Olvasói gondolatok - Színek

Szeretem a tulipánt. A színeit, a formáját, a húsos szirmait, a keskeny, hosszú, üde zöld leveleit. Szeretnék egy csokor tulipánt, rózsaszínt, sárgát, cikláment, egy egész csokorral. Ma rájöttem, hogy szeretem a tulipánt. 

Talán a színek miatt? Magam sem tudom… régen nem éreztem ilyet. Jó ideje már, hogy eltűntek a színek az életemből. Egyik pillanatról a másikra tűnek el. Váratlanul, visszafordíthatatlanul, örökre tűntek el. Egy vastag fekete vonal kettéhasította a világomat színesre és színtelenre. 

Az emberek, a természet, a tárgyak ugyanazok maradtak, csak a színek tűntek el. 

A családom, a férjem, a gyermekeim, a barátaim, a gyülekezetem, a munkatársaim, az ismerőseim mind-mind ugyanúgy élik velem a hétköznapokat és az ünnepeket. Ez a színes forgatag ugyanaz maradt, csak én látom őket fekete-fehérben. Tavasszal a zöldellő fákat, nyáron a tarka virágokat, ősszel a lehulló leveleket, télen az ünnepi kivilágítást, mind-mind csak én látom feketében és fehérben. 

És ahogy közeledik a tavasz, egyre szürkébbnek tűnik minden. Mert tavasszal veszítette el a színeit az én világom… 

Pedig gyönyörű színek voltak ezek, élettől duzzadó üde zöld, reményteljes sárga, lángoló vörös és boldog égszínkék! Ennek a kéknek a tetejéről majdnem elértem az eget. Onnan, mintegy karnyújtásnyira, szinte már látni lehetett Istent. Igen, egy karnyújtásnyira volt tőlem, és láttam a karját, ahogy Ő is felém nyújtja. 

Sokan segítettek innen lentről, hogy minél magasabbra, minél közelebb tudjam nyújtani a karomat. Valaki pedig tartotta erősen, hogy el ne fáradjon soha… 

Hirtelen lett szürke minden. 

Az emberek, a célok, a világ nem változott, az én szemem, az én szívem látja csupán feketében és fehérben. 

Vannak pillanatok, vannak percek és órák, amikor valami színesen feldereng. 

Egy-egy sportesemény, ahol számomra a fiam a főszereplő. Olyankor nem látom a fekete-fehér világot, csak a zöld füvet, a színes mezeket és a kipirult arcokat. 

Van egy-egy istentisztelet, amint részt tudok venni, és úgy érzem, ez most valóban a szívemig ér. 

Aztán van egy gyönyörű tó mellett sok-sok magas ház, melyek közül a legszebbikben lakik egy kedves házaspár, akiket akkor ismertem meg, amikor kifakult számomra a világ, és akiknek az otthona telis-tele van színekkel. Amikor együtt vagyunk, a feketéről és a fehérről, de az összes többi színről is tudunk beszélgetni. 

Sőt, egy új színt is megmutattak nekem. A nevét nem tudom, de talán a szeretetnek lehet ilyen színe. 

És létezik egy – számomra mesebeli – kis város, annak a közepén egy kicsinyke hegy, melyre ha fölsétálok, és a legtetején megállok, ki tudom nyújtani újra a kezem, és mint régen, majdnem-majdnem elérem az Istent. 

Ezen a csoda-hegyen még zöldek a fák, színesek a virágok és gyönyörű kék az ég. 

Ma rájöttem, hogy szeretem a tulipánt. Ma jöttem rá, hogy hiányzik a tulipán. 

Hiányoznak a színek, hiányoznak a hétköznapi boldogságok, hiányzik a gyülekezet, hiányoznak az emberek és nagyon hiányzik az Isten. 

És hiányzik az az erős kéz, amely itt a földön tartott, amikor az én kezem már fáradt volt. 

De ha lehunyom a szemem, az égből most is látom felém nyújtva azt az erős kart, amely a kezemet legelőször Isten tenyerébe tette. 

Talán, ha elég erősen akarom, itt a földön, még egyszer, a fejemet Isten tenyerébe hajthatom.

Nagy Gyuláné, Bea



Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések