Olvasói gondolatok - Találkozások

„Nem bírom." "Valami nem jó." "Én olyan béna vagyok." "Hogy kellene jobban csinálni?" Ezek a mondatok zakatoltak bennem már napok óta. Hajnalonta ezekre riadtam, szorította a torkom a tehetetlenség, a helyzet megfogalmazatlansága. 

Ott sorakoztak előttem a befizetetlen csekkek, a levasalatlan pólók, a kijavítatlan dolgozatok … Aztán elfelejtettem a Nagy kémia versenyét és befizetni a Kicsi ebédjét. „Most nem lehet megállni, tedd a dolgod.”- ezzel a gondolattal mentem tovább nap mint nap. 

De valójában attól féltem, hogy ha megállok, kimondom, megfogalmazom, akkor már nem bújhatok kifogások, mentségek mögé, hogy elfáradtam, vitaminhiány, és ez a hosszú tél, hanem szembe kell néznem a hibáimmal, hiányosságaimmal, és megoldást kell találnom. De egyedül nem volt ehhez bátorságom. 

Most nem tudtam a Bibliához sem menekülni, mert nem akartam a saját szájízem szerint összeválogatott Igék mögé bújva, látszat optimizmusba menekülve tovább vonszolni a terheimet, de a büntető, csalódott, haragos istenképemből kiindulva sem akartam kézbe venni a szent könyvet. Most ezekre lettem volna csak képes. 

Csalódtam magamban. Gyengének, ügyetlennek, kevésnek éreztem magam. Próbáltam szorítani a kincseimet, családomat, munkámat, szolgálataimat, kapcsolataimat hogy ki ne hulljanak a kezemből. Nem akartam otthon maradt tékozló lány lenni. Gyermekkoromban nem szerettem ezt a történetet, mert az otthonmaradt szerepével tudtam csak azonosulni és igazságtalannak éreztem. Majd egyszer, pár évvel ezelőtt tékozló fiú lettem. Annak minden lelkiismeret furdalásával, szégyenével, és Isten kegyelmével, irgalmával, a máshoz nem hasonlítható szeretetével. Ma már szeretem ezt a történetet. 

Sejtettem, hogy torz képet készülök megszilárdítani magamban a helyzetemről. Kellett valaki, aki mellém lép az emmausi úton és megkérdezi, hogy "Mi történt?". Nem szid le, hogy már megint merre megyek, nem látom, hogy ez a rossz irány? De nem is biztat, hogy minden úgy jó, ahogy csinálom. Hanem tesz egy sétát velem a lelkemben. Tásra vágytam, egy olyan beszélgetőtársra, aki előtt nem kell homlokzatóvásba menekülnöm, aki ért, megért, elfogad és szeret. Aki mer őszintén kérdezni és válaszolni. 

Bár van az az irány a pszichológiában, hogy nem szabad tanácsot adni, csak meg kell hallgatni a másikat és nem reflektálni, de ha most valaki így reagálna rám, akkor csak beleragadnék a szépen megfogalmazott, ám lassan már élhetetlen helyzetembe. Együttgondolkodásra volt szükségem, abból a távolságból-közelségből, amiben van szeretet, elfogadás, egymás ismerése, de akivel nem sírom végig a beszélgetést, nem ragadtatom el magam érzelmileg és süllyedek önsajnálatba. Ebbe a helyzetbe érkezett bele egy segítő hang valakitől, akire nem is gondoltam volna. 

Sok hívó szó elhangzott ezen a beszélgetésen, és ahogy szokott, pár nap múltával egy mondattá sűrűsödött: 

Elveszítettem magam a sok feladat, szerep között. 

Sokat gondolkoztam már a szerepeimen. Úgy vélem, hogy az önismerethez, önelfogadáshoz hozzá tartozik az is, hogy tudom, hogy vannak határaim, korlátaim, álarcaim, falaim, szerepeim. Ez vagyok én. Van ezek közül, amivel dolgoznom kell, le kell bontanom, el kell hagynom. De van, ami megvéd. Nagyon keskeny a határ az álarc és a szerep, az álszentség és az alázat, az őszinte nyíltság és a kellemetlen kitárulkozás között. Ezért időről-időre megállok Isten előtt. Leveszem az összes álarcom, feloldom a határaimat, leteszem a szerepeimet és „Isten szeretett gyermeke” leszek és semmi más. Nála megpihenek, békességre lelek, belenézek abba a tükörbe, amit Ő tart. Eltöltök így egy kis időt. Látom a hibáimat, sebeimet. Látom mindazt, amit kaptam és jól sáfárkodtam vele és látom azt is, amit eltékozoltam. Aztán az Ő kezéből elveszem újra a szerepeimet, korlátaimat, amelyek segítenek eligazodni a világban, segítenek abban, hogy mindenkinek úgy adjam oda önmagam, hogy az neki és nekem is jól essen. Őszintén, szabadon, szeretettel. 

Rég álltam már így meg Isten előtt. Régóta jártam-keltem már a nagyvilágban, mint egy riadt gyermek, ökölbe szorított kézzel és őriztem a kincseimet, hogy el ne vegyék, el ne veszítsem, és már nagyon elfáradtam ebben. Szép pillanat volt, amikor aztán végre Jézus lábaihoz telepedtem, kinyitottam ökölbe szorított kezem, és Hozzá fordultam: „Nézd, a kincseim. Segíts, nézzük meg együtt. Mesélek róluk. Áld meg őket, fontosak nekem. Segíts, hogy jól csináljam. Szépen.” Jó volt kérdezni, elmondani és megvallani. Jó volt csendben lenni és meghallani: „Mid van ugyanis, a mit nem kaptál volna?” És azt is, hogy „Minden féltett dolognál jobban őrizd meg szívedet, mert abból indul ki minden élet.” 

Ezután már észre tudtam venni a havas tájban a nyugalmat, gyermekem tekintetében a szeretetet, férjem ölelésében a szerelmet, a barátaim hangjában a békességet, az életben az egyszerűséget. Mert Isten országában nincs káosz, rendetlenség, bonyolultság. Mindez nem Tőle érkezik hozzám. 

Ő nem a fenti, hajnali mondatokkal szól hozzám, hanem az Ige egyszerűségével. Például Jézus Főpapi imájával: „ Én dicsőítettelek téged e földön: elvégeztem a munkát, a melyet reám bíztál, hogy végezzem azt.” Ennyi az én dolgom is: dicsőíteni Istent: elvégezni a munkát, amit rám bízott. Ez nem kevés, de Jézus már elvégezte a nagy részét. Nekem nem kell megváltanom a világot. Mégis elfáradhatok, elkeseredhetek, hibázhatok. De tudhatom, hogy "Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz." 

Rácz Kornélia