Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk.

(Zsidókhoz írt levél 4:16)

Napjaink keresztényei kétféle hozzáállás között választhatnak: vagy megértjük, hogyan sebezték meg a lelkünket és hogyan vehetjük el Istentől a gyógyító táplálékot, vagy engedelmeskedünk Istennek, de csak mint szigorú, részvétlen apának, és sohasem mondjuk el neki, mennyire szenvedünk. Vagy mindennél fontosabb a minket ért bántalom, vagy egyáltalán nem számít. Vagy mindennél fontosabbak a bajaink, vagy egyáltalán meg sem szabad említenünk őket.
Harmadik útra van szükségünk életünk megoldásához - olyan útra, amely a legsúlyosabb küzdelmeink szenvedélyes átérzését azzal a szelíd makacssággal köti össze, hogy van valami, ami fontosabb az érzéseinknél is. Mindig az egészség jele, ha szembenézünk a lelkünkben dúló fájdalommal, ha fáj, amikor mások méltóságunkban bántanak meg, ha bevalljuk önmagunk előtt, mennyire vágyunk a szeretetre, a megbecsülésre és az elismerésre. Emellett azonban arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a kereszténység lényege nem mi vagyunk, hanem Isten, akinek gondja van ránk.
Éhségünk nem kötelezi Istent semmire sem. Nem pincér, aki csettintésünkre kirohan a mennyei konyhából, és megrakott tálcák alatt roskadozva hozza az ennivalót, hogy megtölthessük üres gyomrunkat. Krisztus azért vásárolt meg vére árán Istennek, és azért tett papokká, hogy Őt szolgáljuk. (Jel. 5:9-10) Mi vagyunk Őérte, nem Ő miérettünk.

...Nem elég azonban felületesen elismerni, hogy fontosabb megtalálni Istent, mint megoldani problémáinkat. Amíg Isten valósága ki nem szorít minden más valóságot, amíg nem olyan szenvedéllyel akarjuk megismerni az Urat, amelyet semmi más iránt nem érzünk, az élet küzdelmeit nem fogjuk felhasználni Isten keresésére. Amíg Nem akarjuk Istent minden más szenvedélynél nagyobb szenvedéllyel megtalálni, addig az életünket nem Isten elgondolása, hanem saját ízlésünk szerint rendezzük be.
(Forrás: Lawrence J Crabb: Közelebb Istenhez)