És akkor elengedtem

„De akik az Úrban bíznak, új erőre kapnak, szárnyra kelnek, mint a sasok.”

Ézs. 40,31a

Magasságiszonyom volt mindig. Talán köze lehet egy gyermekkori élményemhez. Tízéves voltam, mikor édesapám kilógatta hároméves öcsémet a Grand Canyon mélysége fölé, és én iszonyodva láttam lelki szemeim előtt, ahogy a kicsi lezuhan, és eltűnik a szemünk elől.

Mindegy, hogyan kezdődött, a félelem ott volt a maga valóságában.

A fiam egy akción vásárolt egy két személyre szóló kötélcsúszda-jegyet. Ezzel megpecsételődött, hogy itt az ideje legyőznöm a magasságiszonyomat. Mikor megérkeztünk, különböző magasságú tornyokat láttam összekötve cikkcakkos kötélpályákkal, amiken emberek suhantak szíjakkal felcsatolva. A szívem a torkomba ugrott, mikor felszólítottak, hogy másszunk fel egy közepes magasságú toronyba.

Minél feljebb jutottunk, annál inkább jelezte az agyam a félelem valóságát. Ennek ellenére kitartóan rakosgattam egyik lábamat a másik elé. Fel, egyre feljebb.

A fiam könnyedén átrepült a következő toronyig. Én következtem. Felléptem az igencsak kicsi platformra. Öt centivel a lábam előtt megszűnt az, ami elválasztott engem a sokszáz lábnyi mélységtől.

Kesztyűs kezemet rátettem a kötélre. Minden porcikám azt üvöltötte, hogy forduljak meg, vissza a biztos talajra. Ám én elengedtem a kötelet…

… és csodálatos élményben volt részem.

Suhantam a levegőben, és szinte játszi könnyedséggel érkeztem meg a toronyhoz, ahol a fiam a levegőbe csapott az öklével: „Megcsináltad, anya!”

Jó volna, ha a magasságiszonyom lenne az egyetlen kihívás, amit le kell győznöm, ám nem ez a helyzet. Isten újra meg újra lehetetlennek látszó feladat elé állít. Olyankor van ez, ha a hitem legnehezebb területeivel szembesülök.

Mindenkinél másutt van ez a terület, nekem a legnehezebb az, hogy meg kell bocsátanom azoknak, akik a múltban vétkeztek ellenem. Isten noszogat, hogy induljak, merjek szárnyalni, de ehhez el kellene engednem valamit, s rábíznom Istenre azt, ami ezután következik, mert Ő tudja, mi az.

Isten kérése ellentétes azzal, ahogy érzünk, vagy csak lehetetlennek látszik, mert túlmutat azon, ami „természetes”. De ha vállaljuk a kötélcsúszás-hitet, megtanuljuk elengedni vagy túllépni a dolgokat, amik különben fogva tartanának.

Hogy könnyű-e a kötélcsúszás-hit (végigmenni az engedelmesség nehezebb szakaszain)? Nem. Komoly kihívás lehet bárkinek. Kiemel, s akár messzire el is visz a komfortzónádból. El is eshetsz gyakorlás közben. De ettől is csak növekedni fogsz, néha egészen meglepő módon.

Néhány héttel a kötélcsúszás-élményem után egy felhőkarcoló szállodában voltam. Kiléptem az erkélyre, mert zenét hallottam lentről. Áthajolva a korláton néztem az alattam elvonuló nászmenetet.

Hirtelen felfogtam: nincs bennem félelem!

A kötélcsúszás előtt még az erkélyre se mertem volna kilépni, nemhogy a korláthoz merészkedni. Azzal, hogy le mertem lépni a peremről, és átsuhantam a mélység fölött a következő toronyig, le tudtam győzni a félelmet, ami azelőtt legyőzhetetlennek tűnt.

Azért azt hiszem, a bungee jumping ideje még nem jött el…

Arra jó volt a kötélcsúszás, hogy rájöjjek, nem törvényszerű, hogy fogva tartsanak a félelmeim, bármilyen erősek, nincs hatalmuk örökre uralkodni rajtam.

Ha Isten kér ma tőled valamit, mersz-e elindulni fel, fel, egyre feljebb a kötélcsúszás-hit nehéz – és felszabadító – útján?

Jézusom, lelkem suhanni szeretne. Előre is köszönöm, hogy velem jössz hitem nehezebben megmászható területeire, és velem örülsz, mikor sikerül feljutnom a csúcsra, és ellöknöm magam a túloldalon, készen a suhanásra. Jézus nevében, Ámen.

(Forrás: Suzie Eller. But Then I Let Go, Encouragement for today, 2013.06.10. www.proverbs31.org/devotions, fordítás: http://eszmelkedesek.blogspot.hu/2013_10_01_archive.html)