Olvasói gondolatok - Gyász

Több mint három éve vesztettem el anyukámat, aki egy igazi példa volt mindig is számomra az élni akarása, a küzdése, a kitartása miatt. Soha nem panaszkodott, mindig előrébb helyezte a mi aprócseprő problémáinkat az övénél.

Emlékszem egy nyári gyakornoki munkát kaptam tíz éve. Eszméletlen izgatott voltam, hogy pár hónapra felnőttnek érezhetem magam. Felköltözök Budapestre, a nagyvárosba. Senki nem mondja meg mikor kell hazaérnem, mit csináljak. A magam ura lehetek. Akkoriban valamiért nagyon fontosnak éreztem, hogy független legyek. A mai napig előttem van, amikor pakolom a ruháimat a bőröndökbe és hazajön anyukám. Leült mellém, és elmondta baj van, találtak egy csomót a mellében. Tíz éve diagnosztizálták nála először a rákot, mellyel tíz évig harcolt. Ez idő alatt a halála előtt egy hónapig egy pillanatra nem gondoltam bele abba, hogy elveszítem. Képtelen voltam. Hittem benne, hogy a mi családunkban csoda fog történni. Hittem benne, hogy nem mehet el úgy a Földről anyukám, hogy nem látja, révbe értünk öcsémmel. Nem szerettem beszélni a betegségéről, nem szerettem, ha arról beszélt velem, hogy mi lesz, ha már Ő nem lesz. Gyermeki bizalom volt Bennem, hogy a Jóisten nem fogja megengedni, hogy ilyen tragédia történjen az életünkben. Aztán mégis megtörtént.

Végtelen harag, düh, csalódottság, cserbenhagyás. Ezt éreztem Istennel szemben. Hibást kerestem, akire tudok haragudni, akit tudok okolni. Érdekes, a legmélyebb időszakomban sem kérdőjeleztem meg Isten létét, csupán jóságát. Abban az időben nagyon nehezen fejeztem ki az érzéseim. Soha nem sírtam, de egy állandó szorongás, feszítő érzés volt bennem. Nem tudtam kihez fordulni. Istenre haragudtam, a családomra meg nem akartam nagyobb terhet tenni, hisz ők is a saját fájdalmukat próbálták feldolgozni. Teltek a hónapok, és a környezetem elhitte, jól vagyok. A valóságban egyre rosszabbul, elkeseredettebbnek éreztem magam. Éjszakánként, amikor senki nem látott pánikrohamokkal küzdöttem, rémálmaim voltak.

Egyik barátom egy fél évvel később felvetette a pszichológus gondolatát, hátha tud segíteni a rémálmokkal. Három éve még úgy éreztem gyengeség segítséget kérni szakembertől, ugyanakkor, a rémálmok nem ritkultak, egyre fáradtabb, ingerültebb voltam a mindennapokban is. Be kellett látnom, visszahozni nem tudom anyukámat, ugyanakkor az se megoldás, hogy robotként üzemelek. Segítségre volt szükségem. Döntöttem, utolsó utáni megoldásba a pszichológusba kapaszkodtam, kértem egy időpontot. Két évig szinte minden héten egy órát ott ültem a fotelben, és próbáltam visszatalálni magamhoz. Próbáltam hinni Isten jóságában, és felépíteni magam a nulláról. Nekem szükségem volt emberi segítségre is. A miértjeimre a mai napig nem kaptam válaszokat, de elfogadtam, és azóta többször is megtapasztaltam, hogy Isten szeret.

A mai napig képtelen voltam kitörölni anyukám telefonszámát a telefonomból, és valószínűleg nem is fogom. Ha bármi komoly döntés előtt állok, mindig óriási fájdalom van bennem, hogy nem kérhetek tőle tanácsot. Soha nem fog egy boldog esemény sem önfeledt lenni számomra, hiszen Ő nem lesz ott, nem láthatja. Ezek az érzések nem múlnak el, csupán megtanultam velük együtt élni. Megtaláltam magam a gyülekezetben, el tudtam fogadni, hogy bár nem értem miért alakult így családunk élete, de hinni abban, hogy Isten szeret, és a legjobbat akarja számomra.

A gyógyulás útjára léptem, ugyanakkor ez a seb soha nem fog beforrni teljesen, a heg mindig megmarad.

Fotó: canva.com