Labels

7 napos diéta (9) A hét fényképe (17) A hét idézete (20) A múlt feldolgozása (5) A szeretet mint életforma (2) adakozás (2) Advent 2013 (30) Advent 2014 (44) Advent 2015 (11) Advent 2016 (13) Advent 2017 (4) Advent2015 (1) Advent2017 (28) aggodalom (1) Aggódás (22) ajándék (11) Alapítvány (4) alázatosság (6) alkalmatlanság (5) Anyák napja (5) Anyáknapja (6) Apák napja (1) átadás (12) Atya (2) barátság (16) bátorítás (35) bátorság (5) Békesség (29) belső békesség (14) belső viharok (24) beszéd (6) betegség (1) Biblia olvasás (16) Bizalom (65) bizonyosság (1) bizonyságtétel (18) biztatás (3) böjt (2) bölcsesség (18) Bűnbocsánat (10) bűntudat (4) céltudatos élet (9) család (5) csalódások (5) Csendes percek (2213) csendesség (6) csüggedés (13) Depresszió (12) dícséret (2) dicsőítés (20) Döntések (20) Egy misszionárius naplójából (15) egyedül (2) együttérzés (12) elég vagy (1) elengedés (3) életöröm (8) elfogadás (9) Elgondolkodtató történetek (16) elhívás (1) elismerés (3) előítélet (3) elutasítás (2) Emberekről van szó (14) emberektől való félelem (1) Emlékezés (2) engedelmesség (9) erő (15) fájdalom (12) fáradtság (9) feladat (14) félelem (14) feltámadás (5) feltöltődés (10) Filmajánló (4) fogadalmak (1) formálódás (1) Főoldal (154) Galéria (39) gondolataink irányítása (9) Gondolatok (42) gondoskodás (2) gondviselés (14) gyász (2) gyengeségek (5) Gyermeknevelés (31) Gyógyulás (11) győzelem (5) hála (11) hálaadás (11) harag (4) harc (6) házasság (29) hit (40) hozzáállás (3) Húsvét (10) hűség (8) identitásunk (8) időbeosztás (9) igazság (11) Igehirdetés (38) ígéretek (2) Igevers (4) Ima (44) imádság (21) Immánuel (2) irgalom (10) irigység (3) ismeretlen (1) Isten ajándéka (9) Isten ereje (14) Isten gondoskodása (31) Isten hangja (4) Isten hűsége (33) Isten időzítése (4) Isten keresés (3) Isten követése (16) Isten lát (2) Isten munkálkodása (13) Isten neve (6) Isten szeretete (85) Isten terve (26) Isten tudja (1) Isten válasza (18) Isten védelme (19) Isten vezetése (59) Istenen lévő tekintet (4) Istennel töltött idő (19) Istentisztelet (1) jellem (2) jellemsség (1) Jézus a világ világossága (2) Jézus áldozata (19) Jézus barátsága (2) Jézus eljövetele (2) Jézus képviselése (9) Jézus keresztje (1) Jézus követése (43) Jézus szeretete (17) jóság (4) jövő (2) kapcsolatok (31) karácsony (3) kedvtelenség (1) Kegyelem (26) keresés (2) kételkedés (8) kétségbeesés (4) kevélység (1) kiégés (2) kísértés (10) kitartás (12) konfliktusok kezelése (6) korlátaink (1) könyörgés (3) könyvajánló (1) Könyvklub Ezernyi ajándék (4) Könyvklub: A menedék (16) közösség (1) Krisztus követése (4) kritika (2) kudarc (1) küzdelem (13) Légy világosság (23) lehetetlen (2) magány (9) magvetés (3) margóra (1) mások elfogadása (1) megbízatás (2) megbocsátás (13) megelégedettség (9) megismerés (6) Megpróbáltatás (33) megtèrès (3) megváltás (6) megváltást (1) miért (1) mint Jézus (2) misszió (4) munka (2) nagylelkűség (1) neheztelés (1) nincs véletlen (1) nyugalom (9) nyugtalanság (2) odafigyelés (8) odaszánás (2) olvasói gondolatok (41) otthon békéje (2) öltözet (2) önbizalom (3) önértékelés (39) önuralom (1) önvizsgálat (23) önzetlenség (1) örök élet (9) őszinteség (1) összetöretés (3) Pásztor (1) pihenés (7) prioritások (2) próba (4) ráhagyatkozás (1) Receptek (4) Remény (28) rohanás (1) sóvárgás (5) stresszkezelés (6) szabadság (9) számadás (2) számolni Istennel (1) szavaink ereje (7) szégyen (2) szelídség (4) Szentlélek (5) szenvedés (1) szépség (5) szerelem (3) szeretet (47) szeretve élni (2) szeretve vagy (1) szív (1) szolgálat (24) szünet (1) támogatás (1) teherhordozás (5) tiszta szív (2) tisztánlátás (4) törődés (2) túlhajszolt élet (3) türelem (15) új élethelyzet (1) új év (8) ünnep (6) valentin nap (1) változás (21) várakozás (15) vendégfogadás (2) Versek (38) veszteség (1) video (8) Vigasz (7) vígasztalás (3)

2018. október 31., szerda

Ha Istent szeretem, muszáj az embereket is?

"Mester, melyik a legnagyobb parancsolat a törvényben?" Jézus így válaszolt: "Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és legnagyobb parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat.”Mt 22,36-39


Eszedbe jutott már, hogy könnyebb volna szolgálni Istent, ha nem volnának az emberek? Úgy értem, hogy az emberek néha igazán kiborítóak tudnak lenni.
Kíváncsi vagyok, Jézus tudta-e előre, hogy mi, tanítványai, sokszor össze fogunk kapni. Bizonyára tudta, ezért válaszolta a farizeusnak azt, amit.
A Máté 22,37-40-ben farizeusok, az akkori kor vezetői a legnagyobb parancsolatról kérdezik Jézust. Jézus válasza ez volt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és legnagyobb parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.”
Jézus választ adott valamire, amit nem is kérdeztek. Ők csak a legnagyobb parancsolatról érdeklődtek, nem a másodikról. De Jézus tudta, hogy az egyiket nem lehet betartani a másik nélkül. Egyértelműen rá akarta vezetni hallgatóságát, hogy fogják fel, Isten szeretete és az emberek szeretete elválaszthatatlan egymástól. Miért hangsúlyozta ezt? Mert tudta, hogy el fogunk billenni egyik vagy másik irányba.
Az igazság az, hogy tudjuk szeretni Istent úgy, hogy elhanyagoljuk az emberszeretetet. Persze nem ismerjük el. Én magam is rendszeresen szolgáltam Istent a gyülekezetben, s közben haragudtam emberekre, vagy nem voltam együttérző, kedves velük.
Húsz éve, mikor a gyermekmissziót vezettem, nagyon szerettem a gyermekeket, de az önkéntesek néha az idegeimre mentek. Különösen, ha nem jelentek meg, s aztán valami átlátszó kifogásra hivatkoztak. Én ott tudtam lenni, hiába voltam fáradt, fájt a fejem, stb.
Az ítélkezés, a kritikus hozzáállás felülírta a szeretetet.
Olyan is volt, hogy annyira belemerültem Isten szolgálatába, hogy nem mutattam áldozatkész szeretetet a családom iránt. Az egyik első jele annak, hogy túlságosan sokat vállaltam, az, ha nem tudok kedves, türelmes lenni hozzájuk. Gyakran előfordult régen, mikor három fiam még kicsi volt, s én igyekeztem betartani valamilyen napirendet. Állandóan ideges voltam, s a gyermekeim nem azt tapasztalták mindig, hogy szerető, türelmes anyukájuk vagyok.
Másik oldalról viszont olyan is van, hogy az embereket szeretjük, de elhanyagoljuk Isten szeretetét. Lejjebb tesszük Isten mércéjét, leszűkítjük parancsait, kitekerjük a Biblia szavait, csak hogy ne bántsuk meg a másikat. Nem vesszük figyelembe, hogy Jézus az egyetlen út az Atyához, mert ezzel annyi „jó” embert kizárnánk a mennyországból. Igen, lehetséges az is, hogy az embereket jobban szeressük Istennél.
Mit mond tehát Jézus? Szerintem azt, hogy törekedjünk rá, hogy mind a két parancsolatot tartsuk be. Mindenekelőtt szeretnünk kell Istent azáltal, hogy bízunk benne, hiszünk a jóságában, és engedelmeskedünk Igéjének – akkor is, ha nem értjük teljesen. Közben figyelnünk kell szívünk állapotára, s kérjük Isten segítségét, hogy az embereket is tudjuk jól szeretni.
Bevallom, nekem nehezen megy. Csak ha mindennap imádkozom, ha teljesen függök Istentől, ha minden nap rábízom, hogy munkálkodjék a lelkemben, akkor közelítek ahhoz, amit Jézus a két nagy parancsolatnak tart. De még így is, a legjobb napjaimon is, úgy érzem, nem tudom teljesíteni.
Neki hála, Isten sosem kér olyasmit, amihez ne nyújtana segítséget.
Szavai támogatnak, biztatnak. A Szentlélek irányít. És Isten szeretete és irgalma irántam, aki gyakran nagyon nem vagyok szeretnivaló, újra meg újra szembesít azzal, miért szeretem Őt, és miért hagyjam, hogy rajtam keresztül másoknak is megmutassa ugyanazt a szeretetet és irgalmat.


Uram, köszönöm, hogy szeretsz. Több szeretetet tanúsítasz irántam, mint amit megérdemlek. Segíts, kérlek, hogy jobban szeresselek, és szeressem azokat, akiket az életembe helyeztél. Jézus nevében, Ámen.

(Glynnis Whitwer: If I love God, Do I Have to Love People Too?, Encouragement for today, 2012. 11.16., www.proverbs31.org/devotions, fordítás:eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest)

2018. október 30., kedd

Keresés - csere

„Vessétek le a régi élet szerint való óembert, aki csalárd és gonosz kívánságok miatt megromlott; újuljatok meg lelketekben és elmétekben, öltsétek fel az új embert, aki Isten tetszése szerint valóságos igazságban és szentségben teremtetett.” Ef 4,22-24


Van a gépemen a szerkesztő programban egy ügyes kis eszköz, „Keresés – csere” a neve. A segítségével kijelölhetek egy szót, és kicserélhetem egy másikkal, egy megfelelőbbel, ami jobban illik a mondathoz.
Olykor szeretném, ha lenne egy ilyen eszköz az agyamban is; egy „keresés – csere” opció, ami a gondolataimat egészséges, az Igével összhangban lévő irányban tartaná. Főleg, mikor a programomról, a saját dolgaimról (más szóval önzésemről) van szó.
Még ha nem is tudok rákattintani agyamban egy „keresés - csere” lehetőségre, hogy régi gondolataimat újakra cseréljem, azért a lehetőség adott, hogy ezt a procedúrát alkalmazzam, mikor észreveszem, hogy önzésre hajlok.
Mikor kísértést érzünk a belső nyafogásra, cseréljük le negatív gondolatainkat arra a tisztánlátásra, amit Isten Igéjében találunk.
Mutatok néhány példát a „keresés – csere” lehetőségre, ha önzésen kapjuk magunkat. Ha felismerjük gondolataink közt a kiemelt mondatot, cseréljük le azzal az igével, ami alatta következik:
„Ha én nem törődöm magammal, ki fog?”
"Ugye öt verebet adnak két fillérért: mégsem feledkezik meg közülük egyről sem az Isten. Nektek pedig még a hajatok szálai is mind meg vannak számlálva. Ne féljetek, ti sok verébnél értékesebbek vagytok!" (Lk 12,6-7)
„Na és az én jogaim?”
„Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt. Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött." (Fil 2,5-7a)
„Jogom van kimondani a véleményem.”
„Ne fizessetek a gonoszért gonosszal, vagy a gyalázkodásért gyalázkodással, hanem ellenkezőleg: mondjatok áldást, hiszen arra hívattatok el, hogy áldást örököljetek. Mert aki szeretne örülni az életnek, és jó napokat látni, óvja nyelvét a gonosztól, és ajkait, hogy ne szóljanak álnokságot; forduljon el a gonosztól, és cselekedjék jót, keresse és kövesse a békességet;” (1Pét 3,9-11)
„Az enyém legyen a legkülönb.”
„Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál; és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is. Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt.” (Fil 2,3-5)
„Kit érdekelnek? Most rólam van szó.”
„És imádkozom azért, hogy a szeretet egyre inkább gazdagodjék bennetek ismerettel és igazi megértéssel; hogy megítélhessétek, mi a helyes, hogy tiszták és kifogástalanok legyetek a Krisztus napjára, és gazdagon teremjétek az igazság gyümölcseit Jézus Krisztus által Isten dicsőségére és magasztalására” (Fil 1,9-11)
„És az én igényeim?”
„Ítéljétek meg tehát, mi kedves az Úrnak.” (Ef 5,10)

Na, milyennek találod? Neked is vannak olyan gondolati sémáid, amiknek jót tenne egy kis „Keresés - Csere” terápia? Segít abban, hogy Isten legyen figyelmünk középpontjában, s ennek eredményeként kapcsolatunk Vele – és a többiekkel – egészségesebbé, boldogabbá, teljesebbé váljék.
Találjuk hát meg az önzetlen, Istennek kedves hozzáállást. Keresés – csere.


Uram, add, hogy mikor önzésre hajlok, gondolataimat tudjam akaratodhoz és Igédhez igazítani. Jézus nevében, Ámen.

(Karen Ehman: Find and Replace, Encouragement for today, 2012. 11.13., www.proverbs31.org/devotions, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest)

2018. október 29., hétfő

Néha meg kell mutatnom a szívemnek, hogy én vagyok a főnök

„Áldjad, lelkem, az Urat, és egész bensőm dicsérje szent nevét! Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd, mennyi jót tett veled!” Zsolt 103,1-2


Rajtakaptam a szívemet, hogy a csüggedés gödre felé indult tavaszi szünetre. Pedig tengerparti pihenés várta velem és a családdal, de ő nem akart társulni hozzánk.
Egyik érzelmi és anyagi csapás jött a másik után.
Drága barátnőmről kiderült, a hasi fájdalmakat, az extrém fáradtságot, amit már egy éve érez, s aminek okát eddig nem sikerült diagnosztizálni, egy jókora rosszindulatú daganat okozza a petefészkén.
Az emeleten megint elromlott a légkondicionáló. Ugyanazon a héten kiderült, hogy a nemzetközi adoptálás kiadásait nem vonják le az éves adóból, tehát sokkal többet kell befizetnünk, mint amire számítottunk. Pedig megtakarított pénzünket a légkondicionálás kiépítésére és az adoptálásra költöttük.
Az elmém vívódott, a lelkem elcsüggedt, a testem kimerült. Egyfolytában aggódtam a barátnőmért. Szünet nélkül gyötrődtem az anyagiak miatt. Mégis hogy tudnék pihenni, kikapcsolódni mindezekkel a vállamon?
Hiába csomagoltam össze az útra, a szívem nem volt hajlandó vakációs hangulatba kerülni. Egyre menetelt a gödör felé.
De amennyire nem kívántam most a vakációt, épp oly biztosan tudtam, hogy nem akarok kétségbe esni, és a családomat sem akarom magammal húzni. Isten szándéka nem ez. És az enyém sem.
Végül rájöttem, hogy meg kell mutatnom a szívemnek, ki itt a főnök.
Dávid király nagyon értett ahhoz, hogy szívének, lelkének dirigáljon. Hogy is mondja a 103. zsoltárban: „Áldjad lelkem, az Urat, és egész bensőm dicsérje szent nevét!” Követni fogom a példáját. A gondok és bajok között szóltam a szívemnek, hogy dicsérje az Urat.
Ez nem afféle „mondd el az esti imádságot”-féle biztatás volt a lelkemnek. Nem, ez egy mélyre ható, az egész lényemet megrázó prédikáció volt: „ISTEN JÓ, bármit érzel is most”- féle igehirdetés. Az Igazsággal megragadtam szívemet, és elrángattam a gödör szélétől, mondva: „ne feledd, MENNYI JÓT tett veled!” (Zsolt 103,2.)
Aztán kézen fogva végigvezettem az emlékek útján, hogy jusson eszébe Az, aki
megbocsátja minden bűnödet, és meggyógyítja minden gyöngeségedet;
megmenti életed a pusztulástól;
kegyelemmel és irgalommal koszorúz;
életed eltölti javakkal;
mint a sasé, megújul ifjúságod… (Zsolt 103,3-5)
Függetlenül attól, mit diagnosztizáltak az orvosok a barátnőmnél, mennyibe fog kerülni a légkondicionáló, mennyi lesz a befizetni való adónk – a lelkemnek arra van szüksége, hogy dicsérje az Urat. Arra van szüksége, hogy én…
vegyem észbe, kicsoda Isten;
köszönjem meg neki mindazt, amit eddig kaptam tőle;
bízzam Rá mindazt, amit a jövőben tenni fog.
Nem változtak meg a körülmények, de a perspektívám igen. Azzal, hogy a gondolataim irányát megváltoztattam, hatni tudtam érzéseim irányára is. És tavaszi vakációnk nagyon jól sikerült.
Valahányszor éreztem, hogy gondolataim megint a jövőn kezdenek aggodalmaskodni, Dávid király szavaival átirányítottam őket arra, ami volt, ami van, és ami mindörökké lesz: Isten hűségére, Aki mellettem megy az úton, s átvezeti szívemet a völgyeken.
Vannak olyan körülmények az életedben, amik a szívedet a csüggedés felé húzzák? Gondolataid a kétségbeesés felé vették az irányt? Kérlek, ne hagyd.
Legyél te érzéseid főnöke, te mondd meg szívednek, mit tegyen, az se baj, ha kissé erőszakosan lépsz fel.


Uram, kérlek segíts, hogy bízzak Benned, erősíts meg Szentlelkeddel, hogy átvegyem az uralmat érzelmeim fölött. Nem a jövő miatt akarok aggodalmaskodni, hanem afelé fordulok, ami eddig történt, ami felidézi hűséges gondoskodásodat az életemben. Áldani akarlak érte, Uram! Jézus nevében, Ámen.

(Renee Swope: Sometimes I Have to Boss My Hert Around, Encouragement for today, 2012.11.14., www.proverbs31.org/devotions,fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó:pinterest)

2018. október 28., vasárnap

Amikor minden porrá lesz

“URam, atyánk vagy te mégis! Mi vagyunk az agyag, te a mi formálónk, kezed alkotásai vagyunk mindannyian.” 

 Ézsaiás 64:7



Tört össze mostanában a szíved, vagy hullott szét darabjaira az életed? Pontosan tudom milyen nehéz lehet most neked. 

Van ez a nagyon szép keresztény történet, amit most meg is oszthatnék veled: arról szól, hogy hogyan szedegetjük fel összetört életünk darabkáit, ragasztgatjuk meg őket majd hagyjuk, hogy Isten világossága átragyogjon a repedéseken. Tényleg nagyon szép történet. De mi van akkor, amikor a törött darabkák annyira kicsik, hogy már nem lehet összeilleszteni őket? Amikor ezek a darabkák is már porrá örlődtek tovább. Ha valami csak simán eltörik, akkor él a remény, hogy egy ragasztó majd mindent megold. De amikor nincsenek darabok amiket össze lehetne illeszteni? Bizony, a port nem lehet megragasztani! 

Sőt, még a kezünkkel sem tudjuk megtartani. És ilyenkor - amikor a számunkra oly drága dolgok porszemekké válnak, kicsúsznak a kezünkből és tovaszállnak a legkisebb szellővel - minden reményünket elveszítjük. Maguk a porszemek mintha azt akarnák bizonyítani, hogy az ígéretek, amiket Isten egykor nekünk adott nem is érvényesek. Vagy azt, hogy Isten karja túl rövid ahhoz, hogy elérjen bennünket, ott ahol éppen vagyunk. Vagy azt, hogy a bennünket körülvevő sötétség sokkal hatalmasabb, mint az Isten reménysége. 

Az elmúlt néhány évben a saját bőrömön tapasztaltam meg mindezt, és biztos vagyok benne, hogy ha beülnénk valahova kávézni, te is tudnál mesélni. A történetek, amelyeket megosztanánk egymással nagyban hasonlítanának - habár a körülmények különböznének - a fájdalom, amellyel az a bizonyos időszak együtt járt, és a vágyak, amelyek megfogalmazódtak bennünk időközben ugyanazok lennének. Vágyak aziránt, hogy Isten állítsa helyre az életünket, írja át a történetünket, hogy más legyen a vége, vagy hogy javítsa meg a helyzetet, amibe kettéhasad a szívünk. 

De vajon megfordul-e ilyenkor a fejünkben az, hogy lehet, hogy Isten szándéka nem a helyreállítás, az átírás vagy a megjavítás? Mi van, ha valami teljesen újat akar létrehozni? Akármilyen lehetetlennek is tűnik a helyzeted Ő épp ezen munkálkodik az örökkévalóság eme oldalán. 

Megfigyelted-e már, hogy Isten mennyire szereti felhasználni a port? Mi hajlmasak vagyunk azt gondolni, hogy egy összetörésből semmi jó nem sülhet ki. De gondoltunk-e már az összetörésre úgy, mint az a folyamat, ami visszajuttat az eredeti formához, hogy aztán abból valami új jöhessen létre? Kétféleképpen tekinthetünk a porra: vagy úgy, mint egy fájdalmas, igazságtalan törés eredményére, vagy úgy, mint valami újnak a kihagyhatatlan összetevőjére. Képzeljünk csak magunk elé egy kocka jeget. Amíg a jég a kocka formában marad, nem lesz több, mint egy kocka jég. De ha megolvad, át lehet önteni egy másik formába, ahol majd valami új lesz belőle, amikor újra megfagy. Így van ez azokkal a dolgokkal is, amelyek porrá zúzódnak – ha egyszer porrá lesznek, képesek arra, hogy új életet, új formát vegyenek fel. 

A világ összes alapanyaga közül Isten is a port választotta ahhoz, hogy embert alkosson. “Azután megformálta az ÚRisten az embert a föld porából, és élet leheletét lehelte orrába. Így lett az ember élőlénnyé.“ 1Mózes 2:7 Jézus porral gyógyított meg egy embert, és adta vissza a látását: „Amíg a világban vagyok, a világ világossága vagyok.”Ezt mondta, és a földre köpött, sarat csinált a nyállal, és rákente a sarat a vakon született ember szemeire” János 9:5-6 Ezután az ember megmosta magát a Siloám tavában, és már látott, amikor hazatért. 

Más anyagokkal – többek között vízzel – egyesülve pedig a homok agyaggá válik.. Az agyag pedig olyan formákat ölthet, aminek csak a fazekas fantáziája szab határt. “Uram, atyánk vagy te mégis! Mi vagyunk az agyag, te a mi formálónk, kezed alkotásai vagyunk mindannyian.” Ézsaiás 64:7 „Vajon nem bánhatok-e én is úgy veled, Izráel háza, mint ez a fazekas? Így szól az ÚR: Hiszen olyanok vagytok a kezemben, Izráel háza, mint az agyag a fazekas kezében.” Jeremiás 18:6 Oh, mennyire szeretem és mily nagyon szükségem is van arra a reménységre, amelyet Isten ezekben az igeversekben rejtett el. 

A por nem a véget jelenti. Csak azt, hogy valami új van kialakulóban. Drága barátom, nem tudom, hogy életed melyik területén törtél össze. De azt tudom, hogy bízhatunk a mi Istenünkben. Hogy rábízhatjuk azt, ami porrá lett. A csalódásaid és kiábrándulásaid – fájdalmas dolgok, amelyek megingatnak, összetörnek és amelyek miatt mindent megkérdőjelezel – nem szabad, hogy elvegyék a reményedet. Teljes mértékben a Fazekas kezeire bízhatod az életedet. Merj hinni abban, hogy valami csodálatosat teremt a porból, belőled. 

Atyám, megvallom előtted, hogy nem szeretem az ilyen helyzeteket – nem szeretem a port. De emlékeztetem a lelkemet, hogy a por az egyik kedvenc alapanyagod, amiből valami újat alkotsz. És hiszem, hogy Te épp ezt teszed most az én életemben is. Jézus nevében, Ámen.



NAPI IGAZSÁG: 

“A trónuson ülő ezt mondta: „Íme, újjáteremtek mindent”. És így szólt: „Írd meg, mert ezek az igék megbízhatók és igazak!” 
Jelenések 21:5

(Forrás: Proverbs31Ministries, Daily Devotions, Shattered Beyond Repair, https://proverbs31.org/read/devotions/full-post/2018/10/04/shattered-beyond-repair
fotó:pinterest.com)

2018. október 27., szombat

A valódi szeretet nyomában

Mily drága a te szereteted, Istenem! Szárnyad árnyékába menekülnek az emberek.


Zsoltárok 36:7


Az autómobilok elterjedésének hajnalán egy férfi Ford T- Modellje lefulladt az út közepén. A tulajdonos hiába próbálkozott, nem tudta elindítani. Ekkor egy limuzin húzódott le mellé, és egy szívós, energikus férfi szállt ki a hátsó ülésről, hogy felajánlja a segítségét.


Az idegen pár percig babrált a motorban, aztán így szólt: „Most próbálja meg!” A motor azonnal életre kelt. A jól öltözött férfi Henry Fordként mutatkozott be, majd ezt mondta: „Én terveztem és építettem ezeket az autókat, így tudom, hogy mit kell tenni, ha valami elromlik.”


Amikor az életünk elromlik, a tervünk darabokra hullik és minden tönkremegy, akkor várnunk kell arra, hogy Isten felbukkanjon. Tudnunk kell azt, hogy Ő alkotott bennünket, és Ő ismer és szeret bennünket a legjobban. Kiválasztottak vagyunk… és Ő pontosan tudja, hogy mi a teendő, ha valami félresiklik.


Te és én Isten szeretetének élő, húsvér megtestesülése vagyunk. Örömmel forgathatjuk szívünkben a Zsoltárok 139:14-16-ban szereplő drága igazságot: „Magasztallak téged, mert félelmes és csodálatos vagy; csodálatosak alkotásaid, és lelkem jól tudja ezt. Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam, mintha a föld mélyén képződtem volna. Alaktalan testemet már látták szemeid; könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük.”


Gondolj csak bele! Isten felügyelte a formálódásunkat, és szeretetben – szeretetre – lettünk teremtve egy különleges és szent céllal. Hát nem csodálatos?


Együtt örvendezhetünk a Zsoltárossal, aki ezt írta: „Tudjátok meg, hogy az ÚR az Isten! Ő alkotott minket, az övéi vagyunk: az ő népe és legelőjének nyája.”(Zsoltárok 100:3)


Sok nő beleesik azon hazugságok csapdájába, amelyek szerint mi nem vagyunk többek holmi báboknál Isten kezében; hogy csupán azért alkotott, hogy eszközként használhasson bennünket, vagy valamiféle rabszolgaként, aki a parancsait lesve beteljesíti a terveit. Az előző igeversben azonban az „ÚR” kifejezés a szó szoros értelmében apát, vagy drága apukát jelent, ami bensőséges kapcsolatot feltételez egy szerető édesapa és gyermeke közt.


Istennek kétség kívül vannak tervei velünk, de félreértelmezzük az Ő személyiségét és szívét, ha úgy gondoljuk, hogy ezek a tervek büntetésként szolgálnak azért, mert nem vagyunk elég jók. A legjobb, legcsodálatosabb tervek az életünkre nézve a teremtőnk kezében vannak, aki a világon a legjobban szeret bennünket.


Mindannyian kétségbeesetten próbálunk szeretni és szeretve lenni. Ösztönösen keressük az értelmet, és velünk született szükségletünk a valahová tartozás.


Az értéket kutatjuk értéktelen helyeken.


Megerősítést várunk arra érdemtelen helyekről.


Csak a Jézus Krisztussal való személyes kapcsolaton keresztül tudjuk megtapasztalni a valódi szeretetet; azt a szeretetet, amelyben nincs helye az elutasításnak, és amely elűzi a magányt. Ezen a felbecsülhetetlen értékű ajándékon keresztül érthetjük meg azt a csodálatos igazságot, hogy ha születésünk esetleg emberileg nem tervezett és nemkívánatos is volt, Isten tervezett és kívánt életre hívni bennünket. És ez, kedves barátom, elég!


„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (János 3:16)


Imádkozzunk
Atyám, köszönöm, hogy úgy szeretsz engem, ahogy vagyok. Most elfogadom a Te felbecsülhetetlen ajándékodat. Taníts engem, hogy megérthessem azt az igazságot, miszerint az én valódi értékem benned rejlik – és nem az emberek ítéletében. Ma teszek egy lépést hitben, hogy azzá a nővé válhassak, akivé Te teremtettél.
Jézus nevében, Ámen


Most te következel
Olvasd el a Máté 10:30-at. Hogyan segít neked ez az igevers megérteni azt, hogy milyen különleges is vagy Isten számára? Örökítsd meg az ezzel kapcsolatos gondolataidat.












Forrás: Looking for Love in All the Wrong Places by Mary Southerland, http://girlfriendsingod.com/looking-love-wrong-places/, Fordítás: Várfalvi Emese
fotó: Fall Pictures by Jessie/Facebook.com, Copyrighted by Girlfriends in God, Inc. 2013
Used with permission
www.girlfriendsingod.com

2018. október 26., péntek

Ha nem látod, mi van előtted

„Jézus így szólt hozzá: „Menj, a hited meggyógyított.” Nyomban visszakapta látását, és követte az úton.” Mk 10,52


Nem igazán szeretem a hétfőket, de ezen a reggelen, még a szokásosnál is jobban utáltam ezt a rettegett napot.
Alighogy magamhoz tértem egy nyugtalan éjszaka után, gondolataim máris az előttem álló hét körül kezdtek kavarogni. Hideg szorítást éreztem a szívem körül, s csak arra tudtam gondolni, bárcsak már péntek lenne.
Legtöbb ember azért várja a pénteket, mert akkor kezdődik a hétvége, nekem viszont most azt jelentette, hogy ha elérkezik a péntek, nem kell tovább aggódnom, hogy vajon milyen kihívásokkal fogok szembesülni. Ha péntek lenne, azt jelentené, hogy már szembesültem velük, és valamiképpen túljutottam rajtuk.
De attól még a tény nem változik: ma még csak hétfő van.
Ahogy rám tört a szorongás, azonnal éreztem Isten figyelmeztetését: vagy hagyom, hogy az aggódás vezessen egész héten, vagy fordítva, én veszem át az irányítást aggódó gondolataim fölött. Őrületbe kergethetem magam a félelemtől, vagy kérem, hogy Isten békéje töltse el a szívemet. Nem láttam, mi fog történni, viszont tudtam, hogy Isten tökéletesen tisztában van vele.
Márk evangéliumának 10. fejezetében olvassuk, hogy egy Bartimeus nevű vak férfi az út szélén üldögélt, ahogy az szokása volt. Közeledő zsivajt hallott. Hamarosan megtudta, hogy a Jézust követő tömeg zaját hallja. Felé közeledtek.
Bartimeusnak fogalma sem volt arról, hogy mi következik. Mivel nem látott, akár retteghetett volna is, félve a tömegtől, mely eltaposhatja. Vagy amiatt búslakodhatott volna, hogy nem veszik észre, senki sem törődik vele. Ehelyett ő arra figyelt, amit a szívével látott, és nem arra, amit a szemével nem láthatott.
Izgatottan kiabálni kezdett: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” (Mk 10,47b).
Amikor ráüvöltöttek, hogy hagyja abba, annál jobban kiáltozott: „Dávid fia, könyörülj rajtam!” (Mk 10,48b).
Kiabálása elért Jézushoz.
Jézus megállt, és megkért valakit, hogy vezesse hozzá a vak embert. A Biblia szerint Bartimeus ledobta köntösét, felugrott, és egyenesen Jézushoz futott. (Mk 10,50).
Nagyon szeretem ezt a pillanatot. A vak férfi mindentől megszabadult, ami lassíthatta volna, felugrott segítség nélkül, és vakon rohant Jézus felé.
Csak a hit vezette, látni nem látott semmit. Nem félt attól, hogy elbotlik és elesik, hogy nekimegy valaminek, nem foglalkozott azzal, ami előtte volt, mert hallotta Jézus hangját, és tudta, hogy ott van.
A szeme miatt nem élhetett látóként, de szíve képessé tette, hogy hitből éljen. A vak hit apró megnyilvánulása végleg megváltoztatta az életét.
Ahogy feküdtem az ágyon, és ezen a szép történeten elmélkedtem, amit Isten hozott elém, lassan kezdtem megnyugodni. Az, hogy nem látom, mi áll előttem, nem akadályozhatja meg, hogy hitben fussak tovább. Vak hittel követhetem én is Jézus hangját, ha hiszem, hogy Ő minden léptemet figyelni fogja, ahogy figyelte a vak ember lépteit is.
Erőért imádkoztam, hogy tudjak hitből élni akkor is, ha nem látom, mi van előttem. Megfogadtam, hogy Jézusra bízok mindent, aminek a bekövetkezését ő előre látja, én viszont nem.
Mindig dönthetünk úgy, hogy Jézus hangját követjük, és nem hagyjuk, hogy vakságunk a szorongás és pesszimizmus bénultságára ítéljen. Épp, mint a vak férfi, ha azt választjuk, hogy Jézus hangját követjük, és nem azt, amit a szemünk lát, hitünk átformálhatja életünket, általa békét és áldást nyerhetünk.

 
 
Adj, Uram, bátorságot, hogy vak hittel és belső békével menjek előre minden nap, ne aggodalmaskodjam, amiért nem látom az utat magam előtt. Nyisd meg lelki szememet és fülemet, hogy lássam, amit Szerinted látnom kell, halljam, amit hallanom kell, és segíts, hogy egyre jobban bízzam Benned. Jézus nevében, Ámen.

(Tracie Miles: When You Can’t See the Road Ahead, Encouragement for today, 2016. 12. 19., www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest)

2018. október 25., csütörtök

Hallasz engem?

„Juhaim hallgatnak szavamra, ismerem őket, és ők követnek engem.” Jn 10,27


Talán előtted is mondott már valaki ilyeneket, hogy „És akkor az Úr azt mondta nekem…” vagy „Éreztem, hogy az Úr ezt és ezt súgja a szívembe”. Eltöprengtél, vajon te meghallod-e Isten hangját?
Talán te is úgy gondolkozol, mint én: egyáltalán létezik olyan, hogy halljuk Isten hangját? Tudhatom, hogy mikor szól Ő hozzám, és mikor csak valami kósza gondolat, amit „hallok”? Mi van, ha az alapján döntök, amiről azt hiszem, Isten mondta nekem, aztán kiderül, hogy mégsem Ő volt?

Ilyen gondolatokkal küszködtem pár éve is, mikor családunk nehéz időkön ment keresztül. Sok forgott kockán, rengeteget beszélgettünk, vitatkoztunk a férjemmel, minden lehetőséget végiggondoltunk, de az nyilvánvaló volt, hogy bármerre lépjünk is, az áldozattal fog járni.

Egyik reggel a tükör előtt álltam - próbálva megfeledkezni a görcsről a gyomrom tájékán, és a könnyekről, amik elő akartak törni -, és bekapcsoltam a hajszárítót, hogy megszárítsam a hajam.
Közben megszólítottam az Urat: „Uram, mi van akkor, ha nem hallom ki a hangodat a zajból, ha nem fogom fel, amit mondani akarsz nekem? Mi van, ha a fejemben örvénylő sok gondolat, és ez az egész káosz elnyomja a hangodat?”

Amint a hajszárítómat egy fokozattal lejjebb kapcsoltam, egy másik hang jutott el hozzám. Távoli, elmosódott hang, de ott volt. Előbb nem figyeltem rá, de hiába zúgott tovább a hajszárító, egyértelműen ki tudtam venni a jól ismert hangot.

Kikapcsoltam a hajszárítót, és meglepődve hallottam meg most már tisztán, barátnőm, Renee Swope hangját. Nem értettem az egészet, átmentem a szobámba, és akkor derült ki, hogy a rádióból hallatszik Renee beszéde. Lysa TerKeursttel, a Proverbs31 Ministries elnökével közös, beszélgetős műsoruk ment, a „Mindennapi élet Lysával és Reneével”.

Évek óta jó barátok vagyunk Reneével. Sok-sok órát töltöttünk már együtt őszinte, mély beszélgetésben. Ahogy hallgattam a hangját, így morfondíroztam: „Mivel annyi időt voltál már együtt Reneével, és jól ismered, ezért meghallod a hangját még akkor is, ha a hajszárító zúgása minden egyebet elnyom”.

Éreztem, hogy új tanítást kaptam Istentől arról, hogyan ismerhetem fel az Ő hangját.
Ahogy Renee hangját is azért hallottam meg, mert jóban vagyunk, és sok időt töltünk őszinte beszélgetésben, a nyitottság és együtt töltött idő teszi lehetővé, hogy Isten hangját is megkülönböztessem a hangzavarban.

Több időt töltök azóta Istennel – imádságban, Igéjét olvasva, dicsőítő énekeket hallgatva és énekelve -, egyre közelebb kerülök Hozzá, és egyre inkább felismerem a hangját.
Talán úgy érzed, Isten egy ideje hallgat. Vagy nem vagy biztos benne, egyáltalán szokott-e szólni hozzád, vagy meg tudod-e különböztetni a hangját. Fontolj meg három dolgot:

Hidd el, amit Jézus mond: „Aki az Istentől van, hallja az Isten beszédeit” Jn 8,47a. Ha elfogadtad Jézust Uradnak és Megváltódnak, akkor Hozzá tartozol, „Istentől való vagy”. Megvan a képességed, hogy megkülönböztesd Isten hangját, ha szól hozzád. A Szentlélek viszi ezt végbe benned.

Számíts rá, hogy szól hozzád: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád” olvassuk az 1Sám 3,9b-ben. Mi lenne, ha mindig számítanánk rá, hogy szól hozzánk? Mit szólnál hozzá, ha ezt az igét mint egy állandó meghívót nyújtanánk Jézus felé? Álljunk szívünkkel-elménkkel készenlétben, mialatt várakozunk, hogy Isten szavát meghalljuk.

Kövesd a Pásztort: „Juhaim hallgatnak szavamra, ismerem őket, és ők követnek engem” – mondja Jézus a Jn 10,27-ben. Isten nem csak a hangját akarja hallatni. Azért szól, hogy kövessük, amit mond. Ha meghalljuk hangját, amint megmutatja az út vagy a javulás irányát, szívünk legyen készséges az engedelmességre.

Az a fürdőszobai jelenet meghatározó élmény volt. Nem kaptam konkrét választ arra, mit tegyünk. De kaptam egy gyönyörű ígéretet Istentől, hogy amikor itt lesz az ideje, tudni fogjuk. A világnak semmi zaja nem tudja elfedni az Ő hangját, ha állandóan közel maradunk Hozzá.



Segíts, Istenem, hogy meg tudjam különböztetni a hangodat. Álljak készen rá, hogy szólsz hozzám, és indítsak minden reggelt így: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád”. Ha pedig meghallottam szavadat, tudjak hűségesen engedelmeskedni. Jézus nevében, Ámen.

(Leah Dipascal: Can You Hear Me Now? Encouragement for today, 2015.07.06., www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest)

2018. október 24., szerda

Hangulatjavítás

„Jó dolog az Urat dicsérni, nevednek, ó Fölséges, éneket zengeni; reggel hirdetni irgalmadat, éjszaka meg hűségedet.” Zsolt 92,1-2


Özvegyként egy gyermekkel sok sötét napot megéltem az elmúlt tizenöt évben.
Néha úgy éreztem, segítség nélkül nem bírom ki a következő 24 órát.
Máskor meg egyetlen dolgot találtam a napomban, amiért hálát adhatok, azt, hogy képes voltam kikelni az ágyból.
A bánat rám telepedett, sötét árnyat vetett a hangulatomra. Tudtam, hogy ez így nem mehet tovább. Valamit tennem kell, hogy javuljon a helyzet.
A Szentírásban találjuk a legjobb gyógyírt ezekre a napokra. A 92. zsoltár azzal biztat, hogy „Jó dolog az Urat dicsérni, nevednek, ó Fölséges, éneket zengeni; reggel hirdetni irgalmadat, éjszaka meg hűségedet.”
Az évek során sikerült ezt az igeverset a szívembe vésnem, s minden nap igyekszem áldani az Urat az adott napon nyújtott kegyelméért. Kényszerítettem magam, hogy percről percre figyeljek a kisebb-nagyobb áldásokra, s ahogy telt az idő, egyre inkább észrevettem őket.
Ha szeretnél most felfedezni valami jót, mert életed nehéz időszakon megy át, vagy a mindennapok zűrzavarában nem veszed észre az apró áldásokat, adok néhány segítő tippet. Gyakorlati módszerek, hogy tudatosan figyeljünk Isten kegyelmére, jóságára, megingathatatlan szeretetére a „rossz” napokon is.
Vezess Áldásnaplót
Mikor valami nehézség ér, előveszem az Áldásnaplómat. Esténként mielőtt lefekszem, fel szoktam jegyezni, milyen apró vagy jól látható jelekből tapasztaltam meg aznap Isten jóságát. Mikor újraolvasom a feljegyzéseimet, sikerül figyelmemet újra Isten szeretetére összepontosítanom, s múlik a rossz hangulatot okozó önsajnálatom.
Készíts Jóéjt-Áldásnaplót
Az esti szertartások közé iktass be egy olyan momentumot, amikor megkéred mindegyik gyermekedet, mondjanak egy jó dolgot, ami aznap történt velük. Ezt jegyezd bele kinek-kinek az Áldásnaplójába.
Készítsetek Áldásláncot
Vágjatok színes papírcsíkokat, s esténként egy-egy ilyen papírcsíkra írd fel az aznapi jó dolgot, majd a csík két végét összeragasztva készítsetek láncot a napi áldásokból. Jól látható helyre akasszátok ki a láncokat, amikről sokat lehet beszélgetni, lehetőséget adnak rá, hogy természetessé váljék a közös hálaadás Istennek.
Alkoss egy Áldásdobozt
Én a konyhaasztal közepén tartok egy Áldásdobozt. Egy toll és színes papírcsíkok vannak mellette egy tálcán. Az év során felírunk a fiammal egy-egy csíkra minden jó dolgot, ami történik velünk, s a Karácsonyt megelőző hetekben felolvassuk őket egymásnak, s beszélgetünk róluk.
Isten Ígéreteinek Kincstára ajándékba
Ha ismersz valakit, aki nehéz időszakon megy át, készíts számára egy kincses ládát, benne Isten személyessé tett ígéreteivel. Ha belenyúl, ilyen mondatokat húzhat ki belőle találomra: „Az én tervem a jövődre, Gábor, hogy életed legyen, és bőségben legyen”, vagy „Adj hálát az Úrnak, Juli, mert jó, mivel irgalma örökké megmarad!”
Egyedül felnevelni egy gyermeket nem könnyű. Voltak nagyon „rossz” napjaink, heteink, sőt hónapjaink. De mióta szokásommá tettem, hogy rendszeresen hálát adok Istennek, rossz kedvem az ellenkezőjére fordul. Kezdjük el mától, hogy számba vesszük a napi áldásokat, és dicsőítjük értük az Urat.


Istenem, kérlek, alakítsd át „rossz” napjaimat dicsőítéssé. Segíts, hogy észrevegyem áldásaidat magam körül. Jézus nevében, Ámen.

(LeAnn Rice: Turning Bad Days into Good Days,Encouragement for today, 2012. 11.12., www.proverbs31.org/devotions, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu,fotó: pinterest)

2018. október 23., kedd

Reményre leltem

„Amit hajdan megírtak, azt tanulságul írták, hogy az Írásból türelmet és vigasztalást merítsünk reményünk megőrzésére.” Róm 15,4


Nem volt választási lehetőség. Mikor a serif autója bekanyarodott a házunk elé, tudtam, mi következik. Félresikerült lépések, események végén a dolgok rosszról rosszabbra, majd reménytelenre fordultak.
A serif hivatalosan barátságos mosolya nem tudta feloldani a rettegett pillanat kínját. A környező házak redőnyei mögül kíváncsi szomszédok bámulták, mi történik.
A serif átnyújtotta a végzést, és én könnyes szemmel vettem át. A nő ránézett karomon ülő kisbabámra, s a totyogóra, aki a szoknyámba kapaszkodott, és őszinteség csengett a hangjában, mikor azt mondta: „Sajnálom”.
„Köszönöm”- suttogtam, és lassan becsuktam mögötte az ajtót.
Leültem a benti lépcsőre, és elolvastam a hivatalos iratot. Pontos jogi fogalmazás, erőteljes törvényi szövegek, amiket alig értettem, és a feketén kiemelkedő szörnyű mondat: „Az ingatlan harminc napon belül kiürítendő”.
Jelzálogjog érvényesítése történik.
Nem akartuk, és nem kerülhettük el. Szégyenletes volt, és zavarba ejtő. Otthonunk átengedése a jelzálogjog tulajdonosnak nagyon fájdalmas folyamat lesz.
Gondosan festett halvány mustársárga falaim – annyira fognak hiányozni. Hogy élek majd a szomszédokkal és gyermekeikkel megszokott délutáni közös játék nélkül? És mire volt jó a rengeteg szendvicsebéd a férjemmel, hogy össze tudjuk kuporgatni a pénzt az otthonunkra?
Annyi mindent elvesznek tőlünk. Csak úgy.
Nem értettem, Isten hogyan hagyhatta, hogy ebbe a megalázó helyzetbe kerüljünk. Bíztunk Benne, miért nem gondoskodott rólunk?
Istenbe vetett minden reményem villámgyorsan szertefoszlott. Magam erejéből nem tudtam újratölteni. Mások tapasztalatára volt szükségem, hogy újra reményre leljek.
Így ír Pál apostol: „Amit hajdan megírtak, azt tanulságul írták, hogy az Írásból türelmet és vigasztalást merítsünk reményünk megőrzésére.” Róm 15,4
Megtanultam ebben a siralmas időszakban, hogy amikor összetörnek az álmaink, mások reményéhez kell fordulnunk segítségért.
A Bibliában ősi történelmi gyökerei vannak a reménynek, melyeket csak elő kell kotornunk.
Reménykedhetünk, mert…
Ábrahám és Sára reményre leltek a hitben, hogy bár emberileg nem reális a gyermek utáni vágyuk, Isten számára nem létezik lehetetlen. (Ter 15,17-18)
Reménykedhetünk, mert…
Ruth és Noémi is reménykedett, mikor elindultak új életük felé azután, hogy elvesztették családjukat.
(Ruth 3).
Reménykedhetünk, mert…
Mária és Márta is reményre lelt, látva, hogy Jézus bármire képes, még arra is, hogy fivérüket feltámassza a halálból. (Jn 11)
Mikor becsuktam otthonunk ajtaját magunk mögött, nem tagadtam le, hogy szívem összetört. De eldöntöttem, hogy akárhogy is, reménykedni fogok.
Reményre leltem kislányaim szemének ragyogásában, ahogy felfedezték új, bérelt házunkat. Reményre leltem, ahogy édesanyám segítségével kicsomagoltam dobozainkat, és elrendeztem a játékokat. Reményre leltem, ahogy férjem szíve közelebb került az enyémhez az együtt átélt nehézségek közben.
A remény Jézust követő létünk gyújtópontjában van. Ha engedjük, hogy a remény belénk ömöljön, át fogja hatni a legnehezebb körülményeinket is.
Ha reménytelenséget érzel valamiért, nézd azokat, akik a Bibliában reménységben éltek, hagyd, hogy hasson rád az ő reménységük. Remélem, hogy így össze tudnak forrni széttört álmaid.


Uram, köszönöm, hogy reményt adsz, ami össze tudja forrasztani széttört életünket. Adj erőt, kérlek, hogy reményre leljünk ott is, ahol most csak reménytelenséget érzünk. Jézus nevében, Ámen.

(Nicki Koziarz: Found Hope, Encouragement for today, 2012. nov. 27., www.proverbs31.org/devotions, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest)

2018. október 22., hétfő

Nem találom a szavakat

„Így Mózes szert tett az egyiptomiak minden tudományára, s szavaiban és tetteiben egyaránt hatalmas volt.” ApCsel 7,22


Próbáltál már elrejtőzni Isten hívása elől?
Mózes megkísérelte. Kiszökött a pusztába. A legelő biztonságos hely volt, ott ismeretlenségben élhetett. De Isten odament Mózeshez, mialatt ő a nyájat legeltette.
Mikor Isten arra kérte Mózest, szóljon a nevében a fáraóhoz, Mózes megrettent. Alkalmatlannak érezte magát. Rámutatott gyengeségére, s arra hivatkozva vissza akarta utasítani Isten hívását. „A szám akadozó, a nyelvem lassú”- mondta (Kiv 4,10b).
Később, az Apostolok cselekedeteiben István mégis azt mondja róla, hogy tetteiben és szavaiban egyaránt hatalmas volt.
Hogy lehet ez? Valóban küzdött a szavakkal, vagy ez csak kifogás volt?
Egyiptomi polgárként, a fáraó családjának fogadott tagjaként Mózes a legkiválóbb oktatás részese lett. Fiatalon miniszterelnöki rangra lépett, ez pedig olyan feladat volt, ami megkövetelte az emberekkel való kommunikációt. De hát úgy tudjuk, hogy Mózesnek komoly beszédhibája volt.
Akadozva beszélt, nehezen jöttek ki ajkán a szavak.
Ezért amikor Isten megkörnyékezte, hogy vállalja fel népének kiszabadítását a szolgaságból, Mózes rögtön a hiányosságaira gondolt.
István, sok száz évvel Mózes után, már ismerte Mózes egész élettörténetét. Hallott minden bátor tettéről és győzelméről. Mózes neve halála után is nagyra becsült név volt Izrael népének szemében.
István tudta, hogy mikor Mózes megszólalt, még ha esetleg dadogott is, szavainak súlya volt.
Mózes szavai „életadó” szavak voltak (ApCsel 7,38).
Mózes szavai megszüntették a vitákat, igazságot szolgáltattak, szabadságot harcoltak ki, és bölcsességet sugároztak.
Utólag mi láthatjuk, amit Mózes előre nem láthatott. Istent nem aggasztották Mózesnél az ékesszólás, a szókészlet vagy a beszédkészség hiányosságai, csak az érdekelte, hogy bízik-e Benne Mózes annyira, hogy engedelmeskedjék.
Amiben Mózes kevés volt, Isten elég volt.
Ahol Mózes küzdött, Isten győzedelmeskedett.
Amikor Mózes gyenge volt, Isten erős volt.
Hányszor meghív Isten minket is egy kalandra? Hogy nagyszerű édesanyák legyünk, hogy bibliakört, kisközösséget vagy bibliatanfolyamot vezessünk, vagy bármi másra, ami kívül van komfortzónánkon – mi meg rámutatunk hiányosságainkra, s így szólunk: „Sajnálom, Istenem, képtelen vagyok rá”, és felsoroljuk kifogásainkat, gyengeségeinket.
Ilyenkor a mózesi „akadozik a nyelvem” így hangzik:
Türelmetlen természetű vagyok, nem lehetek jó anya.
Utálok reflektorfényben állni, Istenem, küldj valaki mást vezetőnek.
Félek, Uram, ne kérd tőlem, hogy … /egészítsd ki saját szavaiddal/.
Ha átnézünk „akadozó nyelvünkön” túlra, arra a felszerelésre, amit Isten adhat a feladathoz, választ kapunk eredeti kérdésünkre.
Mire kér most Isten? Az „akadozik a nyelvem” rád illő változatával reagáltál?
Nem engedelmeskednél inkább?
Mint Mózes esetében, csak majd utólag fogod meglátni egy napon, hogyan formálódott egy gyermek, egy felebarát, egy nemzet engedelmességed hatására.
Vagy te magad.
Mit nyerhetsz, ha elvonva tekinteted saját hiányosságaidról, bízol Isten elégségében?


Uram, Te ismered valóságos gyengeségeimet. De lelkesen igent mondok ma Neked. Veled a lehetetlen is lehetségessé válik, ezért mától hittel és bizalommal elindulok arra, amerre hívsz. Jézus nevében, Ámen.

(Suzie Eller: I Can’t Find the Words, Encouragement for today, 2012.11.26., www.proverbs31.org/devotions, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest)

2018. október 21., vasárnap

Jézusnak kell elmondanom

,,Mert elhatároztam, hogy nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, mégpedig mint megfeszítettről.” I.Kor.2:2


Telefonon beszéltem egyszer az ALS utolsó stádiumában küszködő keresztény nővel, keresve a szavakat, melyekkel megnyugtathatnám. Végül rájöttem, hogy a legtöbb, amit adhatok, az Jézus vigasztalása, ezért elénekeltem az egyik kedvenc énekemet:

Jézusnak kell elmondanom minden próbámat, nem bírom egyedül ezeket a terheket;

Gyötrelmeim közt Ő segítségemre siet, Ő örökké szereti és törődik övéivel.

Jézusnak kell elmondanom! Jézusnak kell elmondanom! Nem bírom egyedül ezeket a terheket;

Jézusnak kell elmondanom! Jézusnak kell elmondanom! Jézus tud segíteni, Jézus egyedül.


Amikor elhallgattam, éreztem, hogy teljesen megnyugodott és felbátorodott. Már nem a válaszokat kutatta, hanem Jézust kereste. A legjobb, amit tehettem az volt, hogy figyelmét a Megváltóra irányítottam. Amikor úgy érzed magad, mint egy kicsavart szivacs, a fegyelmezett ,, tizenhat jó bibliai ok arra, hogy miért történik ez most” lista csak só a sebedre. Nem így állítod el a vérzést.

Soha ne távolítsuk el a Biblia válaszait Istentől. A szenvedés problémája nem valamiről, hanem Valakiről szól. Ez azt jelenti, hogy a válasz sem valami, hanem Valaki lesz. Egyébként is, a válaszok csak az észt érintik meg. Nem mindig ott érik el a problémát, ahol az fáj- legbelül, a szívben. De Jézus elér minket a fájdalmainkban.

Ha valaki, akit ismersz, betegségben, egy válás, vagy egy szerette elvesztése miatt szenved , irányítsd figyelmét a Megváltóra bizonyságtevés, bátorítás által, egy emlék megosztásával, egy verssel, az igével vagy egy ének által. Amikor szenvedünk, legmélyebb vágyódásunkra a válasz... Jézus.



Uram, adj bölcsességet, hogy pontosan tudjam hogyan irányítsam ma az emberek figyelmét Rád.

(http://www.joniandfriends.org/daily-devotional/, I must tell Jesus, fordítás: Szabó Edit, fotó: pinterest.com)

2018. október 20., szombat

Mindenkinek megvan a saját története

,,Alázatosan egymást különbnek tartsátok magatoknál. Ne keresse senki a maga hasznát, hanem mindenki legyen tekintettel a másikra is.” 

Filippi 2:3b,4

Mielőtt a fiúnk, Jaxon megszületett volna, valahányszor olyan valakire néztem, akit nem ismertem, mindig csak egy idegent láttam benne. Most már egy embert látok, egyedi történettel. 

Mióta Jaxon kóros kisfejűséggel született (születési rendellenesség, ami azt jelenti, hogy a csecsemő feje kisebb a normálisnál), a feleségem, Brittany és én sokkal együttérzőbbek vagyunk a körülöttünk élőkkel. Látunk fiatal házaspárokat, és arra gondolunk, vajon vannak-e gyermekeik, akik egészségügyi vagy érzelmi problémákkal küszködnek. Látunk középkorú embereket, és azon tűnődünk, vajon átéltek-e hasonló esetet, mint mi. Idősödő emberekre nézünk, és elgondolkozunk azon, vajon ültek-e az unokájuk kórházi ágya mellett. 

Milyen akadályokat küzdöttek le, és hogyan birkóztak meg a kihívásokkal? Annyira áldottak, hogy viszonylag átlagos, normális életet élnek? Valószínűleg nem. Mindenkinek vannak harcai. De a legtöbben csak a legjobb barátaink előtt fedjük fel ezeket a próbákat, mindenki más elől elrejtjük őket. 

Nemrég az edzőteremben láttam egy idős urat, aki nagyon lassan mozgott az egyik közeli futópadon. A régi énem hatalmasat nevetett volna a látványtól, azon tűnődve, hogy miért pocsékolja az idejét. De az új énem arra gondolt, mi mindenen mehetett át ez a férfi élete során. Vajon hogyan vette rá magát, hogy mozgékony maradjon? Mi van, ha megsérült, miközben a hazánkat szolgálta? Talán sportoló volt fiatal korában? Honnan van bátorsága, hogy együtt eddzen sokkal fiatalabb és kisportolt emberekkel? 

Nem hiszem, hogy a ,,Jaxon előtti” években eszembe jutottak volna ilyen gondolatok. 

Mindenkinek megvannak a harcai. Ha ismersz valakit, akinek a világon semmi gondja nincs, csak adj neki egy kis időt és meglátod majd, hogy a nehézség és a fájdalom mindegyikünket utoléri. 

A legtöbb ember, akivel találkozunk, nem is gondolná, hogy milyen nehézségeken mentünk keresztül a gyermekünkkel. Általában igyekszünk megtartani pozitív hozzáállásunkat, de néha lehetetlen elrejteni érzelmi problémáinkat és személyes fájdalmunkat. Megtanultuk, hogy amikor a dolgok rosszra fordulnak, csak át kell élnünk azokat a nehéz érzelmeket, addig, amíg már meg nem küzdöttük, le nem tettük őket. És ez így van rendjén. 

Általában naponta próbálok közzétenni valamit a Facebook oldalunkon, ami azt jelenti, hogy gyakran nézek aranyos képeket Jaxonról. A képek és videók viszont nem mesélik el az egész történetet. Nem ragadják meg az ő fájdalmát vagy a mi könnyeinket, amikor egy megszokott megfázás egy életveszélyes fertőzést okoz neki. 

Ennek ellenére nem akarunk leragadni a nehézségeknél, hiszen Jaxon története végül is a bátorságról szól. Miközben őszintén vállaljuk a viszontagságokat, amiken keresztülmentünk és az előttünk álló kihívásokat, elsődleges üzenetünk mégis a remény. Az élet Isten drága ajándéka, és mi ünnepelni akarjuk minden egyes percét. 

Most, hogy tisztában vagyok vele, hogy a felszín mögött milyen sok ember él meg nehéz történeteket, sokkal érzékenyebb vagyok arra, amin keresztülmehetnek. 

Isten felhasználja a helyzetünket, hogy megtanítsa az alázatban maradás fontosságát, és hogy ne csak a saját, hanem a mások szükségét is nézzük. A kulcs igeversünk ezt mondja: ,,Alázatosan egymást különbnek tartsátok magatoknál. Ne keresse senki a maga hasznát, hanem mindenki legyen tekintettel a másikra is.” Filippi 2:3b,4 

Amikor az élelmiszerboltban felfigyelek az előttem álló nőre, aki a gyors-pénztárnál a szigorúan csak tíz dolog helyett húszat pakol fel, elgondolkozom rajta, hogy milyen családi vészhelyzet késztette arra, hogy megszegje a szabályokat, és hazasiessen. Talán egy beteg gyerek vagy egy türelmetlen férj. Vagy csak nyomás alatt van, és elfelejtette a gyors-pénztár szabályát. Bármi legyen is az oka, én megpróbálom a tőlem telhető legtöbbet, hogy türelmes maradjak vele. Azért, mert neki is megvan a saját története. 

Drága Uram, segíts nekem, hogy könyörületes és támogató legyek az emberekkel, akik talán mások mint én, vagy, akiket nem értek meg. Köszönöm, Atyám, hogy mindegyikünknek megvan a saját, egyedi története, amit elmondhat, és hogy ezeket nem egyedül kell megélnünk. Jézus nevében, ámen. 




(forrás: Everyone Has a Story, Proverbs31 Ministries Devotions,  https://proverbs31.org/read/devotions/full-post/2016/11/21/everyone-has-a-story
fotó: pinterest.com)




2018. október 19., péntek

Elfáradtál?

Amikor Jézus kiszállt, és meglátta a nagy sokaságot, megszánta őket, és meggyógyította betegeiket. Amikor esteledett, odamentek hozzá tanítványai, és ezt mondták: Lakatlan ez a hely, és későre jár. Bocsásd el a sokaságot, hogy menjenek a falvakba, és vegyenek élelmet maguknak. Jézus azonban ezt mondta nekik: Nem kell elmenniük: ti adjatok nekik enni!


Máté 14:14-16




Az elmúlt huszonnégy órában a következő események történtek: Miután Jézus egy forró, poros délutánon a tömeget tanította, tudomására jutott Keresztelő János halálának szomorú híre. És ahelyett, hogy elvonult volna a gyászt feldolgozni, a körülötte lévők szükségleteire figyelt, ételt adott ötezer embernek. Már jóval napnyugta után szedték össze a kosarakba a maradékot. Miután kihajóztak a tengerre, Jézus megmentette tanítványait egy éjszakai viharban. Napfelkeltekor érték el a másik partot, ahol ismét egy tömeg várta őket.

Mindezt hogyan kezelte az Úr?  "Nem kell elmenniük" hangzott bátorító szava. Annak ellenére, hogy Jézus egy egész napon át nem aludt, nem fáradt el az emberek iránti szeretetében. Együttérzőn fogta meg az idősek ráncos kezeit. Letérdelt, hogy a gyermekek homlokából elsimítsa a tincseket. Felemelte a fátylát a prostituáltnak, hogy rámosolyoghasson.

Jézus soha sem fárad el szeretetében.

Vannak olyan napok, amikor úgy érzed, hogy érzelmileg és fizikailag tűrőképességed határán vagy, Jézus ekkor így biztat téged: "Jöjjetek énhozzám mindannyian kik megfáradtatok és meg vagytok terhelve..."

Krisztus azért tudja a te terheidet is hordozni, mert egykor az Ő vállait is súlyos terhek nyomasztották. Jézus ha fizikailag ki is merült, lelkileg mindig szilárd talajon maradt. Ezért pihenhetsz meg Őbenne, és ezért kapsz mindig erőt a folytatáshoz is.
 
 
Uram, Jézus! Dicsőítelek fáradhatatlan, örökké tartó, el nem fogyó, mindig adakozó és odafigyelő szeretetedért. Szeretnék benned megpihenni és ismét erőre kapni.

 
(forrás: Joni and Friends Daily Devotionals, So You're Exhausted?, http://www.joniandfriends.org/daily-devotional/ fotó:pinterest.com)




2018. október 18., csütörtök

A fájdalom mentett meg

„Közel az Úr mindenkihez, aki hozzá kiált, mindenkihez, aki tiszta szívből hívja.” Zsolt 145,18

Nyáron múlt két éve, azt hittem, egy szokásos hétfői napra ébredek. De egyáltalán nem volt olyan, mint máskor.

Úgy éreztem, késsel hasogatják a bensőmet. Görcshullámokban tört rám a hányinger, kétségbeesetten reméltem, hogy elmúlik. Megpróbáltam lábra állni, de felüvöltöttem, és visszaestem az ágyra.
Berohant a család, majd elszáguldottak velem a sürgősségire, remélve, hogy ott megkapom a fájdalmat enyhítő segítséget.

Ahogy az első pánik átadta helyét az ijedtségnek, Istenhez kiáltottam: „Segíts, Uram! Szabadíts meg a fájdalomtól! Vedd el, kérlek, ezt az őrült fájdalmat!”
Nem tette. Abban a percben nem. Meg a következőben sem. Sőt másnap sem.

Megdöbbentett Isten hallgatása.

Elképzeltem, ahogy ott áll az ágyam mellett, látja a kínlódásomat, nézi, ahogy a testem görcsbe rándul a fájdalomtól, hallja a kiáltásaimat, és úgy dönt, hogy nem segít. Ez nem fért össze a Róla alkotott képemmel.

Hogy teheti? Hogy mondhatja, hogy a gyermeke vagyok, akit nagyon szeret, és mégis hagyja, hogy ilyen mérhetetlenül szenvedjek?

Ilyen gondolatok jártak az agyamban, mialatt alig tudtam gondolkozni a fájdalomtól. Mind feltettük már ezeket a kérdéseket magunkban:

Hol vagy, Istenem?
Látsz engem?
Törődsz velem?

 
Életem leghosszabb és legkínzóbb öt napja után egy új orvos jelent meg a szobámban, és még egy utolsó vizsgálatot rendelt. Ez végre, megadta a választ.

Jobb oldalon a vastagbél levált a hasfalról, és rácsavarodott a baloldali bélszakaszra. A véráramlás teljesen elzáródott. A szokásos 4 cm helyett 14 cm volt a bél átmérője.

Már 10 cm körül fennáll a veszély, hogy elpattan a feszülő bélfal, ha ez megtörténik, hirtelen enyhül az éles fájdalom. Hasonló állapotban a betegek megkönnyebbülnek és elalszanak. Kialakul a vérmérgezés, és a beteg meghal.

A sebész elmagyarázta, hogy azonnal meg kell műtenie, és a vastagbél nagy részét el fogja távolítani. Remélte, megment annyit, hogy normálisan működjön az anyagcsere, de ebben nem volt biztos.
Ahogy abban sem, hogy egyáltalán túlélem a műtétet.

Az ijesztő hírt halva megöleltem az enyéimet, imádkoztam a lelkészünkkel, majd bevittek a műtőbe. Istennek hála, a műtét jól sikerült. Pár hét múlva, mikor már otthon voltam gyógyulófélben, a sebész felhívott. Megkapta az utolsó elemzést az eltávolított bélszakaszról, amiből kiderült, nincs szükség további kezelésre. Volt viszont az eredménynek egy olyan része, amit nehezen tudott értelmezni.

Ezeket mondta: „Lysa, én nem igazán szeretem, ha az emberek csodát emlegetnek. De meg kell mondanom, az ön esetében én sem találok jobb szót. A vastagbél sejtjei már az autolízis állapotában voltak. Ez az a pont, amikor az agy üzen a testnek, hogy kezdje felemészteni önmagát. Ez az oszlás állapota. Ez történik azzal, aki meghal. Lysa, ennél közelebb nem lehet halálhoz. Fogalmam sincs, hogyan élte túl.” 
 
Beleszédültem, leraktam a kagylót.
És hirtelen eszembe jutottak a műtét előtti napok, amikor könyörögtem Istennek, hogy szabadítson meg a fájdalomtól. Számonkértem, miért engedi, hogy ennyire szenvedjek. Hogy képes ilyen fájdalomban hagyni. És sírtam, mert úgy éreztem, nem érdekli a fájdalmam.

De végülis Isten a fájdalommal mentette meg az életemet. A fájdalom vitt be, és tartott a kórházban. A fájdalom késztette az orvosokat újabb vizsgálatok elvégzésére. A fájdalom miatt egyeztem bele, hogy felvágják a hasamat. A fájdalom segített, hogy életben maradjak. Ha Isten rám hallgat, és elveszi a fájdalmat, hazamentem volna, a vastagbél elpattan, és én meghalok vérmérgezésben.

Azóta egészen másként képzelem el Istent, ahogy ott áll a kórházi ágyam mellett, látja a fájdalmamat, s hallja, hogy könyörgök Hozzá. Még hogy nem törődött velem! Azt hiszem, minden szent önuralmára szüksége volt, hogy ne lépjen, ne szabadítson meg a fájdalomtól. Jobban szeretett annál, semhogy teljesítse, amit kértem tőle.

Tudta, amit én nem tudtam. Ő a teljes képet látta. Irgalma nagyon erős volt, szeretete nagyon mély. Ő jó, nagyon jó Édesapa.

Mikor görcsökben fetrengtem, nem volt távol, ahogy hittem. Közel volt. Nagyon, nagyon közel. Ahogy a 148. zsoltár 18. versében olvassuk: „Közel az Úr mindenkihez, aki hozzá kiált, mindenkihez, aki tiszta szívből hívja.”
 
A fájdalom által szeretett. A fájdalomra szükség volt, megmentette az életemet. Új nézőpontot kaptam: egészen másként látom azokat az eseteket, mikor Isten látszólag hallgat.
Hallgatása része volt a mentőakciónak.



Atyám, te pontosan ismered testi-lelki fájdalmainkat. Segíts bízni Benned, hinni, hogy nem távolodtál el tőlünk, sőt nagyon is közel vagy: megtartasz, megvigasztalsz. Tudjuk, Uram, hogy jó vagy. Bízunk Benned. Jézus nevében, Ámen.

Lysa TerKeurst: Saved by Suffering, Daily Devotion 2018.10.16., https://proverbs31.org/read/devotions/full-post/2018/10/16/saved-by-suffering, fordítás:eszmelkedesek.blogspot, kép: pinterest.com

2018. október 17., szerda

Mikor minden rólam szól

„Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem.” Jn 3,30


Valamikor a hetvenes évek végén egy orvosi szobában ültem a szüleimmel a Bascom Palmer Szemklinikán. Az orvosok, miután kielemezték a vizsgálatok eredményét, épp igyekeztek elmagyarázni, mit jelent a retinitis pigmentosa diagnózis. Elmondták, hogy fokozatosan elveszítem a maradék látásomat is, és akár teljesen megvakulhatok. Gondolataim ide-oda száguldoztak, a szívem rémülten remegett. Akkor ott, abban a szobában csendben voltam. Bárcsak pár nappal később, következő látogatásomkor is hallgattam volna!
Ugyanabban a szobában voltunk, ugyanazokkal az orvosokkal. Azért jöttünk, hogy segítséget adjanak valamilyen rehabilitációs programhoz. Egyik orvos elmagyarázta, hogy erős, vastag lencséjű szemüveggel jobban tudom használni meglévő, szerény látóképességemet. Egy másik a bottal járás előnyeiről beszélt. A harmadik elmondta, mennyire fontos eszköz az erős nagyító, amit a nyakamba akaszthatok, és hogy elemlámpával könnyebben megtalálom a szekrényemet az iskolában.
Amint kimentek, kamaszvoltom teljes vadságával nekiestem a szüleimnek. „Nem vagyok hajlandó azt a baromságot hordani! Szó sincs róla! Nem leszek nyomorék!”
Alig hagytam abba, mikor nyílt az ajtó, és egy újabb rehab tanácsadó „gurult be”. Mivel szabályosan vak voltam, nem vettem észre, amit anyu később elmagyarázott.
A férfi egyik szemére vak volt, arca torz, egyik karja hiányzott, és a lábait láthatóan nem tudta használni. Én csak egy valamit vettem észre, amihez nem kellett látnom, hogy a hangja gépszerű volt, mintha valami készüléken keresztül hallatszott volna.
Akkor érkezett, amikor még hallhatta, mit mondok a nyomorékságról.
Borzasztóan szégyelltem magam. Saját énközpontúságom, büszkeségem alázott meg. Tudom, hogy szakember volt, és bizonyára megértette sületlen kitörésemet, de akkor is, ő tényleg elveszítette korábbi fizikai valóját, s ha valaki, ő valóban „nyomoréknak” érezhette magát, mikor tükörbe nézett. Nagyon szégyelltem magam.
Még alig pár napja kezdtem tanulni, hogyan fogok vakon élni, és máris megkaptam az első leckét: mikor legfontosabb vagyok magam számára, akkor vagyok a legnyomorultabb. Még mostanában is, 48 évesen is előfordul, hogy sajnálom magam, kívülről nézem magam, emésztem magam.
„Nem igazság, hogy ez történt velem.”
„Jól nézek ki ebben a farmerban?”
„Nem hiszem, hogy kedvel engem.”
„Sérültnek látszom, ha nem tudok szemkontaktust teremteni. Nem akarom, hogy észrevegyék.”
„Ez kell, ezt akarom, ezt szeretném….”
Amikor életünk középpontjában egy nagybetűs Én áll, valóban nyomorultak vagyunk! Mert az Én van a büszkeség és a bűn középpontjában is.
Jézus azt mondja a Jn 12,24-ben, hogy „ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad.” A magány pedig maga a nyomorúság.
„De ha meghal - folytatta Krisztus, - sokszoros termést hoz.” A tétel tehát a következő: ha minden rólunk szól, olyanok vagyunk, mint a búzaszem, amelyik nem akar meghalni.
Következésképpen magunkra maradunk önzésünk börtönében.
De ha nagybetűs Énünket kicsivé tesszük, akkor módunk nyílik megismerni a valóságos, a megelégedést hozó életet.
Isten folyamatosan arra tanít, hogy önmagam valódi tisztelete énem kisebbedéséből ered: én kisebbedem, Ő növekedik. Ha igyekszem lemondani magamról – arról, hogy sajnálom magam, kívülről nézem magam, emésztem magam –, csökkennek a problémák, egyszerűvé válok, azzá a valakivé, aki a Jézus belém áramló életéből leszek, szemben azzal, akit önmagamra alapozva, önmagamból kínlódok ki.
Határozzuk hát el, hogy hagyjuk, hogy bennünk több legyen Istenből, mint önmagunkból!


Uram, én kisebbedni szeretnék, hogy Te növekedhess bennem. Legyek mag, mely meg akar halni, hogy valóban élhessen, s életet adjon másoknak is. Önmagamat Krisztussal akarom meghatározni, és nem az önzéssel, a büszkeséggel, a bűnnel. Jézus nevében, Ámen.

(Jennifer Rotschild: Do You Have „I” issues?, Encouragement for today, 2012.11.28., www.proverbs31.org/devotions, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest)

2018. október 16., kedd

Mitől család a család?

De Isten a csüggedők bátorítója, minket is megvigasztalt Titusz megérkezésével.” 2Kor 7,6


Tizenöt évvel ezelőtt néztem, ahogy egy kórházi ágyat betolnak a nappalinkba. Mennyire idegen hely egy ilyen ágynak. Mennyire nem való Ronnak, a férjemnek, hogy haldokolni jött vissza a nappaliba.
Hogyan lehetséges ez? Ron fiatal, atléta termetű férfi, a legjobb barátom, életem szerelme, hároméves kisfiúnk, Nick, legnagyobb öröme volt.
A következő napokat, melyeket betöltött Ron szaggatott lélegzésének hangja, életem „köztes időszakának” neveztem el. Az élet és halál közti „köztes időszak” alatt minden pillanatát, minden ízét magamba akartam szívni utolsó beszélgetéseinknek, utolsó csókjainknak, utolsó emlékeinknek.
Ron állapota gyorsan romlott. Túl hamar ment el. Egy szempillantás alatt özveggyé és egyedülálló szülővé váltam. Teljesen magányosnak éreztem magam.
Legtöbb ember körül van egy támaszháló, egy puha fészek, ami körülveszi. Nekem nem volt ilyen.
Édesanyámtól, rokonaimtól elválasztott a földrajzi távolság, más családtagoktól érzelmileg voltam távol nézetkülönbségek miatt.
A „puha” fészek törött üvegcserepekkel volt bélelve, minden mozdulat a szívemig szúrt. Mindegyik megvágott, mindegyik fájdalmat okozott.
Kisfiam, Nick iránti szeretetem tartott életben, segített úrrá lennem az ürességen, segített továbblépnem.
De szenvedtem, ha arra gondoltam, hogy egyedül fogunk ünnepelni ezentúl. Nem rendezünk fergeteges születésnapokat Nicknek. Nem lesz hagyományos hálaadási közös ebédünk. Nagyobb család kell ahhoz, hogy az életet tovább hurcoljuk.
Ha tragikus veszteség ér, csalódás vagy haláleset veszi el a legkedvesebbet, nehezen tudsz bárkiben is megbízni azután. Én legalábbis így voltam ezzel.
Ám volt egy barnahajú kicsi fiú velem, akinek keresztény férfi példaképekre volt szüksége, és szerető családra, akikkel együtt ünnepelhet. Nekem is meg kellett szabadulnom az ellentétes érzelmektől, attól, hogy nem merek bízni senkiben.
A 2 Kor 7,6-ban Pált sem vette körül kiterjedt családi kör, mikor ő is ellentétes érzelmekkel és félelemmel küzdött. De Isten látta, hogy Pálnak családias társaságra van szüksége, ezért elküldte Tituszt, hogy bátorítsa, s gondját viselje az apostolnak. Titusz problémamegoldó ember volt, aki szerette Istent, és szerette Isten korintusi népét.
Isten látta azt is, hogy nekünk nagyobb családra van szükségünk. Szeretete teljességéből Titusz-szerű embereket küldött, akik szeretik Istent, és szeretik Isten népét. Segítségükkel lombját vesztett lelkünk újra kizöldült Isten mindent magához ölelő vigasztalásában.
Lassacskán hagyni kezdtem, hogy rés keletkezzen szívem ajtaján, pár centis nyílás, ahol beengedhettem ezeket az embereket az életünkbe. Idővel Isten mindnyájunkat egybeszőtt egy „Titusz-családdá”, melyet nem vér szerinti kötelék, hanem a lelki rokonság fűz össze.
Az én „Titusz családomat” olyan emberek alkotják, akik feltétel nélkül szeretik, támogatják, bátorítják egymást, ha úgy adódik, ott ülnek a másik kórházi ágyánál, felelősséget vállalnak, és osztoznak a teljesítményekben, a veszteségekben, a fájdalmakban.
Hogy hasonlítunk-e egymáshoz? Nem igazán. De hasonló-e a lelkünk, és tudunk-e együtt boldogan ünnepelni? Határozottan!
A legértékesebb tudnivaló, amit férjem halála óta elsajátítottam az, hogy nem kell anyakönyvi kivonat és vér szerinti kötelék ahhoz, hogy egy család létrejöjjön.
A családot Isten alkotja meg.


Uram, Te azt ígérted, hogy apja leszel az apátlannak, és örömet adsz az ünnepeken az özvegyeknek. Az ünnep gyakran nehéz időszak azoknak, akik szenvednek. Nyisd meg, kérlek, a szememet, hogy észrevegyem, ha valakinek puha fészekre, biztonságos helyre van szüksége az ünnepléshez. S ha megláttam, add meg, kérlek, a szükséges elszántságot, hogy ugyanazzal a hihetetlen szeretettel forduljak feléjük, amit Te nyújtottál nekem – bármennyire elfoglalt vagyok is. Jézus nevében, Ámen.
(LeAnn Rice: What Makes a Family?, Encouragement for today, 2012.11.21., www.proverbs31.org/devotions, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest)

2018. október 15., hétfő

Hála vagy bűntudat

„Uram, a te szolgád vagyok, igen, szolgád vagyok, szolgálódnak fia. Te oldottad meg bilincseimet, dicsőítő áldozatot mutatok be neked. Segítségül hívom az Úr nevét.” Zsolt 116,16-17


Dávid király alaposan elrontotta. Nem amolyan „A fenébe, megint kiabáltam a férjemmel!”-hibába esett. Nem. A Biblia szerint házasságtörést követett el egyik katonája feleségével, majd hogy fedezze bűnét, az ártatlan embert megölette. Ettől aztán lehet valakinek bűntudata.
Bár nem járok Dávid sarujában, én is tudom, mit jelent lelkiismeretfurdalást érezni valamiért, amit tettem – vagy épp nem tettem meg. Egész lelkemet tudja emészteni. A bűntudat rátekeredik a tudatodra, a szívedre, annyira be tudja fonni, hogy teljesen elfojtja az igazságot. Kerülni kezded az embereket, a helyzeteket, helyszíneket. Zavarban vagy, s ez engedetlenné tesz. Csak a bűntudat suttogását hallod:
- Sosem fog megbocsátani.
- Te vagy a legrosszabb anya a földön.
- Miféle keresztény az, aki képes ilyet tenni?
- Add fel; úgysem tudod helyrehozni.
Nem tudom, Dávid hallotta-e a suttogásokat. Hisz Isten kiemelte őt a pásztorfiú sorsból és királlyá tette. Megcsalni Istent, akit annyira szeretett, és egy hűséges katonát, aki hitt benne, szörnyű bűntudattal járhatott.
Bukása után Dávid feladhatta volna a próbálkozást, hogy Isten útján járjon. Ki fogja tisztelni azok után, amit tett? De Dávid nem adta fel.
Nem húzódott vissza, hanem még erősebben kapaszkodott Istenbe.
És Isten megbocsátott neki, és még éveken át felhasználta őt céljaira.
Dávid esetének egyik oldala gyakran megesik mindnyájunkkal. Mind követünk el bűnt. Mind elesünk. Mindnyájunknak szükségünk van a Megváltóra. A másik oldal, a bűnbánat, nem ilyen gyakori. Nagyon sokan félrehúzódnak a partvonalra egy rossz döntés után, emészti őket a bűntudat, s úgy érzik, alkalmatlanná váltak a szolgálatra. Mitől más Dávid története? Hogyan került vissza Dávid egy tisztelt és megbecsült helyzetbe, miután ilyen szégyenletesen viselkedett? A válasz ott világít a zsoltárokban. Kicsendül Dávid imádságaiból, költeményeiből. Ahelyett, hogy az állandóan ítélkező bűntudatot választotta volna, ő a hálaadás mellett döntött. Önmagáról levéve tekintetét Istenre nézett – és ettől minden megváltozott.
Dávid őszinte szívvel kereste Isten bocsánatát (51. zsoltár). Őszintén bánta a bűnét. De aztán figyelmét átterelte a hálaadásra. A 116. zsoltár megőrizte Dávid szavait: „Uram, a te szolgád vagyok, igen, szolgád vagyok, szolgálódnak fia. Te oldottad meg bilincseimet, dicsőítő áldozatot mutatok be neked. Segítségül hívom az Úr nevét.” (16-17. v.)
Nehezen tudunk hálát adni, mikor a föld mocskának érezzük magunkat. Áldozatként éljük meg, ha hálaadásra váltunk ahelyett, hogy hagynánk szívünket belesüllyedni az önsajnálatba: „Hiába, sosem fogok megváltozni”. „Nem érek semmit.”
Dávid, bár tudatában volt saját hiányosságainak, mégis Isten személyére koncentrált, az Ő hatalmára és fenségére. S ahogy ezt tette, a hála eltöltötte a szívét – s elhallgattatta a hazugságokat saját értéktelenségéről és gyengeségéről.
Legtöbben nem követünk el olyan végletes bűnöket, mint Dávid, de bűnös döntéseink eljuttathatnak egy olyan bűntudattal átitatott lelkiállapotba, ami negatív gondolkodásban és csökkent kapacitásban nyilvánul meg. Istennek hála, Dávid példája megmutatja, hogy nem muszáj örökre ebben az állapotban maradnom. Igen, néha egy nagy csődtömeg vagyok. De a hála igazságot énekel:
- Isten kegyelme elégséges.
- Ha gyenge vagyok is, Ő erős.
- Megbocsátott nekem. Újjáteremtett.
- Ne ragadj le a múltnál, Isten már továbblépett.
A hála átváltja nézőpontomat, megnyitja szívemet az igazságnak. Ez az igazság a tied is. Jézus már megfizette a váltságdíjat bűneinkért, nem kell nekünk fizetnünk naponta lelkiismeretfurdalással. Ha alázatosan kérjük bocsánatát (vagy másokét, ha szükséges), bűneink bocsánatot nyernek. Krisztus áldozatának köszönhetően kiszabadultunk.


Uram, ma borzasztóan szükségem van bocsánatodra. Kérlek, bocsásd meg, amit tettem, és amit mulasztottam. Segíts, hogy az ellenség hazugságai helyett a Te igazságodra figyeljek. Teremts bennem tiszta szívet, hogy szolgálhassalak egész életemen át. Jézus nevében, Ámen.

(Glynnis Whitwer: Grateful or Guilt-Ridden, Encouragement for today, 2012.11.22., www.proverbs31.org/devotions, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest)

2018. október 14., vasárnap

Ez a bennem lévő fájdalom hangja?

„és foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre”


2Kor 10,5


Érezted már, hogy valami apróság nagy dolognak tűnik? Valakinek a tekintete, amiből azt olvastad ki, hogy nem kedvel téged. Vagy nem hív vissza, s ettől úgy érzed, nem vagy fontos számára.

Ezek a következtetések általában hamisak.

A tekintet mögött nem húzódott meg rejtett érzelem.

A vissza-nem-hívás csak annyit jelentett, hogy az illetőnek sok dolga volt.

Vigyázni kell ezekkel a félrehúzó érzésekkel, mert könnyen beindulnak, elvonják figyelmünket, elcsüggesztenek, s régi sérelmeket hoznak elő, amiknek céltáblájává válik önbecsülésünk.

Ez történt velem is egy pénteki napon. Angee-vel, a nővéremmel hajnali 3-kor keltünk, s félóra múlva már sorban álltunk egy üzlet előtt. Igen, tudom, igazatok van. Hülyeség. De mint a prédára leső vadász, el akartam kapni valamit. Ebben az esetben egy kettő az egyben akciós mosógépet szárítóval. A nővérem fél áron kínált számítógépet akart venni. Az üzlet 5-kor nyitott, s mindkettőnknek szerencsénk volt. Határtalanul boldogok voltunk. Onnan reggelizni mentünk, és itt kezdett alábbhagyni a boldogságom.

Amikor átnyújtottam a hitelkártyámat, kiderült, hogy a rendszer „elutasítja”.

Az előző szaküzletben öt perccel előbb még jó volt, amikor komoly összegre volt szükség. Most egy két dolláros tojás-sajt-kanadai bacon-angol muffin reggelinél hirtelen "elutasítják”?

Nem fogadnak el. Nem vagyok érvényes. Alkalmatlan vagyok.

Nővérem nem jött zavarba. Készpénzt vett elő, kifizette a reggelimet, s tovább indult a következő üzletbe, ami a terveiben szerepelt. De ez az „elutasítva” sötét felhőként borult fölém. Érzékeny ponton érintett. Hiába tudtam, hogy csak valami műszaki malőr volt, nem annak éreztem.

Mikor meghallottam a pénztáros szavait, magamra vettem. A saját személyemre. Amit „elutasítanak".

Megszólalt a fejemben rég elhallgattatott fájdalmak, csalódások, visszautasítások hangja. Lúzer vagy. Senkinek se kellesz. Nem szeret senki. Szétszórt vagy. Szegény. Nem idevaló. Nem fogadnak el.

Szeretném egy szép masnival lezárni nektek ezt a történetet, de nem tehetem. Szörnyen éreztem magam. És lefekvéskor is az járt a fejemben, hogy az Úr is megjelenik, és így szól: „Lysa TerKeurst, elegem van az éretlen reakcióidból. Nézz magadra. Nem vagy alkalmas bibliatanárnak!”

Ez nem az Úr hangja. A mi Urunk nem suttog vádló ítéleteket, nem akarja, hogy szégyelljük magunkat.

Ítél, de soha nem kárhoztat.

Ahogy tágra nyílt szemmel bámultam a sötétet, ami beburkolta a szobát, így suttogtam: „Jézusom, hadd halljam a hangodat. Fedje el ezeket a fájdalmas gondolatokat. Ha nem hallak meg, Uram, félek, hogy elnyel a sötétség.” Nem történt semmi. Nem hallottam semmit.

Dönthettem. Fekszem tovább a sötétben, s újrajátszom magam előtt a fájó jeleneteket, vagy felkapcsolom a villanyt, és Isten Igéjét, az Ő Igazságát, kezdem olvasni – ami a legjobb választás, ha a fájdalmas gondolatok szúnyograjként rajzanak a fejünkben körbe-körbe.

Az Igazság jelenlétében a gondolatmoszkítók elmenekülnek. Fájdalmunk enyhül, ha Jézus elé visszük. Isten igazságának olvasása aznap éjjel nem vette át tőlem a feladatot, hogy rendet tegyek a gondolataimban, de erőt, lendületet adott, hogy hozzáfogjak.




Uram, kérlek, hessegesd el, kergesd ki a többi hangot, és szólalj meg. Minden mást elnyomva a Te hangodat akarom hallani. Segíts, kérlek, hogy meg tudjam különböztetni a Te véleményedet az ördög vádjaitól. Jézus nevében, Ámen.






(Forrás: Lysa TerKeurst: Is My Pain Talking? Encouragement for today, 2012. okt. 18. www.proverbs31.org/devotions, fordítás: www.eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest.com)

2018. október 13., szombat

Teljesen rendben van, ha nem vagy mindig rendben



Mosolyogva olvastam a Facebook oldalam egyik hozzászólását: „Azért imádkozom, hogy olyan bátor, Istenfélő asszonnyá válhassak, amilyen te is vagy.” 

A válaszom nem tudta igazán érzékeltetni azt az utat, melyet bejártam, míg rájöttem arra, hogy az igazi bátorság hol található, és miként formált át engem, egy félelemtől reszkető gyermeket és fiatal lányt ez az igazság. 

Legszívesebben leültem volna a hozzászóló mellé és meséltem volna neki az évekről, pillanatokról, melyek formáltak engem, de hol kezdhettem volna? A fényképek visszaadják igazán az életünk történetét? 

Nagyon fontos számomra az a fekete-fehér fénykép, mely szüleim kertjében készült édesapám öngyilkossága előtt. 

Ott van anyukám a képen, csillogó fekete haja lágyan omlik a vállára, kedvesen mosolyog, testvérem kezét fogva. És ott vagyok én, egy takarón ülve, a jóképű édesapám mögöttem térdel, én pedig hátradőlve támaszkodom hozzá. 

Gyors tekerés négy évet előre, és valami megváltozott a hatéves kori képemen. Állok a kék ruhámban, a nyári nap lágyan simogatja szeplős arcomat. Mosolygok, de észreveszem a fenntartást a mosolyomban, az egész testtartásomban. Már nem simulok bele a képbe, egy kicsit feszengek. 

Mert ha egy családban öngyilkosság történik, akkor minden megváltozik. 



És az a polaroid kép, amelyet azon az estén készítettek, amikor a pszichiátriai osztályra felvettek, - sápadtan, üres tekintettel nézek a fotón, mint akiben kialudtak a fények . Ez a kép elmondja a valódi élet történetemet? A sebeink visszatükrözik az utunkat? 

Életem ezen pontján bármilyen sérülést hatalmas fájdalomként éltem meg. Nem akartam már több sebet az életemben. 

Ott van például az az apró mélyedés a jobb térdemen. Négy éves koromban leestem a biciklimről. Milyen büszke voltam erre a sebemre! 

Vagy a bal karomon lévő kötelező oltás helye, melyet minden skót gyerek megkapott az iskolában. „Madárfészeknek” nevezték az oltást, mert kerek volt, öt apró tűponttal, melyek az apró madarakat szimbolizálták, akik kidugták a fejüket a fészekből, hogy megcsípjenek. Még most is emlékszem, ahogy sorban álltunk az osztálytársaimmal az orvosi szobában. Mindenki nevetve cseverészett, én pedig rettegve álltam közöttük. 

De a korábban említett képek és sebek nem mesélik el a fordulópontot az életemben. Nincs olyan kép amely meg tudná ragadni azt a pillanatot, amikor Krisztus sebei találkoztak az én sérüléseimmel. 

A kommentelőt elvinném a történetem elmesélésének ezen a pontján, egy apró gyülekezeti épületbe, Washingtonba. 1992-t írunk ekkor. Amikor az igehirdető az üzenete végéhez érkezett, mondott valamit, mely felkeltette az érdeklődésemet: 

Azt mondta, hogy tudja, hogy vannak közöttünk olyanok, akik érzelmileg halottnak érzik magukat. Felnéztem. Úgy éreztem, mintha hozzám szólt volna. Azt mondta, hogy nem lehet olyan mély a bennünk lévő űr, amelyet Jézus ne tudna orvosolni. Nem nekünk kell azért küzdenünk, hogy kikecmeregjünk a mélységből. Hívjuk segítségül Őt, és Ő meg fog szabadítani bennünket. 

Abban a pillanatban úgy éreztem, egyedül vagyok a teremben, előttem áll Jézus, átszegezett kezeit szélesre tárja előttem, hogy magához ölelhessen engem. 

Az ének szavai, melyet régen kedves nagymamám énekelt nekem, gyógyító hullámként mosták át bensőmet, ekkor értettem meg igazán a sorok mondanivalóját: 

Aki értem megnyíltál,
Rejts el, ó, örök kőszál!
Az a bűn s a drága vér,
Melyet ontál a bűnér',
Gyógyír légyen lelkemnek,
Bűntől s vádtól mentsen meg! 

Azon a reggelen, amikor kiléptem a gyülekezet ajtaján, tudtam, hogy nem helyre tettek engem, hanem egy sokkal csodásabb ajándékot kaptam: átéltem, hogy valaki odafigyelt rám, fontos vagyok számára, és a rengeteg sérülésem ellenére szeret engem. 

Semmi sem tudja oly hűen szemléltetni és valósággá tenni számunkra Isten szeretetét, mint Jézus sebei. Ezek a sebek mutatják be igazán Istent nekünk. 

Aznap, amikor beesteledett, a hét első napján, ott ahol összegyűltek a tanítványok, bár a zsidóktól való félelem miatt az ajtók zárva voltak, eljött Jézus, megállt középen, és így szólt hozzájuk: "Békesség néktek!" És miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, hogy látják az Urat. (János 20:19-20) 

Mielőtt azonban ezt az örömöt megtapasztalták volna, megtapasztalták a szívfájdalmat és a kérdések sokasága vette őket körül. Minden értelmetlennek tűnt. 

János apostol jegyzi fel Jézus utolsó beszélgetéseit az elárultatása éjszakáján. Próbálta tanítványait felkészíteni az előttük álló eseményekre, de nem értették Őt. 

Ismerték a Mestert, de nem tudták elfogadni a Mester tervét. 

Énekelve hagyták el a felső szobát, és a Kidron patak völgye felé sétáltak. Ekkor kezdtek az események összezavarodni. 

Éltél már át hasonlót? Én mindenképpen: Minden rendben volt körülöttem, Isten szeretetét élveztem a családom gyűrűjében, és ekkor valami, amire nem számítottam, bekövetkezett. Én pedig azon gondolkodtam, hol van most Isten, nem látja, hogy mi történik körülöttem? 

Talán emberi kapcsolataid kuszálódnak össze, egészségügyi problémával szembesülsz, pénzügyi zűrzavarban találod magad, vagy a jövődre vonatkozó terveid dőlnek össze, bármi legyen is az, ilyenkor nem könnyű nem pánikba esni. 

Mindannyian tisztában vagyunk azzal a ténnyel, hogy szembesülnünk kell nehézségekkel az életünkben, mégis, amikor bekövetkezik, időnként úgy érezzük, hogy az ellenség győzelmet aratott. És ez egy nagyon ijesztő érzés. A tanítványok is így érezhettek azon az éjszakán. 

Isten szeretete azonban arra késztet bennünket, hogy ne rejtegessük a sérüléseinket többé. Teljesen rendben van, ha időnként nem vagyunk rendben. 

De ahogy a feltámadt Krisztus kinyújtotta átszegezett kezeit, és megmutatta barátainak az oldala sebeit, melyek már nem a halál sebei voltak, hanem a győzelem jegyeiként ragyogtak, szemléltetve, hogy a halált legyőzte a Bárány vére. Krisztus még a mennyben is hordozza ezeket a sebeket, a megnyert csatájának győzelmi trófeáit. 

Az örök életben erről a földről csak Krisztus sebei maradnak meg, mert Krisztus úgy döntött, hogy örökké magán fogja viselni ezeket a sebhelyeket. Miért szégyelled hát a te sebeidet? 

Szerintem, Isten, az Atyánk, amikor Krisztus átszegezett kezére és lábára tekint, akkor Ő téged és engem lát ezekben a sebekben. 

Némely sebünk szabad szemmel jól látható, de némely mélyen bennünk van, melyeket a bennünket ért hatások, a döntéseink vagy a titkaink okoztak. 

Isten szeretete arra késztet bennünket, hogy hozzuk elő ezeket a sebeket. Nem kell már többé takargatnunk őket. Mert teljesen rendben van, ha nem vagyunk rendben. 

Megengeded, hogy Isten szeretete megnyugodjon a sebeiden? 

Kérd Őt, hogy segítsen neked, hogy ne úgy tekints rájuk, mint rejtegetni való sebekre, hanem életben maradásod dicső emlékeztetői legyenek számodra. 

Sebhelyeink azt bizonyítják, hogy Isten begyógyítja a sérüléseinket. 





(forrás: Sheila Wallsh, It’s Okay Not to Be Okay, http://annvoskamp.com/2018/10/when-you-need-to-know-its-okay-not-to-be-okay/, fotó : Pinterest.com)