Mint szélben a por...

 Mert ő tudja a mi formáltatásunkat; megemlékezik róla, hogy por vagyunk.
 Az embernek napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mezőnek virága.
 Hogyha általmegy rajta a szél, nincsen többé, és az ő helye sem ismeri azt többé.
 De az Úr kegyelme öröktől fogva való és örökkévaló az őt félőkön, és az ő igazsága a fiaknak fiain;
 Azokon, a kik megtartják az ő szövetségét és megemlékeznek az ő parancsolatjairól, hogy azokat megcselekedjék. 

(Zsoltár 103:14-18)

Mindig összeszorul a szívem, amikor véletlenül szemtanúja leszek egy közlekedési balesetnek. Amikor a földön vagy a hordágyon fekve látok egy embert, tehetetlenül és gyengén, az minden másnál jobban tudatosítja bennem, hogy mennyire törékeny az emberi élet. A mezei virág képe hűen fejezi ki ezt: nem kell túl nagy dolog, és már vége is az ember életének. Halandóak vagyunk, még ha ezt gyakran el is felejtjük, vagy úgy teszünk, mintha minket ez egyáltalán nem érintene. Meglepett, hogy Dávid az emberi múlandóság

ellentéteként nem Isten örökkévalóságát állítja elénk, hanem valami egészen mást: azt, hogy Isten jósága mindörökké tart. Bátorsággal tölt el, hogy Isten jóságának soha nem lesz vége. E jóság az, ami örökkévaló Benne. Mi emberek folyamatosan változunk, egyik nap talán barátságosak

vagyunk, másik nap viszont rettentő agresszívek. Ma így beszélünk, holnap már másképp. Rendkívül ingatagok vagyunk. De Isten hű marad önmagához. Benne lehet bízni. Akik hozzá tartoznak, mindenkor számíthatnak Rá.

 

„Elmúlik minden. De él az Isten. Változás nélkül. Ő meg nem rendül. Igéje, terve, mint kőszikla, áll.“

 

GERHARDT PÁL

(FORD.: TÚRMEZEI ERZSÉBET)

 (Lélekfrissítő)