A Szamár meg az Ökör

Angol kisváros, a középkor végén. Hosszú évtizedek óta minden ka­rácsonyestén előadták csűrjében Jézus születésének misztériumjátékát, egy réges-régen halott, ismeretlen költő művét. Egy erre a célra alakult konfraternitás. A hentes, a kovács, a kötélverő... egyszerű, jámbor pol­gárok, akik erre az estére átváltoztak ajándékvivő pásztorokká, Jézus-őrző Szent Józseffé vagy — magukra húzva a régi misztériumok nehéz jelmezeit — jászol előtt térdeplő, Isten fiát melengető alázatos ökörré és szamárrá.

De ezen a karácsonyon elmarad az előadás. A színészeknek nincs ki­nek játszaniuk; a jéghideg csűr üresen tátong. A színjátszók tiszta hiténél erősebbnek bizonyult a rágalom, a botránkozás, a bűn és az emberi gyöngeség. Amikor Goodlack, a városka kevély kocsmárosa magával viszi a lányt, akinek a Szűzanya szerepét kellett volna játszania, s amikor sorra elszélednek a színészek is: úgy látszik, mindennek vége. Minden­nek: a középkornak, a gyermeki hitnek, a misztériumjátékok korának és lelkének. Csak ketten maradnak a színen — André Obey nagy sikert ért darabjában, az Éjféli harangszóban: — Bradshaw, a robusztus kovács, a misztériumtársulat vezetője, és a lelkes kis Greene, az egyik a Jászol ökrének, a másik a Jászol szamarának jelmezében. S akkor, a magány hideg csöndjében megszólal, mintegy magához beszélve, Bradshaw, az „ökör”:

— 1405 óta most történik meg először, hogy nem adják elő a város­ban karácsony estéjén Jézus születését. Kilencvennégy esztendőn át játszották a misztériumot, apáról fiúra, kézről kézre hagyományozva, és most vége... Elszakadt a szál. Kilencvennégy év: elszáll, eltűnik... Tu­dod, mi döbbent meg a legjobban? Az, hogy az emberek nem is érzik, mikor szakad meg a szál. Föl kellene ordítaniuk... de nem, élik tovább a világukat, mintha mi sem történt volna, közönyösen, könnyelműen, hűtlenül... Eh, tán jobb is így. Milyen hideg van itt! Indulunk haza? Gye­rünk, Greene!...

De a fiú nem mozdul. Azt mondja:

— Bradshaw úr... Nem szakadt meg a szál.
— Nem?
— Nem. Még nem. Mi még itt vagyunk.

Ők ketten: ők még tartják a szálat. S ha nincs is nézőjük, ha nincs is társuk, eljátsszák a szerepüket. A hallgatásukat. A jászol ökre meg a jászol szamara.

A szeretet szerepét. Ahogy a kis Greene mondja:

— Ha az ember nagyon-nagyon szeret, nem tudja kimondani, nincsen rá szó... Sosem tudjuk igazán kimondani a szívünk szeretetét... hát csak hallgatunk.
— Igen, Greene. De hát mit szeretünk?
— Szeretünk... mindent, ami van, ami volt, ami lesz, a nagyot és a kicsit, a jót és a rosszat, a vidámat és a szomorút, mindent... az életet.
— Hát persze! Ó Greene, hiszen ez csodálatos! A szál nem fog meg-szakadni!
— Csak hallgatunk.
— És lehelünk.
— Lehelünk... és tavasz támad a dermedt istállóban. Lehelünk és ez élet a csodálatos Gyermeknek. Húsvét, tél közepén. A jövő a halálban... Boldog karácsonyt, szamaracska!
— Boldog karácsonyt, ökör bátya!
— Csak leheljünk, Greene, leheljünk.
— Lehelek, ahogy csak tőlem telik...

S ott térdelnek a jászol mellett, a Szamár és az Ökör, és melengetik a kicsi Jézust. Közben lassan lemegy a függöny.

Mert nem az a fontos, hogy mit csinál a másik, a harmadik, a többi. Az a fontos, hogy én mit csinálok. Én, a Pásztor, vagy az Ökör, vagy a Szamár. Hogy én, a Pásztor, tereljem a nyájam s odavigyem a Jászolhoz a magam semmi kis ajándékát. S én, az Ökör, én, a Szamár, leheljem a lelkem melegét, ahogy csak tudom, minden erőmből, hogy a Kisjézus ne fázzék. Ennyi az én részem a Szálból.

A többi az Úristen dolga.

(Új Ember, 1959. november 22.)
Forrás: eszmélkedések.blogspot.com; kép:pinterest.com