Labels

7 napos diéta (9) A hét fényképe (17) A hét idézete (20) A múlt feldolgozása (5) A szeretet mint életforma (2) adakozás (2) Advent 2013 (30) Advent 2014 (44) Advent 2015 (11) Advent 2016 (13) Advent 2017 (4) Advent2015 (1) Advent2017 (28) aggodalom (1) Aggódás (22) ajándék (11) Alapítvány (4) alázatosság (6) alkalmatlanság (5) Anyák napja (5) Anyáknapja (6) Apák napja (1) átadás (12) Atya (2) barátság (16) bátorítás (35) bátorság (5) Békesség (28) belső békesség (14) belső viharok (22) beszéd (6) betegség (1) Biblia olvasás (16) Bizalom (64) bizonyosság (1) bizonyságtétel (18) biztatás (3) böjt (2) bölcsesség (18) Bűnbocsánat (10) bűntudat (4) céltudatos élet (9) család (4) csalódások (4) Csendes percek (2184) csendesség (6) csüggedés (12) Depresszió (12) dícséret (2) dicsőítés (19) Döntések (20) Egy misszionárius naplójából (15) egyedül (2) együttérzés (11) elég vagy (1) elengedés (3) életöröm (8) elfogadás (9) Elgondolkodtató történetek (16) elhívás (1) elismerés (3) előítélet (3) elutasítás (2) Emberekről van szó (14) emberektől való félelem (1) Emlékezés (2) engedelmesség (9) erő (15) fájdalom (11) fáradtság (9) feladat (14) félelem (14) feltámadás (5) feltöltődés (10) Filmajánló (4) fogadalmak (1) formálódás (1) Főoldal (154) Galéria (39) gondolataink irányítása (8) Gondolatok (42) gondoskodás (2) gondviselés (14) gyász (2) gyengeségek (4) Gyermeknevelés (31) Gyógyulás (11) győzelem (4) hála (11) hálaadás (10) harag (4) harc (6) házasság (29) hit (40) hozzáállás (3) Húsvét (10) hűség (8) identitásunk (8) időbeosztás (9) igazság (11) Igehirdetés (38) ígéretek (2) Igevers (4) Ima (44) imádság (21) Immánuel (2) irgalom (10) irigység (3) ismeretlen (1) Isten ajándéka (9) Isten ereje (13) Isten gondoskodása (29) Isten hangja (4) Isten hűsége (32) Isten időzítése (4) Isten keresés (3) Isten követése (15) Isten lát (2) Isten munkálkodása (11) Isten neve (6) Isten szeretete (81) Isten terve (25) Isten tudja (1) Isten válasza (18) Isten védelme (19) Isten vezetése (59) Istenen lévő tekintet (4) Istennel töltött idő (18) Istentisztelet (1) jellem (2) jellemsség (1) Jézus a világ világossága (2) Jézus áldozata (19) Jézus barátsága (2) Jézus eljövetele (2) Jézus képviselése (8) Jézus keresztje (1) Jézus követése (42) Jézus szeretete (17) jóság (4) jövő (2) kapcsolatok (28) karácsony (3) kedvtelenség (1) Kegyelem (26) keresés (2) kételkedés (8) kétségbeesés (3) kevélység (1) kiégés (2) kísértés (10) kitartás (12) konfliktusok kezelése (6) korlátaink (1) könyörgés (3) könyvajánló (1) Könyvklub Ezernyi ajándék (4) Könyvklub: A menedék (16) közösség (1) Krisztus követése (4) kritika (2) kudarc (1) küzdelem (13) Légy világosság (23) lehetetlen (2) magány (8) magvetés (3) margóra (1) mások elfogadása (1) megbízatás (2) megbocsátás (13) megelégedettség (9) megismerés (6) Megpróbáltatás (32) megtèrès (3) megváltás (6) megváltást (1) miért (1) mint Jézus (2) misszió (4) munka (2) nagylelkűség (1) neheztelés (1) nincs véletlen (1) nyugalom (8) nyugtalanság (2) odafigyelés (8) odaszánás (2) olvasói gondolatok (40) otthon békéje (2) öltözet (2) önbizalom (3) önértékelés (39) önuralom (1) önvizsgálat (21) önzetlenség (1) örök élet (9) őszinteség (1) összetöretés (2) Pásztor (1) pihenés (6) prioritások (2) próba (3) ráhagyatkozás (1) Receptek (4) Remény (27) rohanás (1) sóvárgás (5) stresszkezelés (6) szabadság (9) számadás (2) számolni Istennel (1) szavaink ereje (7) szégyen (2) szelídség (4) Szentlélek (5) szenvedés (1) szépség (5) szerelem (3) szeretet (45) szeretve élni (2) szeretve vagy (1) szív (1) szolgálat (23) szünet (1) támogatás (1) teherhordozás (5) tiszta szív (2) tisztánlátás (4) törődés (2) túlhajszolt élet (3) türelem (14) új élethelyzet (1) új év (8) ünnep (6) valentin nap (1) változás (21) várakozás (15) vendégfogadás (2) Versek (38) veszteség (1) video (8) Vigasz (7) vígasztalás (2)

2018. október 15., hétfő

Hála vagy bűntudat

„Uram, a te szolgád vagyok, igen, szolgád vagyok, szolgálódnak fia. Te oldottad meg bilincseimet, dicsőítő áldozatot mutatok be neked. Segítségül hívom az Úr nevét.” Zsolt 116,16-17


Dávid király alaposan elrontotta. Nem amolyan „A fenébe, megint kiabáltam a férjemmel!”-hibába esett. Nem. A Biblia szerint házasságtörést követett el egyik katonája feleségével, majd hogy fedezze bűnét, az ártatlan embert megölette. Ettől aztán lehet valakinek bűntudata.
Bár nem járok Dávid sarujában, én is tudom, mit jelent lelkiismeretfurdalást érezni valamiért, amit tettem – vagy épp nem tettem meg. Egész lelkemet tudja emészteni. A bűntudat rátekeredik a tudatodra, a szívedre, annyira be tudja fonni, hogy teljesen elfojtja az igazságot. Kerülni kezded az embereket, a helyzeteket, helyszíneket. Zavarban vagy, s ez engedetlenné tesz. Csak a bűntudat suttogását hallod:
- Sosem fog megbocsátani.
- Te vagy a legrosszabb anya a földön.
- Miféle keresztény az, aki képes ilyet tenni?
- Add fel; úgysem tudod helyrehozni.
Nem tudom, Dávid hallotta-e a suttogásokat. Hisz Isten kiemelte őt a pásztorfiú sorsból és királlyá tette. Megcsalni Istent, akit annyira szeretett, és egy hűséges katonát, aki hitt benne, szörnyű bűntudattal járhatott.
Bukása után Dávid feladhatta volna a próbálkozást, hogy Isten útján járjon. Ki fogja tisztelni azok után, amit tett? De Dávid nem adta fel.
Nem húzódott vissza, hanem még erősebben kapaszkodott Istenbe.
És Isten megbocsátott neki, és még éveken át felhasználta őt céljaira.
Dávid esetének egyik oldala gyakran megesik mindnyájunkkal. Mind követünk el bűnt. Mind elesünk. Mindnyájunknak szükségünk van a Megváltóra. A másik oldal, a bűnbánat, nem ilyen gyakori. Nagyon sokan félrehúzódnak a partvonalra egy rossz döntés után, emészti őket a bűntudat, s úgy érzik, alkalmatlanná váltak a szolgálatra. Mitől más Dávid története? Hogyan került vissza Dávid egy tisztelt és megbecsült helyzetbe, miután ilyen szégyenletesen viselkedett? A válasz ott világít a zsoltárokban. Kicsendül Dávid imádságaiból, költeményeiből. Ahelyett, hogy az állandóan ítélkező bűntudatot választotta volna, ő a hálaadás mellett döntött. Önmagáról levéve tekintetét Istenre nézett – és ettől minden megváltozott.
Dávid őszinte szívvel kereste Isten bocsánatát (51. zsoltár). Őszintén bánta a bűnét. De aztán figyelmét átterelte a hálaadásra. A 116. zsoltár megőrizte Dávid szavait: „Uram, a te szolgád vagyok, igen, szolgád vagyok, szolgálódnak fia. Te oldottad meg bilincseimet, dicsőítő áldozatot mutatok be neked. Segítségül hívom az Úr nevét.” (16-17. v.)
Nehezen tudunk hálát adni, mikor a föld mocskának érezzük magunkat. Áldozatként éljük meg, ha hálaadásra váltunk ahelyett, hogy hagynánk szívünket belesüllyedni az önsajnálatba: „Hiába, sosem fogok megváltozni”. „Nem érek semmit.”
Dávid, bár tudatában volt saját hiányosságainak, mégis Isten személyére koncentrált, az Ő hatalmára és fenségére. S ahogy ezt tette, a hála eltöltötte a szívét – s elhallgattatta a hazugságokat saját értéktelenségéről és gyengeségéről.
Legtöbben nem követünk el olyan végletes bűnöket, mint Dávid, de bűnös döntéseink eljuttathatnak egy olyan bűntudattal átitatott lelkiállapotba, ami negatív gondolkodásban és csökkent kapacitásban nyilvánul meg. Istennek hála, Dávid példája megmutatja, hogy nem muszáj örökre ebben az állapotban maradnom. Igen, néha egy nagy csődtömeg vagyok. De a hála igazságot énekel:
- Isten kegyelme elégséges.
- Ha gyenge vagyok is, Ő erős.
- Megbocsátott nekem. Újjáteremtett.
- Ne ragadj le a múltnál, Isten már továbblépett.
A hála átváltja nézőpontomat, megnyitja szívemet az igazságnak. Ez az igazság a tied is. Jézus már megfizette a váltságdíjat bűneinkért, nem kell nekünk fizetnünk naponta lelkiismeretfurdalással. Ha alázatosan kérjük bocsánatát (vagy másokét, ha szükséges), bűneink bocsánatot nyernek. Krisztus áldozatának köszönhetően kiszabadultunk.


Uram, ma borzasztóan szükségem van bocsánatodra. Kérlek, bocsásd meg, amit tettem, és amit mulasztottam. Segíts, hogy az ellenség hazugságai helyett a Te igazságodra figyeljek. Teremts bennem tiszta szívet, hogy szolgálhassalak egész életemen át. Jézus nevében, Ámen.

(Glynnis Whitwer: Grateful or Guilt-Ridden, Encouragement for today, 2012.11.22., www.proverbs31.org/devotions, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest)

2018. október 14., vasárnap

Ez a bennem lévő fájdalom hangja?

„és foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre”


2Kor 10,5


Érezted már, hogy valami apróság nagy dolognak tűnik? Valakinek a tekintete, amiből azt olvastad ki, hogy nem kedvel téged. Vagy nem hív vissza, s ettől úgy érzed, nem vagy fontos számára.

Ezek a következtetések általában hamisak.

A tekintet mögött nem húzódott meg rejtett érzelem.

A vissza-nem-hívás csak annyit jelentett, hogy az illetőnek sok dolga volt.

Vigyázni kell ezekkel a félrehúzó érzésekkel, mert könnyen beindulnak, elvonják figyelmünket, elcsüggesztenek, s régi sérelmeket hoznak elő, amiknek céltáblájává válik önbecsülésünk.

Ez történt velem is egy pénteki napon. Angee-vel, a nővéremmel hajnali 3-kor keltünk, s félóra múlva már sorban álltunk egy üzlet előtt. Igen, tudom, igazatok van. Hülyeség. De mint a prédára leső vadász, el akartam kapni valamit. Ebben az esetben egy kettő az egyben akciós mosógépet szárítóval. A nővérem fél áron kínált számítógépet akart venni. Az üzlet 5-kor nyitott, s mindkettőnknek szerencsénk volt. Határtalanul boldogok voltunk. Onnan reggelizni mentünk, és itt kezdett alábbhagyni a boldogságom.

Amikor átnyújtottam a hitelkártyámat, kiderült, hogy a rendszer „elutasítja”.

Az előző szaküzletben öt perccel előbb még jó volt, amikor komoly összegre volt szükség. Most egy két dolláros tojás-sajt-kanadai bacon-angol muffin reggelinél hirtelen "elutasítják”?

Nem fogadnak el. Nem vagyok érvényes. Alkalmatlan vagyok.

Nővérem nem jött zavarba. Készpénzt vett elő, kifizette a reggelimet, s tovább indult a következő üzletbe, ami a terveiben szerepelt. De ez az „elutasítva” sötét felhőként borult fölém. Érzékeny ponton érintett. Hiába tudtam, hogy csak valami műszaki malőr volt, nem annak éreztem.

Mikor meghallottam a pénztáros szavait, magamra vettem. A saját személyemre. Amit „elutasítanak".

Megszólalt a fejemben rég elhallgattatott fájdalmak, csalódások, visszautasítások hangja. Lúzer vagy. Senkinek se kellesz. Nem szeret senki. Szétszórt vagy. Szegény. Nem idevaló. Nem fogadnak el.

Szeretném egy szép masnival lezárni nektek ezt a történetet, de nem tehetem. Szörnyen éreztem magam. És lefekvéskor is az járt a fejemben, hogy az Úr is megjelenik, és így szól: „Lysa TerKeurst, elegem van az éretlen reakcióidból. Nézz magadra. Nem vagy alkalmas bibliatanárnak!”

Ez nem az Úr hangja. A mi Urunk nem suttog vádló ítéleteket, nem akarja, hogy szégyelljük magunkat.

Ítél, de soha nem kárhoztat.

Ahogy tágra nyílt szemmel bámultam a sötétet, ami beburkolta a szobát, így suttogtam: „Jézusom, hadd halljam a hangodat. Fedje el ezeket a fájdalmas gondolatokat. Ha nem hallak meg, Uram, félek, hogy elnyel a sötétség.” Nem történt semmi. Nem hallottam semmit.

Dönthettem. Fekszem tovább a sötétben, s újrajátszom magam előtt a fájó jeleneteket, vagy felkapcsolom a villanyt, és Isten Igéjét, az Ő Igazságát, kezdem olvasni – ami a legjobb választás, ha a fájdalmas gondolatok szúnyograjként rajzanak a fejünkben körbe-körbe.

Az Igazság jelenlétében a gondolatmoszkítók elmenekülnek. Fájdalmunk enyhül, ha Jézus elé visszük. Isten igazságának olvasása aznap éjjel nem vette át tőlem a feladatot, hogy rendet tegyek a gondolataimban, de erőt, lendületet adott, hogy hozzáfogjak.




Uram, kérlek, hessegesd el, kergesd ki a többi hangot, és szólalj meg. Minden mást elnyomva a Te hangodat akarom hallani. Segíts, kérlek, hogy meg tudjam különböztetni a Te véleményedet az ördög vádjaitól. Jézus nevében, Ámen.






(Forrás: Lysa TerKeurst: Is My Pain Talking? Encouragement for today, 2012. okt. 18. www.proverbs31.org/devotions, fordítás: www.eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest.com)

2018. október 13., szombat

Teljesen rendben van, ha nem vagy mindig rendben



Mosolyogva olvastam a Facebook oldalam egyik hozzászólását: „Azért imádkozom, hogy olyan bátor, Istenfélő asszonnyá válhassak, amilyen te is vagy.” 

A válaszom nem tudta igazán érzékeltetni azt az utat, melyet bejártam, míg rájöttem arra, hogy az igazi bátorság hol található, és miként formált át engem, egy félelemtől reszkető gyermeket és fiatal lányt ez az igazság. 

Legszívesebben leültem volna a hozzászóló mellé és meséltem volna neki az évekről, pillanatokról, melyek formáltak engem, de hol kezdhettem volna? A fényképek visszaadják igazán az életünk történetét? 

Nagyon fontos számomra az a fekete-fehér fénykép, mely szüleim kertjében készült édesapám öngyilkossága előtt. 

Ott van anyukám a képen, csillogó fekete haja lágyan omlik a vállára, kedvesen mosolyog, testvérem kezét fogva. És ott vagyok én, egy takarón ülve, a jóképű édesapám mögöttem térdel, én pedig hátradőlve támaszkodom hozzá. 

Gyors tekerés négy évet előre, és valami megváltozott a hatéves kori képemen. Állok a kék ruhámban, a nyári nap lágyan simogatja szeplős arcomat. Mosolygok, de észreveszem a fenntartást a mosolyomban, az egész testtartásomban. Már nem simulok bele a képbe, egy kicsit feszengek. 

Mert ha egy családban öngyilkosság történik, akkor minden megváltozik. 



És az a polaroid kép, amelyet azon az estén készítettek, amikor a pszichiátriai osztályra felvettek, - sápadtan, üres tekintettel nézek a fotón, mint akiben kialudtak a fények . Ez a kép elmondja a valódi élet történetemet? A sebeink visszatükrözik az utunkat? 

Életem ezen pontján bármilyen sérülést hatalmas fájdalomként éltem meg. Nem akartam már több sebet az életemben. 

Ott van például az az apró mélyedés a jobb térdemen. Négy éves koromban leestem a biciklimről. Milyen büszke voltam erre a sebemre! 

Vagy a bal karomon lévő kötelező oltás helye, melyet minden skót gyerek megkapott az iskolában. „Madárfészeknek” nevezték az oltást, mert kerek volt, öt apró tűponttal, melyek az apró madarakat szimbolizálták, akik kidugták a fejüket a fészekből, hogy megcsípjenek. Még most is emlékszem, ahogy sorban álltunk az osztálytársaimmal az orvosi szobában. Mindenki nevetve cseverészett, én pedig rettegve álltam közöttük. 

De a korábban említett képek és sebek nem mesélik el a fordulópontot az életemben. Nincs olyan kép amely meg tudná ragadni azt a pillanatot, amikor Krisztus sebei találkoztak az én sérüléseimmel. 

A kommentelőt elvinném a történetem elmesélésének ezen a pontján, egy apró gyülekezeti épületbe, Washingtonba. 1992-t írunk ekkor. Amikor az igehirdető az üzenete végéhez érkezett, mondott valamit, mely felkeltette az érdeklődésemet: 

Azt mondta, hogy tudja, hogy vannak közöttünk olyanok, akik érzelmileg halottnak érzik magukat. Felnéztem. Úgy éreztem, mintha hozzám szólt volna. Azt mondta, hogy nem lehet olyan mély a bennünk lévő űr, amelyet Jézus ne tudna orvosolni. Nem nekünk kell azért küzdenünk, hogy kikecmeregjünk a mélységből. Hívjuk segítségül Őt, és Ő meg fog szabadítani bennünket. 

Abban a pillanatban úgy éreztem, egyedül vagyok a teremben, előttem áll Jézus, átszegezett kezeit szélesre tárja előttem, hogy magához ölelhessen engem. 

Az ének szavai, melyet régen kedves nagymamám énekelt nekem, gyógyító hullámként mosták át bensőmet, ekkor értettem meg igazán a sorok mondanivalóját: 

Aki értem megnyíltál,
Rejts el, ó, örök kőszál!
Az a bűn s a drága vér,
Melyet ontál a bűnér',
Gyógyír légyen lelkemnek,
Bűntől s vádtól mentsen meg! 

Azon a reggelen, amikor kiléptem a gyülekezet ajtaján, tudtam, hogy nem helyre tettek engem, hanem egy sokkal csodásabb ajándékot kaptam: átéltem, hogy valaki odafigyelt rám, fontos vagyok számára, és a rengeteg sérülésem ellenére szeret engem. 

Semmi sem tudja oly hűen szemléltetni és valósággá tenni számunkra Isten szeretetét, mint Jézus sebei. Ezek a sebek mutatják be igazán Istent nekünk. 

Aznap, amikor beesteledett, a hét első napján, ott ahol összegyűltek a tanítványok, bár a zsidóktól való félelem miatt az ajtók zárva voltak, eljött Jézus, megállt középen, és így szólt hozzájuk: "Békesség néktek!" És miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, hogy látják az Urat. (János 20:19-20) 

Mielőtt azonban ezt az örömöt megtapasztalták volna, megtapasztalták a szívfájdalmat és a kérdések sokasága vette őket körül. Minden értelmetlennek tűnt. 

János apostol jegyzi fel Jézus utolsó beszélgetéseit az elárultatása éjszakáján. Próbálta tanítványait felkészíteni az előttük álló eseményekre, de nem értették Őt. 

Ismerték a Mestert, de nem tudták elfogadni a Mester tervét. 

Énekelve hagyták el a felső szobát, és a Kidron patak völgye felé sétáltak. Ekkor kezdtek az események összezavarodni. 

Éltél már át hasonlót? Én mindenképpen: Minden rendben volt körülöttem, Isten szeretetét élveztem a családom gyűrűjében, és ekkor valami, amire nem számítottam, bekövetkezett. Én pedig azon gondolkodtam, hol van most Isten, nem látja, hogy mi történik körülöttem? 

Talán emberi kapcsolataid kuszálódnak össze, egészségügyi problémával szembesülsz, pénzügyi zűrzavarban találod magad, vagy a jövődre vonatkozó terveid dőlnek össze, bármi legyen is az, ilyenkor nem könnyű nem pánikba esni. 

Mindannyian tisztában vagyunk azzal a ténnyel, hogy szembesülnünk kell nehézségekkel az életünkben, mégis, amikor bekövetkezik, időnként úgy érezzük, hogy az ellenség győzelmet aratott. És ez egy nagyon ijesztő érzés. A tanítványok is így érezhettek azon az éjszakán. 

Isten szeretete azonban arra késztet bennünket, hogy ne rejtegessük a sérüléseinket többé. Teljesen rendben van, ha időnként nem vagyunk rendben. 

De ahogy a feltámadt Krisztus kinyújtotta átszegezett kezeit, és megmutatta barátainak az oldala sebeit, melyek már nem a halál sebei voltak, hanem a győzelem jegyeiként ragyogtak, szemléltetve, hogy a halált legyőzte a Bárány vére. Krisztus még a mennyben is hordozza ezeket a sebeket, a megnyert csatájának győzelmi trófeáit. 

Az örök életben erről a földről csak Krisztus sebei maradnak meg, mert Krisztus úgy döntött, hogy örökké magán fogja viselni ezeket a sebhelyeket. Miért szégyelled hát a te sebeidet? 

Szerintem, Isten, az Atyánk, amikor Krisztus átszegezett kezére és lábára tekint, akkor Ő téged és engem lát ezekben a sebekben. 

Némely sebünk szabad szemmel jól látható, de némely mélyen bennünk van, melyeket a bennünket ért hatások, a döntéseink vagy a titkaink okoztak. 

Isten szeretete arra késztet bennünket, hogy hozzuk elő ezeket a sebeket. Nem kell már többé takargatnunk őket. Mert teljesen rendben van, ha nem vagyunk rendben. 

Megengeded, hogy Isten szeretete megnyugodjon a sebeiden? 

Kérd Őt, hogy segítsen neked, hogy ne úgy tekints rájuk, mint rejtegetni való sebekre, hanem életben maradásod dicső emlékeztetői legyenek számodra. 

Sebhelyeink azt bizonyítják, hogy Isten begyógyítja a sérüléseinket. 





(forrás: Sheila Wallsh, It’s Okay Not to Be Okay, http://annvoskamp.com/2018/10/when-you-need-to-know-its-okay-not-to-be-okay/, fotó : Pinterest.com)

2018. október 12., péntek

Miért törődik velem Isten?

„Megőriz az Úr jártodban-keltedben, most és mindenkor.” Zsolt 121,8


A 121. zsoltár 8. verse nehezen hihető dolgot állít: az Úr figyeli minden léptemet. Tényleg állandóan, megszakítás nélkül számon tart engem? Hogyan lehetséges ez egyáltalán? Nem tudtam elképzelni. Mindaddig, míg a lányom meg nem mutatta a RunKeeper applikációt.

Ez az app megmutatja, hogy mennyit futottam, milyen volt az átlagsebességem, és másodpercekre lebontva a tényleges eredményem. Mindezt grafikonra szerkeszti, és térképen is ábrázolja, hogy hol futottam eddig. Ha megmutathatnám nektek ezt a térképet, látnátok rajta tengerpartot, hegyeket és mindenféle helyszíneket szerte a nagyvilágban. És ami még ennél is káprázatosabb: a RunKeeper nem csak az én lépteimet és helyszíneimet tartja számon, hanem 10 millió más futóét is! Ha az ember ki tudott találni egy olyan kütyüt, ami egy időben 10 millió futó lépéseit tudja számon tartani, tényleg elképzelhetetlen, hogy Isten odafigyel 6 milliárdunkra?

Dehogy. Isten transzcendens; mindenek fölött való. És immanens. Közel van. Nagyon-nagyon közel.
Mennyire? Pár sorral előbb ezt írja a zsoltáros: „Az Úr a te védelmed jobbod felől” (Zsolt 121,5b).
Tehát már van elképzelésem róla, hogyan képes Isten minden jöttömet-mentemet számon tartani most is és mindörökké. De még mindig zavarba ejt egy kérdés: miért?

Miért teszi ezt Isten? Napjaimtól egy alvászavaros ember elaludna. Jómagam nem unatkozom, szeretem a napi rutinomat, az apró kis tennivalókat a „listámon”. De hogy ennek a figyelése hasznos időtöltés lenne az Isteni Alkotó számára…..

Nem nehéz megtalálni a választ a miértre. Ott ragyog a Szentírás majd minden oldalán. Isten azért törődik minden lépésünkkel most és mindörökké, mert szeret, mélységesen szeret minket.
Ezt felfogom, de megérteni már nehezebb, hogy az egy igaz Isten mélyen szeret, és törődik velünk.

Most épp egy kórteremben üldögélek. Tegnap érkezett a világra az unokám. Fekszik az ágyacskájában, és én fölé hajolva lesem minden mozdulatát: a szeme rebbenését, a karja mozgását. Nagy hírnek számít egy ásítás is. A gázok okozta kis fintor az arcán első mosolyaként íródik be az emlékeim közé.

Mások számára mindez haszontalan időtöltés. De nekem, a feleségemnek, a lányomnak és a vejemnek nem az. Szeretem a kis unokámat. Nahát! Így érez Isten irántam, ilyen mély és teljes szeretettel. Valahogy el kell jutnunk oda, hogy felfogjuk, hogy magunkba szívjuk ezt az igazságot.

Unokámnak most még fogalma sincs szeretetem erejéről, arról, mennyire törődöm vele. De majd egyszer tudni fogja. Így vagyunk mi is Isten szeretetével. Csak bóklászunk át az életen, és nem vesszük észre, hogy éjjel-nappal követi minden mozdulatunkat. De el kell jönnie a napnak, mikor felfedezzük Isten jelenlétét az életünkben. És ha ez bekövetkezik, mi is megírhatjuk a magunk zsoltárát – ha nem is olyan ékesszólóan mint az eredeti, de ugyanolyan mély értelemmel. Örülnék, ha te ma felfognád ezt az igazságot!



Drága Mennyei Atyám! Már értem, hogy vagy képes odafigyelni minden lépésemre jártamban-keltemben, most és ezután is mindig. Ez csodálatos! És ami még csodálatosabb: az ok, amiért ezt teszed. Minden mozdulatomat számon akarod tartani, mert szeretsz, és törődöl velem. Nem igazán értem, miért választottál ki, de tudom, hogy így van, és ez biztonságot ad. Köszönöm! Jézus nevében, Ámen.

(Randy Frazee: Why Does God Care About Me?, Encouragement for today, 2014.01.26., www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest)

2018. október 11., csütörtök

Amikor félsz beugrani Isten akaratának mélyvizébe

„Hanem amint meg van írva: ’Amit szem nem látott, fül nem hallott, és emberi szív meg sem sejtett, azt készítette el Isten az őt szeretőknek.’” 1Kor 2,9

Az erkélyen ülve néztem és hallgattam a gyerekek vidám sivalkodását, csobbanásait az alattunk lévő medencében.
Egy kislány különösen megragadta a figyelmemet. Olyan hatéves forma lehetett, a sárga karúszók a karján, mint a vérnyomásmérő mandzsettái. Idegesen lengette a karját a medence szélén, az édesapja előtte állt a derékig érő vízben, és feléje nyújtott karral biztatta.
„Gyere, édesem, meg tudod csinálni. Hajrá, ugorj! Látod, itt vagyok.”
„De félek – nyafogott a kislány, tovább repdesve a karjával. - Mi van, ha nem kapsz el?”
„Ne félj, épp itt állok, látod, el foglak kapni.”
„De lehet, elmozdulsz!”
„Nem mozdulok el. Nem engedem, hogy bármi bajod történjen.”

Ez a felelgetős játék eltartott vagy negyedórát. Csodáltam az apa türelmét és kitartását. De végül a kislány beugrott! Tapsolt mindenki a medence körül. Mire elmúlt a délelőtt, a kicsi lány már mint vidám halacska úszkált a medencében.

Isten ekkor beszélni kezdett hozzám. Néha te vagy az a kicsi lány, Sharon. Hirtelen láttam magam a medence szélén, ahogy Mennyei Atyám próbál rávenni, hogy ugorjak.
Gyere, édesem, meg tudod csinálni – szól csalogatva. - Hajrá, ugorj! Itt vagyok.
„Félek – kiáltom. – Mi van, ha nem kapsz el?”
Ne félj. Itt vagyok.
„De arrébb mehetsz!”
Nem megyek el innen. Én vagyok a te mennyei Édesapád. Nem hagyom, hogy bármi rossz történjék veled.

Az 1Kor 2,9-ben ezt olvassuk: „Hanem amint meg van írva: ’Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el Isten az őt szeretőknek’”. De hogy ezt megtapasztaljuk, ugornunk kell.
A Szentírás nem egy szereplője, férfiak is, nők is, megijedtek, mikor meghallották a hívást, hogy ugorjanak Isten tervének mélyvizébe. Mózes így szólt Istenhez a csipkebokorban: „Ki vagyok én, hogy a fáraóhoz menjek és Izrael fiait kivezessem Egyiptomból?” És Isten ezt válaszolta neki: ”Most azért csak menj: majd én segítségedre leszek a beszédben, és megtanítalak arra, hogy mit beszélj!” (Kiv 3,11. 4,12).

Jeremiás is küszködött a szavakkal: „Ó, Uram, Uram! Hiszen nem értek én a beszédhez, mert fiatal vagyok!” De Isten így válaszolt: „Menj, ahova csak küldelek, és hirdesd, amit csak parancsolok! Ne félj tőlük, mert én veled leszek, és megmentelek!” (Jer 1,6. 7b-8).
Gedeon is „repdesett karúszós karjaival”, és mindenféle kifogást talált, csak ne kelljen ugornia. „Kérlek, Uram, hogyan szabadítsam meg Izráelt? Hiszen az én nemzetségem a leggyengébb Manasséban, atyám házában pedig én vagyok a legfiatalabb!” Az Úr így válaszolt neki: „Én majd veled leszek”.(Bír 6,15b-16).

Végül Mózes is, Jeremiás is, Gedeon is beugrott Isten akaratának mélyvizébe, és Isten csodálatos dolgokat vitt végbe mindegyikük által.
Figyelted, hogy fogalmazott a kislány? „Mi van, ha nem kapsz el, apu?”
Engem is visszatart néha ez a „mi van, ha”. Te hogy állsz ezzel?
Mi van, ha nem kap el Isten? Mi van, ha félreértettem? Mi van, ha nem sikerül?

Ha hagyjuk, hogy a „mi van, ha”-félelem összezavarjon és átvegye szívünk irányítását, a kétely lavináját fogja rázúdítani önbizalmunkra és bátorságunkra. Ha viszont Isten ígéreteire támaszkodunk, és azt mondjuk a félelemnek: „eredj innen”, nem tehet mást, visszavonulót kell fújnia.

Megmondom, mit határoztam el. Amikor Isten olyasmire hív, amihez nagy merészség kell, páros lábbal fogok beleugrani, de nem engedem el a kezét. Remélem, te is ezt teszed. "Amit szem nem látott, fül nem hallott, és emberi szív meg sem sejtett, azt készítette el Isten az őt szeretőknek.” Gyere, ugorjunk, és éljük át mindazt, amit készített nekünk.




Mennyei Atyám, néha annyira félek hitben előrelendülni. Olykor nem vagyok biztos benne, hogy Te szólítasz-e, vagy a saját hangomat hallom. De ha tévedek, tévedjek az engedelmességben. Adj bátorságot, hogy elinduljak, mikor arra kérsz, beszéljek, mikor ezt kéred, és ugorjak bele akaratod mélyvizébe, ha így szólsz: „Ugorj!”. Jézus nevében, Ámen.

Sharon Jaynes: When You’re Afraid to Jump Into the Deep End of God’s Will; Daily Devotion, 2018.10.02.; https://proverbs31.org/read/devotions/full-post/2018/10/02/when-youre-afraid-to-jump-into-the-deep-end-of-gods-will; fordítás:eszmelkedesek.blogspot.hu, kép: pinterest.com

2018. október 10., szerda

Belefáradtam a várakozásba

„Izsák hatvanesztendős volt, amikor ezek születtek.” 1Móz 25,26b


Elfáradtál már a várakozásba, hogy Isten válaszoljon imádságodra? Én igen.
Belefáradtam, hogy nap mint nap, hónapról hónapra, évről évre elmondjam ugyanazt a régi kérést. Belefáradtam, hogy újra meg újra emlegessem Istennek a még mindig fennálló problémát. Belefáradtam, hogy hallom, ahogy ismételgetem ugyanazokat a régi témákat az imádságomban, s arra gondolok, vajon Istent nem fárasztja-e ezek hallgatása ugyanúgy, mint engem az, hogy mondom őket.
Nemrég lehajtott fejjel elismertem Isten előtt, hogy belefáradtam az imádkozásba, a várakozásba.
Súlyos érzelmi kimerültségben nyúltam a Bibliához. Reméltem, hogy néhány sor előugrik a szövegből, egyenesen a szívembe, és türelemre indít. Aznap arról olvastam éppen, hogy Izsák felesége, Rebeka, ikerfiúknak ad életet. Izsák, tudod, türelmesen várt, hogy Isten tökéletes feleséget adjon neki. Negyvenéves volt, amikor elvette Rebekát. Ez azt jelenti, hogy húsz évig várta, hogy Rebeka gyermeket szüljön neki!
Izsák a türelem embere volt, aki várni tudott Istenre. És türelmes hite elnyerte jutalmát.
A Mózes 1. Könyve 25,21-ben ezt olvassuk: „És Izsák könyörgött az Úrnak feleségéért, mert meddő volt.” Nemcsak félszívvel imádkozott: könyörgött! Erőteljesen, kitartóan. Szívét kiöntve kérte az Urat.
Bízott Isten gondoskodásában, folytatta a kétségbeesett könyörgést egy fiúgyermekért napról napra, hónapról hónapra, évről évre.
Izsák sosem adta fel a reményt, hogy az Úr lehetségessé tudja tenni a lehetetlent.
És húsz év után Isten fiúgyermeket adott neki.
Belefáradtál a várakozásba? Belefáradtál, hogy könyörögj Istenhez, ahogy Izsák tette? Lehet, hogy húsz évbe telik, lehet, hogy húsz percbe Isten válasza. Addig is, gondolj Izsák türelmes hitére, találj benne vigaszt és reménységet, hogy Isten nem fárad bele imáink hallgatásába.


Uram, kérlek, segíts, hogy türelemmel és hittel várjam válaszodat. Segíts, hogy jóleső izgalommal tekintsek a nap elé, amikor megérem, hogy válaszolsz könyörgésemre. Jézus nevében, Ámen.

(Tracie Miles: Tired of Waiting, Encouragement for today, 2012. nov. 23., www.proverbs31.org/devotions, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest)

2018. október 9., kedd

Tudok manipulálni

„Maga az Úr vezérel szüntelen, s még a kietlen helyeken is felüdít. Erővel tölti el tagjaidat, olyan leszel, mint az öntözött kert, és mint a vízforrás, amelynek vize nem apad el soha. „ Iz 58,11


Attól még hogy nagyszerű, ami történik, nem biztos, hogy Istentől van. Ez így van, és onnan tudom, mert én is képes vagyok úgy manipulálni a helyzeteket, hogy nagyszerű dolgok süljenek ki belőle.
Őszintén utálom a manipulálni szót. Olyan, mint valami durva, szemcsés dolog, ami dörzsöli a lelkem puha, sima felületét.
Mégis ott van. Tudom. Mert néha használom. Manipulálok.
Tudom, hogy kell elfogadtatni egy ötletet, amit szupernek vélek.
Tudom feláldozni a szabadidőmet.
Tudom, milyen stratégiával érhetem el, hogy tervemet kiválónak lássák.
Szó sincs arról, hogy mindez alapvetően rossz volna. Nagyszerű adottságok lehetnek, amiket Isten fel tud használni a jóra.
De mi van, ha ezeket a tulajdonságaimat Isten akaratán kívül gyümölcsöztetem? Hogy félretoljam segítségükkel Isten időzítését, útvonalát, tervét, melyből tanulhatnék, amellyel építeni akarna engem a folyamat során?
Néha úgy érzem, Isten hagyja, hogy félretoljuk az ő tervét, hogy így megtapasztaljuk, milyen következményei vannak, ha a magunk feje után megyünk. Ajaj, tudnék mesélni! Fejjel előre beleugrottam valamibe, amire nagyon vágyakoztam, s aztán csak kimerítő stressz, félelem, szorongás és mindent elborító lelkiismeret-furdalás lett belőle.
Jó dolog tudni, hogyan adhatunk el egy ötletet. De nem jó, ha ezt Isten akaratát félretolva tesszük.
Jó dolog a szabad időmet mások szolgálatára áldozni. De nem jó, ha azért teszem, hogy biztosítsam ezzel tervem megvalósulását – és nem azért, hogy másokon segítsek.
Jó dolog tervezni és stratégiát kidolgozni. De nem jó, ha a megvalósítással saját vágyamat akarom kielégíteni, és nem Istenét követem.
Tanulok. Tanulom, hogy ne vessek be mindent a sikerért. Hogy csökkentsem az iramot. És a vágyaimat.
Nemrég alkalmam nyílt megpályázni valami hatalmas projekt vezetését. Nagyszerű dolog volt.
Tudtam, hogyan biztosíthatom magamnak a sikert.
Tudtam, hogyan fogalmazzak, hogy elfogadják az ötleteimet. Tudtam, hogy amennyi energiám van, rengeteget dolgozhatnék, s ezzel megnyerném őket. Tudtam, milyen stratégiával juthatunk célba, és tervem is volt, amit megcélozhatunk.
De nem tudtam, hogy mindez Isten terve-e, vagy az én vágyam.
Ha biztos lehetnék abban, hogy Isten ezt akarja, akkor ez a sok erőfeszítés nem volna manipuláció – akkor mindez pozitív dolog lenne. De nem tudtam biztosan.
Akkor viszont minden nyomulásom manipuláció. Ezért abbahagytam. Visszahúzódtam. Félreálltam.
Vártam.
Aztán kételkedni kezdtem. Rossz volt arra gondolni, hogy talán elszalasztok egy alkalmat. De tudnom kell, hogy ez egy olyan helyzet, ami próbára teszi bizalmamat Isten iránt. Olyan helyzet, ami mélyítheti a hitemet.
Megnyugodhatom abban a biztonságban, hogy ha valaminek meg kell történnie, az megtörténik. Nem rajtam áll. Istentől függ. Nem azt jelenti ez, hogy hátradőlök, és várom a sült galambot. Keresek tovább. Adom, amim van, de manipuláció nélkül. És aztán várom, hogy Isten is adja, amit csak ő adhat. Akkor, ha a dolog bejön az én saját kaotikus erőfeszítéseim nélkül, tudhatom, hogy Isten a legjobbat hozza ki belőle.
Ha nem következik be, akkor megköszönöm Istennek, hogy megmentett önmagamtól.


Uram, hálás vagyok Neked örökkévaló szeretetedért, életemről alkotott elképzelésedért. Segíts, kérlek, hogy örömmel vegyem tudomásul, hogy a Te terveid sokkal jobbak az enyémeknél. Tedd alázatossá a szívemet, amikor igyekszem kézbe venni a sorsomat, és segíts, hogy mindenestül Téged szolgáljalak. Jézus nevében, Ámen.

(Lysa TerKeurst: I Know How to Manipulate, Encouragement for today, 2012.11.29., www.proverbs31.org/devotions, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest)

2018. október 8., hétfő

Túl nehéz a csomag, amit cipelned kell?

„Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket.” Mt 11,28


New York Cityben pezseg a késő őszi élet. Faith mellettem áll, szőke haját az arcába fújja a szél, ahogy egy kocsi elhajt előttünk.
Iderepültünk, hogy barátainknál ünnepeljük meg Faith születésnapját. Egész idő alatt tudatom hátterében ott motoszkált az aggodalom, hogy vajon mi történik közben odahaza. Nem egy konkrét dolog aggasztott, hanem a felelősség súlyától nem tudok szabadulni. Összeszorul az állkapcsom, s jól tudom közben, hogy olyasmiért cipelem magammal a felelősséget, ami kívül van az irányításomon.
Mi következünk. Felszállunk a fehér lovak húzta kocsiba – ez fontos részlet: a fehér lovak által húzott kocsik sokkal fontosabbaknak látszanak, mint amik elé közönséges barna lovakat fogtak.
A két kamaszlány, aki elkísért minket, itt él a városban. Húzták a szájukat a számukra alantas közös program miatt (Micsoda? Kocsikázás a Central Parkban? Muszáj?), de szeretnek minket annyira, hogy felszálljanak, s velünk együtt szorongjanak a piros bársonnyal bevont padokon.
Cipzáras fekete oldaltáskám erősen feszül, fényképezőgépet, pénztárcát, váltókesztyűket, egy palack vizet tömtem bele. Nehéz is, jobb vállam sajog a súlya alatt.
Leveszem hát, s lerakom a kocsi padlójára a lábunkhoz, mikor elindulunk.
A kocsis mond valamit, amin Faith elneveti magát. Nézem, ahogy hátraveti a fejét, tapsol apró kis kesztyűs kezével, a csomagom jól elfér a lába alatt.
Eszembe jut egy régi történet egy ló húzta bricskáról meg egy emberről, akinek nagy zsák volt a hátán. A férfi felszáll a kocsiba, de ahogy leül, a csomagját a hátán hagyja.
Megkérdik tőle, miért nem teszi le a zsákot, mire ő így válaszol: „Nem, nem tehetem. Szegény lónak így is annyi cipelnivalója van, ezt inkább viszem én.”
Elmosolyodom a történeten. Nézem elöl a lovak fülét, le-föl bólogató fejüket, ahogy húznak minket, a barátnőinket – és a csomagomat.
Eszembe nem jutna a hátamon tartani a hátizsákot, hogy a lovaknak ne kelljen azt is cipelniük. Hiába tenném, hisz így is úgy is ők húzzák a terhet. Akkor meg minek hagyjam magamon?
Beugrik a Máté 11,28. Jézus megszólítja a fáradtakat, azokat, akik terheket hordoznak. Enyhülést ígér, megkönnyebbülést a súlyos terhektől nekünk, akik ragaszkodunk hozzá, hogy a kocsin is a hátunkon hordjuk a csomagjainkat.
A lovak patkói lágy ritmusban kopognak az úton. A lányok csevegnek, kacarásznak, sárga falevelek röppennek fel az útról, s érzem, ahogy a szívem is megkönnyebbül.
A lovak nemcsak a csomagomat viszik. Engem is.
Olyan Istenünk van, akire nemcsak a csomagjainkat bízhatjuk, hanem magunkat is. Lát, törődik velünk, észrevesz mindent.
Nem romlik el sosem.
Nem lehet túlterhelni.


Uram, emelj fel minket a karodba vágyainkkal, félelmeinkkel, aggódásainkkal és terheinkkel együtt. Elismerjük, mennyire értelmetlen mindezeket magunknak cipelnünk. Adjuk át mindet a Te kezedbe, s járjunk tovább Veled az úton a Te kegyelmedből hit által. Jézus nevében, Ámen.

(Emily P. Freeman: When Your Bag Is Heavy and Your Faith Feels Small, Encouragement for today, 2012.12.04., www.proverbs31.org/devotions, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu,fotó: pinterest)

2018. október 7., vasárnap

13 szó, ami megváltoztatta az életemet

"Aki pedig mindent megtehet sokkal bőségesebben, mint ahogy mi kérjük vagy gondoljuk, a bennünk munkálkodó erő szerint." 

Pál levele az Efézusiakhoz 3:20

Az a bizonyos este ugyanúgy indult, mint az összes többi. Vacsora készítés, mosogatás, takarítás, gyerekek fürdetése és pizsibe könyörgése. Szokásukhoz híven álomba is szenderültek mielőtt az apjuk hazaért. Mi szülők érdeklődtünk egymás napja felől, majd férjem hátat fordított és elvonult a barlangjába. 

Egész nap egymás után játszódtak le afejemben a forgatókönyvek, hogy hogyan fogom majd elmondani neki. Bizony, itt volt az ideje egy jó kis beszélgetésnek. 

Megnőtt köztünk a távolság, már nem osztottunk meg úgy dolgokat egymással. Ez így már nem mehetett tovább. Már ránk sem maradt ideje a túlórázások miatt. A gyerekeknek és nekem is szükségünk volt arra, hogy több időt töltsön otthon, velünk. Ezért döntöttem úgy, hogy megmondom neki: változtatnia kell! Úgy gondoltam, mindenre felkészültem, akármivel próbál majd visszavágni, nem fog meglepetést okozni. De tévedtem. 

Nagyon izgultam, amikor a szobába léptem. Félve ültem le Scott mellé a padlóra, s vártam a megfelelő pillanatra, amikor megoszhtatom vele az érzéseimet. Kérdezgettem, igyekeztem érdeklődést mutatni iránta. De egy idő után kínos csönd szakította félbe az erőltetett kérdezz-feleleket. Ekkor elkezdtem a hosszú, jól átgondolt mondókámat,aminek az utolsó gondolatától azt vártam majd elállítja Scott lélegzetét : "Sohasem igyekszel hazafelé." 

Scott meg is állt egy pillanatra, viszont olyasmivel vágott vissza, amire az egész napos fejben zongorázós forgatókönyv írás során sem tudtam felkészülni. Nagy meglepetésemre Scott volt az, aki elállította az én lélegzetemet: "Mert nem teszel semmit azért, hogy olyan legyen az otthonunk, ahova szívesen hazajárok." 

Ez az a pár szó, amitől szinte megfagyott a levegő körülöttünk és ami örökre megváltoztatta az életemet. 

Napokig harcoltak az érzelmeim Scott szavai ellen. Amit mondott nagyon felkavart: a legrosszabb és egyben legjobb értelemben. De végül a bennem zajló harc Scott szavainak győzelmével ért véget. Még nem tudtam egyetérteni a férjemmel, de a gondolat, hogy van némi igazság abban, amit mondott nem hagyott nyugodni. Napokig forgattam magamban a szavait, és el kellett ismernem, hogy nem kis igazság van bennük. Mivel a szívem nem volt boldog, az életem sem, s így az otthonom sem. 

A gondolataim csakis a megvalósulatlan álmaim, a megválaszolatlan imáim, a környezetemben történt váratlan események és a elvárásaim körül forogtak nap mint nap. Olyanok, mint “Azt gondoltam ilyenkorra Isten már”; “Isten miért nem…?; “Vágyom, hogy Isten...”; “Bárcsak Isten...” megállás nélkül cikáztak a fejemben, és tömték a lelkemet. Sőt egyre zajosabban cikáztak, és mielőtt észrevettem volna, nem csináltam mást, mint a mókuskerékben rohangáltam egyik feladattól a másikig, és kellemetlen légkört teremtettem magam körül. 

Nehéz volt mindezt felismerni. Kétségbeesetten kerestem a változáshoz vezető utat, ezért Isten Igéjéhez fordultam új igazságokért, új gondolatokért, új életvezetésért. S mindezt meg is találtam Nála. 

Az új irány azzal kezdődött, hogy igent mondtam Isten Igéjére, amellyel egy megtörhetetlen bizalmi kapcsolat alakult ki közöttünk. Ezzel párhuzamosan nemet kellett mondanom önmagamnak - felismerve ezzel azt a személyt, akinek Isten teremtett mielőtt a bűn és szégyen belépett volna az életembe; illetve az igazságot, amely segít az Ő képmására formálódni. Végül “talán”-t mondtam arra a szabadságra, hogy Isten országát szolgálva éljem az életem anélkül, hogy túlvállalnám és elárasztanám magam feladatokkal. 

A régi gondolatokat új igazságok cserélték le. Azok, akik hisznek ezekben az igazságokban egy teljesen új életet tapasztalnak meg Isten oldalán. Annak az Istennek az oldalán, akiről ezt olvassuk az Efézus 3:20-ban: “Aki pedig mindent megtehet sokkal bőségesebben, mint ahogy mi kérjük vagy gondoljuk, a bennünk munkálkodó erő szerint” - azt az életet, amelyet minden hívőnek meg kellene élnie. 

Drága barátom, engedd te is, hogy beigyák magukat a bőrödbe ezek az igazságok! Mondd az elvárásaidnak: “Isten sokkal bővebben meg fog felelni az elvárásaimnak”; a megvalósulatlan álmaidnak: “Isten sokkal bővebben felül fogja múlni az álmaimat”; a megválaszolatlan imáidnak: “Isten válasza bőven nagyszerűbb lesz, mint várnám”; és a váratlan eseményeknek: “Isten megoldása bőven jobb, mint az enyém”. Hadd legyenek ezek az igazságok a kezdetei az igenek, nemek és talánok kalandjában, melyet a bővölködés Istenével élsz át. 

Ó, és ami azt a bizonyos 13 szót illeti? A férjem azt mondja, mára az otthonunk egy olyan hely lett, ahova nagyon szeret hazajönni. 

Atyám, nem akarok csak úgy sodródni a keresztény életben. Adj olthatatlan vágyat, hogy megismerjelek és megtapasztaljak Téged, a bővölködés Istenét. Változtasd meg az életemet ezzel a mai üzenettel, hogy azt az életet tudjam élni, amelyet nekem szántál. Jézus nevében, Ámen. 

NAPI IGAZSÁG
Zsoltárok 16:11 “Megismerteted velem az élet útját, teljes öröm van tenálad, örökké tart a gyönyörűség jobbodon.”

Jakab 1:17 “Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása.”




(Forrás: Thirteen Words That Changed My Life, Proverbs31 Devotions,
 https://proverbs31.org/read/devotions/full-post/2018/10/01/thirteen-words-that-changed-my-life
fotó:pinterest.com)

2018. október 6., szombat

Isten a javadat akarja

Isten küldött el engem előttetek, hogy maradékotok legyen a földön, és életben tartson benneteket nagy szabadítással. Tehát nem ti küldtetek ide, hanem Isten, aki engem a fáraó első emberévé, egész házának urává és egész Egyiptom uralkodójává tett.


(I.Mózes 45:7-8)

Amikor nagyon leterhel mindaz, ami velem történik, mindig a Bibliában lévő József történetéhez fordulok. Ő aztán bizarr körülményeket élt meg! Gondoljuk csak végig… 

Ha Józsefet nem adták volna el gonosz testvérei a karavánban utazó kereskedőknek, akkor nem lett volna a Fáraó rabszolgája. Ha József nem lett volna a Fáraó jobbkeze, akkor senki sem gondolt volna arra, hogy hatalmas gabona tárolók épüljenek, hogy átvészelje a nemzet a hét év éhínséget. És ha nem lett volna ez az éhínség, Jákób és családja soha sem mentek volna Egyiptomba hogy élelemhez jussanak és oltalmat találjanak. Ha Jákób családja nem lett volna Egyiptomban, akkor nem váltak volna rabszolgákká. Ha ez nem történik meg, akkor a Kivonulás sem lett volna, és a Sínai hegynél a Törvényt sem kapta volna meg Mózes. Az Ígéret Földje sem lett volna, és Júda családfájában a Messiás, Jézus Krisztus sem jött volna el. 

Lenyűgöző látni, hogy egyetlen fiatalember nehézségei miként indították el a világot megrázó események láncolatát, amely tulajdonképpen a megváltásunkhoz vezetett. Milyen hatalmas Isten bölcsessége és mindenhatósága! 

József története akár a tiéd is lehetne. A mennyben fog egyszer nyilvánvalóvá válni, hogy azok az események, melyben te kulcsfontosságú szerepet játszottál, miként és mi célból fonódtak egy komplex egésszé. Józsefhez hasonlóan, az adott pillanatban talán nem érted mi miért történik az életedben, de ne feledd, Isten kézben tarja a dolgok alakulását, … hiszen Ő ellenőrzése alatt tart mindent,… és rád, kedves barátom nagy szükség van, hogy az Ő csodálatos terve kibontakozhasson általad is a világ minden szegletében. 

Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak Istene! Köszönjük neked, hogy belepillanthattunk lenyűgöző szuverenitásodba József történetén keresztül. Köszönjük hatalmadat és irányításodat nem csak József életében, hanem a miénkben is. Ámen 






(forrás: God Meant It For Good, Joni and Friends Daily Devotionals, fotó: pinterest.com)