Erősebb vagy, mint hiszed

Kérünk titeket, testvéreink, intsétek a tétlenkedőket, biztassátok a bátortalanokat, karoljátok fel az erőtleneket, legyetek türelmesek mindenkihez.

(Thessalonikaiaknak írt I. levél 5:14)

Mikor első alkalommal voltam az edzőteremben, az oktató azzal kezdte, hogy nehezebbekre cserélte a súlyzókat, amiket választottam. „Erősebb vagy, mint hiszed!” – mondta, és én próbáltam palástolni szkepticizmusomat.


Mikor tovább ment a következő résztvevőhöz, hitetlenkedve megráztam a fejemet. Nem, gondoltam, gyengébb vagyok, mint hiszed!

Évek óta nem voltam edzeni, nem igazán hittem magamban. Nem vagyok atlétaalkat, még egy fekvőtámasz is nehezemre esik. Már a bemelegítő gyakorlatoktól gumiszalagoknak érzem a lábamat.

Korareggeli időpontra iratkoztam fel, miután eldöntöttem: ezentúl minden másként lesz. Nem ez volt az a hely, ahol kívánságom szerint lenni szerettem volna hajnali fél 6-kor hetente kétszer, de pár héttel korábban Isten egyértelműen jelezte, hogy ki kell törnöm a komfortzónámból.

Mialatt küzdöttem a nehezebb súlyzókkal, gondoltam, megnézem, mit csinálnak a többiek körülöttem. Máskor edzés közben mindig a földet nézem, és igyekszem túllenni az egészen. Most viszont alaposabban megnéztem a társaimat. Voltak köztük idősebbek, akik az unokáikról beszélgettek. Voltak, akik küszködtek a gyakorlatokkal, mint én. Fél füllel hallottam, hogy egyikük a térdprotéziséről beszél.

Hmmm… Ha ők képesek rá, akkor én is. Talán mégis eljövök még egy-két alkalommal, mielőtt feladom.

Következő órán mind megjelentünk, és rögtön volt közös témánk: az izomláz. Nevettünk egymáson, ahogy nyögve próbáltunk felkászálódni a matracról. Valaki előhozta, milyen nehezen tudott felmenni otthon a lépcsőn. Egyetértettem vele.

Úgy látszik, nem csak én érzem gyengének magam. Ez a gondolat mintha erőt adott volna.

Reggelente magam előtt láttam a többieket, ahogy próbálják az álmot kidörzsölni a szemükből, s ez mindig elég motivációt adott, hogy felhúzzam a teniszcipőmet, és elinduljak a terem felé. Lassacskán egyre könnyebb volt elfogadni a gyengeségemet, sőt már nevetni is tudtam rajta.

Egy különösen kemény edzés végén, mikor utolsóként igyekeztem teljesíteni a még hátralévő felüléseket, egyszer csak megszólalt valaki mellettem: „Hajrá, kislány!” Hirtelen elöntött a bátorság: azért is megcsinálom! Az elhatározás ereje átjárta egész testemet, miközben az egész csoport ritmikus számolással biztatott az utolsó felüléseknél.

Meglepett, milyen pozitívan állok hozzá. Honnan ez a változás? Bár fizikai erőnlétem javult, nem ez volt az egyetlen terület, ahol erősebb lettem. Társaim bátorítása lelkileg erősített meg.

Első órán magamba zárkóztam, a fájdalmat sem akartam kimutatni. De ahogy teltek a hetek, minél inkább megosztottam küszködésemet, annál több lehetőséget adtam a többieknek, hogy hozzám szóljanak. Szavaik bátorítást adtak. Jelenlétük biztosított róla, hogy nem vagyok egyedül a küzdelemben. Isten újra rámutatott, hogy milyen jó, ha hagyom, hogy mások is láthassák: nem vagyok tökéletes.

Ez a hozzáállás egész életemben kísértett. Alapigénknek szerettem volna mindig engedelmeskedni: „Kérünk titeket, testvéreink, intsétek a tétlenkedőket, biztassátok a bátortalanokat, karoljátok fel az erőtleneket, legyetek türelmesek mindenkihez.” 1Tessz 5,14

Szeretek figyelmeztetni, tanácsot adni, bátorítani, segíteni. A türelemmel nem állok valami fényesen, de a többi elég jól megy. Ám ahhoz, hogy Isten terve tökéletesen megvalósulhasson a tesszalonikai gyülekezetben és a mi mostani életünkben, néha a versben említett helyzetekben át kell kerülnünk a túloldalra.

Ez a szépsége Krisztus testének. Isten egy szeretettel áthatott egyensúlyrendszert tervezett, hogy így mélyítse hitünket és kapcsolatainkat. De hogy ez működhessen, el kell fogadnunk, hogy néha mi vagyunk, akiket megfeddnek, akiket bátorítanak, akiken segítenek – ha hagyjuk, hogy mások lássák tökéletlenségeinket.

Sajnos bennem van egy heves és egyben téves függetlenségi vágy, ami harcol az ellen, hogy a túloldalra kerüljek. Hibás hozzáállásom arra indít, hogy elrejtsem gyengeségeimet, félelmeimet, bizonytalanságaimat, s ez bizony észrevétlenül beengedi lelkembe a hiúságot és gőgös büszkeséget.

Pedig mekkora szabadságot ad, ha kimondhatom: én is tudok padlón lenni. Ha ezt elismerem, mások imádkozhatnak értem. Mellém állhatnak, bátoríthatnak. Kettős áldást kapok: Istenét és a többiekét.

Isten azt akarja, hogy megtanuljam ezt a leckét. Azzal, hogy elismerem, segítségre szorulok, csökken a büszkeségem. Alázatosságot tanulok, és ez kedves Isten előtt. Egyúttal lehetőséget adok másoknak, hogy velem törődve gyakorolják az engedelmességet.

Tehát erősebb vagyok, mint hiszem? Úgy tűnik, igen. De hogy megtudjam, mennyire vagyok erős, el kell ismernem gyengeségemet.


Mennyei Atyám, köszönöm, hogy barátokat hozol az életembe, akik segítségével erősödhetem. Bocsásd meg bűnös büszkeségemet, ami megakadályozta, hogy mások közelebb kerüljenek hozzám. Segíts megértenem, hogy nem leszek gyengébb attól, hogy elismerem gyengeségemet. Inkább így válik lehetővé, hogy megerősödjem. Jézus nevében, Ámen.



(Forrás: Glynnis Whitwer: You’re Stronger Than You Think Encouragement for today, 2014.05.20. www.proverbs31.org, fordítás: http://www.lelekerosito.hu/)

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések