KÖNYVKLUB: Corrie ten Boom, A MENEDÉK, Tizenharmadik fejezet: Ravensbrück

  1. Ebben a fejezetben hihetetlen csodáknak lehetünk tanúi. Ezek a csodák minden kétséget kizáróan bizonyították Corrie-nak és Betsie-nek, hogy Istenük gondoskodik róluk. Corrie így fogalmaz: „Gazdaggá tett annak a gondoskodása, aki megmutatta, hogy ő Ravensbrückben is Isten.” (199.o.)

Betsie-nek PONT akkor lettek bélgörcsei, amikor ezáltal alkalmuk nyílhatott megmenteni a Bibliát és a pulóvert! Aztán amikor a zuhanyzóból kijöttek, és látták, hogy az őrök MINDENKIT átmotoznak, Corrie nem ijedt meg (pedig szabályt szegett egy HALÁLTÁBORBAN), hanem így érzett: „különös érzés fogott el, hogy ez nem számít! Úgy éreztem, hogy ez nem az én ügyem, hanem Istené. Nekem csak haladnom kell tovább.” (199.o.) És újabb csoda történt: előtte és utána mindenkit átmotoztak, őt pedig meg sem érintették! Aztán a második motozásnál újra nem!

Corrie a jelenet elmesélését azzal zárja, hogy megérkeztek a 8-as számú barakkhoz, s a Bibliájukkal együtt azt a tudást is magukkal vitték, hogy akiről az a Könyv szól, annak hatalma van.

Mi hisszük-e/tudjuk-e ezt?

És azt hisszük-e/tudjuk-e, hogy Isten a mi életünket ugyanúgy figyeli, vigyázza, mint Corrie-ékét, és hogy Ő rólunk ugyanígy gondot visel?

Tudunk-e nehéz helyzetekben úgy gondolkodni, mint Corrie: „ez nem az én ügyem, hanem Istené. Nekem csak haladnom kell.”

***

2. (201.o.) „De minél idegenebb lett a világ, annál biztosabb lett egy dolog. Az, hogy nekünk kettőnknek miért kell itt lenni.”

Lehet, hogy mi nem hallunk korbácsütéseket, sikolyokat, de a minket körülvevő világ nem kevésbé kegyetlen, romlott, nyomorúsággal és szenvedéssel teli. Lehet, hogy nem látjuk és nem halljuk, de a szenvedés jelen van körülöttünk is. Talán burkoltabb, rejtettebb formában, és mi megtehetjük, hogy ne törődjünk vele. Ezért – bár sok szempontból összehasonlíthatatlanul könnyebb az életünk, mint Corrie-éknak volt – néhány dologban nekünk van nehezebb dolgunk:

- észrevenni, meglátni a szenvedést, a szenvedőket

- legyőzni kényelemszeretetünket, lustaságunkat

- tisztán látni, hogy MI miért vagyunk itt

- és tenni a feladatunkat

Ez utóbbiról Pál apostol ezt írja: „…biztassátok a bátortalanokat, karoljátok fel az erőtleneket, legyetek türelmesek mindenkihez. Vigyázzatok, hogy senkinek se fizessetek a rosszért rosszal, hanem törekedjetek mindenkor a jóra egymás iránt és mindenki iránt…”, valamint: „Mindenkor örüljetek, szüntelenül imádkozzatok, mindenért hálát adjatok, mert az az Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra…”

Corrie-ék megnyitották szívüket ezeknek az igéknek, és mit tapasztaltak? „Milyen mássá lett minden, mióta Betsie idejött! Ahol ilyenkor csak szitkozódás, sőt átkozódás hallatszódott volna, most „bocsánat”, „sajnálom”, „nem tesz semmit”…” (212.o.)

Látunk-e szenvedőket a környezetünkben? Ha igen, törődünk-e velük?

Mennyire tartjuk magunkat érzékenynek ilyen szempontból (mennyire vesszük észre a szükségben lévőket)?

Vegyük végig egyenként Pál itt leírt tanácsait, és vizsgáljuk meg magunkat ezek tekintetében! Melyik mondható el rólunk? Melyik nem?

Ha valamelyikkel kapcsolatban hiányosságot fedezünk fel magunkban, gondoljuk át, hogyan tudnánk ezen változtatni. Hozzunk döntéseket! Fogalmazzunk meg konkrét  elhatározásokat!

***

3. A fentebb említett Pál-idézet így végződik: „mindenért hálát adjatok, mert az az Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra”. Corrie-ék története milyen világossá teszi számunkra az utolsó három szó igazságát! Nemcsak őket lendítette túl az elkeseredésen, kétségbeesésen, nemcsak az ő életüket tette elviselhetőbbé, hanem áldást hozott a körülöttük élőkre is.

Vegyük számon, hogy a mi életünkben mik azok a dolgok, amikért nehéz hálásnak lennünk! Valljuk meg egymásnak/Istennek, és próbáljunk meg hálát adni ezekért a dolgokért!

Határozzuk el, hogy a következő héten/hónapban igyekszünk mindenért – úgy a jóért, mint a nehézségekért is – hálát adni! Engedjük, hogy Isten igazsága áldást hozzon a saját és a körülöttünk élők életére is!

***

4. „Minél sötétebb lett az éjszaka körülöttünk, annál világosabban, igazabban és szebben lángolt Isten szava. „Ki választana el minket Krisztus szeretetétől? Nyomorúság, vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhezés, vagy mezítelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver? … Mindezekkel szemben diadalmaskodunk az által, aki szeret minket.” [Róma8,35.37] Körülnéztem, miközben Betsie olvasott – ahogy arcról arcra járt a fény. Diadalmaskodunk… Ez tény! Ravensbrückben egyszerre éltünk két egymásnak ellentmondó szinten. A látható, külső lét napról napra szörnyűbb lett. A másik, az Istennel való élet, minden nappal szebb volt, igazságról igazságra, dicsőségről dicsőségre.” (201.o.)

Mi érzünk, megélünk ilyeneket akkor, amikor szenvedés ér bennünket? Te tapasztaltál-e már ilyet?

Corrie azt írja, hogy ezerszer olvasta már Jézus elfogatásának történetét, hogyan ütötték, gúnyolták, korbácsolták a katonák. „Most ennek az eseménynek arca, hangja lett.” (201.o.) Azt is leírja, milyen elemi erővel hasított belé a felismerés – ahogy nap nap után megalázottan, meztelenül kellett várakozniuk a kórház hideg folyosóján –, hogy Jézus is meztelenül függött a kereszten. Ő is viselte ugyanezt a megaláztatást. És Őt is ütötték korbáccsal, akárcsak Betsie-t. Jézus minden fájdalmat, vereséget elszenvedett, minden megaláztatást elhordozott már előttünk, értünk, helyettünk (hogy nekünk már ne kelljen „hordozni” azokat), elhagyta Őt az Atya (hogy minket már soha ne hagyjon el, nekünk ezt már soha ne kelljen megtapasztalni), és meghalt (hogy nekünk örök életünk legyen). Ezután pedig feltámadt a dicsőségre, és ezért lehetséges az, hogy nyomorúság, szorongattatás, üldözés, éhezés vagy mezítelenség minket LEGYŐZNI MÁR NEM TUD. Jelen lehet az életünkben, de mi DIADALMASKODUNK felette. És – Corrie szavaival élve – lehet a látható, külső létünk akár olyan szörnyű is, mint egy haláltáborban, az Istennel való (azaz a valóságos lelki) életünk akkor is minden nappal szebb lehet, igazságról igazságra, dicsőségről dicsőségre!

***

5. A vitaminos üvegből csodálatos módon nem fogytak el a cseppek – ami fizikai képtelenség volt – egészen addig, míg váratlanul valaki új doboz vitamint ajándékozott nekik. Ez ugyanolyan csoda volt, mint az, hogy Corrie-t nem motozták meg. Ez nem egy több ezer éves biblia történet, ezek 20. századi események voltak.

Mi megéljük-e ennek valóságát az életünkben? Hisszük-e, hogy Isten lehetetlent sem ismerve gondot tud viselni rólunk, és nemcsak tud, meg is teszi!? Hisszük-e, hogy ma, a huszonegyedik században Isten CSODÁT is képes tenni az életünkben?

(Andi)