Olvasói gondolatok - Forrás

- Bemutatkozásként meséljenek az istenkapcsolatukról- hangzott a kérés. 

Körülnézett a teremben, próbált bizonyítékokat találni az előadó vagy a társai tekintetében arra, hogy ez csak tréfa. Amolyan pedagógiai fogás, hogy felébredjenek, mosolyogjanak és nekikezdhessenek a tanulásnak. 

- Üljünk körbe, hogy lássuk egymást-hangzott a következő felszólítás. 

És miközben Szerettei otthon talán már felébredtek és kócosan, álmos szemekkel, pizsamában a reggelinél ültek, ő a székét igazgatva azon gondolkozott ezen az őszi szombat reggelen, hogy hogyan menekülhetne ki ezek közül az idegen, furcsa emberek közül. Szemei a fáradtságtól talán elég karikásak ahhoz, hogy rosszullétre hivatkozva kimenjen. Vagy ha nem ő lesz az első, akkor mire sorra kerül, talán talál magában néhány kegyes, hangzatos mondatot. 

- Menjünk sorba, talán induljunk Öntől és haladjunk balra-mutatott a mellette ülőre a tanárnő. „Köszönöm, drága Istenem! Én leszek az utolsó.” – dőlt hátra megkönnyebbülve, megkeresni magában a megnyugvást és a választ. 

Öt éves lehetett. Ketten álltak kézenfogva a kapura kifüggesztett papír előtt. Olvasni még nem tudott. Az anyukája arcát nézte. Így próbálta megtudni az eredményt: Rajta van-e a listán? Felvették-e az oviba? Anya végigfutotta a lapot, majd végignézte alaposan még egyszer. Szomorúság suhant át az arcán, de aztán mosolyogva csak ennyit mondott: „Gyere Kicsim, menjünk haza. Sok gyerek van. Hála Istennek. Ezért, csak ezért nem vettek fel. Hazafelé bemegyünk a kisboltba. Veszünk csokit. Jó?” 

Tettetett vidámsággal ette a csokiját. De alig várta, hogy haza érjenek. Szaladt rögtön a kedvenc helyére. Keresztanya, a képzeletbeli Jóbarát, mint mindig, most is otthon volt és várta őt. Betoppant és már ömlött is belőle: „Hiszen ő úgy készült. Már voltak színes ceruzái és egy radírja is. Már tudott házat rajzolni, és embert. Csak néha felejtette el a fülét. És minden este azon gondolkozott, miután lekapcsolták a lámpát, hogy mi lesz majd a jele és lesznek-e ott barátai.” Csak mondta, mondta, maszatos arcán patakzottak a könnyek. Lassan nyugodott meg, lassan maradt abba a hüppögés. 

Aztán Keresztanya eltűnt. Nem tudni mi lett vele. De nem kereste, tudta, hogy így van ez jól. Helyette írni kezdett. A padláson talált egy poros, kissé szakadt, barna műbőrkötéses lejárt határidőnaplót. Ez lett a legféltettebb kincse. Sokszor görnyedt fölé, mintha imádkozna és írta a kérdéseit, panaszkodott, mesélt. Aztán valaki rátalált a kincsére. Szégyent érzett és csalódottságot. veszteséget, bánatot. Elégette hát az egészet. Minden lapját, minden sorát. Néhány maradt csak meg a szívébe vésve. A többi odalett. 

25 év is eltelt mire újra írni kezdett. De akkor már nem titokban. Valami érthetetlen vágy hajtotta, hogy elolvassák minél többen. Talán az öröm, a hála a Teremtő felé. Aki odaengedte őt a Forráshoz, egészen közel, mert tudta, látta, hogy nem érti a világot. Szép időszak volt ez. Fény, vágy, kíváncsiság, akarat, erő, szárnyalás … Csak később és már túl későn derült ki, hogy szenny is került a tiszta, szent Forrásvízbe és ő így adta tovább. Sötétség, könny, szégyen, döbbenet, menekülés … 

Azóta nem merít a Forrásból. Nem megy közel. Csak távolról nézi, csodálja, hallgatja csodaszép csobogását. Ő pedig néha megsimogatja, a fejét, úgy mint annakidején Keresztanya. Megengedi, hogy kinyissa a lelkét és írjon. Ő pedig belekapaszkodik ebbe a simogatásba, mint ahogy búcsúzásnál az állomáson a szerelmes az arcához szorítja az utolsó pillanatig a Kedves kezét, és csak a tekintetével meri jelezni a hálát, megilletődöttséget, amit érez… 

-És Ön? Most Ön következik! – rezzent össze az éles hangra. Minden tekintet reá szegeződött. 

-Én? – kérdezte zavartan. Én … Mi jól vagyunk, köszönöm szépen – mondta halkan. A tanárnő várt egy pár másodpercig, majd felvonta a szemöldökét, hátat fordított és a táblához ment. 

– A mai óránk témája … 

És írta és mondta és diktálta, és észre sem vette, amikor az a nagy kő koppanva leesett a szívéről. 

Rácz Kornélia 

2018-11-09