Labels

7 napos diéta (9) A hét fényképe (17) A hét idézete (20) A múlt feldolgozása (4) A szeretet mint életforma (2) adakozás (2) Advent 2013 (30) Advent 2014 (44) Advent 2015 (11) Advent 2016 (13) Advent 2017 (4) Advent2015 (1) Advent2017 (28) aggodalom (1) Aggódás (21) ajándék (11) Alapítvány (4) alázatosság (6) alkalmatlanság (3) Anyák napja (5) Anyáknapja (6) Apák napja (1) átadás (11) Atya (1) barátság (15) bátorítás (32) bátorság (4) Békesség (26) belső békesség (11) belső viharok (18) beszéd (5) betegség (1) Biblia olvasás (13) Bizalom (57) bizonyosság (1) bizonyságtétel (18) biztatás (2) böjt (2) bölcsesség (17) Bűnbocsánat (9) bűntudat (2) céltudatos élet (7) család (4) csalódások (4) Csendes percek (2080) csendesség (6) csüggedés (12) Depresszió (12) dícséret (2) dicsőítés (19) Döntések (15) Egy misszionárius naplójából (15) egyedül (2) együttérzés (10) elég vagy (1) elengedés (2) életöröm (8) elfogadás (9) Elgondolkodtató történetek (16) elismerés (2) előítélet (3) elutasítás (1) Emberekről van szó (14) emberektől való félelem (1) Emlékezés (2) engedelmesség (8) erő (14) fájdalom (10) fáradtság (5) feladat (11) félelem (12) feltámadás (5) feltöltődés (8) Filmajánló (4) fogadalmak (1) formálódás (1) Főoldal (154) Galéria (39) gondolataink irányítása (8) Gondolatok (41) gondoskodás (2) gondviselés (14) gyász (1) gyengeségek (3) Gyermeknevelés (26) Gyógyulás (10) győzelem (4) hála (10) hálaadás (10) harag (3) harc (6) házasság (28) hit (39) hozzáállás (3) Húsvét (10) hűség (8) identitásunk (7) időbeosztás (7) igazság (10) Igehirdetés (38) ígéretek (2) Igevers (4) Ima (44) imádság (19) Immánuel (2) irgalom (8) irigység (2) ismeretlen (1) Isten ajándéka (8) Isten ereje (9) Isten gondoskodása (24) Isten hangja (2) Isten hűsége (30) Isten időzítése (3) Isten keresés (2) Isten követése (11) Isten lát (2) Isten munkálkodása (10) Isten neve (6) Isten szeretete (73) Isten terve (21) Isten tudja (1) Isten válasza (18) Isten védelme (19) Isten vezetése (54) Istenen lévő tekintet (3) Istennel töltött idő (15) Istentisztelet (1) jellem (2) jellemsség (1) Jézus a világ világossága (2) Jézus áldozata (19) Jézus barátsága (2) Jézus eljövetele (2) Jézus képviselése (6) Jézus követése (39) Jézus szeretete (15) jóság (2) jövő (2) kapcsolatok (28) karácsony (3) kedvtelenség (1) Kegyelem (26) keresés (2) kételkedés (8) kétségbeesés (3) kevélység (1) kiégés (2) kísértés (10) kitartás (11) konfliktusok kezelése (5) korlátaink (1) könyörgés (3) könyvajánló (1) Könyvklub Ezernyi ajándék (4) Könyvklub: A menedék (16) közösség (1) Krisztus követése (4) kritika (2) kudarc (1) küzdelem (13) Légy világosság (23) lehetetlen (2) magány (7) magvetés (2) margóra (1) mások elfogadása (1) megbízatás (2) megbocsátás (12) megelégedettség (8) megismerés (6) Megpróbáltatás (29) megtèrès (3) megváltás (6) megváltást (1) mint Jézus (2) misszió (2) munka (2) nagylelkűség (1) neheztelés (1) nyugalom (8) nyugtalanság (2) odafigyelés (6) odaszánás (2) olvasói gondolatok (36) otthon békéje (1) öltözet (2) önbizalom (1) önértékelés (36) önvizsgálat (19) örök élet (9) őszinteség (1) összetöretés (2) Pásztor (1) pihenés (5) prioritások (2) próba (3) ráhagyatkozás (1) Receptek (4) Remény (26) rohanás (1) sóvárgás (5) stresszkezelés (5) szabadság (8) számadás (2) szavaink ereje (3) szégyen (2) szelídség (3) Szentlélek (5) szenvedés (1) szépség (5) szerelem (3) szeretet (43) szeretve élni (2) szolgálat (19) szünet (1) támogatás (1) teherhordozás (4) tiszta szív (1) tisztánlátás (4) törődés (2) túlhajszolt élet (3) türelem (11) új év (8) ünnep (6) valentin nap (1) változás (18) várakozás (14) vendégfogadás (2) Versek (38) veszteség (1) video (8) Vigasz (7)

2018. június 18., hétfő

Mikor elkóborolsz

„Vagy ha egy asszonynak van tíz drachmája, és egyet elveszít, nem gyújt-e világot, nem sepri-e ki a házát, nem keresi-e gondosan, amíg meg nem találja? És ha megtalálja, összehívja barátnőit meg a szomszédasszonyokat: Örüljetek ti is - mondja -, mert megtaláltam elveszett drachmámat! - Mondom nektek, az Isten angyalai is éppígy örülnek majd egy megtérő bűnösnek.” Lk 15,8-10


Fuldokoltam a tengerben, amit három aprócska gyermek gondozása jelent. Komoly kihívást jelentett minden alkalom, amikor el kellett mennünk otthonról. Egyik nap is összeszedtem a bátorságomat, és elindultunk az áruházba ajándékokat vásárolni karácsonyra. Mikor a pénztárhoz értünk, kértem a gyerekeket, hogy kapaszkodjanak anya nadrágjába, amíg fizetek. Kicsi öklük nyomása jelezte, hogy ott vannak mellettem. A fizetés végeztével megfordultam, s akkor vettem észre, hogy a kétéves Ryan nincs sehol. A három gyengéd nyomás a lábamon abból adódott, hogy egyik gyermekem két kézzel kapaszkodott, a másik eggyel, miközben öccsük szó nélkül elszelelt.
Gyorsan felkaptam a gyerekeket, és beleraktam őket a hatalmas bevásárlókocsiba, a csomagot a kocsi alatti rácsra gyömöszöltem, és nekiindultam megkeresni elkóborolt kétéves gyermekemet, kétségbeesetten kiáltozva a nevét és kérdezgetve az embereket.
„Nem látta a kisfiamat? Kétéves. Barna haja van, a korához képest elég magas. Nem látta valaki?”
Egy idősebb hölgy jött oda végül: „Kedvesem, én láttam egy barnahajú kisgyereket az előbb, egy jókora dobozzal a karjában ment ki azon az ajtón.”
Pár másodperc múlva megpillantottam, tipikus kétéves járásával cipelt egy hatalmas cipősdobozt. Kicsi fiam nem csak elszökött, de még egy óriás férficipőt is elemelt a polcról.
Felkaptam a kis áruházi tolvajt, és magamhoz szorítottam.
Valami magára vonta a figyelmét, és elcsatangolt. Nem akartam belegondolni, mi történhetett volna vele, ha nem találom meg. Annyira szeretem, hogy a világ végéig eltoltam volna azt a bevásárlókocsit a nevét kiabálva, míg biztonságban a karjaimban nem tudhatom.
K.W. Osbeck írja a Káprázatos kegyelem című könyvében: „Ha valamit megtanulhatunk az Újszövetségből, az mindenekelőtt Isten szeretete, amivel az elveszett embereket keresi. Kereszténnyé válni a szó igazi értelmében azt jelenti, hogy Isten útjába helyezkedünk, hogy megtaláljon – már nem futunk kereső szeretete elől.”
Talán te is elkóboroltál Istentől. Egyik kaland követte a másikat, észre se vetted, s ott találod magad a tömegben, talán már túlságosan messze Tőle - gondolod.
Nem, sosem lehetsz túl messze.
Állj meg. Ott, ahol vagy. És hagyd, hogy ölbe kapjon.
A csomagot, amit cipelsz – zavaró érzelmeidet, tévedéseidet, olyan lépéseidet, amiket bárcsak meg se tettél volna – add át Neki. Miközben hazavezet téged, ezeket mind helyre rakja oda, ahova valók.


Uram, szeretnék az öledbe mászni. Vedd át tőlem összegyűjtött tévedéseim, bukásaim csomagját. Örülök, hogy ma végre megtaláltál. Jézus nevében, Ámen.

(Suzie Eller: For When You’re Lost, Encouragement for today, 2013.10.04., www.proverbs31.org,  fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó:pinterest)

2018. június 17., vasárnap

A futó apa története

„Nincsen azért most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak”



(Római levél 8,1)

Teljes nyugalom vett körül. Csendben ültem az ablak előtt bibliámmal és imanaplómmal az ölemben, tökéletes békességet sugallt minden. De a szívem ismerős fájdalomtól volt nehéz.

Egész életemben jártam gyülekezetbe. A "Csodálatos Kegyelem" című ének épp olyan ismerős volt, mint az altatódalok, amikkel édesanyám ringatott, ám Isten-képem inkább hasonlított egy mérges, távoli bíróhoz, mint gyöngéd, megbocsátó Édesapához. Hogyan fogadhatna el engem egy szent Isten az összes hibámmal együtt?

Lehajtottam a fejem, eleredtek a könnyeim, és imádkozni kezdtem olyan őszintén, ahogy csak akkor tudunk imádkozni, mikor erőnk végére értünk:

Tudom, hogy a Biblia azt írja, hogy nincs most már kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak, de úgy látszik, nem tudom ezt elhinni. Valahányszor Feléd fordulok, megremegek a félelemtől!

Feladom. Nem tudok egyedül továbbhaladni. Gyógyítsd meg a szívemet, kérlek!

A következő év során Isten megtette értem azt, amit magamtól nem voltam képes. Átformálta Róla alkotott képemet.

Az egyik meghatározó történet ebben a folyamatban az volt, amit A tékozló fiú néven ismerünk, és a Lukács 15,11-32-ben olvashatunk. Megtudtam, hogy a közel-keleti egyházban a történetet más címmel ismerik: A futó apa története. A címek közti különbség fontos kulturális ismeretet tükröz azokról, akiknek Jézus eredetileg ezt a történetet elmesélte.

A bibliai történetben a fiú kikéri a rá eső részt a családi vagyonból, elhagyja otthonát, rendkívüli szomorúságot okozva édesapjának. Egy idő múlva ott láthatjuk ágrólszakadtan egy idegen földön, amint elhatározza, hogy visszatér apjához, hátha felfogadja szolgának.

Azt írja a történet, hogy az apa messziről meglátja, és eléje fut. Ez a kép, a futó apa képe hatott nagyon erősen a kortársak lelkére.

Először is, a Közel-Keleten méltóságon alulinak tartották bármelyik férfi számára a futást. A gyerekek szoktak szaladgálni. Futás közben a férfi fel kellett nyalábolja köntösét, hogy ne bukjon el benne, ezzel közszemlére tette csupasz lábszárát, ami szintén nagyon megalázó és szégyenletes dolog volt.

Az apa futásának oka még ennél is megdöbbentőbb. Nagyon komoly dolognak számított, ha egy zsidó fiatalember elherdálta az örökségét idegen földön. Ha ez mégis megtörtént, és ráadásul volt képe hazatérni a falujába, az egész közösség ítéletére számíthatott egy Kezazah nevű hagyomány alapján. Amikor a közösség tudomására jut a pénz elvesztegetése, a férfiak körbeveszik, és egy cserépedényt csapnak a lába elé, hogy összetörjön. Ha ez sikerül, akkor kihirdetik, hogy megszakad minden kapcsolat közte és a családja, a közösség között, halottnak nyilvánítják.

A történetbeli édesapa, bár a szívét összetörte a fia, mindig várta, leste a visszatértét. Tudta jól, mi következik, ha a falubeliek hamarabb veszik észre. Megszégyenítenék a gyermekét, és ha a cserépedény leesik és széttörik a lába előtt, örökre elveszíti a fiát. Ezért az apa azt tette, amit egyetlen közel-keleti férfi sem tenne önszántából: felnyalábolta a köntösét, és futni kezdett.

Futott végig az utcán, mialatt szomszédai elborzadva nézték. Futott tovább, mialatt fiúgyermekek csatlakoztak hozzá kiabálva, csúfolódva. Futott, hogy megelőzze a tömeget, mely már megindult a bűnös fiú felé, aki feltűnt a falu szélén. Futott, hogy megelőzze azt, ami ésszerű és jogos volt. Futott, hogy megelőzze az ítéletet - fia szégyenét magára vette.

Mikor végre elért hozzá, átölelte gyermekét, megcsókolta kétfelől az orcáját, és kihirdette, hogy vendégséget rendez a tiszteletére.

Azt mondja Jézus, hogy ilyen az Isten.

Hosszú ideig képzeltem, hogy Isten teljhatalmú, hideg, érzéketlen bíró. De ma már, ha Rá gondolok, úgy látom, mintha futna felém, magára véve a szégyenemet, hogy megszabadítson szeretetével, mely olyan sokba kerül neki.

Atyám, határtalanul hálás vagyok, amiért futsz felém. Segíts, hogy megpihenhessek irgalmadban, és bízni tudjak végtelen szeretetedben. Jézus nevében, Ámen.













(Forrás: Sherri Gragg: The Story of the Running Father Encouragement for today, 2014.05.27. www.proverbs31.org, fordítás: http://www.lelekerosito.hu/)

2018. június 16., szombat

Jobb elengedni a tartozásokat

„Hallottátok a parancsot: Szemet szemért és fogat fogért.”

Mt 5,38



Pár évvel ezelőtt ha megkérdezitek, tartom-e a szemet-szemért elvet, tiltakoztam volna. Pedig valójában így éreztem. Egy-egy sebesülés után nem hagytam, hogy Isten meggyógyítsa a szívemet. Mindig vártam még valamit.

Vártam a bocsánatkérést, ha valaki rosszat tett.

Vártam, hogy megváltozzon az illető, mielőtt döntöttem volna.

Vártam, hogy elismerjék, nem azt érdemeltem, ahogy velem bántak.

A főiskola első évében csak magamra számíthattam. Kaptam egy kis ösztöndíjat, ami ráment a tandíjra. Kétféle munkám volt. Egyik hétköznap esténként, másik hétvégenként. Ezekből fizettem a szállást és az étkezést.

Idegesített, hogy másoknak milyen könnyű. Nem mindenkinek számított, mennyibe kerülnek a jegyzetek. Szüleik feltankolták a kocsijukat, pénzt utaltak a számlájukra.

Mekkora igazságtalanság! Én meg alig vonszolom magam hétfőn reggelenként két átdolgozott éjszaka után, aggódva, hogy összejön-e annyi, hogy mindent kifizessek.

Hagytam, hogy halmozódjon bennem a neheztelés.

Rárakódott mindarra, amit még gyermekkoromból hoztam magammal.

És miután lediplomáztam, majd férjhez mentem, vittem magammal tovább az egyre magasodó nehezteléshegyet. Nem akartam érezni, ezért inkább elnyomtam magamban. Imádkoztam. Elhatároztam, hogy saját gyermekeimet másként nevelem. De ha valami nem sikerült, mindig hátra mutogattam.

Ha ők akkor nem úgy viselkednek…

Ha kevesebb nehézség ér…

Így festett az én szemet-szemért alkurendszerem.

Éreztem, hogy Isten arra indít, engedjem el ezt a sok tartozást, mégis képtelen voltam rá. Majd, ha minden számla kiegyenlítődik, akkor igen, kész vagyok továbblépni. Ez a hozzáállás viszont azzal járt, hogy nem tudtam elengedni a dühöt, a fájdalmat, a bizonytalanságérzést sem. És nem jutottam előre a gyógyulás útján.

Mai alapigénkben Jézus vitába száll ezzel a szemlélettel. A Máté 5, 38-ban azt mondja: ugye hallottátok a törvényt, mely szerint a büntetésnek igazodnia kell az elkövetett sérelemhez: szemet szemért, fogat fogért.

Igen, hallottam én is.

Hányszor hallottam, hogy gyengeség, ha megbocsátasz valakinek anélkül, hogy ő megbánta vagy jóvátette volna, amit elkövetett ellened.

Hányszor hallottam, hogy ha nem kapod meg, ami jár neked, harcolj addig, míg tied nem lesz.

Jézus szavai erőt adnak követőinek, így nekem is, hogy másként gondolkozzunk.

A szemet-szemért hozzáállás könnyen eredményezheti azt, hogy a vitázó felek elveszítik fél szemüket. Istennél van valami, ami túlmutat a sérelmeken.

Pál mondja a Róm 12,19a-ban: „Ne szolgáltassatok magatoknak igazságot, szeretteim, hanem hagyjatok teret az Isten haragjának…”

Hajdani dühöm egyáltalán nem volt igazságos. Mélyen belém ivódott, rejtőzködött, gondolataimat mégis befolyásolta. Megakadályozta, hogy bízni tudjak.

Hatott olyanokra is, akik teljesen ártatlanok voltak, mert szemet-szemért mentalitásom a potenciális sérelmekre is túlérzékennyé tett. Alig hagyott helyet az irgalomnak még azok iránt is, akik igazán szerettek engem.

Csak úgy hozhattam helyre a szívemet, ha a kifizetetlennek tartott számlákra ráírtam: Fizetve.

Eleinte természetellenesnek tűnt, hogy feladjam a szemet-szemért elvet. De idővel az a sok tartozás, ami csapdában tartotta Istennek ezt a leányát, lassan szétesett, és helyet adott Istennek, aki így beköltözhetett lelkem múltban kapott sebeibe.

Többé már nem vártam bocsánatkérést.

Többé már nem vártam, hogy valaki megváltozzék.

Többé már nem vártam, hogy elismerje, ha hibázott.

Többé már nem számoltam a sérelmeket.

Hanem elkezdtem élni. Isten végre kigyógyított az adósságok gyűjtögetésének betegségéből, és így már egyszerűen önmagam lehetek.

Uram, el akarom hagyni a mások minden adósságát számon tartó életvitelt. Teljes árat fizettél azért, hogy helyrehozd a szívemet, és én elfogadom gyógyításodat. Jézus nevében, Ámen.




(Forrás: Suzie Eller: When You Stop Being a Debt Collector, Encouragement for today, 2015. 05.13. www.proverbs31.org, fordítás: www.eszmelkedesek.blogspot.hu,  fotó: pinterest.com)

2018. június 15., péntek

Lépj ki a bárkából!

Már hajnalodott, amikor Jézus odament hozzájuk a tengeren járva. Mikor pedig a tanítványok meglátták, hogy a tengeren jár, megrémültek, és ezt mondták: Kísértet ez! És ijedtükben felkiáltottak. De Jézus azonnal megszólította őket, és ezt mondta: Bízzatok, én vagyok, ne féljetek! Péter ekkor így válaszolt neki: Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy odamenjek hozzád a vízen! Ő pedig így szólt: Jöjj! És Péter, kiszállva a hajóból, járni kezdett a vízen, és elindult Jézus felé. Amikor azonban az erős szélre figyelt, megijedt, és amint süllyedni kezdett, felkiáltott: Uram, ments meg! Jézus pedig azonnal kinyújtotta a kezét, megragadta őt, és ezt mondta neki: Kicsinyhitű, miért kételkedtél?


(Máté 14:25-31)


Jézus és tanítványai több mint ötezer embert vendégeltek meg öt kenyér és két hal segítségével. Milyen hatalmas dolog volt ez! A tanítványok nem csak szemlélői voltak Jézus csodájának, hanem személyesen együtt kellett működniük az étel kiosztásában is. Ezen férfiak számára Jézus csodáinak megtapasztalása nem számított újdonságnak. Sőt, szerintem magukat érett, odaszánt és megingathatatlan követőknek tartották, amikor azonban Jézus elküldte őket a tengerre egy kicsi halászhajóban, miközben Ő a hegyen imádkozott, a hitük igencsak próbára tétetett.
 
Minden csodás és békés volt, - a tanítványok hitét is beleértve - mindaddig míg a vihar le nem csapott. Nem így vagyunk mi is? Nagyon könnyű Istenbe hinnünk, míg az égbolt csodálatosan kék, és a halászháló szakadozik a halak súlyától. De akkor is erősen kitartunk hitünkben, amikor egy borzalmas viharban hánykolódó hajónk oldalába kapaszkodunk? A tanítványok kétségbeesésükben segítségért kiáltottak, és Jézus a lehető legtökéletesebb időben és módon meg is érkezett. Gyakran, a tanítványokhoz hasonlóan, mi is megkérdőjelezzük Isten időzítését és tetteit. Amikor értetlenkedve bizonytalankodunk, akkor hitünket gyakran a félelem zsarnoksága alá helyezzük. Krisztus elszánt követői azonban készek feladni a megszokott és ismert dolgokat az ismeretlenért, mert ők úgy döntenek, hogy inkább Istent követik hitben járva, - nem pedig látásban és emberi bölcsességben bíznak. A tanítványok félelmére Jézus bátorítással válaszolt, és egy hívást intézett feléjük, kérve, hogy hitben és engedelmességben lépjék meg az első lépést. Azonban a hajóban egyedül Péter volt az, aki engedett a hívásnak, és hitben cselekedett.
 
Máté evangéliumának 14. fejezetéből a 28-29. verseket így olvassuk: "Péter ekkor így válaszolt neki: Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy odamenjek hozzád a vízen! Ő pedig így szólt: Jöjj! És Péter, kiszállva a hajóból, járni kezdett a vízen, és elindult Jézus felé."
 
Mert a hitben járás azt jelenti, hogy készek vagyunk feladni azt, amit látunk, a láthatatlanért és bizonytalanért. "A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés" (Zsidókhoz írt levél 11:1) Ez a vers a láthatatlan dolgokról való meggyőződésről és bizalomról szól, mert ha valamit nem látunk, még nem jelenti azt, hogy nem is létezik.
 
John Paton és felesége misszionáriusok voltak a Csendes óceán egyik szigetcsoportján. Egyik éjszaka ellenséges bennszülöttek vették körül a missziós telepet azzal a szándékkal, hogy felgyújtják a házakat, a házaspárt pedig megölik. Paton és felesége egész éjszaka imádkoztak, kérve Istent, hogy erősítse meg hitüket. Hajnalban csodálkozva látták, hogy támadóik egyszerűen sarkon fordulnak, és elmennek.
 
Egy év múlva a törzsfőnök keresztény lett. Paton megkérdezte tőle, hogy azon a bizonyos éjszakán mi állította meg őket tervük véghezvitelében. A törzsfőnök egy kérdéssel válaszolt: "Kik voltak azok a férfiak veletek?" Paton így szólt: "Senki sem volt velünk, a feleségemmel teljesen egyedül voltunk." Erre a bennszülött elmesélte, hogy katonák százait látták csillogó öltözékben és kivont karddal védelmezve a házaspárt. Isten nem csak készségesen, hanem örömmel is válaszol kéréseinkre. Sajnos azonban nem mindig tetszik nekünk válasza.
 
Tapasztalt halászként Péter jól ismerte a bárkákat és a viharokat. Azonban bizton kijelentem, hogy szerintem Péter még soha sem próbált meg előtte vízen járni, különösen nem tajtékzó tengeren. De hát ez mit sem számított, Jézus egyszerűen azt mondta: "Jöjj!" és ebben az egy szóban egy világot átölelő igazság rejtőzött. Erő minden próbához és viharhoz, bátorság minden jellegű konfliktus kezeléséhez, és az Isten jelenlétének ígérete. Minden egybefoglaltatik ebben a szóban azok számára, akik készek engedelmeskedni Jézusnak, elhagyják a bárka biztonságát, és kilépnek az ismeretlen vízre, hogy Jézushoz mehessenek. Isten azonban soha sem kényszeríti ránk akaratát. Engedelmességre hív bennünket, de a választást teljesen ránk hagyja.
 
Péter az engedelmességet választotta, amikor lecsatolta szandálját, felkötötte köntösét, és átlépett a bárka oldalán. Péter maga mögött hagyta az "ismert dolgokat", a biztonságot, átlépett félelmein, és egy mélyen gyökerező, Istenbe vetett hitben tette meg lépését. És ekkor történt az, amit mindannyian megtettünk már életünk egy bizonyos pontján. Levette szemét Jézusról és elkezdett süllyedni. Péter segítségért kiáltott. Olyan szép látni, hogy Jézus azonnal kinyújtotta kezét és megragadta Péter hadonászó karját. Én személy szerint valószínűleg hagytam volna ezt a kétkedő tanítványt, jól megleckéztetve, hogy egy súlyos kőhöz hasonlóan elnyelje a víz. Ám Jézus nem így viszonyult hozzá. Mert a mindent elfedező kegyelem jelen volt, - a viharban, Péter hitehagyásánál és a megmentésért való könyörgésben is. A szeretet meghallotta Péter kiáltását, és az irgalom megmentette őt.
 
Hogy vagy, kedves barátom? Viharban hánykolódsz éppen egy bárka oldalába kapaszkodva, azon töprengve, hogy vajon hol lehet Isten? Miért hallgat a menny? Bensődet félelmek és kétségek szorongatják? Kiálts hát Istenhez! Tedd meg hitben az első lépést, Ő eléd fog menni, és mindenképpen találkozni fog veled.
 
 
Atyám, a szívemet kétségek szorongatják, és nagyon félek. Szeretnék bízni Benned, Uram. Szeretném hitben megtenni a lépésemet, bízva abban, hogy te ott leszel mellettem a legnagyobb szükségben is, de bevallom, nagyon gyenge vagyok. Kérlek segíts, hogy meghalljam a hangodat a dühöngő hullámok zaja, és az emberi értelem tanácsának zajában. Adj erőt, hogy a körülményeim tengere ellenére is szememet mindig Rajtad tarthassam. Jézus nevében, Ámen
 
Ha félek is, benned bízom! 
(56. Zsoltár 4. verse)
Szerinted mit jelent Istenbe vetni a bizalmadat?
 
Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen!
(János evangéliuma 14:27)
 
Szerinted a békesség irányítja az érzelmeinket, vagy inkább a helyén kezelt érzelmek biztosítják számunkra a valódi békét? 
 
Lépd meg hitben az első lépést, és engedd, hogy Isten békessége uralja szívedet!
 
A békesség nem a konfliktus mentességet, nem is a gondok hiányát vagy pedig a probléma-nélküliséget jelenti, mert a békesség nem egy érzés, hanem egy Személy - Jézus Krisztus - és amikor igazán megismerjük Őt, akkor tapasztalhatjuk meg a valódi békét.
 
(Forrás: Girlfriends in God, Get out of that Boat, Mary Southerland, Copyrighted by Girlfriends in God, Inc. 2014, Used with permission, http://www.girlfriendsingod.com/2014/get-out-of-that-boat-2/)
fotó:pinterest.com

2018. június 14., csütörtök

Gyógyszer a fáradt léleknek

„Bámulom az eget, kezed művét, a holdat és a csillagokat, amelyeket te alkottál. Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy gondot viselsz reá?” Zsolt 8,4-5

Épp szedtük le az asztalt vacsora után a hátsó teraszon, mikor kisfiam tekintete a kezében lévő dinnyeszeletről átsiklott a lazacszínű csíkra az alkonyati ég alján.
„Nagyon szép lesz ma a naplemente” – közölte legkisebb gyermekem.
„Ühüm” – dünnyögtem, mialatt a koszos tányérokat, gyűrött szalvétákat, üres tejespoharakat és ragacsos evőeszközöket szedegettem össze az asztalról.
„Elkapjuk, anya?” – kérdezte könyörögve Joshua. – „Lehet?”
Az egész napom azzal telt, hogy elkaptam a gyerekeket az udvaron, az elkószált kutyát a szomszéd kertben, kerestem a hiányzó kulcsot, a széthajigált cipőt – és időben elkaptam már-már elvesztett türelmemet. Semmi mást nem szerettem volna már elkapni, csak egy kis békességet és nyugalmat.
A testem fáradt volt, a lelkem, mint egy kifacsart citrom. De egy pillanatra a kezemben lévő koszos edényről felpillantottam a ragyogó alkonyati égre, és eszembe jutott, mire tanított Isten nem is olyan rég:
a bámulatra méltó Isten úgy teremtett minket, hogy tudjunk ámulva gyönyörködni. Mikor megnyugvásra vágyunk, talán csak az elámulás hiánya fáj.
Beraktam hát az edényeket a mosogatóba, s odafordultam várakozó kisfiamhoz: „Igyekezzünk. Hamar lemegy a nap.”
Bepattantunk az autóba, és elvezettem a sűrű fasor végéhez, ahol kitárul előttünk az ég. Egy rövidke pillanatra nem a fáradt édesanya vagyok, akit egy halom mosatlan edény vár haza, hanem csodaváró lelkülettel emelem fel tekintetemet a mindennapi tennivalókról az isteni felé.
Mélyet lélegzem, és hagyom, hogy a menny csendje szétáradjon kiszikkadt szívemben. Kicsi fiam boldogan sóhajt, és apró kezével megfogja az enyémet. „De jó, anya, hogy elkaptuk a naplementét!” – suttogja. – „Mert ezt így kell.”
Lassan sötétbe borul az ég, de én végre biztosan tudom, hogy a bámulat a fáradtság ellenszere. Mint a víz a szomjazó testet, úgy éleszti fel a lankadt lelket az elámulás, a gyönyörködés.
Persze, nem én vagyok az első, aki rájött erre. Dávid király is tudta. Egy nemzet sorsa nyomta a vállát azon túl, hogy gondoskodott a családjáról, súlyos döntéseket hozott, érzékeny konfliktusokat kezelt, ám mégis újra-meg újra fel tudta emelni szemét a napi feladatokról, hogy ámuljon Isten dolgain.
Ujjongott, látva Isten keze munkáját saját életében (139. zsoltár), bámulta Isten alkotásait a környező világban (8. zsoltár), áldotta Isten útmutató szavait (119. zsoltár), magasztalta tetteit (145. zsoltár).
Így írt Dávid a 8. zsoltár 4-5. versében: „Bámulom az eget, kezed művét, a holdat és a csillagokat, amelyeket te alkottál. Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy gondot viselsz reá?”
Nem tudjuk, miért volt a szabadban Dávid azon a réges-régi éjszakán, de tudjuk, mi történt a csillagok alatt: a bámulat nemcsak felüdítette, de át is alakította a lelkét. Mialatt alkotásait csodálta, Isten lelkének nagyságával találkozott. És ez történik velünk is.
A bámulat azért tartja fent lelkünket, mert térdre kényszerít. Eszünkbe juttatja, mily nagy Isten, és milyen kicsik vagyunk mi. Nem nekünk kell a világ súlyát vállunkon hordanunk, mert Ő már a tenyerén tartja a világot.
Keressük hát a csodát, testvérem. Nézzünk fel, nézzünk magunk köré. Figyeljük, hallgassuk, és köszönjük meg.
És ha a kavicsszemek közt megcsillan Isten dicsőségének szikrája, álljunk meg, és csodáljuk. Mert a bámulatraméltó Isten gyermekeinek „ezt így kell.”




Drága Jézus, néha egyáltalán nem látom csodálatraméltónak az éltemet. Egyhangú inkább, fárasztó és nehéz. De lelkemet ámulatra alkottad. Segíts, hogy mindig meglássam dicsőséged jeleit a mindennapokban, és egyre jobban megismerjem szívedet, mialatt műveidben gyönyörködöm. Jézus nevében, Ámen.

Alicia Bruxvoort: The Antidote for A Weary Soul, Encouragement for today, 2018.06.11.,https://proverbs31.org/read/devotions/full-post/2018/06/11/the-antidote-for-a-weary-soul, kép:pinterest.com, forrás:eszmelkedesek.blogspot.hu

2018. június 13., szerda

Isten fog téged

„Senki sem lesz képes ellenállni neked egész életedben: veled leszek, ahogy Mózessel is vele voltam, nem maradok el tőled, nem hagylak el.” Józs 1,5


A kétéves Luke a medence szélén állt. Felfújt sárga karúszók díszelegtek a karján. Úszáshoz való pelenka bélelte a fürdőnadrágját. Aranyos kis úszószemüvegével olyan volt, mint egy jókora béka.
Derékig a vízben álltam előtte a medencében, a karomat kitárva hívtam: „Gyere, kicsim. Meg tudod csinálni.”
Közelebb húzódott a medence széléhez, belenézett, majd visszalépett. Tett néhány lépést hátra, majd újra előre, végül letelepedett a medence szélére, és a lábujjait belemártotta a vízbe. Odaléptem hozzá, felnyaláboltam, szorosan magamhoz öleltem.
Bementünk a vízbe. „Foglak, kicsim. Foglak” – suttogtam neki.
Verekedhetett volna, de inkább a bizalmat választotta. A következő két órában Luke egyre bátrabban mozgott a vízben. Amikor félelmet érzett, halottam, ahogy így suttog magában: „Foglak, kicsim. Foglak.” A rettegésben biztonságot adott neki, hogy nincs egyedül.
Néha nekünk is bátorságot ad a továbblépéshez, ha tudjuk, nem vagyunk egyedül. Ez kellett Józsuénak is, mikor egyik napról a másikra vezérré lépett elő Mózes halála után. Addig ő csak segédkezett. Új szerepkörében viszont Izrael népének vezetője lett, három hódító csatában elfoglalta velük a földet, amit Isten nekik ígért.
A Biblia nem tér ki részletesen Józsué érzelmeinek ecsetelésére ebben az időszakban, viszont újra meg újra olvashatjuk Isten buzdító szavait, hogy legyen „erős és bátor”.
Bizonyára Józsuénak is voltak kételyei. Ő sem volt mindig biztos magában. Talán meg is kérdezte: „Istenem, biztos, hogy én vagyok a megfelelő ember? Nem kéne valaki alkalmasabbat keresned?”
Isten nem vetette el magától Józsuét, és nem is korholta a félelmei miatt. Tisztán és világosan megmondta neki: „veled leszek, ahogy Mózessel is vele voltam, nem maradok el tőled, nem hagylak el” (Józs 1,5b).
Foglak, kicsim. Foglak.
A történelemből tudjuk, hogy Józsué hite nem ingott meg, erős, mégis alázatos vezetőként, Istenben bízva átverekedte magát a harcon, az emberi esendőségen, és ilyen maradt a győzelemben is.
Talán azt kéri tőled Isten, hogy merülj le mélyebben a hitbe, vagy szolgálj oly módon, amire nem tartod képesnek magad. Vezetőnek hívott. Hogy úgy szeress, mint Jézus.
Talán közeledtél, aztán visszahúzódtál. A lábujjaidat belemártottad, s úgy gondoltad, ez elég is.
Kérdések gyötörnek. Vajon lát bennem Isten valamit, amit én még nem látok? Mi lesz, ha nem sikerül? Mi lesz, ha túl nehéznek bizonyul, és nem lesz senki, aki segítsen? Mi van, ha nem ismerem fel Isten felajánlott segítségét, és lemaradok róla?
Isten látja félelmeidet. Ugyanúgy biztat téged is, mint Józsuét. Fog téged.
Nemrég megint ott álltam a medencében. Luke a szélén állt, rajta voltak a lebegő karúszók, az úszópelenka. Csinos kis úszószemüvegében olyan képe volt, mint egy békának. Szólítottam, és a kis lurkó nevetve ugrott kitárt karomba.
Már nem kellett mondanom neki, mert tudta. Belevésődött a szívébe.
Foglak, kicsim. Foglak.


Drága Jézus, igen, ott álltam a peremen, és reménykedtem, hogy valaki mást fogsz szólítani, vagy elmondhatom neked, mennyire alkalmatlan vagyok. Ma, ha meghallom a hangodat, előre lépek, mert tudom, hogy ott leszel velem. Jézus nevében, Ámen.

(Suzie Eller: God’s Got You, Encouragement for today, 2013.08.27., fordítás: eszelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest)
www.crosswalk.com/devotionals

2018. június 12., kedd

De mi van akkor, ha a probléma belül van?



„A világban megpróbáltatások érnek titeket, de bízzatok, én legyőztem a világot.”

Jn 16,33b (KNB)


Házasságunk elején a „Velcro-fiú” nevet adtam a férjemnek Barrynek. Azzal érdemelte ki, hogy bármerre fordultam, mindenütt ott volt. Tapadt, mint a tépőzár. Eleinte úgy éreztem, megfulladok az oxigénhiánytól.

Ha kiszaladtam a boltba, két perc múlva már szólt a telefonom: „Hol vagy, édesem?”

„A boltban. Mondtam, mielőtt elindultam.”

Volt olyan, hogy még a gabonapelyhek polcáig sem értem, már csengett a mobilom: „Hiányzol. Sok van még?”

Tudom, most néhányan azt gondoljátok, milyen szerencsés nő vagyok. De míg szerintem is nagyon jó dolog, ha valaki élvezi a társaságunkat, ebben is a bölcs mondást tartom igaznak: „A kevesebb több.” Vagy konkrétabban: „ a távollét erősíti a vágyakozást” – nos, nekem nem volt alkalmam ezt megtapasztalni.

Az évek során aztán megtanultam valamit: Barry extrovertált, én meg introvertált vagyok. Őt feltölti energiával, ha együtt van másokkal, nekem magányra van szükségem, hogy feldolgozzam az élményeimet. Most már viccelődünk rajta, de annak idején borzasztóan vágytam rá, hogy legyen magánszférám. Isten dolgozott rajtam, s a házasság nagyon jó lehetőség volt arra, hogy felszínre kerüljön lelkemben a probléma gyökere.

Tanítványaival való utolsó fontos beszélgetése közben mondta Jézus ezeket a szavakat (kicsit átfogalmazva): „A világban lesznek gondjaitok, bajaitok, problémáitok, de bízzatok, én legyőztem a világot” (Jn 16,33b).

Sokan megnyugtatónak élik meg ezt a mondatot, de engem nyugtalanított, mikor először hallottam. Mi van akkor, ha a gond, a baj, a probléma belül van, bennem?

Ismerős érzés? Szoktál arra gondolni, hogy ha mások mindent tudnának rólad, csalódnának benned?

Ám itt jön a bökkenő. Ha akkor megkérdezted volna tőlem: „Nos hát mi az a nagy titok, amit rejtegetsz mindenki elől, Sheila?” – nem tudtam volna válaszolni.

Valami nem jól működött a házasságunkban az első időkben, de nem tudtam rájönni, hogy micsoda.

Ettől olyan alattomos a szégyenérzet. A bűntudat megmondja, mi rosszat követtél el, de a szégyenérzet azt mondja, te vagy a rossz, te vagy a hibás. A szégyenérzet illegális betolakodóként nem volt hajlandó elhagyni a szívemet.

Hogyan tud beférkőzni a lelkünkbe ez a hívatlan vendég? Gyakran (mint az én esetemben) valami erőszak ér, ami után más szemmel nézünk önmagukra. Mások úgy látják, minden sima és nyugodt, mint a hegyi tó felszíne szélcsendben. Csak te tudsz a viharról, ami benned dúl, és mindegyre hozzácsapja a szívedet félreismert önmagad sziklájához.

Krisztus ígérete, amit élete legszörnyűbb napján mondott a tanítványainak, erre is vonatkozik? Igen, igen, százszor is igen!

Krisztus, Isten ártatlan Báránya, szégyenné lett, hogy legyen egy hely, ahol mi, akiket nyomaszt a szégyen, letehessük azt. Nem a házasságunk az a hely.

Közös életünk első éveiben hagytam, hogy a szégyen beférkőzzék a kapcsolatunkba, és szakadékot ásson Barry és közém. Elhúzódtam tőle, és ő nem értette, miben hibázott. Az igazság az, hogy semmiben. Én voltam a hibás, aki a szégyen régi sziréndalára figyeltem.

A szégyen rejtőzködésre késztet, Krisztus viszont arra szólít, hogy világosságban járjunk együtt. János így ír az első levelében: „Ha pedig a világosságban járunk, ahogyan ő maga a világosságban van, akkor közösségünk van egymással, és Jézusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől. Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság. Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól” (1Jn 1,7-9).

Bűn tehát a szégyenérzet? Nem. De ha nem vagyok hajlandó elismerni a jelenlétét, és hagyom, hogy tönkretegye a házasságomat, az már bűn.

Amikor a szégyenkezés felüti ronda fejét, fogjuk, és vigyük Krisztus világosságába. Vessünk papírra minden rossz érzést önmagunkkal kapcsolatban, minden ítélkező szót, amivel magunkat illetjük lelkünk mélyén, és figyeljünk Jézusra, aki azt mondja: „én legyőztem” ezeket!



Istenem, Atyám, Te elküldted Fiadat, hogy elvegye tőlem a szégyent. El akarom fogadni a felajánlott szeretetet és szabadságot, és leteszem ezt a kuszaságot, ami saját képem volt eddig önmagamról. Jézus nevében, Ámen.





Forrás: Sheila Walsh: What if the Trouble is in Me? Encouragement for today, 2014. január 29. www.proverbs31.org fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu fotó: pinterest.com

2018. június 11., hétfő

Uram, nem tudom, mit tegyek

„Uram, mutasd meg nekem útjaidat, taníts meg ösvényeidre!” Zsolt 25,4


Szoktad érezni, hogy csak jársz körbe-körbe, és nem jutsz előre? Legalábbis nem úgy, ahogy szeretnéd.
A körülötted lévő világ százfelé ráncigál, és már azt sem tudod, jó irányba tartasz-e.
Ha kicsit is hasonlítunk, álmaid vannak, terveket szövögetsz. De az élet néha mindent összekuszál. Legtöbb nap csak a túlélésre való, nem jutsz előre az elképzelt célok felé.
Sokféle irány van.
Túl sok a választási lehetőség.
Rengeteg kitérő, megszakítás.
Gyakran úgy érzem, hogy az egyik lábam oda van rögzítve a padlóhoz, míg a másik ide-oda rohangál. Rengeteg energia, mentális fáradság, és nem jutok előre. Ismerős?
Mennyivel jobb lenne minden reggel arra ébredni, hogy tudom az utat, s megyek céltudatosan előre. Biztos vagyok a jó irányban. Biztonságos minden lépésem, nem kételkedem magamban mindegyre.
Sokszor megtörtént, hogy valamiben biztos voltam, aztán újra elbizonytalanodtam. Mindenképpen Isten akarata szerint akarok járni, imádkozom, aztán tétovázni kezdek, nem akarok helytelenül cselekedni. Talán nem ez az, amit vár Isten tőlem. Talán félreértettem, és mégsem ez a terve felőlem.
Küszködve a határozatlansággal, a bizonytalansággal, előveszem a Bibliámat. Isten Igéjétől szoktam segítséget kérni. Pár hónapja találtam egy nagyon értékes igazság-gyöngyszemet. Irányítás iránti vágyunknak szól, megmutatja, mit tegyünk, ha tudni akarjuk, merre kell mennünk.
Dávid király fogalmazta meg ezeket a mondatokat egyik szépséges zsoltárában:
„Utaidat, Uram, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem! Vezess hűségesen, és taníts engem, mert te vagy szabadító Istenem, mindig benned reménykedem" (Zsolt 25,4-5 UF).
Dávid király alázatos, tanulékony szívét tárják fel ezek a mondatok. Szerette volna, ha Isten irányítja, az Ő igazsága vezeti. Dávid tudta, hogy Isten az ő Szabadítója, minden reményét Abba vetette, Aki megalkotta számára a helyes utat.
Néhány sorral lejjebb megtaláljuk a választ Dávid kérésére. Olyan ígéretek ezek, amelyekre mi is bizton alapozhatjuk az életünket:
„Megbocsát az Úr és hűséges, megmutatja az utat a bűnösnek. Az engedelmeseket igazságban vezeti, az alázatosokat megtanítja ösvényeire. Az Úr minden útja kegyelem és hűség azoknak, akik megtartják szövetségét és törvényét.” (Zsolt 25,8-10).
Ezen igékre alapozva bízhatunk abban, hogy ha alázatos szívvel, őszintén keressük Isten akaratát:
1. Ő megmutatja, melyik a helyes út.
2. Ha rossz irányba fordultunk, visszavezet a helyes ösvényre.
3. Nem vagyunk egyedül. Isten vezet és tanít minket utunk során.
4. Örök szeretettel és hűséggel vezeti Isten azokat, akik engedelmeskednek Neki.
Ha elbizonytalanodsz, ne várj napokig, hogy magad találd meg a megoldást. Nézz magadba, és ha hajlandó a szíved az engedelmességre, kérd Isten segítségét. Ha megteszed, bízzál benne, hogy Isten megmutatja az irányt.
Ha rájöttél, hogy rossz úton jársz, Istenhez fordulj segítségért, ne a világtól várd a megoldást. Ahogy elindulsz az engedelmesség útján, Isten szeretettel irányítani fog lépésről-lépésre.
Pár hónapja kértem Istent, vésse a szívembe ezeket a mondatokat, hogy mindig mindenhova magammal vigyem őket, főleg olyankor legyenek nálam, mikor azt érzem, hogy elvesztettem az irányt, és csak forgok körbe-körbe.
Ma ezeket a verseket fölötted imádkozom.


Uram, segítsd barátnőmet, aki ezt olvassa, hogy Hozzád forduljon, ha iránymutatásra van szüksége. Juttasd eszébe, hogy a világ nem tudja megadni neki, amire szíve mélyén vágyik, nem a világ kezében van a jövője, hanem a Tiédben, biztonságban. Köszönöm, hogy vezeted őt ma, Uram. Jézus nevében, Ámen.

(Leah Dipascal: Lord, I Don’t Know What to Do, Encouragement for today, 2014.06.11., www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest)

2018. június 10., vasárnap

Csendes nap Jézussal

Adjanak most hálát az ÚRnak szeretetéért, az emberekkel tett csodáiért, mert megitatta a szomjazókat, és jól tartotta az éhezőket.


Zsolt. 107:8-9.



Mikor új lakó költözött a szomszédba, Caroline összetoborozta a környékbelieket, hogy meleg fogadtatásban részesítsék az új lakótársat. Barátnőjével közös ünnepséget szerveztek a lakóközösség új tagjának fogadására. Caroline felhívta az új szomszédot, de nagy meglepetésben volt része: közeledésére gyanakvás volt a válasz.

„Miért akar nekem vacsorát adni?” kérdezte az új lakótárs. Caroline elmagyarázta, hogy a környéken ez a hagyomány, vacsorát adnak, ahol személyesen találkozhatnak az új lakóval. „Tudja, mit? – válaszolt a szomszéd. – Majd felhívom, ha éhes leszek” – s lecsapta a kagylót.

Elgondolkoztam, hányszor bánunk így Istennel, mint ahogy Caroline-nal bánt a szomszédja. Isten minden nap megterít nekünk, s hívja a benne hívőket, hogy töltekezzenek. Feltettem magamnak a kérdést: Hányszor fordul elő, hogy elfutok Isten asztala mellett, s a vállam fölött visszaszólok: „Majd jövök, ha megéheztem!”

Azt hiszem, jóllakott vagyok, de Isten tudja, hogy csak nem veszem észre az éhségemet. Szükségem van arra, hogy naponta jóllakjam Isten asztalánál. A Lukács 1:53-ban olvassuk: „Az éheseket betöltötte jókkal, de a gazdagokat üresen küldte el”.

Bár olyan szívem lenne, amelyik naponta úgy közeledne Hozzá, amilyen valójában: éhesen, szegényen. Meghív, hogy gazdagon és feltöltve távozhassam Tőle. Csodálatos megújulás! Isteni élvezet!

Létfontosságú, hogy naponta találkozzunk Istennel, de Ő néha személyesebb, hosszabb találkozóra hív. Irigylem egyik lelkészünket. Évente elvonul egy hétre. Csendes, egyszerű helyre megy, ahol egy hetet Jézussal tölthet. Talán majd ha felnőnek a gyermekeim, s a házimunka kényszere nem tart vissza, én is meg tudom ezt engedni magamnak. Ám nemrég, Isten valami hasonlóan csodálatos lehetőséget mutatott nekem kicsiben. A gyülekezetünkbe vonultam vissza egy félnapos elcsendesedésre, míg a gyermekek iskolában voltak.

A lépcsőn felfelé menet ideges voltam. Imádkoztam már órákon át együtt másokkal, de sohasem töltöttem ennyi időt kettesben Istennel. Lesz mit mondanom Neki? Fog hozzám szólni a csendben? Lesni fogom a percek lomha múlását? Közömbösen, csalódottan fogok távozni?

A nap végére minden kérdésemre választ kaptam. Isten várt engem. Imádságban, bibliaolvasásban, dicsőítésben telt a nap. Isten a csendben útmutató szavakat mondott nekem. Azért jöttem, mert éreztem, tudtam, hogy éhes vagyok, és Ő hűségesen betöltött engem.

Most már évente kétszer tervezek ilyen mini-csendesnapot Jézussal. Rohanással teli életünkben szükség van néha hosszabb időre elvonulni Őt szemlélni. Még mindig vágyom egy csendes helyen töltött hétre, de közben a tanítás alatti együttlétben sütkérezem, ahol megújítom kapcsolatomat Istennel, és ünneplem az Ő jóságát!

Segíts, Uram, hogy mindig tudatában legyek jóságodnak! Jézus nevében, Ámen.



(Forrás: Encouragement for today, 2010.03.03.Amy Carroll, www.proverbs31.org, fordítás: www.eszmelkedesek.blogspot.hu fotó:pinterest.com)

2018. június 9., szombat

Szépség, ahol nem is számítasz rá

Nem akarok olyan lenni.
Olyan, aki fél.
Aki nem tud megbirkózni a nehézségekkel.
Aki nem tudja túltenni magát azon, ami padlóra küldi.
És mégis itt vagyok, és képtelen vagyok letagadni, hogy félek.
El vagyok keseredve, és nem látom a megoldást.
Igazából azt akarom mondani – attól félek rettenetesen -, hogy nem találom meg a helyemet a világban.
És félek, hogy elmész tőlem.
Elfordulsz, és megrázod a fejedet.
És itt hagysz.
Egyedül.

Üresség
Úgy két évvel ezelőtt azon kaptam magam, hogy a fenti szavakat suttogom lelkem sötét szobájában
Mikor a pánikrohamaim kezdődtek.
Talán nem vetted volna észre rajtam, mit érzek. Mert az igazat megvallva, sosem hagytam, hogy hosszan időzzek az ürességnek ebben az állapotában.
Egész életemben azon igyekeztem, hogy ne érezzem magányosnak magam. A világosság gyermeke vagyok. Miért akarnék a sötétség szemébe nézni? Azt gondoltam, hogy a hit arra szolgál, hogy biztonságos helyet adjon nekem és szeretteimnek ebben a világban.
Sosem képzeltem volna, hogy a Jézusban való hit pontosan azt jelenti, hogy belépek ebbe az igazságba és sebezhetőségbe, ebbe az ürességbe.
Isten kegyelméből Jézus tudta, hogy még nem jött el az ideje annak, hogy teljesen – és hosszan - belemerüljek ebbe az állapotba. Jézus egyre növekedő hittel ajándékozott meg, ami segített túlélni, feltöltött energiával, hogy nagy örömmel vigyek végbe csodálatos dolgokat Vele és Érte – és hogy szolgáljam és szeressem Őt.
Az emberek szolgálatának mély szenvedélyével ajándékozott meg, hogy mindenütt, ahol járok, barátságot, bátorítást adjak, és jóleső érzést az embereknek.
Aztán valahogy olyan ösvényre vezetett, amiről tudta, hogy a félelem és összezavarodás küszöbére fog eljuttatni.
Jézus tudta, hogy elég erős vagyok már, hogy szembenézzek énemnek azokkal a rejtett oldalaival, amiket életre akart szeretni: sebzett önmagammal.
És Jézus tudta, hogy többé nem fogom tudni fenntartani magam azzal az erővel és reménységgel, amivel addig.
Tudta, hogy többé már nem fogok biztonságos helyet létrehozni magamnak ebben a világban.
Ő ismeri, mert ő is átélte.
A magányt.
Az ürességet.

Lelki rosszullét
Vajon Jézusnak pánikrohama volt a Getsemane-kertben?
Szerintem lehetséges.
„Halálfélelem kerítette hatalmába, …. Verejtéke mint megannyi vércsepp hullott a földre.” Lk 22,44.
Jézus elvonult egy helyre, ahol egyedül lehetett, és ahol biztonságban érezte magát. Ott pedig, mondja Máté : „arcra borulva így imádkozott: „Atyám, ha lehetséges, kerüljön el ez a kehely” (Mt 26,39).
Márk evangéliuma bepillantást enged Jézus lelkébe, de ezt ritkán szoktuk idézni: „Remegni kezdett és gyötrődni.”
Szorongása teljesen úrrá lett rajta, és ezt be is vallja Péternek, Jakabnak és Jánosnak: „Halálos szomorúság fogta el lelkemet” (Mk 14,33.34). Jézus a lelki rosszullétnek olyan mélységéig jutott el, ahova addig még sosem ért el fájdalom.

Nincs más út
Bár Jézus teljesen ellenőrzése alatt tartotta saját bűnbakszerepét, mégis felkiáltott, hogy: „„Abba, Atyám! Te mindent megtehetsz. Vedd el tőlem ezt a kelyhet!” (Mk 14,36).
Ha lett volna más út, inkább azt választotta volna.
De nem volt más út.
Az Ő kiáltása az én kiáltásom is: Istenem, kérlek. Bármit, csak ezt ne. Nincs más lehetőség?
Jézus tudta, meg kell tapasztalnia a legnehezebb állapotot: a sebzettséget.
Hiába vállalta Jézus önszántából Isten mentőakciójának véghezvitelét az idők kezdetén, mégis eljutott az ürességhez (Fil 2,5-8).
Látom magam előtt, hogy Jézus lezuhan a földre, alig kap levegőt, válla rázkódik a zokogástól, szeme ég a könnyektől, mellkasa sajog az erőfeszítéstől – és megkérdezem: „Hogy tudtad elviselni, Jézus? Hogy tudom elviselni ezt a sötétséget én, aki nem Te vagyok?”

Válaszol
Jézus válaszol, azzal hogy engedi, hogy meghalljam a hangját – szomorúságtól elnehezedett hangját – ott a Getszemáni-kertben: „de ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan Te”. (Mt 26,39; Mk 14,26; Lk 22,42).
Elfogadhatod, Bonnie –
tudom, milyen, mikor Isten terve oda vezet, hogy a világ meglátja, hogy megsebesültél. Összetörtél.
Bátorságot adok neked, hogy el tudd fogadni. Nem kell erősnek lenned. Majd én erős leszek érted.
Jézus rámutat elárulásának jelenetére, mikor Péter próbálta megakadályozni, hogy végigmenjen a gyengeség útján. „Tedd hüvelyedbe kardodat! Ne ürítsem ki a kelyhet, amelyet az Atya adott nekem?” (Jn 18,11).
Ki tudod üríteni a kelyhet, Bonnie –
mert én is ittam belőle. Nem kell harcolnod vele. Ideje kiinnod.
Félhetsz velem. Majd én tartalak, és átszeretlek rajta.
Belenézek Jézus szemébe. Tekintete fájdalmas. Az én fájdalmamtól.
A Getszemáni-kertben Jézus ezt mondta: „de ne úgy legyen, ahogy én akarom…” Jézus akart valamit. És amit Ő akart, ellentétben volt Isten akaratával – a szenvedésnek abban a percében (Zsid 5,7-10).
Ez vigasztaló, mert amikor én kezembe vettem ezt a kelyhet, én sem akartam.
Jézus megérti ezt a feszültséget.
Megérti a dilemmámat, és azt, hogy szégyenkezem miatta.

Újra meg újra
Velem ellentétben Jézus nem vétkezett, mikor kísértésbe esett, hogy elkerülje az ürességet.
Jézus megadja magát, és azt mondja: „ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan Te”.
Én is olyan elszánt szeretnék lenni, mint Jézus, és el akarom fogadni a nehézségeket. Ám ezt csak egyszer akarom megtenni – márpedig újra meg újra el kell esnünk és fel kell kelnünk Jézussal.
Napkeltétől napnyugtáig Jézus velünk van.
Amikor nem találjuk a helyünket a világban, Jézus csendesen suttog hozzánk:
Gyere ide.
A karjaimba.
Itt maradhatsz állandóan. Velem.
Én vagyok a te helyed.
Örökre.
Úgy érzed, egy csészét tartasz a kezedben, amit nem akarsz kiinni?
Nem kell akarnod ahhoz, hogy kiidd.
Idd ki.
Jézussal.
Jézus rásimítja a kezét a tiedre.
Fogadjuk el a valóságot, azt, ami történt, ami most történik, és aminek meg kell történnie.
Ez egy újfajta engedelmesség, olyan, amit a mi drága Jézusunknak is tanulnia kellett.
Nincs miért szégyenkeznünk.

A helyünk
Mindegy, mi kapott sebet, vagy tört össze – a gyermekkorunk, egy kapcsolatunk, a karrierünk, a házasságunk, a gyermekünk, az egészségünk, a pénzügyi helyzetünk vagy a szolgálatunk – álmaink vagy lehetőségeink –, ez az üresség sosincs elérhetetlen távolságra Jézustól.
Van helyünk.
Jézus átkarol, és nála valóban biztonságban vagyunk. Biztonságban ahhoz, hogy traumákat éljünk át, és ahhoz, hogy valóságosak legyünk, akit szeretnek és elfogadnak.
Mosolyogva mutatom neked a könnyeimet. Rokonok vagyunk, te és én. Mindketten belépünk a sebezhetőségbe, hogy megérezhessük az Ő gyógyító érintését.
Jézus átragyog ezen is – új erővel, új reménnyel –, hogy új utakon indulhassunk el ebben a világban.
Te és én – mi - ott vagyunk.
Biztonságban Jézus szívében.
Neked és nekem – nekünk - van egy történetünk.
Igen, neked és nekem – nekünk készített egy helyet, egy állapotot: a legcsodálatosabbat az egész világon.
Ez a hely Jézus mibennünk.



Lelkünk biztos és szilárd horgonya ez,
amely a függöny mögé ér,
ahová elsőnek lépett be értünk Jézus,
a Melkizedek rendje szerint való főpap.
Zsid 6,19-20

(Bonnie Gray, http://www.crosswalk.com/blogs/bonnie-gray/, Tuesday, April 15, 2014, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest)