„Te kellesz nekem!”

„Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” 1Pt 2,9

Csak pár nap választott el karácsonytól, és még nem volt karácsonyfánk. Egy főiskolás diák anyagi lehetőségeivel, első gyermekünket várva tengődtünk, nem engedhettük meg magunknak, hogy 25-50 dollárt költsünk valamire, ami nem létszükséglet. Olyan triviálisnak tűnt, mikor elpanaszoltam Istennek, hogy nem tudunk fenyőfát venni karácsonyra. Bűntudatot is éreztem, amikor azokra gondoltam, akiknek sokkal több minden hiányzik az életükből.

Azon a karácsonyon megbizonyosodtam, mennyire odafigyel Isten szívünk vágyaira, s ha van rá szemünk, észrevehetjük irántunk való szeretetét.

Mikor advent utolsó vasárnapján este hazafelé tartottunk egy barátunktól, észrevettünk a lakásunkhoz közel egy árusítóhelyet, ahol minden fa árát levitték egységesen 10 dollárra. Széles mosollyal néztünk egymásra, s elterveztük, hogy másnap délután, mikor hazajön JJ a hatórás munkájából, megvesszük a karácsonyfánkat.

Hétfő délután együtt jártuk végig a sorokat, keresve azt a lucfenyőt, ami elférne lakásunk egyetlen szobájának sarkába. Szentimentálisnak és kicsit anyásnak éreztem magam, mikor észrevettem, hogy első karácsonyfánk kiválasztása épp olyan nehéz, mint gyermekünk nevének közös megtalálása.

Túl sok időt töltöttem a válogatással. A nap hamar lebukott, a karácsonyfa-telep kezdett bezárni, kikapcsolták a reflektorokat. Ott álltunk a sötétben fa nélkül.

Kreatív és nagyon türelmes férjem közelebb jött a kocsival, és olyan szögbe állította, hogy a hosszú fényszóróval megvilágíthassa a fákat. Felvillant a fény, elűzve a sötétséget, és épp előttem, ott állt a legkedvesebb fa, amit valaha láttam. Két-három ága kicsit kajla volt ugyan, és egyik oldalában volt egy hiány, de rámutattam, s így szóltam JJ-hez: „Ő kell nekem!”

Alig vártam, hogy hazaérjek a kis lucfenyőmmel. Valamivel később egy csupor forró kakaóval a kezemben a dívány sarkán ültem, és néztem a fenyőt. Felidéztem, milyen szomorú voltam, mikor a sötétségben nem láthattam a fákat. Aztán mikor világosság árasztotta el őket, a remény visszaszállt a szívembe.

Kitörölhetetlen kép bukkant fel az emlékezetemben egy másik sötétségről, amikor nem én választottam, de nagy szükségem volt arra, hogy kiválasszanak.

Amikor úgy tűnt, minden álmomnak vége, elszállt minden reményem, Isten töretlen szeretetének Világossága átszakította a depresszió sötét fellegeit az elmémben. Ez is télen történt, 1989 januárjának egy hideg estéjén, amikor egy templom karzatán álltam, reménykedve, hogy hallhatok valamit, ami megtöltheti az üres helyeket a lelkemben. Mintha a Lélek megrángatta volna a szívemet, úgy éreztem, Isten a fülembe súgja: „Renee, te kellesz nekem.”

Már évek óta meg akarta mondani nekem, de múltbeli sérelmeim, meg mások szavai meggyőztek arról, hogy én senkinek sem kellek. Élete egy bizonyos pontján, azt hiszem, mindenki érzi azt, amit én éreztem, meg a kis fenyőfa. Csalódások sebhelyei sajognak, és kétségbe vonjuk, hogy valaha is kellhetünk valakinek. Hiányosságaink előre vetítik az elutasítást, csak abban reménykedünk, hogy senki nem veszi észre a bennünk lévő üres részeket. Ahogy a kis fenyőmnek, nekünk is csak akkor van esélyünk, ha a kifogástalanokat előbb mind kiválasztja valaki.

A Péter első levele 2,9 arra emlékeztet, hogy Krisztusban kiválasztottak vagyunk! Isten elküldte Fiát, hogy Világosságot gyújtson sötétségünkbe, és kitöltse bennünk az üres helyeket. Drága barátnőm, kérlek, kapaszkodj bele abba az igazságba, hogy Isten meglátott téged, és halld meg, ahogy egész szeretetével így szól hozzád: „Te kellesz nekem!”

Uram, sok a közös bennem és a kis lucfenyőben. De az ürességeimmel és kajla ágaimmal együtt Te kiválasztottál, és Jézus által bevontál családodba. Köszönöm, hogy elküldted Fiadat, aki Világosságot hozott életem sötét sarkaiba, és végtelen reményt a szívembe. Jézus nevében, Ámen.

(Encouragement for today, 2010. december 15. www.proverbs31.org Renee Swope, fordítás: http://eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó:pinterest)