Ne rúgj bele a hangyabolyba!

„Az óvatos azért bölcs, mert átgondolja a dolgát, az ostobák pedig bolond módon becsapódnak.” 

Péld 14,8

Álltam, és bámultam a hangyabolyt. Nagyon szorgoskodtak. Én egyáltalán. Igen lassan telt a délután. Néhány játszótársamat uszodába vitték, egy másik táborban volt. Még az utolsó reménységem, az alattunk lakó kis lófarkos sem jött játszani. „Alszik” – mondta az anyukája, mikor megkérdeztem.

Töprengve indultam tovább. Hatéves. Alig két évvel fiatalabb nálam, és még aludnia kell délután? Ez a legszörnyűbb dolog, amit egy anya elkövethet a gyermeke ellen! És ez a legszörnyűbb délután, ami létezik!

Beültem a hintába a háztömbünk mögötti játszótéren. Lassan lógattam magam előre-hátra, s közben néztem, hogy piros tornacipőm orra csíkokat húz a hinta alatti homokba. Ha egy gyermek meghalhat az unalomtól, én már a végét jártam.

És akkor megpillantottam a hangyabolyt.

Odamentem, és megálltam előtte. Épp mikor azon elmélkedtem, milyen jó a hangyáknak, hogy ennyi barátjuk van, a hátam mögött megszólalt egy ismerős, vékonyka hang:

„Fogadjunk, hogy nem mersz belerúgni a hangyabolyba!” A lófarkos felébredt a délutáni szunyókálásból. És Isten ments, hogy olyan valakivel szemben maradjak alul, aki még alszik ebéd után.

Az eszem azt mondta, ne rúgjak a hangyabolyba. A szívem azt mondta, ne rúgjak a hangyabolyba. A lelkem mélyén valami azt súgta, ne rúgjak a hangyabolyba. Minden porcikám arra indított, menjek el onnan.

De valami ostoba darabja a számnak kitolt velem:

„De igenis bele merek rúgni!” – közöltem, és Hádesz kellős közepébe lódítottam a lábamat. Pillanatokon belül ezer és ezer tüzes tűhegy szúródott belém irgalmatlanul.

Azóta nem rúgtam hangyabolyba. Legalábbis a szó eredeti értelmében.

De életem során sokszor vontam magamra bajt, amit elkerülhettem volna. Főleg mert igent mondtam valamire, amire egyértelműen nemet kellett volna.

Az eszem azt mondta: nem. A szívem azt mondta: nem. A lelkem mélyén biztosan tudtam: nem.

De a szám kitolt velem: „Persze, elvállalom, megcsinálom.”

Hogy mi következett ez után?

Három erős szúrás.

A rettegő szorongásé – miközben még valamit feljegyzek a tennivalóim sűrű listájára.

A rossz érzésé, hogy csalódást okozok – csak úgy fér be, ha valami más vállalásomat elhagyom.

A feszültségé – mert a szorongás és rossz érzés miatt felgyűlt indulataim feszültté tesznek, és ez a feszültség akkor fog kirobbanni, amikor az enyémek között vagyok.

Ezt az igazságot próbálom beverni a fejembe: az, hogy képes vagyok megtenni, elvégezni valamit, nem jelenti azt, hogy meg is kell tennem.

Három ok vitt rá, hogy belerúgjak a hangyabolyba. Bebizonyítom, hogy vagyok valaki. Elnyerem a kis szundis elismerését. És nem gondoltam át mindennek az árát.

Azt olvassuk a Péld 14,8-ban: „Az óvatos azért bölcs, mert átgondolja a dolgát, az ostobák pedig bolond módon becsapódnak.” Játszótéri gyerekként nem voltam sem óvatos, sem bölcs. Ma már tudom, hogy Isten bölcsessége mindig rendelkezésre áll.

Ma már tudom, hogy mielőtt első fellobbanás alapján döntenék, kérdezzem meg Istent, és Ő válaszol. Igazából néhány kérdést kaptam tőle, amik segítenek ilyenkor eldönteni, hogy a felvillant lehetőség Tőle származó feladat, vagy hangyaboly, ami csak kellemetlenséget okoz.

Mielőtt tehát újabb feladatot vennék fel a listámra, megkérdezem magamtól:

Be akarok bizonyítani ezzel valamit?

Ki akarom vívni vele valakinek/valakiknek az elismerését?

Átgondoltam, mi az ára az „Igen”-nek?

Nem eleve rossz dolog igent mondani. De mindenképpen gondoljuk át a dolgainkat, és döntsük el, hogy egy feladatról vagy hangyabolyról van-e szó.

Vállald el a feladatot, ha neked szól. De kerüld el a hangyabolyt.

Uram, a Te segítségedet kérem, hogy mindig meg tudjam különböztetni a feladatokat a hangyabolyoktól. Köszönöm, hogy vezetsz engem. Jézus nevében, Ámen.

(Forrás: Lysa TerKeurst: Don’t Kick the Anthill Encouragement for today, 2013.06.06. www.proverbs31.org/devotions, fordítás: http://eszmelkedesek.blogspot.hu/2013_09_01_archive.html)