KÖNYVKLUB: Corrie ten Boom: A Menedék, Tizenkettedik fejezet: Vught
1. „- Betsie –
nyögtem -, meddig fog ez még tartani?
- Valószínűleg sok ideig. Évekig. De hogy is tölthetnénk el
jobban az időnket?
Felé fordultam és rámeredtem.
- Mit beszélsz?
- Ezek a fiatal nők. A lány a bunkernél. Corrie, ha az
embereket meg lehet tanítani a gyűlöletre, akkor a szeretetre is meg lehet
tanítani őket! Meg kell találnunk a módját, bármeddig is tart.
Betsie izgalmában elfelejtette, hogy suttognia kellene.
Felfogtam, hogy az őreinkről beszél. Ránéztem a főfelügyelőnőre, aki előttünk
ült az asztalnál. Én a szürke egyenruhát és az ellenzős sapkát láttam, Betsie
pedig egy sebzett embert.” (182-3. o.)
Gondoljunk most olyan
emberre, akire valamiért neheztelünk, akit nem tudunk szeretni, aki nem
szimpatikus (akár személyes ismerős, akár csak távoli: lehet ez akár egy
politikus, akit valamiért ki nem állhatunk, a gyülekezetünkből valaki, aki
gondolkodásmódjával vagy viselkedésével idegesít minket, vagy bárki a szűkebb-tágabb
környezetben)! Mi mit/kit látunk, amikor ránézünk? Ébred-e bennünk vágy, hogy
tegyünk valamit azért, hogy ő boldogabb legyen (Betsie-ék esetében: hogy
megismerjék a szeretetet)? Tisztában vagyunk-e vele, hogy „ennél jobban nem is
tölthetnénk az időnket [életünket]”?
***
2. „Moorman
nemcsak hozzám, hanem a többiekhez is olyan volt, mint egy barátságos, idősebb
testvér, nem pedig művezető. Figyeltem, amint fáradhatatlanul járt-kelt a
dolgozók százai között, tanácsot adott, biztatott, a kimerülteknek egyszerűbb
munkát osztott ki, a nyugtalanoknak pedig nehezebbet. Már egy hónapja voltunk
Vughtban, amikor megtudtam, hogy a huszonkét éves fiát azon a héten, amikor mi
ideérkeztünk, a táborban agyonlőtték. Ez a személyes tragédia nem gátolta
abban, hogy velünk törődjék. Gyakran állt meg mellettem, hogy képet alkosson
magának – inkább a gondolkodásmódomról, mintsem a munkámról.” (185. o.)
Minket nemcsak
személyes tragédiáink, de apróbb gondjaink, feladataink, elfoglaltságaink is
mennyiszer gátolnak abban, hogy másokkal törődjünk! Mennyiszer nem tudunk
túllépni önmagunkon! Gondolkodjunk el azon, hogy az elmúlt héten/hónapban/évben
törődtünk-e IGAZÁN, ELEGET másokkal! Ha nem, mi volt ennek az oka? Súlyosabb
ok, mint ami Moorman oka lehetett volna? Ha ő túl tudott lépni önmagán, mi
képesek vagyunk-e erre?
***
3. (187.o.)
Corrie gyűlölte Jan Vogelt, aki annyi ember szenvedését okozta. Nem tudott neki
megbocsátani, és annyira dühös volt rá, hogy ez a düh teljesen tönkretette őt.
Betsie ugyanezt az embert (aki őt is elárulta) mélyen sajnálta, és imádkozott
érte. Itt újra beszélgethetünk arról, hogy kit/mit látunk meg a másik emberben,
de még valami nagyon fontosra hívja fel itt Corrie a figyelmünket: Rá kellett
jönnie, hogy ha gyűlöl, ha haragszik, akkor ő ugyanolyan bűnös, ugyanolyan
mérgezett a szíve, mint Jan Vogelnek. (A Biblia szerint ha valakit gyűlölünk,
gyilkosai vagyunk annak!) Corrie itt úgy fogalmaz, hogy „szívemmel és
nyelvemmel megöltem őt”. Corrie-t úgy pusztítja a szívében lévő méreg, hogy pár
nap alatt tönkremegy! Amint megbocsát, és megtisztul a szíve, ismét jól tud
aludni, mert békesség van benne.
A mi szívünket (és
ezáltal lelkünket-testünket) mérgezik-e indulatok?
***
4. Betsie-ről azt
olvassuk (190.o.), hogy „éppoly szívesen olvas fel az itteni nőknek a
Bibliából, mint ahogy egykor levest vitt az éhes embereknek”. Sokan az ilyen
haláltáboros történetekről olvasni sem szeretnek, még csak a gondolat is
elviselhetetlen számunkra, hogy mi lenne, ha nekünk lenne részünk ilyesmiben.
Miben különbözünk mi
Betsie-től? Ezt konkrétan és részletesen fogalmazzuk meg magunknak, majd vonjuk
le a következtetéseket arra vonatkozóan, helyes-e a hozzáállásunk az élethez,
helyes-e a mód, ahogy élünk. Ha igen, indokoljuk meg! Ha nem, akkor kell-e
változnunk?
(Andi)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése