Mi motiválja a megnyilatkozásainkat?

Sok évszázadon át az igazi keresztények a mások irányításánál alkalmazott erőszak alkalmazásának kérdésével néztek szembe. A vallás-üldözés története mindig is azoknak a „jó” embereknek a története volt, akik a legembertelenebb kínzásokat és büntetéseket alkalmazták, hogy megpróbáljanak másokat is rákényszeríteni arra, hogy ők is jók legyenek! Közülünk legtöbben úgy hiszik, hogy ilyen vagy amolyan mértékig a felügyeletnek és az erőszaknak ez a kérdése a „döntő kérdés” lesz az utolsó napokban, és mi mégis meglehetősen lassan tanuljuk meg a leckét magunknak. Igazán másról van szó, amikor megtiltják, hogy se ne vehessen vagy adhasson senki, hacsak el nem fogad egy megjelölést, az elkötelezettség jegyét, mint megtiltani valakinek, hogy prédikáljon vagy beszéljen, hacsak nem tart ki bizonyos korlátozások mellett, hogy bizonyítsa egy olyan szervezet iránti hűségét bármiféle bibliai mércétől függetlenül?

            Ha szokásunkká vált, hogy ilyen módon cselekedjünk, tökéletesen természetes lesz számunkra, hogy az idő végén csatlakozunk az elnyomókhoz, mert a kis dolgokban a kis megnyilatkozásokban éppen úgy tettünk, ahogy ők. Csak azok biztosítják a szabadság áldásait/jótéteményeit másoknak, akik úgy értik annak értékét, ahogy Isten érti. Micsoda hálával tartozunk azoknak a régieknek, akik sokkal jobban értették ezeket az elveket, mint mi ma.

            Amikor észrevesszük a következő jegyeket – kritizálást, viszálykodást, kényszerítést és uralkodási vágyat – fussunk az életünkért, mert magával az ellenséggel találkoztunk és sok esetben ez éppen az a valaki, aki visszanéz ránk a tükörből. Az egyháztörténelem során a „jó” mindig üldözte az igazat. Megnyilatkozásaink eldöntik, hogy e két csoport közül melyikhez készülünk csatlakozni e föld történelmének utolsó napjaiban.

(Jim Hohnberger)