Labels

7 napos diéta (9) A hét fényképe (17) A hét idézete (20) A múlt feldolgozása (3) A szeretet mint életforma (2) adakozás (2) Advent 2013 (30) Advent 2014 (44) Advent 2015 (11) Advent 2016 (13) Advent2015 (1) aggodalom (1) Aggódás (18) ajándék (11) Alapítvány (4) alázatosság (3) alkalmatlanság (1) Anyák napja (2) Anyáknapja (6) átadás (9) barátság (13) bátorítás (27) bátorság (3) Békesség (20) belső békesség (8) belső viharok (15) beszéd (5) Biblia olvasás (9) Bizalom (51) bizonyosság (1) bizonyságtétel (11) biztatás (1) böjt (1) bölcsesség (14) Bűnbocsánat (5) céltudatos élet (4) család (3) csalódások (4) Csendes percek (1809) csüggedés (11) Depresszió (11) dicsőítés (19) Döntések (10) Egy misszionárius naplójából (14) egyedül (2) együttérzés (10) elengedés (1) életöröm (6) elfogadás (9) Elgondolkodtató történetek (16) előítélet (2) Emberekről van szó (14) Emlékezés (2) engedelmesség (6) erő (10) fájdalom (8) fáradtság (4) feladat (10) félelem (8) feltámadás (3) feltöltődés (7) Filmajánló (4) fogadalmak (1) Főoldal (152) Galéria (39) gondolataink irányítása (4) Gondolatok (40) gondoskodás (1) gondviselés (13) gyász (1) gyengeségek (2) Gyermeknevelés (17) Gyógyulás (8) győzelem (4) hála (7) hálaadás (7) harag (1) harc (5) házasság (23) hit (37) hozzáállás (3) Húsvét (3) hűség (8) identitásunk (6) időbeosztás (6) igazság (8) Igehirdetés (38) Igevers (4) Ima (37) imádság (12) Immánuel (1) irgalom (7) irigység (2) ismeretlen (1) Isten ajándéka (7) Isten ereje (5) Isten gondoskodása (6) Isten hűsége (26) Isten időzítése (2) Isten keresés (2) Isten követése (7) Isten munkálkodása (4) Isten neve (5) Isten szeretete (64) Isten terve (13) Isten tudja (1) Isten válasza (17) Isten védelme (18) Isten vezetése (43) Istenen lévő tekintet (3) Istennel töltött idő (13) Istentisztelet (1) jellem (2) jellemsség (1) Jézus a világ világossága (1) Jézus áldozata (12) Jézus barátsága (2) Jézus eljövetele (2) Jézus képviselése (2) Jézus követése (31) Jézus szeretete (5) jóság (2) jövő (1) kapcsolatok (23) karácsony (2) Kegyelem (23) keresés (1) kételkedés (6) kétségbeesés (1) kevélység (1) kiégés (1) kísértés (9) kitartás (10) konfliktusok kezelése (4) korlátaink (1) könyörgés (3) könyvajánló (1) Könyvklub Ezernyi ajándék (4) Könyvklub: A menedék (16) Krisztus követése (4) kritika (1) kudarc (1) küzdelem (11) lehetetlen (1) magány (7) magvetés (1) margóra (1) megbízatás (2) megbocsátás (8) megelégedettség (7) megismerés (6) Megpróbáltatás (23) megtèrès (3) megváltás (6) megváltást (1) mint Jézus (1) misszió (1) neheztelés (1) nyugalom (8) nyugtalanság (2) odafigyelés (3) odaszánás (2) olvasói gondolatok (18) otthon békéje (1) öltözet (2) önértékelés (29) önvizsgálat (12) örök élet (7) összetöretés (1) Pásztor (1) pihenés (3) prioritások (2) próba (2) Receptek (4) Remény (22) sóvárgás (5) stresszkezelés (3) szabadság (7) számadás (1) szavaink ereje (1) szégyen (1) szelídség (3) Szentlélek (4) szépség (4) szerelem (2) szeretet (32) szeretve élni (1) szolgálat (17) szünet (1) támogatás (1) teherhordozás (2) tiszta szív (1) tisztánlátás (4) törődés (2) túlhajszolt élet (2) türelem (8) új év (2) ünnep (6) valentin nap (1) változás (17) várakozás (12) vendégfogadás (2) Versek (38) veszteség (1) video (6) Vigasz (6)

2017. szeptember 21., csütörtök

Mikor úgy érzed, nem bírod a terhet

„Vesd az Úrra gondodat, s ő majd gondoskodik rólad; nem engedi soha, hogy ingadozzék az igaz.” Zsolt 55,23

Mikor két kislányt adoptáltunk Afrikából, tudtuk, nem lesz könnyű. De hogy mennyire nehéz, arról fogalmunk se volt.
Öttagú családunk (a férjem, három fiunk és én) tisztán hallottuk Isten szólítását. Legyen héttagú a családunk. Mikor pedig megláttuk a szemétkupacon álló két kis testvér képét, a szívünk jelezte, hogy ők a mi gyermekeink.
Túlcsorduló örömmel hoztuk haza őket új otthonukba, s ez az öröm el is tartott – úgy egy hétig.
És aztán jött a valóság.
A képen nem látszott, és az árvaházban sem tudták elmondani, hogy egyikük milyen sérüléseket hordoz magával élete első éveiből. Az elhanyagoltság és bántalmazás nagyon nehezen gyógyítható sebeket okozott.
Minden nap történt valami, amit nehezen viseltünk. Aztán a napokból évek lettek, és amiről azt hittük, idővel helyrejön, egyre romlott. Az életünk aknamezőre hasonlított, sosem lehetett tudni, mikor robban. És robbant. Nem is egyszer.
Tanácsadókkal próbálkoztunk, segítő központokba jártunk, de nem tudták kitapintani a mögöttes okokat, és kezdtem elveszíteni a reményt. Nem tudtam segíteni kislányomnak, és nem tudtam megvédeni a családomat. A bűntudat terhe ránk nehezedett a férjemmel. Valamit biztos elrontottunk, vagy eleve nem jól csináltunk. Hogyan kezeljük az erős érzelemkitöréseket?
Valóban túl nagy volt a teher.
Azelőtt sosem értettem, mit jelent saját erőnk végéhez érni. Viszonylag könnyű életem volt, megoldható gondokkal. De amivel akkor szembesültem, túlnőtt képességeimen. Nagyobb szükségem volt az Úr segítségére, mint bármikor.
Ekkor nyert új értelmet, más igék mellett, az 55. zsoltár 23. verse: „Vesd az Úrra gondodat, s ő majd gondoskodik rólad; nem engedi soha, hogy ingadozzék az igaz.”
Vagy átadom az Úrnak, vagy összeroskadok az adott szituáció terhe alatt. Az Úrtól való függés új szintjére emelt a kétségbeesés. Ha Ő nem tart meg, úgy éreztem, darabokra törik a szívem, és rettegtem, idővel milyen választ ad majd a testem az állandósult stresszre.
Nem történt villanásszerű átalakulás, de lassacskán kezdtem békére lelni. Sokat számított, hogy az Úr megmutatta, hogy amit kért tőlem, megtettem. A kislányunk gyógyítása már az Ő dolga volt. Mellette kell állnunk az útján, tőlünk telhetően bizonyítva, Isten mennyire szereti. Ez a tudat sokszor adott erőt a nehéz időkben.
A történetnek nincs még vége, most is tart. Barátaink néha megkérdik, mostani eszünkkel is az adoptálás mellett döntenénk-e. Azonnali igen a válasz két okból. Először, mert biztosan tudjuk, hogy Isten akaratát teljesítettük. Másodszor, mert menet közben több módon megtapasztaltuk Isten segítségét. Megtanultuk, hogy:
Isten megmutatkozik, mikor legnagyobb szükséged van rá.
A megtérésem utáni első időben sokszor hallottam tanúságtételeket csodákról, amikor a legnagyobb szükségben megmutatkozott Isten ereje. De úgy gondoltam, ez másokkal szokott megtörténni. Mindaddig így hittem, míg az én szükségem akkora, és a rám nehezedő teher oly nehéz nem lett, hogy egyedül már nem bírtam elhordozni.
Van úgy, hogy nem érzékeljük Isten segítségét, mert nincs szükségünk rá – legalábbis így gondoljuk. Mikor az életünk gyeplőjét biztos kézzel fogjuk, és saját erőnket elégnek érezzük. De ha szétesik a világunk, a nagy szükség felnyitja szemünket. A legsötétebb pillanatokban megtapasztaljuk Isten erejét, megérezzük jelenlétét, átéljük békéjét úgy, mint soha azelőtt. Velem is ez történt.
Ha úgy érzed, túl nagy a teher, mely rád nehezedik, ne csüggedj, van remény. Öntsd ki szívedet Mennyei Atyádnak, ne tarts vissza semmit. És ha csak picit is érzed a megkönnyebbülést, adj hálát Istennek hűségéért. Ő végig veled van, készen arra, hogy segítsen.





Uram, köszönöm, hogy mindig jelen vagy az életemben. Köszönöm Neked a nehéz időket is. Mikor benne voltam, talán nem ezt mondtam, de visszatekintve látom, hogy hűséges voltál (és vagy) a nagy szükségben. Segíts, hogy maradjak mindig szorosan melletted, és ne akarjak Tőled függetlenedve a magam erejére támaszkodni. Jézus nevében, Ámen.









Glynnis Whitwer: When Your Burden Feels Too Much to Bear, Encouragement for today, 2017.09.14., www.proverbs31.org, kép:pinterest, fordítás:eszmelkedesek.blogspot

2017. szeptember 20., szerda

Mitől jutok a mennybe?

„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Jn 3,16


Magányos volt, haldoklott, fájdalmai voltak. Családtagjai, barátai mind elmentek már. Megkérte a szeretetotthon alkalmazottait, hívjanak el hozzá valakit, aki imádkozna vele.
Ebédidő volt, mikor megszólalt a mobilom. Aki hívott, azt mondta, sürgős, menjek máris.
Nem ismertem személyesen az ágyon fekvő idős hölgyet. Még sosem találkoztunk, de ahogy ránéztem, felbugyogott a szívemben a szeretet. A szemébe néztem, de ő nem tudott visszanézni – vak volt. Megfogtam elgyengült kezét, és feltettem néhány kérdést. Aztán ő így szólt: „Haldoklom. Szeretném, ha imádkozna értem.”
„Mit szeretne, mit imádkozzam?” – kérdeztem. Vártam. Homályos kék szeme könnybe lábadt. Hallgatott. Én is hallgattam.
Miután egy darabig vártam, hogy a Szentlélek irányt mutasson, így szóltam hozzá: „Meséljen arról a napról, amikor elfogadta Jézust.” Nem mondott semmit. Tudtam, hogy csendben kell lennem, amíg átgondolja a kérdésemet. Végül így válaszolt: „Nem tudok mondani semmit. Kicsi koromban jártam templomba. Egész életemben jó ember voltam. De igazából nem ismertem Jézust.”
Világos volt, merre vezet Isten. Bertha tudta, hogy az, hogy valaki jó, nem ugyanaz, mint ha az Úrért él, és Neki engedelmeskedik. Meg kellett tennünk még egy lépést.
„Hiszi, hogy Jézus az Isten Fia?” – kérdeztem.
Bólintott, és ahogy kimondtam mai alapigénk szavait, a könnyek újra peregni kezdtek lefelé az arcán. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16).
Így folytattam: „Meghalt a kereszten a maga bűnei miatt, és feltámadt, hogy maga örökké Vele élhessen. Az örök élet ajándék; ingyen kapjuk. Isten nagyon szereti magát, Bertha! Azt akarja, hogy az egész örökkévalóságot együtt töltsék.”
Elmondtunk együtt egy egyszerű imádságot. Ő elfogadta Jézust Megváltójának, és kérte, hogy bocsássa meg a bűneit. Nem sokkal beszélgetésünk után Bertha meghalt. Nem volt alkalma több jócselekedetre. De nem is volt erre szüksége. Nem kellett ahhoz, hogy övé legyen Jézus ingyen ajándéka: a Vele töltött örök élet.
Nagyon sok alkalom adódik a jótettekre az év folyamán: meleg télikabátot adhatunk fázó gyermekeknek, takarókat vihetünk hajléktalanszállókra, tartós élelmiszert adományozhatunk. Mi el szoktunk hívni magunkhoz az ünnepekre olyanokat, akiknek nincs hol tölteniük az ünnepet. De tudom, hogy azzal, hogy betegeket látogatok, vagy időseket a szeretetotthonban, vagy asztalhoz ültetem a magányosokat (vagy bármilyen más jócselekedettel), nem biztosítom a helyemet a Mennyországban.
Mitől jutok a Mennybe? Isten egyszülött Fia, Jézus juttat el oda.
A legnagyobb ajándék a földön az, hogy hihetem, hogy születése, halála és feltámadása valóban megtörtént. Olyan drága ez az ajándék, hogy sosem tudnánk megvásárolni. Nem arról van szó, hogy mennyi jót tettünk, vagy mennyi rossznak álltunk ellen, hanem arról, hogy mit tett Jézus. Kétezer évvel ezelőtt feláldozta életét a kereszten, hogy mi élhessünk a halál után. Ez a legnagyobb ajándék az életünk folyamán, amit elfogadhatunk, mint Bertha!

Uram, köszönöm Neked ingyen ajándékodat, az örök életet. Születésed, halálod és feltámadásod minden idők legnagyobb ajándéka. Annyira hálás vagyok azért, hogy bárki, aki elfogad Téged, egykor Veled lesz a Mennyben. Jézus nevében, Ámen.


(Sharon Glasgow: What Gets Me into Heaven?, Encouragement for today, 2015.01.28., www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest)

2017. szeptember 19., kedd

Recept fáradtságra

"Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok"


(1 Péter 5:7)





Ez a vers visszhangzott bennem, miközben megpróbáltam átküzdeni tolószékemet egy csoportnyi agyi sérülést szenvedett ember között egy számukra fenntartott otthonban. Kerekem összeakadt egy fiú tolószékével, aki  túlméretezett székében ült, és eközben megpróbáltam egy szellemileg fogyatékos lány beszédére figyelni. Egy másik beteg a falnak támaszkodva sírdogált könyörögve, hogy vigyék vissza a szobájába.


Egy ápoló nagyon szerette volna, ha bemegyek a részlegébe egy mind a négy végtagjára mozgássérülttel beszélgetni. Mosolyogva bólintottam, és megpróbáltam a beszélő lányra figyelni. Hasztalanul. A falnál lévő férfi nyöszörgése összetörte a még meglévő figyelmemet.



Messze voltam az otthonomtól, és idegesített, hogy szponzoraim telezsúfolták a napomat teendőkkel. Egész nap úton voltam, egy rehabilitációs otthont látogattam meg, ahol sérültekkel foglalkozó lelkészeknek előadást tartottam, és a program teljesen kimerített. Szerettem volna kihagyni ezt az estét, távozni, és visszatérni a hotelba, mielőtt az étterem bezárt volna.


De meg kellett állnom. Emlékeznem kellett arra, hogy Jézus velem van, nyitja az utat a tolószékem előtt, és minden egyes sérült lakó mosolyában és arcában örömét leli. A lármában meghallottam az Ő szelíd, suttogó hangját, "Joni, gyere hozzám. Fáradt vagy és leterhelt. Engedd meg, hogy megnyugvást adhassak neked" Megálltam, és csendben imádkoztam, kérve Istent, hogy adjon számomra megnyugvást. Emlékeztetőként Péter első levelének az 5. fejezetéből a 7. verse volt szükségem.


Amikor fáradtság és aggodalom készül leterhelni, siess Jézus karjaiba helyezni gondjaidat. A Péter levelében megfogalmazott recept közel húsz évszázada íródott le, de azóta sem tudott senki ehhez fogható megoldást kitalálni!
 
Köszönöm, Uram, hogy hordozod terheimet a mai napon!








(Forrás:Joni and Friends Daily Devotionals,  http://www.joniandfriends.org/daily-devotional/ fotó:pinterest.com)

2017. szeptember 18., hétfő

Őrséget szám elé

„Állíts, Uram, őrséget szám elé, és védelmet ajkam kapujához!” Zsolt 141,3


Máig emlékszem, mikor tűnt fel nekem először a csukott ajkak ereje.
A kollégiumi szobámban ültünk a lányokkal, és beszélgetés közben felmerült valakinek a neve, akit mindnyájan ismertünk a főiskoláról. Egymás után mindenki kifejtette a véleményét erről a személyről.
Mindenki - kivéve a szobatársamat. Ő csak ült az ágyán, és nézett kifelé az ablakon. Még mikor egyik lány odaszólt, hogy ugye ő is így gondolja, akkor sem válaszolt semmit.
Végül valaki megkérdezte tőle, hogy egyáltalán figyel-e. Válaszát sosem felejtem el. „Persze, hogy figyelek. De nem hiszem, hogy van mit mondanom. Nem kellene így kibeszélnünk őt a háta mögött.”
Süket csend támadt. Jó lecke volt.
Szobatársam igazat mondott. Senki se szeretné, ha mások így beszélnének róla. Akkor mi miért tesszük olyan lelkesen? Hát igen, nincs hatékonyabb módja annak, hogy kimaradjunk a pletykálásból, mint ha nem nyitjuk ki a szánkat. És ha szeretnél még egy jó módszert, elmondom, én mit gyakorlok már néhány éve.
Ígérd meg, hogy nem szólsz, és ragaszkodj az ígéretedhez.
Évekkel ezelőtt felhívott valaki, megkérdezte, olvastam-e az aznapi újságot. Nem olvastam.
De nem is volt már szükség rá, mert az illető részletesen előadta nekem, mi történt kicsiny városunkban. Megkérdezte, ismerem-e azt, akiről szó van, akit épp letartóztattak felszínre került szörnyű tetteiért.
Igen, ismertem. Egyik családtagjával jó barátságban voltam. Belesajdult a szívem, ahogy elgondoltam, hogy szenvedhet most a barátnőm, akinek fogalma sem volt arról, ami a háttérben zajlott. Alig tettem le a kagylót, újra csörgött a mobilom. Hangüzenetek is jöttek, jelezve, hogy emailem érkezett.
Helytelen dolognak tartottam, hogy csámcsogjunk erről az esetről, ezért egyszerűen nem vettem fel a telefont, és nem nyitottam meg az emailjeimet, mert féltem, hogy mind ugyanarról fog szólni. Isten és a barátnőm iránti tiszteletből el akartam kerülni a pletykát. Ekkor úgy éreztem, mintha Isten megszólítana: „Komolyan így gondolod? Akkor mondd el neki.”
Így hát küldtem egy sms-t, amiben elmondtam a barátnőmnek, mennyire szeretem és együttérzek vele. El sem tudom képzelni, min megy keresztül. Végül hozzátettem: „Tudd, hogy senkivel nem fogok erről az egészről beszélni, csak Istennel és veled. Mondd meg, hogyan imádkozhatom érted. És ha szeretnél beszélgetni, vagy bármire szükséged van, hívj, vagy írj. Szeretünk téged.”
Szerettem volna – és nagy szükségem volt rá –, ha az Úr megerősítene, hogy vissza tudjam fogni a nyelvem, és ne járjon a szám arról, ami ebben a családban történt. A 141. zsoltár szerzőjének ugyanerre a segítségre volt szüksége, ahogy a 3. versben olvassuk: „Állíts, Uram, őrséget szám elé, és védelmet ajkam kapujához!”
Azzal, hogy felvettem a kapcsolatot a barátnőmmel, és ígéretet tettem neki, őrséget állítottam a szám elé. Valahányszor ingert éreztem rá, hogy megszólaljak, mindig sikerült visszatartanom magam. Nem tudtam megszegni az ígéretet, amit egy barátnak és Istennek tettem. Sorsfordítónak bizonyult az az ígéret. Megfogadtam, hogy nem pletykálok, és Istennek hála, meg is tudtam tartani.
Ha valaki felhozta a témát, nyíltan megmondtam, hogy megígértem a barátnőmnek, hogy Istenen és rajta kívül mással nem fogom ezt az ügyet megtárgyalni. Az ígéret erőt adott, hogy visszatartsam magam a pletykától, és mások is példát vettek róla.
Pletykaéhes társadalmunkban nem lesz könnyű távol tartanunk magunkat mások kibeszéléstől. De a zsoltárossal együtt kérhetjük Isten segítségét, tudva, hogy ő hűségesen őrt áll ajkunk kapujában.


Uram, add, hogy szavaim mindig méltók legyenek Hozzád. Állj őrt, kérlek a szám előtt, mikor olyasmit készülök mondani, ami sértő lehet Rád vagy valaki másra nézve. Jézus nevében, Ámen.

(Karen Ehman: How to Keep Your Lips Zipped, Encouragement for today, 2015.02.25., www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest)

2017. szeptember 17., vasárnap

Minden rendben lesz

Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg.


Ézsaiás könyvének 43. fejezetéből a 2. vers, a New Living Translation szerint így hangzik:


Amikor mély vizeken kelsz át és kemény próbákat kell megélned, veled leszek. Amikor a nehézségek hullámain jársz, nem fogsz elsüllyedni! Amikor az elnyomás tűzén mész át, nem fog megégetni az téged, a lángok nem fognak felemészteni.


Nagyon lelkes olvasó vagyok. Igazat megvallva, az olvasás az egyik legkedvesebb lehetőségem arra, hogy az élet kaotikus viharában egy kicsit megálljak. Nagyon szeretek könyvesboltokba betérni, különösen oda, ahol kényelmes fotelek vannak, ahol a vásárlók nyugodtan leülhetnek és olvasgathatnak.

Ilyenkor könnyen elfelejtkezem magamról és átadom magam az olvasás élvezetének. Épp ezt tettem, amikor egy ismerős hangra figyeltem fel. Felnézve egyik barátnőmet, Carolt pillantottam meg. Épp egy folytatásos regény újonnan megjelent következő kötetét kereste. Az eladó tüstént átadta a kívánt könyvet egy stócból, és folytatta munkáját. Figyeltem, amint Carol szélesen elmosolyodik amint átlapozza a könyvet. Ezután nem hittem a szememnek, Carol az utolsó oldalakhoz lapozott, majd elkezdett olvasni!

Itt volt az idő, hogy közbelépjek, amit gyorsan meg is tettem.

Visszatettem a könyvet a polcra, majd a barátnőm segítségére siettem. Intettem neki, hogy magamra vonjam a figyelmét, majd hozzá lépve átöleltem, és köszöntöttem: "De jó, hogy látlak, hogy vagy?" A következő néhány percben elmeséltük egymásnak, hogy éppen mi történik velünk.

Nem tudtam tovább magamba folytani a következő őszinte kérdést: " Te tényleg megveszed ezt a könyvet?" Nem értettem, miért jó egy folytatásos regényt megvásárolni, ha már úgyis ismerős a vége? Izgalomtól csillogó szemmel így szólt: "Hát persze, alig várom, hogy elolvassam. A vége fantasztikus!"

Azt még megértem, hogy a könyv megvétele előtt valaki beleolvas az első oldalakba, vagy átnézi a tartalomjegyzéket. Még azt is elfogadom, hogy egy-egy rövid bekezdést elolvas a vásárló, hogy tisztában legyen a történet alakulásával. De Carolt semmiképp sem értettem. "Be kell vallanom, hogy láttalak amint az utolsó oldalakat elolvastad. Mi a jó ebben? Nem veszi el az olvasás izgalmát?" - kérdeztem.
"Egyáltalán nem" - válaszota Carol. "Mielőtt megvásárolnék egy könyvet, mindig elolvasom a végét", magyarázta. "Sokkal rosszabb, mint gondoltam." estem kétségbeesésbe. Valószínű, a véleményem teljesen kitükröződött az arcomon, mert Carol elnevette magát, és így szólt: "Tudom nagyon furának tűnik, de tudnom kell, hogy minden jól végződik-e, mielőtt megvenném a könyvet".

Amint Carol szavain töprengtem, rájöttem, hogy nekünk, Isten gyermekeinek, hasonlóképpen kell tennünk. Egyszer Billy Graham mondta, hogy "Olvastam a Biblia utolsó lapját. Minden jól fog alakulni."

Ha csak arra figyelünk, amit látunk, megértünk, vagy meg tudunk magyarázni, akkor előbb-utóbb elkezdünk aggódni. A félelem és a kétségbeesés ismerős útitársaink lesznek, ha csak erre a romlott világra koncentrálva éljük meg mindennapjainkat. A mi egyedüli reménységünk Isten. Nem elegendő csak hallani Róla. Személyesen ismernünk is kell Őt, mert a Jézus Krisztusban megélt személyes kapcsolat által, bizonyosak lehetünk abban, hogy a világ bármit is dob elénk, a végén minden rendbe fog jönni.

Atyám, sokszor megkísértődöm, hogy az engem körülvevő dolgok miatt aggódjam. Világunk romokban hever. Bocsásd meg kérlek, hogy időnként Rajtad kívül mást helyezek figyelmem középpontjába. Köszönöm a Bibliát, mert ellát tanácsokkal, és erőt ad ahhoz, hogy a mindennapjaimat megéljem. Te vagy az egyedüli reményem. Segíts, hogy ne feledjem, Te vagy mindenek áldott irányítója. Ámen






(Forrás: October 31, 2013 Everything Will Be Okay, Mary Southerland)
Copyrighted by Girlfriends in God, Inc. 2013
Used with permission
www.girlfriendsingod.com

2017. szeptember 16., szombat

Semmi nem vész kárba

„Amikor jóllaktak, szólt tanítványainak: „Szedjétek össze a maradékot, nehogy kárba vesszen.”

Jn 6,12


Ahogy a fény megcsillant az ablakpárkányon álló kis díszes, zöld üvegcsén, eszembe jutott nagymamám. Az övé volt valamikor ez a kis üveg, édes illatú parfüm volt benne.


Nagymama házának alagsori része sok kincset rejtett, ezt a kis üveget is ott találtam kislánykoromban. Homályos szoba, tele polcokkal, a polcokon titkos csodák, olyanok, mint nagyapa fosszíliagyűjteménye vagy nagymama Avon parfümös üvegcséinek sora, amik közé az én kis zöld üvegem is tartozott. Voltak köztük magas üvegek és alacsonyak, díszes porcelántégelyek és csillogó üvegből készültek. A kedvencem egy porcelán volt, amire tizennyolcadik századi pompázatos ruhákba öltözött hölgyeket festettek.


Mindegyik tégely és üveg egyedi volt. Többségük tökéletes állapotban, de volt köztük csorba, kopottas is. Elképzelem nagymamát, ahogy gondosan kiválasztja az épp megfelelőt a katalógusból. Gyűjteménye emberekről és helyekről hordoz illatokat és emlékeket, édeseket és keserűeket.


Ezek az üvegek olyanok, mint életem eseményei. Vannak köztük boldog események, másokat meg átitat a fájdalom. Sok után maradt heg a lelkemen, de még több ahhoz segített, hogy jobbá legyek. Ahogy az üvegek, az életem eseményeinek gyűjteménye is szebb, ha együtt nézem őket, mint ha külön-külön.


Jó érzéssel tölt el, hogy Isten semmit sem pazarol el. Életünk minden darabkája, legyen bár törött, csorba vagy ép, Isten gyűjteményében megszépül és értelmet kap.


Gondoljunk az 5000 éhes ember megvendégelésének történetére a János 6. fejezetéből. Az emberek kitódultak a városból Jézushoz, hogy hallgassák tanítását, és lássák a gyógyításokat. Együtt voltak vacsoraidőben is. A tanítványok rákérdeztek, mi a terve Jézusnak az emberekkel, hogyan tudja megvendégelni őket, és Jézus csodát tesz: egy fiú kosarában lévő öt kenyérből és két halból jól lakatja az egész tömeget.


Mikor az étkezésnek vége volt, úgy tűnt, be is fejeződött az együttlét, de Jézus még valamit meg akart nekik tanítani. Utasította tanítványait: „Szedjétek össze a maradékot, nehogy kárba vesszen.” Jézus nem elégedett meg azzal, hogy mindenki evett eleget, minden morzsát össze akart szedetni.


Isten figyelmét semmi nem kerüli el. Minden számít. De nem is csak számít, hanem ha az Ő gyermeke vagy, azt ígéri neked, hogy életed minden darabkáját a javadra és a maga dicsőségére fogja fordítani.


Ezt olvassuk a Róm 8,28-ban: „Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott.” Azt mondja ez a vers, hogy Isten minden fájdalmunkat és örömünket, minden veszteségünket és nyereségünket, minden kudarcunkat és győzelmünket felhasznál. Semmi nem vész kárba.


A mai nap tartogathat nehézségeket – legyen az egy beteg gyermek, egy morcos főnök, egy barát, aki nem hajlandó megbocsátani. Vagy várhatnak jó dolgok – egy új szerelem, egy jó kis beszélgetés valakivel, egy hozzánk dörgölőző házi kedvenc. Bárhogy alakul is a napunk, tudhatjuk, hogy Isten összegyűjti életünk minden darabkáját, és valami sokkal szebbet alkot belőle, mint amit mi elképzelünk.


Istenem, bízom Benned életem minden eseményével, minden percével kapcsolatban. Mutasd meg, kérlek, ha csak egy-egy pillanatra is, milyen gyönyörűvé alkotod magadnak az életemet. Hiszem, hogy semmit nem pazarolsz el, semmi nem vész kárba. Jézus nevében, Ámen.






(Forrás: Amy Carroll: Nothing Wasted, Encouragement for today, 2013.03.26. www.proverbs31.org/devotions, fordítás: www.eszmelkedesek.blogspot.hu)

2017. szeptember 15., péntek

Tarts szünetet

„Jöjjetek velem csak ti magatok egy lakatlan helyre, és pihenjetek meg egy kissé.” Mk 6,31

Az ifjabbik Ernie Johnson ért a baseballhoz. Az apja három évtizeden át közvetítette az atlantai Milwaukee Bátrak csapatának nagy liga-mérkőzéseit. Az elmúlt negyedszázadban, mióta Ernie örökölte a mikrofont, hatféle sportágban küldött beszámolókat három kontinensről, megszólaltatva győzteseket és kiesetteket, körmüket rágó vagy ujjongó szurkolókat. Egy meccs mégis kiemelkedik a többi közül. Nem azok miatt, akik játszottak, hanem azokért, akik abbahagyták a játékot. A 9 éves ifjú Ernie lelkiismeretes shortstop játékos volt. Az ellenfél egyik ütője olyat lőtt, hogy a labda átrepült a kerítésen. Ketten a külső játéktérről azonnal nekilendültek, és átmásztak a kerítésen a labda után, hogy folytatódhasson a játék. (Egyértelműen szűkös költségvetésből tartotta fenn magát a liga.)
A két csapat várta, hogy a külsősök visszatérjenek. Vártak és vártak, de senki nem jött. Egy idő múlva az érintett játékvezetők odasiettek a kerítéshez, és felmásztak, hogy megnézzék, mi történt. Ernie és más kíváncsi játékosok, követték a példájukat. Mit látnak? A két eltűnt játékos ott áll pár méterre a kerítés túloldalától, kesztyűik a földön, a megkerült labda a lábuk előtt, arcukon mosoly és szétkenődött szeder.
A két játékos kilépett a játékból.
Te mikor tettél ilyet utoljára? Mindenkinek szüksége van feltöltődésre. Arról nem is beszélve, hogy ki ne örülne pár szem szedernek? Autót és üzletet vezetsz, gépeket, szervezeteket, családot irányítasz, projekteket és költségvetéseket tervezel és tartasz mozgásban. Állandó rohanás az életed.
Jézus megért téged. Ő is mozgalmas életet élt. Az emberek végeláthatatlan sorban álltak előtte igényeikkel. De értett hozzá, hogyan lehet félreállni, kiszállni egy időre a játékból.
Miután sikeresen ellenállt a Sátán kísértésének a pusztában, és kibírta földijei kemény elutasítását, Jézus Kapernaumba ment, ahol az emberek tárt karokkal fogadták.
Elámultak tanításán (Lk 4,31).
Tetteinek híre szétterjedt az egész vidéken (Lk 4,37).
Az emberek az egész városból sorra vitték hozzá a betegeiket. Bármilyen bajuk volt, Jézus kezének érintése meggyógyította őket (u.o. 40).
Kívánhatott Krisztus ennél többet? Elbűvölt tömegek, frissen gyógyult hívők, emberek ezrei, akik követni akarták, ahova megy. Ezért hát Jézus –
Elindított egy mozgalmat?
Összeállított egy igazgatóságot?
Politikai akciókra mozgósította a társadalmat?
Nem. A PR szakértőket semmibe véve hátat fordított a tömegnek, elment tőlük egy vadrezervátumba, egy rejtett barlangba, egy üresen álló épületbe – „egy lakatlan helyre”.
A 42. versben magyarázatot találunk tettére: a tömeg vissza akarta tartani, „tartóztatták, hogy ne menjen el tőlük”.
Máskor is előfordult, hogy visszautasította a tömeget. „Amikor Jézus meglátta maga körül a sokaságot, úgy rendelkezett, hogy keljenek át a túlsó partra” (Mt 8,18). Mikor a jelenlévő sokaság kineveti magabiztosságát, hogy fel tudja támasztani a halott lánykát, Jézus kiutasította őket a házból. „Amikor aztán kiküldték onnan a sokaságot, bement, megfogta a leányka kezét, mire az felébredt” (Mt 9,25).
Egész napi tanítás végén „Jézus elbocsátotta a sokaságot, és bement a házba” (Mt 13,36).
Mintegy húszezres rajongói tábort küldött el egy másik alkalommal, a kenyérszaporítás után. „Ezek után elbocsátotta a sokaságot” (Mt 15,39).
Krisztus újra meg újra elmenekül a tömeg zsivajától, hogy meghallhassa Isten hangját.
Ellenállt az emberek okozta áramlásnak azzal, hogy küldetése sziklájához rögzítette hajóját: arra használta egyediségét, hogy Isten ügyét („az Ország építését”) minél több helyszínen előbbre vigye („A többi városban is hirdetnem kell Isten országának evangéliumát, mert ezért küldettem” Lk 4,43).
Ugye örülünk, hogy ezt tette? Képzeljük el, hogy engedett volna a nyomásnak, és tábort üt Kapernaumban, így gondolkodván: „Igaz, hogy azt hittem, küldetésem az egész világnak szól és a kereszt a sorsom, de az egész város azt kéri, maradjak Kapernaumban. Ennyi ember csak nem tévedhet?”
De igen, tévedhet. Dacolva a tömegakarattal Jézus hátat fordított a kapernaumi lelkipásztorkodásnak, és Isten akaratát követte. Ezzel egy csomó beteget gyógyítatlanul, összezavarodott embereket sötétségben hagyott. Nemet mondott a jóra, hogy igent mondhasson a helyesre: egyedülálló küldetésére.
Senkinek sem lenne könnyű ez a döntés.
Isten talán azt akarja, hogy hagyd el Kapernaumodat, de te maradsz. Vagy azt akarja, hogy maradj, de te elmész. Hogyan másként tudnád meg, mi a helyes, ha nem úgy, hogy elcsitítod a tömegzajt, és követed Jézust egy lakatlan helyre?
A „lakatlan” nem föltétlen jelent elhagyott helyet, csak csendeset. Egy olyan helyet, ahova, mint Jézus, eltávozol. „Napkeltekor pedig elindult, és kiment…”. Az „elindult” szándékot, döntést feltételez Jézus részéről. „El kell vonulnom. Gondolkodni. Töprengeni. Újra kijelölni az utamat.” Eldöntötte az időpontot, kiválasztotta a helyet. Nagy elhatározással megnyomta a szünetgombot az életén.
A Sátán taximétert ültet az agyunkba. Halljuk a szakadatlan tiktakolást, ami egyfolytában sürget: siess, siess, siess, az idő pénz… aminek eredménye az a bömbölő zűrzavar, amit emberiségnek* nevezünk.
Jézus szemben áll az árral, és szavai ellene szegülnek a versenytempónak: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek” (Mt 11,28). Kövessük Jézus példáját, aki gyakran „visszavonult a pusztába, és imádkozott” (Lk 5,16). Isten is megpihent hatnapi munka után, és a világ nem dőlt össze. Miért gondoljuk, hogy ez megtörténik, ha mi megállunk? (Vagy épp attól félünk, hogy nélkülünk is minden megy tovább?)
Kövesd Jézust a pusztába. Ezer és egy hang fogja rikácsoló majomhangon üvölteni, hogy ne tedd. Ne törődj velük. Járj Jézus nyomában. Tedd félre a te munkádat, és gondolkozz el az Övén. Fogadd el Teremtőd meghívását: „Jöjjetek velem csak ti magatok egy lakatlan helyre, és pihenjetek meg egy kissé” (Mk 6,31). S mialatt ott vagytok, szedjetek pár szem szedret.




Upwords with Max Lucado 2010. nov. 5., www.crosswalk.com, kép:pinterest, fordítás:eszmelkedesek.blogspot

2017. szeptember 14., csütörtök

Visszatértem...


A legjobb haditerv

„Amikor Józsué Jerikó közelében tartózkodott, fölemelte szemét és látott egy embert: előtte állt, s kivont kard volt a kezében. Józsué odament hozzá és megkérdezte tőle: ’Hozzánk tartozol vagy ellenségeinkhez?’” Józs 5,13

Mind voltunk már ilyen helyzetben. Ott állunk az elénk tornyosuló nehézségek mozdulatlan fala előtt, s elkerülhetetlen vereségről suttog a fülünkbe a félelem.
Ezért is vagyok annyira hálás Isten igéjének. A Biblia lapjain újra meg újra elénk kerülnek történetek emberekről, akiknek példája segíthet küzdelmeinkben. Akik tudják, mit jelent Az Úrra tekinteni, és Rá bízni magunkat.

Például Józsué. Ha volt valaha kétségbeejtő helyzet, az övé az volt Jerikó falai előtt.
Egyrészt bevehetetlennek látszottak a falak, másrészt Izrael seregének nem voltak megfelelő fegyverei egy ilyen erődítménnyel védett város bevételéhez. Nyilakkal és lándzsákkal nem lehet bezúzni a falakat. Az ehhez szükséges faltörő kosok, katapultok nem szerepeltek arzenáljukban.
De már nem fordulhattak vissza, túl messzire mentek. A nép pedig arra számított, hogy Józsué bevezeti őket az Isten ígérte földre.

E hatalmas nyomás alatt állt Józsué, mikor megjelent előtte egy férfi kivont karddal. A szövegből kiderül, hogy nem egyszerű emberről van szó, ő az Úr seregének parancsnoka. Isten jelenléte emberi formában. Nem mindennapi jelenet. Hihetetlen találkozás.
Látva, hogy a férfi harcra készen áll, Józsué megkérdezi: „Hozzánk tartozol, vagy ellenségeinkhez?” (Józs 5,13b).

A nyílt kérdésben, mely bepillantást enged Józsué gondolatvilágába, tétovázást érzünk, mintha megerősítést szeretne. Nagyon őszinte a kérdés, és kiérzem belőle, hogy Józsuéból hiányzik a teljes önbizalom és bizonyosság. Különben nem tette volna fel ezt a kérdést.

Azt várnánk, hogy Isten jelenléte megnyugtatja Józsuét, és valami ilyesmit válaszol: „Veletek vagyok, Józsué, a ti oldalatokon állok!”

De nem ez történik.

A kérdésre, hogy „Hozzánk tartozol, vagy ellenségeinkhez?”, Isten jelenlétének válasza: „Egyikhez sem, én az Úr seregének vagyok a vezére, most érkeztem…” (Józs 5,14a). Józsué hódolattal és alázattal földre borult előtte, majd megkérdezte, milyen üzenetet küldött az Úr az ő szolgájának (Józs 5,14b).

Vajon milyen üzenetre számít? Talán stratégiai és taktikai tanácsokra. De részletes haditerv helyett az üzenet imádásra szólítja fel Józsuét: vesse le saruit, mert a föld, ahol áll, szent hely (Józs 5,15).
Felhívja ez a mondat Józsuét, hogy dicsőítse Azt, aki elég hatalmas ahhoz, hogy eldöntse a közelgő csata kimenetelét, és szereti annyira, hogy elcsitítsa a Józsué lelkében kavargó kételyt, félelmet, bizonytalanságot.

Míg nézem, ahogy Józsué leveszi saruját, rájövök, nekem mi a feladatom az elém tornyosuló nehézségek fala előtt: kevesebb aggódás, több dicsőítés…

Mikor kétségbeesetten lesem, hogy Isten közölje a részleteket…
Mikor arra vágyok, hogy bár egy aprócska bepillantást engedne a terveibe…
Mikor elbizonytalanodom, hogy vajon velem van-e, vagy ellenem…

Álljak meg, emeljem fel a tekintetemet Rá, aki félelmeimben is találkozni akar velem, és dicsőítsem Őt. Az imádás nemcsak arra való, hogy Őt dicsőítse, hanem hogy engem megváltoztasson.

Talán nem a dicsőítés az első dolog, ami eszünkbe jut, mikor valami ránk nehezedik, pedig valóban nagy ereje van: reszkető szívünket, remegő térdünket emlékezteti Isten hatalmára, szeretetére, mindenhatóságára. Egyszerre megnyugtat és megerősít – tökéletesen felkészíti elménket és lelkünket az előttünk álló küzdelemre, bármi legyen az.

Nem tudom, milyen „falak” előtt állsz életednek ebben a szakaszában, barátnőm. Nem tudom, mennyire látszanak bevehetetlennek. De tudom, mi a tökéletes haditerv mindnyájunk számára.
Kevesebb aggódás. Több imádás. És bízzunk benne, hogy Isten győzelemre vezet.

Mennyei Atyám! Köszönöm, hogy emlékeztetsz, hogy legjobban úgy tudom felkészíteni szívemet és elmémet a harcra, ha egyszerűen, alázatosan eléd borulok, és imádlak Téged. Ezért most leteszem lábaidhoz félelmeimet, és dicsőítve tárom ki kezemet Feléd. Te méltó vagy a bizalmamra. Méltó vagy imádásomra. Ma is és minden áldott nap. Jézus nevében, Ámen.

Lysa TerKeurst: The Best Battle Plan, Encouragement for today, 2017. 09. 07., www.proverbs31.org, kép: pinterest, fordítás:eszmelkedesek.blogspot

2017. szeptember 13., szerda

Mit akarok bizonyítani?

„A bolond egyenesnek véli útját, az okos ember hallgat a tanácsra.” Péld 12,15


Új város, új szomszédság, új iskola a gyerekeknek – magamat is nagyon újnak éreztem. És bizonytalannak. És magányosnak. Eltöprengtem: be tudok-e illeszkedni valaha is, tudok-e majd ehhez a közösséghez tartozni?
Mikor a gyermekeim hazahoztak egy értesítést a közelgő szülői értekezletről, kiraktam a szórólapot a hűtőre, bejelöltem az eseményt a naptáramban, úgy gondoltam ez lesz a tökéletes indítás, hogy találkozzam hozzám hasonló anyukákkal. De nem csak erre vágytam, szerettem volna valahogy a tapasztalataimat, a képességeimet is megmutatni.
Eljött az összejövetel estje, és néhány fölösleges kör után az ismeretlen kampuszon, megláttam a fényt a könyvtár nyitott ajtaján át. Gyorsan leparkoltam, és beléptem a terembe. Szerettem volna megismerkedni néhány emberrel még az értekezlet előtt, de minden asztalnál nevetgélve csevegő mi-már-régóta-barátnők-vagyunk társaságokat láttam. Végül hátul találtam helyet, és leültem egy apuka asztalához, aki éppúgy kilógott a sorból, mint én.
A gyerekek jutalmazásáról, értékeléséről folyt a szó, a szabadtéri foglalkozásokhoz szükséges felszerelésről, a kerti fákról és az éves pólóvásárról. Látszott, hogy minden tökéletes szervezéssel működik, és úgy tűnt, rám nem is lesz szükség. Mindaddig, míg a tavaszi fesztivál témája fel nem merült.
Kiderült, hogy szükség van valakire, aki a büféért felel. Önkéntest kerestek, és senki nem jelentkezett. Persze, meg kellett volna kérdeznem, mivel jár a feladat, de hát annyi hasonlót csináltam már, segítettem gyerekkori barátaimnak egyesületet, klubokat indítani, színdarabokat rendeztem, jótékonysági jelmezbálokat szerveztem az udvarunkon. Felemeltem hát a kezem, és végül rám osztották a szerepet, hogy az esemény teljes élelmezési ellátását intézzem.
Éreztétek már elemében magatokat? Lelkesen láttam neki a snack bár szervezésének. Ez az én terepem. Vettem egy új mappát, beszereztem a hozzá való megvonalazott betétlapokat, hogy mindent papírra vessek, és neki is láttam a listagyártásnak. Kiket kell felhívni, mit kell megvásárolni, miből mennyire van szükség. El lesznek ragadtatva a szervezéstől! Az enyém lehet a valaha volt legjobb büfé az iskola történetében!
Minden remekül ment, majd eljött a következő szülői értekezlet ideje. Egyik anyuka, aki már veteránnak számított az iskolában, szélesen mosolyogva odajött hozzám, és így szólt: „Találtam egy nagyon előnyös ásványvíz-akciót, vettem is a büfé részére. Gyere, megmutatom, hova raktam be a ládákat.” Ahelyett, hogy örültem volna a segítségnek valakitől, aki tudja, mit jelent egy büfét megszervezni, sértve éreztem magam. Azt hiszi, nem tudom megoldani az ásványvíz-ellátást egy büfében?
Követtem a raktárba, és különféle ásványvizes palackokkal teli ládákat láttam egymásra rakva. Hálásnak kellett volna lennem. Őszinte lelkesedéssel kellett volna megköszönnöm. De ez elmaradt. Az anyuka észrevette, hogy valami nem stimmel, de nem értette, mi bajom, és az egész nagyon kínos volt.
Sértettségem, elkedvetlenedésem a bizonyítási vágyból származott. Meg akartam mutatni, hogy jó vagyok valamiben, hogy becsüljenek. És mikor ez megkérdőjeleződött (legalábbis én így éreztem), olyan lettem, mint a sündisznó, aki védekezésül kimereszti a tüskéit. Potenciális új barátnőm megérezte a szúrást.
Ahelyett, hogy alázatos lettem volna, büszke voltam. Ahelyett, hogy tanácsot és segítséget kértem volna, be akartam bizonyítani, hogy egyedül is képes vagyok rá. Ezzel a hozzáállással épp azt akadályoztam, ami az egész mögötti rejtett vágyam volt: hogy barátokra leljek.
Később Isten rámutatott büszkeségemre, és felhasználta ezt az alkalmat, hogy örökre megtanítson valamit: úgy közelítsek minden új helyzethez, hogy tanulni akarok, nem pedig bizonyítani.
Az én-tudom-a-legjobban hozzáállás nem Isten útja, és nem is bölcs magatartás. A Példabeszédek világosan megfogalmazza, hogy a bölcsesség alázatból fakad. Mai alapigénk is erre tanít: „A bolond egyenesnek véli útját, az okos ember hallgat a tanácsra” (Péld 12,15).
Az elkövetkező években ezt igyekeztem gyakorolni, és igazolódott, hogy így közeledve sokkal könnyebb barátokra lelni. Ráadásul azt is megtanultam, hogy nem igaz, hogy mindent jobban tudok. Isten iskolájában még mindig jut tanulnivaló számomra minden nap, és általában embereket használ arra, hogy tanítsanak. Még olyan területen is, ahol elememben vagyok.


Atyám, köszönöm, hogy megtanítottad, hogy a Te útjaid mindig a legjobbak. Segíts, hogy minden új szituációhoz nyitott, szelíd szívvel álljak hozzá, készen rá, hogy megtanuljam, amit aznap tanítani akarsz nekem. Jézus nevében, Ámen.
(Glynnis Whitwer: What Do I Have to Prove?, Encouragement for today, 2015.02.18., www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest)