Csodálatos szabadulás

Liu Csen Jing a kínai házi gyülekezetek hálózatának egyik vezetője, akinek életútján keresztül bepillantást nyerhetünk a Kínában működő "földalatti egyház" kibontakozásába és működésébe. A hitük miatt bebörtönzött, brutális kínvallatásokat elszenvedett, embertelen körülmények között fogva tartott, sokévi kényszermunkára, sőt nemegyszer halálra ítélt keresztények és családjaik szenvedéstörténete árnyaltabb képet fest Kína újkori fölemelkedéséről és gazdasági sikereiről. Az alábbi részlet Liu Csen Jing A mennyei ember című könyvéből való.

Ez volt életem legnehezebb időszaka, és ezt el is panaszoltam az Úrnak. Csak harminckilenc éves voltam, de nem láttam magam előtt sem jövőt, sem reményt. Így keseregtem: "Amikor fiatal voltam, elhívtál, hogy prédikáljam az evangéliumot nyugaton és keleten. Hogy tudnám ezt most megtenni? Itt ülök a börtönben, a lábamat szétroncsolták az őrök, és már-már beletörődtem, hogy itt fogok rohadni halálomig. Soha többé nem látom a családomat. Becsaptál!" 

Több hír is felröppent arról, hogy mi történt velünk. Az értünk aggódók tudták, hogy letartóztatásunkat komolyan veszik, mert a parancs a központi kormánytól jött. És akkor Hszü testvér azt javasolta nekem, hogy szökjek meg! Tudom, hogy Hszü testvér Isten embere, akinek van füle arra, amit Isten mond, így udvariasan így válaszoltam:

- A lábamat használhatatlanná verték, és egy vasajtó mögé zártak a cellámban. Még járni sem tudok! Hogyan szökjek így meg? A te lábad viszont ép: miért nem szöksz meg te?

1997. május 4-én este, mint az előző hat hét minden estéjén, kézzel emeltem fel tehetetlenül lógó lábamat. Rájöttem, hogy ezzel enyhíteni tudok fájdalmaimon: mivel a vér így kiment a lábamból, és teljesen elzsibbadt. Ezzel a módszerrel, ha nyugtalanul is, de át tudtam aludni az éjszakát.

A következő reggel depressziós és reménytelen állapotban ébredtem, de az Úr ezzel biztatott: "Ne dobjátok el hát bizalmatokat, melynek nagy jutalma van!"

Azután Isten igéje újra szólt hozzám. Egyszerre volt szigorú figyelmeztetés és bátorító ígéret: "Azért ezt mondja az Úr: Ha megtérsz, én is visszatérítelek téged, előttem állasz, és ha elválasztod a jót a hitványtól, olyanná leszel, mint az én szájam. Ők térjenek meg hozzád, de te ne térj őhozzájuk! És e nép ellen erős ércbástyává teszlek téged, és viaskodnak ellened, de nem győzhetnek meg téged, mert én veled vagyok, hogy megvédjelek és megszabadítsalak téged, azt mondja az Úr! És megszabadítalak téged a gonoszok kezeiből, kimentlek téged a hatalmasok markaiból!" (Jeremiás könyve 15,19-21)

Ekkor az Úr szólt hozzám: "Ez szabadulásod órája!"

Azonnal tudtam, hogy meg kell szöknöm. Hívtam az őrt. Odajött az ajtómhoz, és megkérdezte, mit akarok.

- Ki kell mennem vécére - mondtam neki.

Mivel Hszü testvér feladata volt, hogy kivigyen, az őr kinyitotta az ajtaját, és utasította, hogy vigyen a mellékhelyiségbe. Valahányszor a foglyokat kiengedték a cellájukból, a folyosón bezártak egy vasajtót, hogy ne legyen lehetőség a szökésre. A lefelé vezető lépcső a vasajtó másik oldalán volt. Még mindig teljesen be voltunk zárva. A kapu csak azok előtt nyílt ki, akik kívülről jöttek be, de belülről nem lehetett kinyitni. A börtön minden egyes emeletét vasajtó védte. Általában ketten őrködtek az ajtók két oldalánál, vagyis ha le akartam jutni a börtön udvarára, három emelet vasajtaján kellett keresztüljutnom, és hat fegyveres őr mellett kellett elhaladnom. Mindezt olyan lábakkal, amelyeket a kihallgatás során bottal szétvertek.

Hszü testvér odajött az ajtómhoz. Amint meglátott, rám parancsolt:

- Jün, most kell megszöknöd!

Mivel csak alsónadrág volt rajtam, gyorsan felhúztam a nadrágomat. Majd így imádkoztam: "Uram, megmutattad nekem, hogy ki kell jutnom ebből a börtönből. Engedelmeskedni fogok, és megpróbálok elszökni. Ha az őrök mégis lelőnének, kérlek, fogadd magadhoz lelkemet a te mennyei lakhelyedbe!" 

Már több mint hat hete volt szétzúzva a lábam: az is nagy fájdalommal járt, ha csak óvatosan nehezedtem rá. De megtanultam, hogy amikor Isten azt mondja, tegyek meg valamit, akkor nincs idő a vitára vagy ésszerű magyarázat keresésére. 

1997. május 5-e volt, valamivel nyolc óra előtt. Józanul nézve ez a legrosszabb időpont egy szökési kísérlethez. Ilyenkor ugyanis a legnagyobb a mozgás a börtönben, és minden őr a helyén van. 

Kicsoszogtam a cellámból, és a zárt vasajtó felé tartottam. Az elmém kizárólag az Istennek való engedelmességre koncentrált. Egyenesen előre néztem, és minden lépésnél imádkoztam. Az őr, aki egy gomb lenyomásával szokta nyitni és zárni az ajtót, a harmadik emeleti lépcsőfordulóban ült. Nem lehetett átlátni a másik oldalra, mivel az ajtó vasból készült, és a kis kémlelőnyílást egy fekete anyag takarta. Pontosan akkor, amikor odaérkeztem az ajtóhoz, Mu-seng testvér éppen visszatért a cellájába, és kinyitották előtte az ajtót. Azt a feladatot kapta aznap reggel, hogy söpörje fel a börtön udvarát. Amikor Mu-seng odaért, odaszóltam neki: 

- Várj! Ne csukd be az ajtót! 

Úgy sétáltam át rajta, hogy még csak meg sem kellett torpannom. Az Úr időzítése tökéletes volt! Miközben elmentünk egymás mellett, Mu-seng suttogva megkérdezte: 

- Elmész, Jün? Nem félsz, hogy megölnek?

Aztán döbbent arckifejezéssel folytatta útját vissza a cellájába. Mu-senget egy őr kísérte, de éppen akkor, amikor kinyitotta neki az ajtót, megszólalt a telefon az előcsarnokban levő irodában, így az őr megfordult, és odaszaladt, hogy felvegye. 

Észrevettem egy söprűt a lépcsőfordulónál a falnak támasztva. Felkaptam, és azzal mentem le a második emeletre. A második vasajtónál egy fegyveres őr állt az íróasztala mögött. Ezt a kaput néha nyitva hagyták. Mivel a kaput egy éjjel-nappal szolgálatban levő őr tartotta szemmel, nem tűnt túl kockázatosnak, hogy időnként egy kicsit nyitva maradjon. Ekkor Isten így szólt hozzám: 

- Menj át! Péter Istene a te Istened! 

Úgy tűnt, mintha az Úr valahogy megvakította volna azt az őrt. Egyenesen rám nézett, de nem vett tudomást a jelenlétemről. Azt hittem, mondani fog valamit, de egyszerűen keresztülnézett rajtam, mintha láthatatlan lennék. Egyetlen szót sem szólt! Elmentem mellette, és vissza sem néztem. Tudtam, hogy bármikor hátba lőhetnek, ezért folyamatosan imádkoztam. Folytattam utamat lefelé a lépcsőn, de senki nem állított meg, egyik őr se szólt hozzám egy árva szót sem. Amikor leértem a főkapuhoz, ami már az udvarra vezetett, láttam, hogy nyitva van. Normális körülmények között ezt a kaput két őr őrizte: egyik kívül, másik belül, de most valamilyen oknál fogva egy őr sem volt itt. Letettem a seprűt, amit a harmadik emeletről hoztam magammal, és kisétáltam az udvarra. A ragyogó reggeli fények miatt hunyorognom kellett. Több őr mellett is elhaladtam, de egyikük sem szólított meg. Aztán kisétáltam a börtön főbejáratán, ami érdekes módon tárva nyitva volt! 

A szívem dörömbölt! Kint álltam az utcán a cseng-csoui Egyes Számú Fegyintézet előtt! Később tudtam meg, hogy ez még senkinek sem sikerült. Egy kis sárga taxi állt meg mellettem, és a sofőr - egy húszas éveiben járó fiatalember - kinyitotta az ajtót az utasoldalon, és kikiáltott: 

- Merre tart? 

(Rövidített változat)

(Forrás: http://www.lampaseslandzsa.hu/lelek/06szab.htm)