KÖNYVKLUB: Corrie Ten Boom- A Menedék, Tizenegyedik fejezet: A hadnagy

1. A hadnagyot megérintette az Isten igazsága, amit a bátor Corrie-tól hallott talán először. (Másnap azt kérdezte Corrie-tól, mi áll még a Bibliában – tehát nem ismerte a Bibliát.) Megvallotta, hogy sötétség van az életében, és hogy ő is „be van zárva” egy sokkal hatalmasabb börtönbe. Kereste, vágyta az igazságot, a fényt…

Ha Corrie nem lett volna bátor, és nem tett volna bizonyságot, a hadnagyból talán sosem tör felszínre mindez, Corrie akkor sosem tudta volna meg, hogy ez az ember is szenved…

Mi úgy élünk-e, hogy a velünk érintkező emberekben felszínre hozzuk az igazság, a fény, az Isten utáni vágyakozást?

Corrie-nak minden oka megvolt arra, hogy NE feltételezze a hadnagyról ezt a fajta érzékenységet, „éhséget”. Egy náci hadnagyhoz képest a mi környezetünkben valószínűleg minden emberről inkább feltételezhető ez.

Vagyunk mi ilyen hatással az emberekre, mint Corrie? Lehetünk? Leszünk? Min múlik ez?

***

2.  Betsie a börtöncellát is otthonossá varázsolta. Ezt már a sötét, zegzugos harlemi házban is csodáltuk, és lám, még a börtöncellában is lehetséges. Milyen leleményes: „Minden kabát ujja a másiknak a vállán volt, mintha gyermekek fogóztak volna össze körtáncra…”  „A cella elbűvölő volt.” (172.o.)

Képesek vagyunk-e mi is ilyen csodákra? A mi életünkben hol van ennek tere, hol van erre szükség (akár átvitt értelemben is)?

(Andi)