„És nem tudták őt megfogni beszédében a nép előtt…”

A következő dolog, amit csapdaként akartak felhasználni Jézus elejtésére a jó öreg mindig bevethető tartalék, a pénz volt. A gyülekezetek még ma is gyakran tele vannak a pénz körüli viszállyal. Hová kellene kerülniük az adományoknak és mit kellene tenni velük? Minden felekezetben vannak olyanok, akik meg akarják mondani másoknak Isten előtti kötelezettségeiket és bizonyos körökben még olyanok is, akik a polgári kormányzatnak is elő akarják írni kötelességüket. Bizonyára nem volt vélemény-hiány a témára vonatkozóan Krisztus napjaiban sem, ezek a tanult emberek mégis Jézushoz jöttek, mintha tudásra törekednének. „Szabad-e nekünk adót fizetnünk a császárnak, vagy nem?” (22. vers).

„Ő pedig észrevette álnokságukat, mondta nékik: Mit kísértetek engem? Mutassatok nékem egy pénzt! Kinek a képe és a felirata van rajta? És felelvén azt mondták: a császáré. Ő pedig mondta nékik: Adjátok meg azért ami a császáré, a császárnak és ami az Istené, az Istennek.” (23-25. vers)

A pénz fontos kérdés, azért nem értsük félre, amit mondani fogok. A pénz talentum. Isten mindnyájunktól elvárja, hogy adjunk egy bizonyos mennyiséget Neki a gondoskodásunkra bízott eszközök igazgatására, de éppen olyan fontos, mint ez a kérdés, hogy Jézus megértett valamit, amit közülünk látszólag csak igen kevesen értenek, és ez pedig a lélek az Isten közötti kapcsolat kérdése. Krisztus tudta, hogy e vezetők között vannak olyanok, akik egészen a végletekig elmennek a tizedfizetés területén, a bevételük minden egyes „iótá”-jára nézve, de szívüknek még a 10%-át sem adták át Istennek. Viszont néhány körülötte lévő nem zsidóban őszinte lelkeket ismert fel, akik sohasem adták át javaikat Istennek, szívüket mégis teljesen Isten irányítása, uralma alá rendelték. Válaszát úgy tervezte, hogy az alapkérdésre, a kérdezők szívében lévő alapvető problémára irányuljon. Mindent odaadok Istennek, ami az Övé. Ez a kérdés mélyebbre hatol, mint az adófizetés felszínes problémája. „És nem tudták őt megfogni beszédében a nép előtt…” (26. vers).

Néha úgy gondolom, sőt biztos vagyok benne, hogy túl gyorsan nyilatkozunk, szólalunk meg, amikor kérdeznek, hogy megvédjük álláspontunkat és hitelveinket. Néha úgy érezzük kötelességünk megvédeni Istent, mintha nem lenne képes gondoskodni Magáról. Csakúgy, mint Péter, kihúzzuk kardunkat, hogy harcoljunk, és Uzzához hasonlóan kinyújtjuk kezünket, hogy megvédjük a frigyládát. De az a kemény igazság, hogy Istennek nincs szüksége ránk, hogy megvédjük Őt, és ha Maga Krisztus igen körültekintő volt, hogy mint Isten Fia mit mondott, ebből az következne, hogy példaadásában jelentős üzenet rejtőzik számunkra, nemde?

(Jim Hohnberger)