltötte el. A félelem és reményvesztettség hitté változott.

Néha a fájdalom vagy a mostoha körülmények próbálják eltakarni előlünk legnagyobb kincsünket. Nehéz észrevenni Isten munkálkodását. Azt hihetjük, hogy soha többé nem tudunk szeretni, hogy egy hajdan szoros kapcsolat soha nem áll helyre többé. Ilyenkor kell elővennünk a hitünket, és bíznunk abban, hogy Isten velünk van ott és akkor, és segít újra megtalálni az Ő kincseit.

Talán veszteség ért, vagy mint az én kicsi nyakláncomat a lomok, a jót eltakarják az életnél is nagyobbnak tűnő dolgok körülötted. Vegyél egy mély lélegzetet, és kezdj el imádkozni. Mózes 5. könyve idézett verse azt írja, az Ő vállai között fogunk nyugodni. Tudod, mi van a két válla között? A szíve! A béke, a meleg, a szeretet helye. Fel akar venni az ölébe, hogy nyugalmat és békét találj, amire akkora szükséged van.


Uram, néha rettenetesen fáj a veszteség, máskor azzal fenyeget, hogy elborít, alig kapok tőle levegőt. Szeretnék felmászni az öledbe, a szívedre borulni, hogy megnyugodjam Nálad. Jézus nevében, Ámen.

 

Encouragement for today, 2010.05.19. Lynn Cowell, www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest

2016. május 14., szombat

Add át a gondjaidat

„Az én Istenem kielégíti majd minden szükségteket gazdagsága szerint dicsőséggel Krisztus Jézusban.” 

Fil 4:19

Isten biztosan előre látta azokat az eseményeket gyermekei életében, amelyek miatt ők majd aggodalmaskodni fognak. A legérettebb keresztények is gyakran eltúlozzák, és szorongva nyögnek gondjaik terhe alatt. Aggódunk a személyes dolgaink, a családi problémák, anyagi gondjaink miatt, szorongással töltenek el múltbeli és eljövendő történések.

Péter apostol komoly tehernek látta ezt az aggódást, és bölcs tanáccsal látott el minket a kezeléséhez. Péter tanácsa, hogy vessük minden gondunkat Istenre. Bízzuk Isten bölcs és irgalmas gondviselésére problémáinkat, amelyek lekötik figyelmünket, nyomasztanak, megsebzik testünket-lelkünket. Megteheted, mert „Ő gondot visel rád” (1 Pét 5:7). Hát nem lenyűgöző? Nem kell magunkkal cipelnünk gondjaink terhét. Neked se, meg nekem se. Isten ki akar szabadítani a gondok súlya alól, és át akarja venni őket.

Ez nagyon jól hangzik. Nekem nem esik nehezemre Istennek átadni a gondjaimat. Először úgy érzem, megkönnyebbülök. Mindaddig, míg azt nem tapasztalom, hogy Isten nem úgy válaszol, ahogy én elképzeltem. Olyankor aztán nehezemre esik, hogy vissza ne vegyem a terhet.

Miután elvesztettem a férjemet, sokat fájt a gyomrom. A testem így reagált a stresszre. Úgy gondoltam, ha átadom Istennek a gondjaimat, és megkérem, hogy Ő vigye tovább, majd szépen elmúlnak a gyomorproblémáim. Azt reméltem, hogy nem kell többet a méregdrága terápiára járnom hetente. De mindez nem így történt. Továbbra is fájt a gyomrom, ami azt jelezte, hogy tovább kell járnom a tanácsadásra. Abban is bíztam, hátha a terapeuta csökkenti a tartozásomat, ehelyett emelte a tarifát.

Mi értelme volt átadnom Istennek a gondjaimat, ha nem változik semmi? – töprengtem.

Jegyezzük meg: amikor te vagy én átadjuk Istennek a gondjainkat, az jár a fejünkben, hogy az Ő felelőssége, hogy törődjék velünk. Elfelejtjük, hogy Isten nagy vásznon fest. Ő látja az egész képet. Mi csak azt, hogy mi történik velünk ott és akkor. Ez az oka, hogy Isten hagyja, hogy bizonyos történések megessenek velünk – jó dolgok és rossz dolgok, olyanok, amelyeknek látjuk az értelmét, és olyanok, amelyeknek nem.

Valamit, amit mi ketten fájdalmasnak, rombolónak élünk meg, Isten jóra használja az életünkben – építi általa a szentséget viselkedésünkben, jellemünkben. Semmit nem enged meg, amit előzőleg át nem szűrt védelme hálóján.

A legnagyobb rossz, ami történhetne velünk, ha Isten olyannak hagyná meg a jellemünket, amilyen akkor volt, amikor Rátaláltunk. A nehéz időszakokban erre az ígéretre számíthatunk: „Mindenfelől szorongatnak minket, de agyon nem nyomnak; bizonytalanságban vagyunk, de nem esünk kétségbe; üldözést szenvedünk, de elhagyatottak nem vagyunk; földre terítenek, de el nem veszünk” (2Kor 4:8-9). Isten nem fogja megengedni, hogy nehézségeink tönkretegyenek. Lehet, hogy önmagukban tragikusak, de Isten jóra fogja használni őket.

Igen, te is, én is Istenre bízhatjuk a gondjainkat, mert az Ő felelőssége, hogy vigyázzon ránk. Ha átadjuk életünket, hogy helyezze be azt a nagy képbe, amit alkot, a súly felemelkedik lelkünkről, és a béke elmossa szorongásunkat.

Istenem, ha nehéz idők jönnek, nem fogok félni. Hiszek szerető gondviselésedben, abban, hogy törődsz velem és a családommal. Vedd át, Uram, a terhet, és tölts békét a szorongás helyére a lelkemben. Jézus nevében, Ámen.




Encouragement for today, 2010.06.11. Micca Monda Campbell, www.proverbs31.org, fordítás: www. eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest

2016. május 13., péntek

Zsákutca vagy késleltetés?



„A nép látta, hogy Mózes késik lejönni a hegyről, azért összegyűlt Áron körül és követelőzött: ’Készíts nekünk isteneket, akik előttünk járnak. Nem tudjuk, mi történt azzal a Mózessel, aki kihozott bennünket Egyiptomból.’” (Kiv 32,1)

Megtörtént-e már veled, hogy elindultál hitben egy úton, azt hitted, ez Isten akarata, aztán nemsokára tépelődni kezdtél, vajon jól értelmezted-e, amit mondott neked?
Tudom, milyen ez.

Éveken keresztül úgy gondoltam, hogy az írói hivatás számomra zsákutca. Egyik elutasító levelet a másik után kaptam a kiadóktól, ahova jelentkeztem az írásaimmal. Nagyon elkeseredtem. Kezdtem biztosra venni, hogy rosszul értettem Isten akaratát, amikor azt hittem, ő keltette az írói szenvedélyt a lelkemben.
Nem vettem észre, hogy összekeverem a késleltetést a leállítással. Szerintem nagyon sokszor megesik ez velünk. Pontot rakunk életünk egy szakaszára, ahova három pont illenék.

Vannak szünetjelző, és vannak mondatzáró írásjelek. Utóbbiak a pont, a kérdőjel és a felkiáltójel.
De nemcsak ezeket lehet kirakni egy szakasz végére, sokkal több lehetőségünk van: rakhatunk vesszőt, pontosvesszőt, kettőspontot, három pontot, vagy a kedvencemet, amivel megőrjítem a szerkesztőket - gondolatjelet.

Mi köze mindennek a Biblia igazságához?

Ha lezárásnak értelmezzük a késleltetést, komoly bajba kerülhetünk. Mekkora zűrt okozott magának Izrael népe, mikor arra várakozott, hogy Mózes lejöjjön a hegyről, ahol Istennel találkozott! Ezt olvassuk a Kiv 32,1-ben: „A nép látta, hogy Mózes késik lejönni a hegyről, azért összegyűlt Áron körül és követelőzött: ’Készíts nekünk isteneket, akik előttünk járnak. Nem tudjuk, mi történt azzal a Mózessel, aki kihozott bennünket Egyiptomból’”. „Azzal a Mózessel” az történt, hogy Isten átadta neki a Tízparancsolatot. Nemde elég fontos „szünet”... De mert a nép nem értette a késleltetést, úgy gondolta, nem bízhat Istenben. 

Saját kezükbe ragadták hát a dolgokat, rávették Áront, hogy bálványt készítsen nekik, mert ez kellett ahhoz, hogy megnyugodjanak, és jól érezzék magukat. Amit megoldásnak hittek, csak tetézte a bajt. Többe került nekik, mint amit valaha is gondoltak volna. Minden összeomlott. Ellenségeik gúnyolódásának céltáblája lettek. Sokan életüket vesztették, több mint háromezren. És pestisjárvány tört ki köztük további szenvedéseket okozva.

Mindezt elkerülhették volna, meg azt is, hogy Mózes eszeveszett dühében széttörje a kőtáblákat, amiket Isten maga vésett számukra. Csak annyi kellett volna, hogy egy kicsit tovább várakozzanak Mózes visszatértére.

Akkor, barátnőm, amikor valami késik az életünkben, a köztes idő minden percét szánjuk arra, hogy Isten működésének jeleit lessük. Már az, hogy fel ébredtünk, és lélegzünk, az Ő jóságának bizonyítéka. Figyeljünk hát, vegyük számba mindezeket, és ne feledjük, hogy Isten hallgatása életünk egy területén nem jelenti azt, hogy minden területen hallgat.

Keressünk most egy olyan szeletet az életünkben, ahol már régóta hasztalan várunk valami változásra. Határozzuk el, hogy nem fogjuk zsákutcának tekinteni azt, ami talán csak halasztást jelent.

Mondjuk ki hangosan: „Nem fogok Isten előtt járni. Nem fogom manipulálni, nem fogok erőltetett megoldásokat keresni. Nem adom fel, míg igazolást nem kapok Istentől, hogy azt kell tennem. Továbbra is lesem Isten működését, bizalommal várom, hogy tökéletes tervét kibontakoztassa a maga tökéletes módján és idejében. Ha pedig igazolni fogja, hogy ez egy zsákutca, akkor azért fogom dicsőíteni.”

Ami íróvá válásom halogatását illeti, visszanézve látom, hogy Isten arra használta azt az időszakot, hogy beérjek, hogy jellemem hozzáfejlődjön a hivatásomhoz. Hálás vagyok ezért.

Bízzunk hát Benne. És higgyük, hogy a halasztásnak fontos oka és célja van. 

Mennyei Atyám, bevallom, sokszor vélem zsákutcának, ha valamire várnom kell. Tudatosítsd bennem hogy az én gondolataim nem a Te gondolataid, az én utaim nem a te utaid. Segíts, hogy ne akarjak előtted járni ahelyett, hogy mindenben akaratodat keresném. Bízom benne, hogy terved és időzítésed mindig tökéletes. Jézus nevében, Ámen.

Lysa TerKeurst: Is This a Delay or a Dead End?,Encouragement for today, 2016.05.03.,www.proverbs31.org,forditás:eszmélkedesek.blogspot,kép:pinterest.com

2016. május 12., csütörtök

Ideje elmondani valakinek



„Én ültettem, Apolló öntözte, de a növekedést az Isten adta. Nem számít sem az, aki ültet, sem az, aki öntöz, hanem csak a növekedést adó Isten.” 1Kor 3,6-7


 



 Tizennégy éves voltam, mikor becsengettek hozzánk.
Iskolatársaim voltak, ezért anyu beengedte őket. Benyomultak a szobámba, ott álltak zavartan, mögöttük az ifjúsági lelkésszel. Egyikük megszólalt, és hívott engem a gyülekezetbe. Egy másikuk, mialatt egyik lábáról a másikra állt, megkérdezte, beszélhet-e nekem Jézusról. Nem akartam meghallgatni. Dühös voltam Istenre, ha egyáltalán létezett. Nem a gyülekezetben nőttem fel, nem sokat tudtam a Bibliáról. Azt viszont tudtam, hogy az élet nehéz, és nem akartam, hogy kioktassanak.
Köszönöm szépen, arra van az ajtó.
El tudom képzelni, mi történt ez után. Egy kis csapat tinédzser megy lefelé az utcánkon, és nem értik, mi történt.
Sajnálom. Tényleg.
Akárhol vagytok, szeretném nektek megköszönni, hogy próbálkoztatok. Nem tudom, miért választottatok épp engem, de jól esik rágondolni, hogy nekem akartatok beszélni Jézusról.
Akkor nem találtatok termékeny talajra, de egy apró magot mégis elvetettetek.
Jézus szeretete mégis gyökeret vert a szívemben, és nem csak engem változtatott meg, hanem nemzedékeket utánam. Szeretném, ha tudnátok, hogy abból a dühös lányból jámbor felnőtt nő lett, akinek legnagyobb vágya és öröme, hogy Jézusról beszélhet másoknak.
Mai igeszakaszunkban Pál és Apolló hűségesen veti a tanítás magját egy új gyülekezeti testbe. Hogy új még, onnan láthatjuk, hogy azon tanakodnak, ki a jelentősebb személyiség, Pál-e vagy Apolló.
Pál elterelte magáról a figyelmüket egy egyszerű igazsággal: Jézusról tanítani nem azt jelenti, hogy valakiről beszélünk másoknak. Nem ismeretközlést jelent. De még csak a sikerhez vagy kudarchoz sincs köze.
Azt jelenti, hogy hűségesen vetjük a magot, megöntözzük, és hagyjuk, hogy Isten felnövessze.
Ha valaki látta volna azt a jelenetet a fiatalokkal a szobámban, azt gondolhatná, hogy szavaiknak nem volt hatásuk. Én viszont valamikor majd a Mennyben köszönetet akarok mondani nekik. Minden egyes ember, őket is beleértve, aki bátran megosztotta velem az igazságot, a hit egy magját ültette el a lelkemben. Mint Apolló és Pál. Egyik vetett, a másik öntözött.
És aztán, éppen a kellő időben, a mag kicsírázott, és áttörte dühös szívem megkérgesedett talaját.
Hogy miért mondom ezt el neked?
Talán van valaki, akinek már régóta úgy érzed, hogy beszélned kellene Jézusról. Halogatod, mert nem tudod, hogyan mondjad, vagy félsz a kudarctól. Talán már átéltél valami hasonlót, ahogyan én reagáltam az iskolatársaimra annak idején, és kétszer is meggondolod, mielőtt újra próbálkoznál.
Szeretném, ha tudnál valamit.
Ha túllépsz a félelmeiden, és elmondod valakinek, mennyire szereti őt Jézus, lehet, hogy ott és akkor ezt kell hallaniuk, még akkor is, ha ők nem tudják ezt.
Szeretnék ott lenni az első sorban, mikor azok a fiatalok megtudják a Mennyben, hogy fáradozásuk nem volt hiábavaló. Átölelem majd őket, és megköszönöm. De más magvetők is lesznek még ott, akiknek köszönetet akarok mondani, mert ők együtt járultak hozzá a változáshoz.
Ők vetettek. Mások öntöztek. Isten felnövesztett engem.
Ha érzed Isten késztetését, hogy beszélj valakinek Jézusról, ne szalaszd el az alkalmat. Talán van valaki az utadon – egy asszony, egy lány, egy barát, valaki, akit szeretsz –, aki nem tudja, hogy szereti Jézus, és hogy az Ő szeretete örökre meg tud változtatni minket.

Uram, köszönöm a lehetőséget, hogy magot vethetek, öntözhetem, vagy talán még annak is tanúja lehetek, ahogy szárba szökken a hit, és felnövekszik valaki életében. Vezess. Irányíts. Mutasd meg, mit mondjak, és mikor mondjam. Jézus nevében, Ámen.
 




 forrás:Suzie Eller: It’s Time to Tell Someone Encouragement for today, 2015.04.08. www.proverbs31.org fordítás:eszmelkedesek.blogspot.hu fotó:pinterest.com

2016. május 11., szerda

Tudom, mit kéne tennem, de…

„Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak.” Jak 4,17


Olyan nap volt, mint a többi, mikor a barátnőm egy csomót tapintott ki a lábában. Semmiség, nem foglalkozott vele. Egy héttel később a csomó jóval nagyobb volt. Most már komolyan vette, elment az orvoshoz, és a tesztek igazolták a ki nem mondott feltevést: rák.
A következő öt évben barátai imádsággal és gyakorlati gondoskodással vették körül. Egy darabig én is besegítettem. Aztán jött egy zűrösebb időszak, állandó elfoglaltság a család és a munkahely ügyeivel, s hónapokig hanyagoltam a barátnőmet.
Néha eszembe jutott, elgondolkoztam, hogyan tudnék örömöt okozni neki. Tudom, hogy a családja szereti a browny-t, majd sütök nekik egy adagot. Biztos örülne, ha körülnéznénk együtt a bevásárlóközpontban. Felvidíthatnám egy mókás képeslappal.
A jó szándék elillant, helyébe tolakodott az ésszerűség, a mérlegelés, a magyarázkodás.
Egyik reggel a Jakab 4,17 került elém. Mintha Isten egy szövegkiemelő filcet végighúzott volna a szavakon, s a lapszélre a barátnőm nevét jegyezte volna fel.
„Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak.”
Azonnal félbehagytam az olvasást, s odafutottam a géphez. Viharos sebességgel írtam egy bocsánatkérő levelet, amiért elhanyagoltam, s megkérdeztem, vihetnék-e neki ebédet valamelyik nap. Megállapodtunk az időpontban, s nagyon szép délutánt töltöttünk együtt beszélgetve, imádkozva.
Hála Neki, Isten noszogatott aznap a jóra. De összefacsarodik a szívem, ha arra gondolok, hányszor nem törődtem az ilyen nógatásokkal. Olyan könnyű kifogást találni, hogy miért nem teszünk meg valamit. Mint a gaz, ütik fel fejüket gondolataink között a mentségek. Pedig mai igénk egyértelművé teszi, hogy mit kockáztatunk. Nem olyan ez, mint ha elfelejtünk tejet venni. Ha Isten valami jótettre szólít, és mi mégsem tesszük meg – az bizony bűn.
Rájöttem, hogy amikor Isten valami jóra noszogat, szerepet ad nekem nagyobb terve végrehajtásában. Mikor arra kér, törődjek valakivel, az olyan, mintha Isten egy hatalmas, gyönyörű puzzle-ba illesztene engem, amit csak Ő ismer. Szüksége van rám, hogy meghallgassam útmutatását, és engedelmeskedjem. Nem azt várja, hogy megkérdőjelezzem, hogy mentegetőzzem, hogy félretoljam.
Őszinte leszek. Néha túlságosan rám nehezednek mások szükségletei. Anélkül, hogy akarnám, közömbössé válok a hozzám legközelebb állókkal is. De Isten figyelmeztet, nem kell mindent nekem megoldanom, csak azt tegyem meg, ami az én részem, amit Ő megmutat nekem. Néha az a dolgom, hogy ebédet vigyek a barátnőmnek. Máskor a feladatom nagyobb területet fed le az egészből.
Vajon mi lenne, ha mindig engedelmeskednék? És nem csak én. Mi lenne, ha mindenki bólintana, mikor Isten a fülébe súgja: „Légy szíves…”. Ha ahelyett, hogy kifogásokat keresek, s megmagyarázom magamnak, miért nem számít az a kevés, amit én tehetek, bíznék Isten nagyobb tervében, s egyszerűen engedelmeskednék.
Magammal kezdem. Ma. Azzal a jóval, amit már tudok, hogy meg kell tennem. Nincs több „de”.

Uram, köszönöm, hogy sosem feded el előlem a jót, amit tehetek. Bocsásd meg, hogy ezt eddig lekicsinyelltem, vagy mentséget kerestem, miért nem teszem meg, amit megtehetnék. Mindenben Téged szeretnélek visszatükrözni. Segíts, hogy végigvigyem azt, amiről tudom, hogy meg kell tennem. Jézus nevében, Ámen.

(Encouragement for today, 2012.03.23., Glynnis Whitwer, www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest.com)