Történetek Adventre
Karácsony a szereteté. Meg az örömé, az ajándékozásé, a megosztásé, a
családi és baráti együttléteké, a csillogásé, a ragyogó
ajándékcsomagoké. De elsősorban a szereteté. Ez akkor vált számomra
bizonyossá, mikor egy kismanóra emlékeztető, ártatlan szemű, rózsaszirom
arcú tanítványomtól kaptam egy csodálatos karácsonyi ajándékot.
Mark 11 éves árvagyerek volt, a nagynénjénél lakott, egy megkeseredett,
középkorú hölgynél, aki súlyos teherként vállalta elhunyt testvére
gyermekének gondozását. Ki nem hagyott volna egy alkalmat sem, amikor
emlékeztethette Markot saját kedvességére, ami nélkül a fiú most
rongyos, hajléktalan csavargó lenne. Az otthoni rideg környezet dacára
Mark kedves, melegszívű gyermek volt.
Nem figyeltem fel Markra, míg szokásává nem vált, hogy órák után ott
marad az iskolában (kockáztatva, hogy magára vonja nagynénje haragját –
mint később megtudtam), hogy segítsen nekem elpakolni, rendet rakni a
teremben. Nyugodtan, kényelmes tempóban dolgoztunk, nem sokat
beszélgettünk, mindketten élveztük a nyüzsgő iskolai nap utáni csendet.
Amikor mégis megszólalt, Mark az édesanyjáról beszélt. Kicsi volt még,
mikor elveszítette, de kedves, melegszívű, szerető asszonyként élt az
emlékezetében, aki nagyon sok időt töltött vele.
Karácsony közeledtével Mark órák utáni ott maradásai megszűntek. Eleinte
vártam rá, de csak múltak a napok egymás után, és ő továbbra is sietve
összepakolt az órák végén, és elviharzott. Egyik délután megállítottam,
és megkérdeztem, miért nem segít nekem mostanában. Elmondtam, mennyire
megszoktam, s most mennyire hiányzik. Nagy szürke szeme felcsillant,
ahogy visszakérdezett: „Tényleg hiányoztam magának?”
Elmagyaráztam, milyen sokat jelentett a segítsége. „Egy ajándékot
készítek magának délutánonként – suttogta bizalmasan. - Karácsonyra.”
Zavarba jött, és kiszaladt a teremből. Továbbra sem maradt velem
délutánonként.
Végre eljött az utolsó iskolai nap karácsony előtt. Késő délután Mark
beóvakodott a terembe, háta mögött rejtegetve valamit. „Nálam van az
ajándéka”- mondta félénken, amikor felnéztem. „Remélem, tetszeni fog.”
Elővette a háta mögül, és a tenyerén felém nyújtott egy kicsi, fából
faragott dobozt.
„Mark, ez nagyon szép. Van valami benne?”- kérdeztem felnyitva a fedelét.
Csak néztem a doboz üres belsejét. „Mi az, Mark - kérdeztem gyengéden, - amitől ilyen jól fogom érezni magam?” „A szeretet – mondta, lágyan ejtve a szót. – Anya azt mondta, akkor a legjobb érzés, ha továbbadod.” Azzal megfordult, és lassan kiment a teremből.
Most tehát a nappalimban, a zongorán, ott áll egy esetlenül kifaragott fadobozka, s csak mosolygok, ha ismerőseim furcsán néznek rám, mikor kérdésükre, hogy mit tartok benne, azt válaszolom: szeretetet.
- ismeretlen szerző -
(forrás:eszmelkedesek.blogspot.com, kép:pinterest.com)
Köszönöm, nagyon szép történet!
VálaszTörlés