Kincsek Istentől az édesanyáknak

„Új szívet adok nektek és új lelket oltok belétek, kiveszem testetekből a kőszívet és hússzívet adok nektek.” Ez 36,26

- Már azt sem tudom, ki vagyok – panaszkodott egy ismerősöm, ahogy egy hosszú nyári nap végén a játszótér padján üldögéltünk. – Olyan érzés, mintha a gyerekek lefosztanák rólam a régi énemet, és csak üresség marad.
Billentett egyet a babán az ölében, és letörölte az arcán lefelé kúszó könnycseppet. Aztán odafordította a fejét a homokozóban játszó közös csapatunkhoz.
- Mi fogjuk a legnagyobb gödröt ásni! – kiáltotta el magát egyik óvodásunk, és pufók kis öklével rácsapott a homokra. A többiek lelkesen csatlakoztak, és térden állva nekiláttak a gödörásásnak. Az anyuka, akivel beszélgettem, bámulta a mélyülő gödröt, nekem meg elszorult a szívem beleérezve, mi zajlik benne. Fél karommal átöleltem a vállát, és vigasztaló szavakat kerestem. Gondolataimba belevisított egy gyerekhang:
- Ni, mit találtam!
Kislányom egy koszos szívószálat lobogtatott a kezében, majd a háta mögé dobta.
Minél mélyebbre ástak a gyerekek, annál több minden került elő. Rothadásnak indult falevelek, mocskos, szürke kavicsok, törött ágak, ősi rágópapír.
Gondolataimban lassan összekapcsolódott az anyaság és a homokkotrás. Úgy fogalmazhatnám meg legegyszerűbben a párhuzamot, hogy az anyasággal akaratlanul is meghívjuk Istent, hogy kotorja ki a szívünket.
Amíg anya nem lettem, nem volt fogalmam arról, mi mindent rejt a lelkem.
Mindaddig, míg Isten meg nem kért rá, hogy adjam át életemet a gyermekeknek, akiket rám bízott, nem ismertem türelmetlenségem mértékét, nem fogtam fel, mekkora büszkeség lakik bennem, ismeretlen volt előttem önző ambícióim kiterjedése és gyengeségem mértéke is.
Nézzünk szembe vele: a gyermekek egészen új megvilágításba helyezik a szívünket. Isten pedig határtalan bölcsességével arra használja az anyaság mindennapi elvárásait, hogy felszínre hozza lelkünk mélyéről a szemetet.
Az önzés? A gyökerei szálanként szakadnak ki, valahányszor felkelünk az éjszaka sötétjében, hogy megszoptassunk egy csecsemőt, vagy megnyugtassunk egy felrettent gyermeket. Leszakad egy darab belőle, valahányszor hányó gyermekünk elé tartjuk a vödröt, meg amikor felmossuk a sarat az előszobában, vagy elbánunk egy nagy halom szennyessel.
A perfekcionizmus? Milliméterről-milliméterre lepattogzik rólunk, ahogy a sima, feszes bőrünket narancsbőrre, a csillogó-villogó ablakokat gyerekmancs-foltosra cseréljük. Ahogy végigvonszoljuk magunkat az áruházon nyakunkban az egyikkel, csípőnkön a másikkal. A maradék is szertefoszlik, mikor igyekszünk jó arcot vágni tinédzserünk ostoba modorosságaihoz, óvodásunk sajátos divatérzékéhez.
A büszkeség? Lazítunk gyökérzetén minden alkalommal, mikor elismerjük, hogy nem tudjuk mindenre a feleletet, és nem vagyunk képesek mindent megcsinálni. Eltüntetjük lelkünkből, mikor hallgatunk kioktatás helyett, és kompromisszumot kötünk parancsolgatás helyett.
Megalázó, és néha szívszorító ez a lélekkotrás. Könnyen vezet elbizonytalanodáshoz, zavarodottsághoz, elidegenedettnek, furcsának érezhetjük magunkat.
De mi van akkor, ha ez a lélekkotrás több, mint személyiségkrízis? Mi van, ha szent kiüresedés?
Alapigénk, az Ez 36,26 arra figyelmeztet, hogy Isten megújítja a dolgokat, köztük a mi szívünket-lelkünket is. Ki akarja lapátolni belőlünk a tisztátalanságot, hogy több hely maradjon Szentlelkének, nagyobb terület szeretetének.
A folyamat fájdalmas lehet, de van egy jó hírem: ha Isten kiüresít minket, sosem hagy úgy. Valami újat nyújt nekünk. Ha Isten kikotorja a lelkünket, annak mindig az újratöltés a célja.
A homokozóban a gödör olyan volt, mint egy holdkráter. A gyerekek körülállták, és csodálták munkájuk eredményét. Egyszerre csak felcsillant a szemük, mert egyik kis munkás új ötlettel állt elő: „Töltsük meg kinccsel!”
Eddig hulladékot kotortak, most átváltottak kincskeresésbe. Szétszéledve lelkesen kezdtek kutatni elrejtőzött értékek után.
Ismerősöm betakargatta karján alvó kisbabáját, és halvány mosoly volt az arcán, mikor rám nézett. Míg gyermekeink lassan megtöltötték a kiásott gödröt a játszótér nyújtotta csodákkal, azon elmélkedtem, vajon Isten is nem azért kotorja-e ki anyai szívünket, hogy helyet csináljon a sok kincsnek, amit aztán bele akar rakosgatni.

Uram, tégy meg bármit, amire szükség van ahhoz, hogy nagyobb helyet foglalj el a lelkemben.

(Alicia Bruxvoort: The Treasures God Longs to Give a Mom, Encouragement for today, 2016.04.25., www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu,fotó: pinterest)