KÖNYVKLUB: Corrie Ten Boom, A Menedék, 8. és 9. fejezet: Gyülekező viharfellegek. A razzia.

1. A nyolcadik fejezetben többször is olyan ponthoz érkezik a történet, ahol már nincsenek emberi válaszok, és az ember már nem tud mást tenni, mint bízni az Istenben, aki számára semmi sem lehetetlen.  Ezt teszi Nollie, aki az Istenre bízza a fiatal zsidó nő – emberileg már menthetetlen – sorsát, Corrie, mikor azt tanácsolja a rendőrfőnöknek, hogy cselekvés helyett imádkozzanak, valamint ezzel a gondolattal zárul a fejezet is: „amikor az emberi próbálkozás elér önnön határáig és csődöt mond, akkor fog szabadon működni az Isten ereje”.

A ránk bízott feladatokban elmegyünk-e önnön határunkig? (Esetleg tudunk-e most olyan feladatunkra gondolni, amivel kapcsolatban többet is tehetnénk?)

Ha ezt a határt elértük, Istenre tudjuk-e bízni a „befejezést”?

Előfordul, hogy egy dologban azért nem teszünk semmit, azért nem lépünk, mert a feladatot lehetetlennek látjuk. Pedig nem is biztos, hogy nekünk magunknak kéne a feladatot végigcsinálni. Lehet, hogy nekünk csak elkezdeni kellene, csak tenni egy-két lépést, és – elérve saját határainkat – onnantól Isten oldaná meg helyettünk. Van-e ilyen „á, az lehetetlen” feladat az életünkben?

***

2. Az apát (mert öreg) haza akarják küldeni a fogházból (147.o.):

„  - Szeretném magát, öregfiú, hazaküldeni. De ígérje meg, hogy többet nem csinál semmi galibát!

Nem láttam apa arcát, csak egyenes hátát és fehér hajkoronáját. Feleletét azonban hallottam.

 - Ha ma hazamegyek – mondta nyugodtan és érthetően -, holnap be fogom fogadni azt, aki a bajban az ajtómon kopogtat.

A másik arcáról eltűnt a kedélyesség.

 - Álljon vissza a sorba – ordította”

Az apa itt őszinte, igazmondó volt, vállalta a hitét, az elveit. Ugyanakkor ha hazament volna, talán tovább segíthetett volna még másoknak (ha csak arra gondolunk, hogy a házukban rejtőző zsidók hogy fognak táplálékhoz jutni…) Jól döntött?

(Andi)