A szíves boríték...

Minden év novemberében egy fehér borítékra piros szíveket rajzolok. Esetleg még zölddel egy fenyőágat is! Középütt határozott betűkkel pedig mindig ugyanaz a név áll. Egy fiúnak a neve! 
Ráírom minden család nevét a rokonságból, akik egy városban élünk, és elindul kézről-kézre üresen ez a borítékocska...Akinél már volt, az lehúzza és továbbadja. Egyébként mindenki azt mondja, aki részt vesz ebben a láncban, hogy ahogy meglátja ezt a borítékot, akkor igazán fellobban szívében a KARÁCSONYVÁRÓ LÁNG! ...
Keserű tapasztalat, de tény, hogy szinte minden nagyobb családban van egy  gyengébb, sérültebb személy. Sokat gondolkodtam már ezen. És oda jutok, hogy bármilyen szintű, vagy eredetű ez a betegség, mégis nekünk, a körülötte élőknek kell odahajolni a rászorulóhoz.
Viszont ki sem tudja, és teszi jobban és odaadóbban ezt, mint egy édesanya! Igen ám, de mi van, ha maga az anyuka is "érintett" személy?
Ez történt közvetlen a családomban is...Megismételte magát az élet, és egyik, amúgy is sok törődést igénylő nővéremnek egy még súlyosabb, szellemileg sérült fia született...
Neveltük persze mindannyian. Az édesanyám, a "nagymama" kifogyhatatlan és mindig megújuló türelemmel hajolt le az unokájához. Én csak csodáltam!
Aztán elkerültem és anyukám felett is eljárt az idő..Pepének -nevezzük Őt így-egyre nehezebb lett a helyzete. Ő is nőtt, kamaszodott, a kisegítő iskolákban sem maradhatott tovább. Bizony, sok esetben felügyelet nélkül az utcákat rótta. Télen, nyáron...Az "édesanyja" nem hordozta szívén Őt, szinte "árvaként bolyongott" a világban...Nem beszélve arról, hogy bárki nem is érthette meg az Ő nyelvét, szükségét, sajátos igényeit....
Az én városomban ezekben az években épült egy SZOCIÁLIS OTTHON! Ezt csak utólag tudtam meg, mikor szívemben már egyre jobban éreztem mélyen annak a súlyát, hogy  Pepe életének sínre kerülése érdekében végre lépéseket kellene  tennem. Egyre többet foglalkoztatott a gondolat, hogy "mi-hogy legyen"?
Előbb egy kicsit aggódunk, vagy kétségbeesünk egészen. Aztán : talán nem is az én ügyem? Ugye ismerős? Tehát megfutjuk a magunk "emberi köreit. Átnézzük "szemmel" a lehetőségeket...
Mire pedig végre imádkoztam volna, az Úr "tálcán kínálta a lehetőséget". Nem várta meg könyörgő szavaim!CSAK KEGYELEM! ÚJRA KEGYELEM! CSODÁS KEGYELEM!
Bementem az otthonba, ekkor már "imádkozó szívvel"! Az igazgató azonnal fogadott! Pepe megkapta ott rögtön az utolsó üres helyet!..
Így él itt a közelünkben már tíz éve. Minden hétvégén együtt vagyunk, bármikor kijöhet bárkihez. Nagyon szeret abba a közösségbe járni, ahova mi is járunk! Mindenki elfogadta Őt! Élvezi a figyelmet és a törődést!..
Tehát, visszatérve, a borítékon mindig az Ő neve áll! Az összegyűlt pénzből mindig sok-sok ajándékot veszek! Hasznosat, szükségeset, de "haszontalant" és szórakoztatót is. ( : Mindenfélét.
Magam pedig minden év december 16-án ÜNNEPELNI megyek a SZOCIÁLIS OTTHONBA, ahol átadom Pepének a család ebbeli küldeményét.
Az intézetben 125 gondozott van. A súlyosak, rácsos ágyban, az alsó szinten fekszenek. Mielőtt megkezdődik a műsor, még Őket is betolják egy nagy helyiségben, ahol plafonig érő karácsonyfa áll! A szereplők beöltözve, sorban állnak és várják a "nyitányt".
Mikor belépek, a szívem összeszorul és könny fut a szemembe...Nem lehet elmondani azt az érzést! Mikor a nyomorúság, az értelmetlen tekintetetek, furcsa hangok kereszttüzében elfoglalom a helyem. Nem tudom leírni, milyen, mikor nem akarod, de mégiscsak azt kérdezed magadban : MIÉRT URAM!!!? MIÉRT!!??
De egyet jól látni! Azt, hogy mindenki "valamire" vár! És ez a valami nem más, mint maga  a SZERETET és a TISZTELET!
Felcsendül a CSENDES ÉJ! A gondozottak pedig értelmüket felülmúlva adják elő Jézus születésének történetét! Végképp nem bírom tovább tartani magam... Ömlenek a könnyeim....
Kifelé jövet a folyosón megcsap a mellékhelyiség erős szaga... Az egyik szobában idősebb embert pelenkáznak ketten. Minden nyomor teljesen rám szakad...
Küzdök és nem jutok a végére. Mikor meghallom szelíden, legbelülről :
 " Pedig ilyeneké a Mennyeknek Országa!".............
Olyan valószerűtlen! Szinte morbid..Még jövök haza, csak ez lüktet bennem : ilyeneké, ilyeneké, ilyeneké, ilyeneké...
Csak szabadulnék a gondolattól, mire végre megértem, hogy nem a zavarodott elméé, a nyálcsorgatásé, és az üres tekinteteké az az "ország"! Hanem azoké, AKIKKÉ JÉZUS TESZI MAJD ŐKET!
Minden ártatlanságuk megmarad, és nyomorúságos testüket-lelküket  egy mennyei test váltja majd fel! Lelkük pedig ÖRÖKKÉ ÖRVEND az ÚR ELŐTT!
És mindezt KI vitte véghez? KI jött el Betlehembe? KI halt meg kereszten? ...
Csak állok és mélázom. Csodálom, de fel nem foghatom, hogy JÉZUS mindenek felett Úr!
Igen! Ami ma Szociális Otthon, az odafent MENNYEI OTTHON lesz!!!Bármilyen hihetetlen , de színigaz, és így igaz!
És én HISZEM azt, hogy akik ezeknek az elesetteknek naponta gondjukat viselik, nagy odaadással, magukat nem kímélve, sok sok türelemmel, azok ISTENTŐL"MÉGIS" MEGÁLDOTTAK LESZNEK!...
        " Mert aki csak egy vizet ad próféta nevében, nem veszti el
                                  jutalmát!


                                                                                        Saloné

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések