Karácsony a kórházban

Karácsonyeste.

Gazdagon terített asztal, ezüst gyertyatartók, a konyhában az ünnepi ebéd utolsó részleteit elsimító anyai kezek. Szorgoskodnak, készülődnek, szívük szeretetét kínálják ezüsttányéron. Mert így tanulták. A társalgóban családi kör, a szomszéd szobából gyereknevetés hangja szűrődik át. Az együttlét édes moraját karácsonyi csengettyűk hangja töri meg.

Csengetnek. Helyet foglalunk, de az asztal körül egy szék hangtalanul árválkodik ezen az estén. Imádkozunk, emlékezünk, hálát adunk, mert Isten elküldte megszületni a Földre azt, akit a legjobban szeretett, szíve szerelmét, Jézust. A világért. Mindenkiért. Értünk.

Ahogy körülnézek, átjár a család melege, az összetartozás értéke, elönt ez az Isteni szeretet. Talán túl idilli... talán... de nem bánom, hagyom, mert szívet melengető és nagyon jó. És élvezem.

 

Karácsonyeste.

Fehér ruhában szaladgáló nővérek, üres gyógyszeres doboz az asztalon. A szomszéd szobában hörgő sérült, előttem a sok fájdalomtól már oly régóta szenvedő beteg.

Helyet foglalok. Fehér a kopott kórházi szék, és hideg. Kezét a kezembe veszem, és átjár a végtelen magány... a betegségtudat megélt nyomasztó emléke villámként suhan át az agyamon... Megborzongok... Minden oly távoli és ködös, de tudom, hogy ezek miatt vagyok most itt vele, mert Ő eljött és meghalt értem is.

Bágyadt tekintetével rám néz, a pillantásunk összeölelkezik. Szemében a szenvedések végét jelentő elmúlás utáni csendes vágyakozás tükröződik.

Nem kiáltok, és nem lármázok.

Elengedem. A miértek és kérdőjelek nélkül, és csendesen fohászkodom, hogy bárcsak sokan ott lehetnének az asztalnál...