Olvasói gondolatok - Döntéseink

Állok a lépcső tetején, és gondolkozok. Gondolkozok azon, hogy a nyavalyába fogok feltenni három élvédőt úgy, hogy a gyerekeknek kaland legyen. Túl vagyunk egy reggel fél8-kor kezdődő gyógytornán, ahová a lassan 10 hóssal járunk, és ahol a nagyok hihetetlenül jól viselkedtek a múltkori észveszejtő produkálás után. Túl vagyunk egy rövid tízórain, egy fürdetésen, mivel a kicsi telibehányta magát és az autós hordozót (egy rosszul sikerült büfinek hála), és a nagyokat megkértem, hogy addig szereljék meg az ágyukat a duploflex és a duplofúró segítségével (saját gyártmány). 

Sokat gondolkozok az utóbbi időben. A helyzetünkön, azon, hogy a férjem sokat dolgozik, hogy szétvertük az alsó szintet, hogy lassan haladunk, hogy a kicsit gyógytornára viszem heti kétszer, hogy a szemét majd műteni kell, hogy a nagyokra kevesebb az időm, hogy a garázsban és a teraszon főzök hónapok óta. Hogy hogyan fogok tudni dolgozni, ha a férjem ennyit dolgozik, egyáltalán hol, hogy a férjemre hogyan nehezedhetne kevésbé rá mindannak a súlya, még mennyi munka van hátra. Hogy tudnék neki segíteni, hogy kicsit jobban érezze magát, hogyan tudnék dolgokat megoldani, kiszervezni tőle, hogy ne legyen olyan fáradt. Hogy tudnék a gyerekeknek jobb jelent biztosítani, hogy kevésbé érezzenek ebből bármit. 

Sokszor mondjuk azt, hogy együtt toltuk el. A felújításba együtt ugrottunk bele, ez a mi sarunk, a mi hibánk, és mennyire rossz döntés volt. Utóbbi napokban vagy azért nem aludtam, mert sokáig fenn voltunk, vagy azért, mert gondolkoztam ezen. 

Rengeteg segítséget kaptunk, számunkra hatalmas dolgokat. A Gondviselés még a legreménytelenebb helyzetből is kisegített minket. Egy jókor jött érintésvédelmi relé beszerelés, egy csapat fiatal, aki segített festéket kaparni, egy munkalehetőség (bármilyen kifejlete is lett azóta), aminek a segítségével tudtam én is egy kis pénzt keresni. Barátaink, akik jól letoltak, miért nem szóltunk előbb, és eljöttek segíteni glettelni, gyerekekre vigyázni, még ebédet is hoztak. Barátaink, szomszédaink, akik vigyáznak a gyerekekre, ha s.o.s. kell valami, és akiknek hála most a semmiből egy hétig kapunk ebédet, mert a maradéknál eszükbe jutottunk, és elhozhatjuk. Akiknek a nappaliját időnként birtokba vehetjük, és beszélgethetünk egy jót. Akik egy csomó gyerekruhát adtak, és akiknek a takarítónője egy zsák ruhát adott nekem. Az átelleni szomszédok, akik ha kicsit hangosak is, de a gyerekeknek adtak egyszer gyümölcsöt és egy tálca sütit. A másik szomszédok, ahol az anyuka egy állásinterjúra kölcsönadta a felsőjét. A szomszédunk szomszédja, aki ingyen adott másfél köbméter sódert elszállításért cserébe. A baba-mama kör, akikre mindig gondolhatok, és akik két könyvelőt is javasoltak, amikor szükségem volt rá. Akik képesek voltak szélforgókat gyártani azért, hogy a hívek pünkösdje kicsit vidámabb legyen, és megmutassuk, hogy vagyunk. Ahol az egyik anyuka egy csokor rózsát hozott, hogy vidámabb legyek, és két nadrágot is kaptam tőle (amik nagyon melegek, de amíg nem volt rövidnadrágom, jó szolgálatot tettek). Aki leszervezte, hogy a legkisebb gyermekünket megvizsgálja egy szemészorvos, és elkezdődjön a szemleragasztás. A másik anyuka, aki szólt egy harmadik anyukának, és kaptunk egy hatalmas vödör cseresznyét. A hátsó szomszéd, aki megengedte, hogy szedjünk a gyerekekkel a cseresznyefáról gyümölcsöt. A villanyszerelő, aki azt mondta, ráér akkor fizetnünk, ha a konnektorokat kell feltenni, pedig pontosan tudja, hogy még milyen messze vagyunk attól. 

Egy igaz barát, lelki vezető, aki folyamatosan imádkozik értünk, meghallgat, segít, utat mutat. 

Sosem voltam egy olyan ember, aki a hitéről nyíltan beszélt, sőt, olyan sem, aki a ráhagyatkozás bajnoka. Nehezen fogadok el segítséget, nehezen engedem ki a kezemből az irányítást, de cserébe sosem adom fel. Soha. Mégis, amikor a legutóbb említett barátunknak írtam, elfáradtam. Hagyatkozzak rá a Jóistenre, ezt tanácsolta. Eddig a saját erőmből mentem, de ez már nem elég, hagyjam rá. 

Aztán történtek ezek a csodák. Követtem a tanácsait, átgondoltam a napjaim, hálát adtam mindenkiért, és szép lassan minden a helyére került. Rájöttem, hogy hiszek. Nyilván előtte is hittem, de más az a hit, mint ez. Valakinek, aki nehezen engedi ki a kezéből az irányítást, aki folyton „akar”, aki barmeddig fennvan, de akkor is befejezi, amit tervezett, annak önmaga a legnagyobb akadály. Akadály saját maga és a fentiek között. Aki sosem beszélt a hitéről, és nem is érezte ezt különösebben fontosnak, de aztán fokozatosan a baba-mama kör miatt rájött, erről nemcsak lehet, hanem kell is beszélni, mert másnak lehet, hogy pont ez segít leküzdeni az akadályokat. 

Minden megoldódik. És minden keresztet okkal kapunk. Ha el tudjuk hinni, hogy ez a mi épülésünk szolgálja, ha el tudjuk hinni, hogy ezáltal kerülünk közelebb egy távoli célhoz, önmagunkhoz, Istenhez, a békéhez, akkor a kereszt többé nem súly lesz, hanem egy csoda része. Akkor is, ha hullafáradtak vagyunk, akkor is, ha fáj, mert a reménytelenség megszűnik létezni, és tudjuk, ha rossz is történik, okkal történik. 

Mindenki keresztje ugyanolyan nehéz. Mindegyik más. Sok ismerősünk szerint nekünk most „jól összejött”, van, aki nincs is képben, még mennyi munka vár ránk, van, aki pontosan tudja, és félt minket, aggódik, van, aki csodál, van, aki bolondnak tart. Igazából a tény az, hogy egyik sem számít. Ahogy az atya mondaná: „Csak Jézus véleménye számít.” 

A férjem tegnap este azt mondta, nem tudja, hogy háláljuk valaha meg azt a sok jót, amit kaptunk eddig ettől a sok embertől. Én sem. Talán úgy gondolom, azzal, hogy példák és fény leszünk, hogy megmutatjuk, igenis minden helyzetből van kiút, hogy a gyermekeinkből olyan embereket nevelünk, akik a bajba jutottakon hasonlóan segítenek, mint nekünk most ez a sok barát. Ezek a csodák, kezdve a jókor jött levestől a ruhákon át a konkrét segítségig, az imákig, ezek egyike sem véletlen, csak meg kell látnunk benne a Gondviselést. 

Sokszor mondjuk azt, hogy együtt toltuk el, de a valóság az, hogy nem toltuk el, vagy okkal toltuk el. Lehet, hogy életünk legrosszabb döntése egyben életünk legjobb döntése is? Nem tudnám konkrétan megválaszolni ezt a kérdést, de egyet tudok: nem félek. És hálás vagyok ennek a helyzetnek, mert bár fáradtak vagyunk, és bár fájnak dolgok, amiket elviselek, mert nincs B opció, de először az életben nem én akarom egyedül megoldani. Rá tudom bízni Valaki másra. Hálás vagyok ezért a döntésért, ha kategorizáljuk, ha nem. Valamilyen furcsa mód pedig, én, aki egyébként erről sosem beszéltem, most azt szeretném, hogy mindenki ezt érezze. Mindenki lássa a reményt, a Szentlélek munkálkodását, hogy a csodák nem valami magasztos, elérhetetlen rejtélyek, hanem itt vannak köztünk. Minden egyes nap. Én is sokáig néztem, de végre látom is. Mindig vannak szürkébb időszakok, fáradtabb napok, de ha egyszer végre lát az ember, akkor hiszem, hogy nincs az a felhő, ami eltakarná a napfényt. És végre nem azt látom, hogy mennyi munka van hátra, hanem azt, hogy mi mindent sikerült már elérnünk. Azt is tudom, ha el is fogy az erőm, akkor fog majd, amikor el kell. És azt is tudom, hogyha egyáltalán lesz ilyen valaha, az is megoldódik, és okkal történik. 

Állok a lépcső tetején, és gondolkozok. Fel fogom tenni velük az élvédőket a nap folyamán. Lehet, csak este, de sikerülni fog. Bármit is hozzon ez a nap, egy kicsivel többek leszünk ezzel is. Nem vagyunk egyedül.

Patonai Gabriella