Amikor becsapnak

„Bízzatok benne mindenkor, ti népek, öntsétek ki előtte szíveteket, Isten a mi oltalmunk!” Zsolt 62,9

A csalódás olyan, mint egy nehéz kő, ami lesüllyed a lelkem mélyére. Sokféle helyzetben éreztem csalódást: ha nem jött be egy üzleti vállalkozás, amikor visszautasított egy kiadó, amikor fiatal szívemet összetörte egy kapcsolat vége.

A legsúlyosabbak mindig azok a csalódások voltak, amiket emberek okoztak. És nem bármilyen emberek, hanem azok, akiket legközelebb éreztem magamhoz. Olyanok, akikről kiderült, hogy nem azok, akiknek hittem, akiknek reméltem őket.

Tudom, nem csak az én problémám, hogy hogyan viszonyuljak azokhoz, akik becsapnak, akikben csalódom. Épp a héten mondta elcsukló hangon egyik barátnőm: „Szeretném, ha szorosabb lenne a kapcsolatom anyámmal, de nem hiszem, hogy ez lehetséges.” Egy másik asszony csüggedten vallotta be: „Sosem beszélgetünk a férjemmel.” Hányszor hallottam, ahogy valaki keserűséggel a hangjában fogadkozott egy nagy csalódás után, hogy soha többé nem tud megbízni senkiben. És majd mindegyikőnk átélte már a „Pedig azt hittem, ő az igazi” reménytelenségét.

Többféleképpen próbáltam már kezelni a csalódást. Előfordult, hogy nem vettem róla tudomást, mintegy bezártam egy dobozba, s reméltem, hogy csukva marad. Máskor megpróbáltam okoskodással túljutni rajta: „Az emberekben gyakran csalódunk, de Isten soha nem csap be.” Ez igaz, de vajon segít túljutni a csalódáson?

Egyik reggeli imádkozásom közben kiöntöttem a lelkemet: szomorúságomat, dühömet, csalódottságomat egy közeli barátommal kapcsolatban. Míg folytak a könnyeim, könyörögtem Istennek, mutassa meg, mit tegyek. Legyen bármi, amit kér, meg fogom tenni, mert hiába próbálkozom, nem sikerül túljutnom rajta.

Tisztán, mintha egy csengő szólalt volna meg a lelkemben, Jézus így szólt: gyászolj, sirasd el.

Ez lenne a megoldás? – kérdeztem magamban. Felidéztem Jézus életének azokat a pillanatait, amikor megtapasztalhatta, mi a csalódás: Péter tagadását, Júdás árulását, azt, amikor a tanítványok elaludtak, míg ő vérrel verítékezett a megfeszítése előtt. Felidéztem más alakokat a Bibliából, akiket nagyon szerettem, s akiket cserbenhagytak, elárultak, Józsefet, Jóbot például. Ezek a példák megerősítettek abban, hogy Jézus nem értette félre a kérésemet, szomorúságomat nem vette hitetlenségnek.

Ezért hát sírtam, átéltem a csalódás minden momentumát. Elmondtam Istennek mit vártam ettől a kapcsolattól, milyennek hittem azt az embert, milyen vétkeket tudok a számlájára írni, mit vártam volna el tőle.

Amikor a fájdalom alábbhagyott, túl voltam a csalódáson. A sírás, a kapcsolat gyászolása volt az a híd, amin át kellett mennem, hogy túljussak rajta. A túlsó parton higgadtan tudtam már szemlélni a kapcsolatot, annak láttam, ami valójában volt.

A gyászolás túloldalán már tudjuk, hogyan viszonyuljunk ezentúl ahhoz az emberhez, aki csalódást okozott. Ennek többféle módja van. Van, amikor beszélnünk kell vele, vagy tanácsot kell kérnünk valakitől. Máskor ép, egészséges kapcsolattá kell alakítanunk, vagy egyszerűen hagynunk kell az egészet. Csak ha megengedjük magunknak a bánkódást, akkor tudunk úgy viszonyulni az illetőhöz, ahogy Isten várja tőlünk. Akkor válik üres közhelyből erősítő igazsággá, hogy „Az emberekben gyakran csalódunk, de Isten soha nem csap be.”
 

Uram, olyan, jó, hogy amikor úgy érezzük, senki sem ért meg, te megértesz. Te átélted, milyen az, ha elárulnak, de te ennek ellenére szeretted őket. Szeretném a példádat követni. Köszönöm, hogy tudod, hogy ez a szomorúság hozzátartozik a csalódás fájdalmából való gyógyuláshoz. Irányíts kérlek, mutasd meg, hogyan lépjek tovább – hiszem, hogy Te jót tudsz kihozni ebből is. Jézus nevében, Ámen.

(Encouragement for today, 2010-09-02, www.proverbs31.org, , Melanie Chitwood, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest)