Karácsonyi ürügy

Az Úr „az árvák atyja, özvegyek védője, Isten az ő szentséges hajlékában. Isten, aki lakást ad a házban az elhagyottnak” (Zsolt 68: 6-7a)

A hangszóróból vidám karácsonyi ének zengett szenteste délutánján. Bármerre néztem, sietős emberek kutattak az utolsó pillanatban az elkésett ajándékokért, az utolsó díszekért, amikkel ünnepivé varázsolják az otthonukat.
Álltam a sorban a pénztárnál, hogy kifizethessem a másnapi nagycsaládi ebédhez szükséges hozzávalókat, s hirtelen éreztem, hogy gombóc nő a torkomban. Lassan felfelé indult, az ajkam remegni kezdett, és forró könnyek eredtek szélcsípte szememből.
Hogy lehet mindenki ilyen boldog? Miért olyan a világ, mintha mi sem történt volna? Múlt éjjel meghalt Julie barátnőm, férjét és nyolc gyermekét hagyva maga után. Ez senkit sem érdekel? Üvölteni szerettem volna. Azt akartam, hogy ebben az évben maradjon el a karácsony. Nem éreztem az ünnep örömét, s elvártam volna, hogy mindenki hagyja abba a készülődést, s mondjon le az ünneplésről.
Valahogy túljutottunk az ünnepen. Kisebb gyermekeim, bár sajnálták édesanyjuk nélkül maradt kis barátaikat, karácsony reggel izgatottan ébredtek, hogy kinyithassák a csomagokat. A férjemmel folytattuk megszokott életünket a következő hónapokban, és próbáltunk enyhíteni az özvegy barátunk vállára nehezedő terhen. A baráti kör tagjai heti váltásban főztek a családnak. Egyik diáklány vállalta a takarítást. Julie egyik kisfia eljárt hetente néhány nap családi óvodánkba. Noha továbbra is fájt a szívünk attól, hogy barátnőnk soha nem tér vissza, azzal hogy próbáltunk segíteni a férjén, és örömet vinni a gyermekek életébe, hasznosnak hittük magunkat, s úgy éreztük, teljesítjük a megbízatást, amit Istentől kaptunk.
Az az évekkel ezelőtti karácsony tudatosította családunkban, hogy a karácsony nem mindenki számára jelenti az év legboldogabb időszakát. Nagyon fájdalmas is lehet. Eluralkodik a magány. Mélyül a depresszió. Gyakoribbak az öngyilkosságok. Míg legtöbben boldogan szívjuk magunkba a csillogó látványt, a zenét, az illatokat, mások csak ténferegnek, és inkább elbújnának, vagy legszívesebben átaludnák a legnehezebb napokat.
Egy kedves szomszédom fogalmazott így: „A karácsony ürügy arra, hogy jobbá tegyük valaki életét.” Igaza van! Közvetlen közelünkben emberek élnek, akik bátorításra várnak, hogy részt vehessenek az ünnepen. Csak tudnánk kicsit kitekinteni önző rohanásunkból, s adnánk időt magunknak, hogy megláthassuk őket.
Azóta a szomorú karácsony óta szokásunkká tettük, hogy a mérleg nyelve az ünnepen a „mit kapok”-ról a „mit adok”-ra billenjen.
Azóta, hogy elhatároztuk, Jézus karja és lába leszünk mások számára karácsony táján, számtalan „ürügyet” nyújtott Isten a segítésre, s ezek az alkalmak egyre kedvesebbé teszik számunkra a karácsonyokat. Énekeltünk börtönben, díszítettük magányos emberek házát, képeslapokat küldtünk nekik, bevásároltunk a szegényeknek, süteményeket sütöttünk a szomorkodóknak, befogadtunk az ünnepi napokra kollégiumban maradt külföldi diákokat, s karácsonyi készülődésünk részesévé tettünk családtagként magányos embereket.
Mert igazából ők a családunkhoz tartoznak. Lehet, hogy idén a te családodba küldene egy magányos lelket Isten?
Fogadjátok meg idén, hogy ez a karácsony ürügy lesz arra, hogy valakinek szebbé tegyétek az életét!
Hidd el, hogy ettől a ti életetek is százszorta boldogabb lesz.

Istenem, az évnek ebben a szakában, mikor Fiad világra jövetelét ünnepeljük, segíts, hogy elérjek valakit, akinek az életét szebbé, teljesebbé, kevésbé magányossá tehetem. Hadd lehessek a Te kezed és lábad. Jézus nevében kérlek, Ámen.

(Encouragement for today, 2009. december 14., Karen Ehman, www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu,fotó:pinterest)