Piros alma, mogyoró
Miért
szorul össze a szívem, mikor a régi karácsonyokra gondolok? Arra az időre,
mikor gyerekszívem megdobbant a párszáz forintos ajándék láttán, kincsnek
számított egy narancs és pár szem mogyoró, amit aztán hónapokon át őrizgettem a
szekrényemben a matrica- és bélyeggyűjtemény mellett, abban a szép, lila
dobozban, amit a Cilitől kaptam… Nem az Alpokba készültünk síelni, hanem a
kisdombra szánkózni… Bojtos csősapkánkban, kétujjas kesztyűkben, overállban és
hótaposó csizmáinkban rohantunk ki a hóba, hárman-négyen kapaszkodva egy szánkóra,
amit apukám a kocsi vonóhorgára kötve húzott végig az utcán, ahol akkor még nem
volt ekkora forgalom… Csúszkáltunk a patak jegén, rajzoltunk a jégvirágos
ablakra, majszoltuk a konzumszaloncukrot… és… és mennyire boldogok voltunk!
Mit meg nem adnék azért, ha még egyszer ülhetnék azon a szánkón, és siklanék le a gyönyörű, csillagfényben ragyogó havon… el a vacogó galagonyabokor mellett… úgy, mintha sosem állna meg a szánkó, sose olvadna el a hó, sose kéne felnőni … mintha sose változna a világ…
…mintha
a világ mindig ilyen egyszerű és otthonos maradna… mintha a narancs, a mogyoró és
a színes ceruza sosem értéktelenedne el… az utca, a patak és a kisdomb
megmaradna egy csodákkal teli, végtelen világnak…
Elfogadnám
újra a térdén és fenekén foltozott nadrágomat, a piros keretes szemüvegemet, a
csősapkát… csak kacaghatnék újra a szánkón, csak várnám még egyszer olyan
izgatottan a karácsonyt, csak örülnék még egyszer annyira egy apróságnak… csak
örülnék, csak szeretnék, csak hinnék még egyszer annyira és úgy, mint akkor…
Ehelyett
most kinyitom a kocsiajtót, kiszállok, és átvágok a szürke, zsúfolt
parkolóházon, hogy aztán belépve a bevásárlóközpontba magával ragadjon a
csomagokkal megpakolt, nyüzsgő emberáradat. Mik lehetnek a táskákban? Mennyi
pénzt elkölthetnek ezek az emberek! Hányszorosát a mogyoró, a színes ceruza
árának! Ennyivel boldogabbak lennének a mai gyerekek? Nem hiszem…
Pedig
ők – míg meg nem fertőzi őket a fogyasztói társadalom – ugyanolyanok, mint mi
voltunk egyszer.
Eliot,
a hároméves unokaöcsém, nagy izgalommal tisztítgatta a saját és kishúga
cipőjét, mikor a télapót várta. Nagyon be volt zsongva, még levelet is írt
neki. És tudjátok, mit kért tőle? Nem csillogó-villogó, zenélő játékokat,
különleges édességeket… hanem egy piros almát és színes ceruzát. A „Mikulás” –
aki ebben a mai világban már el is felejtette, hogy a boldogságot milyen apró
dolgokba is lehet csomagolni – először meglepődött, majd mosolygott, és tudta,
hogy ez lesz a tökéletes ajándék. Így a szatyornyi édességet, amit a kis cipő
mellé éppen rakni készült, inkább visszavitte a spájzba, és keresett helyette
egy almát és néhány ceruzát. Eliot másnap nagyon boldog volt.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése