Néhány gondolat ajándékkeresés közben...

Ilyenkor decemberben, a "megfelelő ajándék" lázas keresése köti le gyakran a gondolatunkat. Mert legtöbbször szeretnénk kifejezni, hogy mennyire fontos és különleges számunkra az a személy, akinek az ajándékot szánjuk. És itt nem a fényesen csillogó méregdrága ajándékokra, sem a polcról sebtiben lekapott, "fizessük ki gyorsan, és legyünk túl rajta" jellegű dolgokra gondolok. Sokkal inkább olyan ajándékra, amit kibont a megajándékozott és érzi, hogy a szívünk, a szeretetünk, az odafigyelésünk is ott van a dobozban.

 

A gyerekeinktől kapott, kézzel készített csodák jutnak az eszembe. Mert ahogy az évek telnek, az elmúlt karácsonyok alkalmával apukájukkal közösen készített ajándékok egyre nagyobb értéket jelentenek számomra, és minden egyes darabhoz egy-egy emlék, történet fűződik: az ünnepek előtti hetekben elkezdtek izgatottan pusmogni, amit csak akkor hagytak abba, ha én hallótávolságba kerültem. A tervezgetés után pedig a tettek mezejére is léptek, időnként eltűntek, majd titokzatos csomagokkal érkeztek haza. Ezután bezárkóztak a szobába, és az estéket a magukra zárt ajtók mögött töltötték. Csak időnként láttam őket, amikor egy-egy percre kócos fejjel és izgalomtól pirosló arccal felbukkantak. Szentestére mindig elkészült a mestermunka, néha az utolsó réteg festék vagy lakk még nem száradt meg teljesen a művön, de ez még értékesebbé tette számomra az ajándékot. Tudtam mennyi energiát és szeretetet fektettek bele: fúrtak, faragtak, csiszoltak, festettek, antikoltak, és repesztő lakkot használtak! Nekem pedig évről évre nőtt a gyűjteményem: mécsestartó házikó, amiről mára már lekopott a műhó, de ennek ellenére minden Karácsonykor egyre fényesebben csillog, teafilter tartó doboz, antikolt képkeret egyik kedvenc igeversemmel, irattartó tálca az irodába az asztalomra, vagy egy rólunk készült közös kép a falra... nap mint nap ezek az ajándékok vesznek körül és mindig a szeretetükre emlékeztetnek.
Amikor karácsonyi ajándékot keresünk, nem kell feltétlenül kézzel fogható tárgyakra, vagy a bankszámlánkat megterhelő kiadásokra gondolnunk. Egészen újszerű vagy szokatlan ötletekkel is előhozakodhatunk, hiszen a célunk az, hogy érezze a megajándékozott személy, hogy mennyire fontos számunkra.
Hadd meséljem el egy erre irányuló próbálkozásunkat: Az elmúlt Karácsonyunk egészen rendhagyó volt szüleim családjában. Elhatároztuk, hogy most nem megvásárolható dolgokat adunk egymásnak, hanem minőségi idővel ajándékozzuk meg családtagjainkat. Szokatlan ötlet volt ez mindannyiunk számára, és teljesen más tartalommal töltötte meg az előkészületeket mint a korábbi években. Kihúztuk egymás nevét, hümmögtünk nagyokat, tervezgettünk, majd egy kis színes papírra felírtuk ötletünket, és egy borítékba rejtettük.
Nyugisan teltek a decemberi napok, nem volt lótás-futás az üzletekben, nem volt téma közöttünk, hogy kinek mit vegyünk, egyszerűen azon gondolkodtunk, hogy akit kihúztunk, milyen maradandó élménnyel ajándékozhatnánk meg. Szentestén a vacsora után leültünk a nappaliban, és teljesen más hangulat uralkodott a szobában mint máskor. Nem voltak gyönyörűen becsomagolt ajándékok a kandalló körül, hanem mindannyian egy-egy kis borítékot szorongattunk és mosolyogva méregettük egymást. Aztán sorra nyíltak a borítékok, nagyokat nevettünk az ötleteken és vártuk azok megvalósulását...
Szeretném megosztani Veletek, hogy 10 éves kisfiúnk hogyan élte meg mindezt...Őt ugyanis a bátyám húzta... Lesz ideje egy elfoglalt nagybácsinak odahajolni az unokaöccséhez, és csak vele időt tölteni? Ez a kérdés mind addig ott feszült közöttünk, míg egyszer csak meg nem csörrent a telefon, és a bátyám a kisfiamat kérte a készülékhez. Beszélgetés közben arcán láttam a megilletődöttséget, az örömet és az izgatottságot. Bátyám ugyanis egy közös focimeccs nézésre invitálta. Ő választhatott hogy melyik csapat mérkőzését nézik meg. Amikor elkezdte izgatottan sorolni a lehetőségeket, én a Bayern München, a AC Milan, a Manchester United és a Chelsea után elvesztettem a fonalat. Minden esetre megpróbáltam nagyon hozzáértően bólogatni, és végül úgy döntött, hogy kedvenc csapatának a Chelsea-nek a meccsét nézné meg szívesen. A következő napok nagy izgalomban teltek, és egyre többet emlegette a közös estét. Külön öröm volt számára, hogy cinkos társ lehet bátyámmal egy rebellis tettben, ugyanis megbeszélték, hogy pattogatott kukoricát fognak enni a meccs közben, (a szobában...!) és alkoholmentes sört fognak mellé inni... Ezt a tervet minden nap csillogó szemmel mesélte el míg meg nem érkezett a várva várt nap. Este hat órától készenlétben várta, hogy megcsörrenjen a telefon, és átmehessen a szomszédba. Fél nyolckor aztán megkapta a jelzést, hogy elkezdődtek a meccs előtt lévő felvezető beszélgetések...kisfiam a következő percben már a képernyő előtt ült és pattogatott kukoricát majszolt. Este tizenegy után érkezett haza, és boldog mosollyal az arcán, mint egy zsák, fáradtan dőlt be az ágyba. Másnap bátyám nevetve mesélte, hogy a meccs közepén már aludt kis vendége, időnként egy-egy szép helyzetnél, vagy gólnál próbálta felébreszteni, nem sok sikerrel. Ennek ellenére, tudom, hogy kisfiam számára ez egy csodálatos este volt, lehet, hogy nem fog emlékezni a gyönyörű helyzetekre és csodás gólokra, (mert a Chelsea nyert ezen az estén) de kedves emlékként a szívébe zárta, hogy a nagybácsi csak rá figyelt, és vele kettesben lehetett...

 

"A karácsony a szeretet, és ádvent a várakozás megszentelése. Az a gyerek, aki az első hóesésre vár - jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé - szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár."
Pilinszky János