KÖNYVKLUB: Corrie ten Boom: A menedék, Harmadik fejezet: Karel



1. „Ha mama nem kissapkákat és babaruhákat kötött a környékbeliek számára, akkor biztató, vidám leveleket írt a haarlemi ágyban fekvő betegeknek. Hogy ő maga is élete nagy részében ágyhoz volt kötve, arra nem is gondolt.
– Itt ez a szegény ember, Corrie – kiáltotta, amikor beléptem. – Három esztendeje egy kis szobába van bezárva. Gondolj csak arra, hogy nem látja az eget!
Mama szobájának egyetlen ablakán kinézve a három lábnyira lévő téglafalat láttam.” (43.o.)


Mi tapasztaltunk-e már olyat, hogy a saját problémánk eltörpült vagy észre sem vettük, mert annyira a másik ember élete, problémája foglalkoztatott, az, hogy hogyan adhatnánk neki szeretet, figyelmet…?



2. Elgondolkodtatott minket az, amikor az anya arról beszélt, hogy Bep néni mindig ott érezte magát boldogtalannak, ahol éppen volt, és mindig a korábbi állapotokat dicsőítette, azokat vágyta vissza- holott azok sem tették azelőtt boldoggá. „A boldogság nem függ a körülményeinktől, Corrie. Belül születik.”

Itt tulajdonképpen ugyanaz a gondolat jelenik meg, mint amiről már az első fejezetnél is beszélgettünk: a belülről fakadó boldogság, ami független tud lenni a körülményektől. Ott már beszéltünk arról, hogy működik-e a belülről fakadó boldogság az életünkben. Ezúttal pedig azt a kérdést tettük fel magunknak, hogy el tudjuk-e képzelni/hinni, hogy változni tudunk e tekintetben? Akarjuk-e ezt, tudunk-e most így dönteni?



3. „mama mindenből ünnepet csinált” (40.o.)

A mi hétköznapjainkat mennyire jellemzik az apró ünnepek?
Vannak-e olyan apró helyzetek, amikor úgy érezzük, ünnepet élünk meg?
Tudunk-e örülni a kis dolgoknak, meglátni a szépet?
Fontos-e ez, gazdagítja-e az életünket, vagy inkább úgy érezzük, hogy erőltetett lenne így élni?



4. „Bep néni halála mindegyik testvérre a rá jellemző módon hatott. Mama és Anna néni kétszer annyit főztek és varrtak a rászorulóknak a szomszédságban – mintha rádöbbentek volna, hogy milyen rövid idő adatik az embernek a szolgálatra. Jans nénihez pedig közelebb került önnön elmúlása.” (44.o.)

Volt-e már olyan élményünk, hogy észrevettük, hogy ugyanazt az eseményt másképp éltük meg, mint egy barátunk, testvérünk vagy más körülöttünk élő ember?
Az anya szavai itt arra mutatnak rá, mennyire befolyásolják a bennünk lévő (jó/rossz) dolgok azt, hogy miként élünk meg egy eseményt, hogyan hat az ránk. Tapasztaltuk-e ezt már magunkon? Milyen következtetést tudunk ebből levonni arra nézve, hogy milyen típusú emberek vagyunk?




5. Nagyon tetszett nekünk az, ahogyan az apa vigasztalta Corrie-t,
miután ő „elvesztette” Karelt:
„… félni kezdtem, hogy vajon apa mit fog mondani – csak nehogy azt, hogy ’Majd találsz egy másikat!’ Mert akkor ez a csúsztatás közénk fog állni. Hisz bensőm mélyén éreztem, hogy nagyon hosszú ideig, vagy tán soha nem lesz másik.
Apával együtt édes szivarfüst jött be a szobába. Természetesen nem mondott hamis, ostoba szavakat.

- Corrie – kezdte-, tudod, mi fáj a legjobban? A szeretet. A szeretet a legnagyobb erő a világon, és ha falba ütközik, akkor nagyon fáj. S ha ez megtörténik, két választásunk van. Megölhetjük a szeretetet, hogy az többé ne okozzon fájdalmat. De akkor meghal egy részünk. Ám azt is kérhetjük Istentől, hogy nyisson egy másik utat a szeretet számára. Isten szereti Karelt – jobban, mint te. És ha Istent kéred, olyan szeretetet fog neked adni Karel felé, amit semmi sem gátol, és semmi sem tör szét. Ha lehetetlen a magunk régi emberi módján szeretni, Corrie, akkor Isten megadhatja nekünk a maga tökéletes szeretetét.” (54.o.)

Vigasztaltunk-e már hamis, ostoba szavakkal? Miért könnyebb az, mint őszintének lenni?

Van-e (vagy volt-e) olyan emberi kapcsolatod, amelyben „falakba ütközik” a szeretet? Ha igen, az apa Corrie-hoz intézett vigasztaló szavai segítenek-e újragondolni a helyzetedet?

(A gondolatokat Andi jegyezte le)


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések