A nagy sietésben elmulasztott dolgok...

Néhány évvel ezelőtt abban a kiváltságban volt részem, hogy megismerkedhettem BJ.-vel. Egy sorral előttem ült a repülő gépen, és szeretettel fogadott bennünket, amikor elfoglaltuk a helyünket. Rövid időn belül BJ körül ülőkben teljesen világos lett, hogy BJ. mennyire izgatottan várja a repülést...

Nagyon hangosan beszélt, a megjegyzései kissé gyermetegnek tűntek korához képest, hiszen már felnőtt volt, és dadogása miatt nehezen lehetett érteni szavát.

Egy dolog azonban szembetűnő volt számomra - szenvedélyesen vette észre és ragadta meg a lenyűgöző pillanatokat.

Ahogy a felemelkedtünk, izgatottan tapsolt és ugrált a helyén. Hatalmas, kikerekedett szemmel jegyezte meg a mellette ülőnek: "Ezek a felhők milyen hatalmasak!"

Ekkor kezdtem elnyomhatatlan vágyat érezni, hogy feledjem el a repülés alatt betervezett feladataimat, azokat a feladatokat, melyet a tudatos énem annyira el akart végezni. A gondolataim kordában tartására emelt falak lassan omladozni kezdtek.

Ne hagyd ki ezt a pillanatot, Lysa! Vedd őt észre. És Engem is vegyél észre! Sokkal értékesebben tölthetnéd el idődet, ez lenne a legjobb döntés most a számodra.

A fedélzeten mindenki morcos, ideges és gyűrött volt a repüléstől.

Mindenki, csak BJ nem.

Mert ő meglátta azt, ami mindenki másnak elkerülte a figyelmét. Egy gyorsan mozgó pályán haladtunk, épp felszálltunk a földről, a felhők között repültünk, és sok-sok kilométert perceken belül megtettünk. Igen, percek alatt hatalmas távolságot haladtunk. Nem napokra, hetekre vagy hónapokra volt szükségünk ehhez, csupán percekre! Nem tudom, hogy évszázadokkal ezelőtt élő emberek mit gondoltak volna ekkora száguldás láttán?

Ott ültünk mindannyian, zsémbesen, még arra sem vettük a fáradtságot, hogy megcsodáljuk a felhőket.

Nem tudtuk észrevenni és szenvedélyesen megragadni a lenyűgöző pillanatot.

Pörögtem, gyorsan túl akartam jutni a repülésen, hogy tovább rohanjak... de miért is? Rohanjak, hogy felvehessem a bőröndjeimet? Rohanjak, hogy elcsípjek egy taxit? Rohanjak, hogy odaérjek egy állott szagú szobában tartott megbeszélésre? Ezt átgondolva, nem csoda hogy teljesen gépies lettem, kiégtem. 

Ellenben BJ minden pillanatát élvezte a repülésnek.

A földet éréskor sem tudta BJ izgalmát palástolni. Tapsolt és ugrabugrált az ülések között. Amikor a kijáratnál megpillantotta édesanyját, még hangosabb lett, mindenkinek elmondta, hogy anyukája már vár rá.

"Anyukám! Anyukám! Látod, ott van az anyukám?!" lelkendezett BJ hangosan.

Az anyukája egészen elpirult, de kedves és gyengéd mosollyal tárta szét karját és ölelte magához az ő felnőtt fiát. Kedvesen az ujját a szájához érintette, jelezve gyermekének hogy csendesedjen el egy kissé...

Ekkor értem oda hozzájuk. Gombóccal a torkomban és könnyes szemmel érintettem meg az anya vállát, és így szóltam hozzá: "Csodálatos fiad van. Igazán csodálatos."

Mert BJ nem csak arra emlékeztetett, hogy vegyem észre és ragadjam meg a lenyűgöző pillanatokat, hanem rádöbbentett arra, hogy micsoda ajándék is ő mindazok számára, akik egy kicsit lelassítanak, megállnak és észreveszik őt.

Talán a legtöbben úgy jellemeznék BJ,-t mint egy speciális igénnyel rendelkezőt. És ezt meg is értem, hiszen egyik gyermekemnek is speciális igényei vannak. Időnként azért elgondolkodom, helyesen aggatunk-e rá ilyen megkülönböztető jelzőket emberekre? Hiszen nekik megvan az az egyedi képességük, - amit mi már elfelejtettünk-,  hogy megragadják az élet apró csodáit...

Jól meggondolva, azon a napon igazándiból én voltam az akinek speciális igénye volt. Hiszen sokkal nagyobb szükségem volt BJ.-re mint neki énrám.

Ahogy BJ. édesanyjához értem, szerettem volna elmesélni neki az én történetemet. Szerettem volna átölelni, és felidézni neki azt a napot, amikor egyik gyermekem tanára tájékoztatott, hogy gyermekem nem illik az iskolába, hiszen "nem tudja a teszt eredményekkel a megfelelő szintet hozni." Szerettem volna elmesélni neki, hogy azon az éjszakán miként sírtam álomba magam, hiszen addig még nem tapasztalt elutasítás érzésével kellett megküzdenem.

El akartam azt is mesélni neki, hogy azon az éjszakán felkeltem, a gyermekem ágyához mentem, és könyörögtem Istennek, hogy kisfiam agyi pályái kezdjenek el megfelelően dolgozni, hogy olvasni tudjon, hogy fejlődhessen, és megélhesse azt az életet, melyet oly kétségbeesetten akartam számára.

El akartam neki mondani, hogy miként lettem mérges Istenre, és miként kérdőjeleztem meg az Ő munkáját.

Mindezt el akartam neki mesélni. Tudtam, hogy biztosan megértene engem. Átérezné, hogy min mentem keresztül, és én is pontosan tudnám, hogy ő mit érez.

Mégis, amikor megérintettem a vállát, és megszólítottam, csupán annyi jött ki a számon, hogy milyen csodálatos fia van. Ezután egyszerűen elnémultam, és tudtam jobb, ha továbblépek, mint hogy mellette sírjak és zokogjak. Így otthagytam őket, és könnyeimen keresztül mosolyogtam.

Hiszen fia, BJ, gazdag, csodálatos céllal él ezen a földön. A benne lévő túláradó öröm megérintett azon a napon. Isten rajta keresztül erősítette meg bennem azt a tényt, hogy minden gyermekét egy csodálatos tervel hozta erre a világra. Szó szerint mindenkit!

Isten BJ.-n keresztül érintett meg akkor, de még a mai napig is használja őt. Hiszen már öt év eltelt azóta, és még mindig gyakran gondolok rá, és köszönöm meg Istennek, hogy megtisztelt azzal, hogy megismerhettem BJ-t.

Ennek a fiú-embernek hatalmas ajándéka van arra, hogy megtanítsa a környezetét miként kell igazán örülni, és hogyan kell észrevenni és megragadni a lenyűgöző pillanatokat.

(Forrás: Lysa TerKeurst What we Miss when We rush http://www.incourage.me/2014/08/what-we-miss-when-we-rush.html?utm_source=feedblitz&utm_medium= FeedBlitzEmail&utm_content= 303165&utm_campaign=0)