És ha én törnék el?

„Melyik isten olyan, mint te, aki elveszed a gonoszságot, és megbocsátod a vétkeket? Aki nem haragszol mindörökre, hanem kedved leled az irgalomban?” Mik 7,18

Gyermekem kérdése meghökkentett és elgondolkoztatott. Pedig egyszerű, kicsit pimasz reagálásnak szánta, a szívem mégis megremegett tőle.
Egyik délután a konyhaszekrény egy olyan részét rendezgettem, amit ritkán szoktam kinyitni. Találtam egy régi, törött konzervnyitót. Odaadtam kilenc éves kisfiamnak, kértem, dobja a kukába. Elkezdte nézegetni, s ahelyett, hogy kidobta volna, megkérdezte, megtarthatja-e. Ugyan minek kellene egy kisfiúnak egy régi, koszos, haszontalan konzervnyitó? Ő mégis ragaszkodott a kéréséhez. Végül, hogy lezárjam a vitát, így szóltam: „Drágaságom, az a konzervnyitó törött. Nekem nem kell, nincs szükségem rá, légy szíves, dobd ki.”
„Ha én eltörnék, engem is kidobnál?” – kérdezte.
Hoppá. Egy közönséges konzervnyitóról indult beszélgetésünk nem akármilyen irányt vett. Biztosítottam, hogy nem dobnám el, ha bármi történnék is, mert túlságosan értékes nekem. Megöleltem, s ő már futott is, mert kezdődött egyik kedvenc tévéműsora. Én meg csak álltam ott, és töprengtem a kérdésén.
Jól emlékszem arra az időre, amikor olyan voltam, mint az a tönkrement konzervnyitó. Törött, koszos, haszontalan – legalábbis saját szememben. Fiatal lány koromban hoztam egy szörnyű döntést, aminek hatására éveken át azt hittem, hogy nem vagyok méltó a megváltásra Isten szemében. Évekig fojtogatta a szívemet a bűntudat, s megfertőzte hazugságaival, hogy Isten nem szereti az olyan bűnösöket, amilyen én vagyok.
Ahogy ott álltam a konyhaasztalnál, élénken emlékeztem a gyötrelemre, a fájdalomra, hogy elbuktam, nincs már bennem semmi szép és értékes. De aztán elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott az a nap, amikor Isten felemelt elesettségemből. Egy dicsőítő alkalmon történt évekkel ezelőtt, ültem a padban, könnyek folytak az arcomon, s könyörögtem Istennek, bocsásson meg nekem. Kértem már korábban is, ha pontos akarok lenni, tizennégy éven át kértem, de ez most valahogy más volt.
Éreztem Isten jelenlétét, hittem bűnbocsátó ígéretében. Akkor először hallottam hangját a szívemben, ahogy azt mondja, túl értékes vagyok ahhoz, hogy elvessen magától. Másnap felfedeztem, hogy valami megváltozott. A múltam ugyanaz maradt, de már nem voltam összetörve.
Szívem széthullott darabkái újra összeálltak eggyé, és én elindultam egy csodálatos úton, hogy felfedezzem saját értékeimet Isten szemében. Az idők folyamán, olvasván ígéreteit, elhittem, hogy értékes vagyok, és nem csak szeret, de tetszem is neki.
Elesettnek, összetörtnek érzed magad? Szoktad néha úgy érezni, hogy Isten nem szerethet téged? Naponta felhánytorgatod magadnak múltbeli tévedéseidet, aktuális rossz szokásaidat, helytelen döntéseidet, önpusztító életmódodat?
Szoktad azt érezni, hogy már túlságosan el vagy rontva ahhoz, hogy megjavítsanak? Jó volna, ha nem éreznéd ilyen nyomorultul magad, vagy ha szakítani tudnál bűneiddel, csak nem tudod a módját?
Bárhogy hiszed is, nem vagy megjavíthatatlan, helyrehozhatatlan. Isten gyermeke vagy, és mint ilyen, értékes és szép, Isten örökségének része. Bármi oka legyen is, a reménytelenség, elveszettség hasogató fájdalmát Isten meg tudja javítani, el tudja simítani. Kérd Őt hittel. Aztán élvezettel fogadd el kegyelmét, irgalmát, megbocsátását.

Uram, bocsáss meg nekem, és gyógyíts meg, kérlek. Hozd helyre, ami összetört bennem. Könyörgök, adj reményt. Segíts, hogy a Te szemeddel lássam magamat. Jézus nevében, Ámen.

(Encouragement for today, 2012.01.20., www.proverbs31.org, Tracie Miles, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest)