Nem leszek kész!

Sokunk számára nem ismeretlen ez a gondolat. Fájdalmas tövisként furakszik be az ünnep csendjébe, és belülről rontja meg azt. Már kicsinek is a közeledő karácsony inkább nyomasztott, mint örömmel töltött el. Nálunk a december eleje a vihar előtti csend hangulatában telt, és ahogy közeledett az ünnep egyre gyűltek a felhők... A lakás rendbetétele, a sütés és a főzés jóval nagyobb hangsúlyt kapott, mint amekkorát érdemelt volna. Az évek múltával ugyan mi is felnőttünk, de egyikünk sem kapott szabad kezet, hogy valóban tevékenyen részt vehessünk az ünnepi készülődésben. Folyton „láb alatt” voltunk és a ránk bízott feladatokat nem tudtuk „kellő hiánytalansággal” elvégezni. Talán az elkészült ételek és a sütemények voltak mégis a legkritikusabb pontjai eseményeknek, amik rendszerint vagy az esztétikai vagy pedig a minőségi vizsgán buktak el. Nemes egyszerűséggel anya az önként felvállalt terhek súlya alatt már nem tudta örömmel fogadni a végeredményt, ami a mi szemünkben pedig teljesen jó volt.

Jézus azt mondja, ha van mit ennünk és mibe öltöznünk, akkor elégedjünk meg. Jézus a mindenható Isten nem mindennapi ajándéka, akit „karácsonyra kaptunk”. Olyan körülmények között született meg, ahol épp csak volt fedél, étel és ruha. Ilyen körülmények közé a szegény pásztorok és a gazdag bölcsek jöttek Őt köszönteni. Vajon, ha Isten úgy ítélte meg, hogy az Ő fia számára megfelelt az általunk is jól ismert élethelyzet, akkor nem kellene-e, hogy számunkra is példaértékű legyen ez a történet? Méltó a mindenható Isten a hálára és dicséretre, hogy van mibe öltözködnünk, mit ennünk, innunk és hol laknunk, de a karácsony a legkevésbé alkalmas ünnep arra, hogy az értékrendeket engedjük felcserélődni.

Ugyan a minket körülölelő világ egész más alapokra helyezi ezt az ünnepet, és igyekszik minél jobban eltorzítani. Betolakszik az otthonainkba is, megfosztva az ünnepet valódi értékeitől, melyek igazi fényét adják. Sokszor elsődlegesen a fát tekintik az ünnep bálványának, amiből az következik, hogy ha nem állítanak fát, akkor helyre is tették az értékrendeket. Az ilyen ember önigazultan csapja be magát. Sokkal inkább tekintem az ünnep bálványának és amortizálójának azt a bizonyos „nem leszek kész” érzést, ami mindent átrendez, feljogosít arra, hogy rámorduljuk egymásra, és kirekeszti a nagy rohanás közepette Jézust. Sokkal nagyobb figyelmet kell, hogy szenteljünk egymásra. Mennyivel boldogabb emlék egy-egy közösen elkészített sütemény a gyerekekkel, még ha nem is lett az ünnepi asztal dísze, mint ha minden a helyén van, de szeretni már nincs erőnk. Engedjük Jézust az Őt megillető helyre, és akkor nem csak a karácsonyaink lesznek szebbek.

(TKE)