Kísértés

Tél volt, 1946 adventjének első vasárnapja. Feleségem egyik beszerző útja alkalmával utolsó damaszt ágyneműgarnitúránkat vidéken elcserélte. Fél kiló liszt, negyed liter olaj s egy marék cukor volt még abból, amit kapott érte. De nem árulta el nekem. Meglepetésnek szánta. Az is lett belőle, csakhogy másképp, mint gondoltuk. Én akkoriban ötvenkét kilót nyomtam, és állandóan szörnyű éhség-érzés gyötört.
Első advent előestéjén feleségem lefekvéskor megjegyezte: „Holnap kalácsot sütök.” Közben kacarászott, és azt hittem, hogy csak tréfál. Éjjel azonban kalácsról álmodtam. Mikor reggel felébredtem, az ágy üres volt mellettem, és az egész lakásban friss sütemény illata terjengett.
Kifutottam a konyhába. Ott állt a csodamű az asztalon, barnán, ropogósan, a feleségem mellette, s egész arca nevetett. Képes lettem volna – ha rajtam múlik – felvágni a kalácsot és azonnal nekiülni. De feleségem erről hallani sem akart. Az asszonyoknak megvan a maguk sajátos elképzelése az ünneplésről. Majd délután feldíszíti az asztalt fenyőágakkal, meggyújtja az első gyertyát, kiveszi a szekrényből a szép készletet, és főz egy erős teát, amit szintén úgy csereberélt. Csak ahhoz lesz a kalács.
Reggelire kukoricakenyér volt répalekvárral és fekete kávélötty. Utána kabátba bújtunk és istentiszteletre mentünk. A templomajtóban összefutottunk Müllerékkel. Múlt télen ismerkedtünk meg velük bibliaórán, azóta néhányszor távolról láttuk egymást. Futó, felszínes ismeretség volt. Sosem látszott rajtuk kicsattanó egészség, de azon a reggelen oly sápadtak, lesoványodottak voltak, mint tüdőbajosok utolsó stádiumban. Az éhezés keservesen tönkretette őket. Valószínűleg feleségemnek ugyanúgy szívére nehezedett a két ember nyomorúságos látványa, mint nekem, mert alig fogtunk velük kezet, máris megszólalt: „Látogassanak meg minket egyszer. De minél hamarabb. Igazán nagy örömet szereznének vele.” Müllerné szeme ragyogni kezdett, a férje mosolygott. Köszönettel elfogadták a meghívást.
Prédikáció alatt valami mágneses erő húzta a gondolataimat a kalács felé. Az éhség olyan, mint a betegség. Megpróbáltam koncentrálni, de a kalácstól egyszeren nem tudtam szabadulni.
Ebédre krumplileves volt. Forrásban lévő vízbe nyers burgonyát reszeltünk. A második fogás úgynevezett „fehér galamb” – azaz vízzel kevert sovány túró feloldott szacharinnal leöntve. Evés után feleségem elküldött, hogy feküdjek le egy órácskára. Kicsit rendbe akarta szedni közben a szobát, s majd szól – mondta -, ha mindennel elkészült.

Végre eljött ennek is az ideje. A szoba fenyőtől, gyertyától illatozott, a szép készlet hófehér damasztabroszon állt, a tea forrón gőzölgött. Feleségem elővette a kést, hogy a kalácsot felszeletelje – s akkor éles hangon megszólalt a csengő. Néhány másodpercig meredten ültünk. Miután másodszor csengettek, feleségem felállt, lábujjhegyen az ajtóhoz osont, és kilesett a kémlelőlyukon.

„Müllerék… – mondta elsápadva. – Bárcsak reggel mégse…” „Hátha elmennek” – dobtam be a gondolatot, pedig magam sem hittem benne. A harmadik csengetésre zokniban odalopakodtam az ajtóhoz. „Nincsenek itthon” – hallottam Müllerné hangját. De ez a hang oly csalódott volt, hogy a szívembe mart. Visszafojtottam a lélegzetem. Az előbbi női hang csendes zokogásba fulladt. „Ne sírj már, Lotti – próbálta vigasztalni a férje – Még nincs minden elveszve.” Rövid szipogás után megkönnyebbült sóhaj hallatszott: „Igazad van. Várjunk egy kicsit. Ha elmentek, biztosan hamar visszajönnek.”
Éreztem, hogy a vér a nyakamból az arcomba tolul. Szégyelltem magam saját magam előtt. De ahhoz túl irigy voltam, hogy felmérjem annak még a lehetőségét is, hogy a kalácsot meg kellene osztani ezzel a két nyomorulttal. Visszaosontam a szobába, és tanácstalanul fordultam a feleségemhez: „Nem mennek el. Mit tegyünk most?”
Ebben a pillanatban odakintről boldog izgatottsággal hallatszott Müllerné hangja: „Te, odabent mozgolódnak!”
Most aztán sietni kellett. „Gyorsan dugd a kalácsot a heverő alá” – mondta feleségem. A kést, a süteményes tányérokat egy mozdulattal berakta a szekrénybe.
Aztán kiment ajtót nyitni. Én a sarkában. Megható volt Müllerék öröme.
„Bocsánat, hogy megvárakoztattuk magukat – szólt a feleségem -, de ebéd után kicsit lefeküdtünk.” A két vendég szinte nem fogyott ki zavarában a mentegetőzésből.
Nem is lett volna semmi baj, ha magukkal nem hozzák a kutyájukat is. A kis szörnyeteg nyílegyenesen törtetett a küszöbön át a két lábam között a heverő irányába. Alig sikerült a nyakörvét elkapnom. Majd megbolondult. Csak amikor Müller a karjára vette, csillapodott le kissé. Az átható szaglászást azonban nem hagyta abba. Orrocskáját meredeken a levegőbe fúrta, és idegesen, izgatottan szimatolt. Müllerék közben letelepedtek. „Megfőztük a teát az ebéddel együtt, hogy takarékoskodjunk a szénnel – mondta feleségem. – A gáztűzhelyünk ugyanis tönkrement.” Hazugság hazugságra halmozódott. Egyik szülte a másikat.
Kitöltöttük a teát, és minden csészébe dobtunk egy édesítő tablettát, mely a felszínen fehér habot vetett. Nekiláttunk. Megfigyeltem, hogy Müllerné kiéhezett arcán a feszült várakozás ijedt csalódottságba ment át, észrevettem görcsös igyekezetét, mellyel könnyeit vissza akarta tartani. De ezzel az én nyugalmamnak vége volt.
Müller közben a kutyát ismét letette a padlóra, és most megindult a lavina. Elővigyázatosságból az alacsonyabb heverőre ültem, melynek oldaltámlája tíz centiméterrel a padló fölött végződött.
A kutya szaglászva bedugta orrát a keskeny résen, s amikor fáradozásának kilátástalanságát belátta, átment frontális támadásba. Bekúszott az asztal alá, és próbált a lábam mellett közelíteni. Úgy viselkedett, mint valami megszállott. Nyüszített, vonyított, prüszkölt, morgott, s közben teljes erejével megpróbálta félretolni a lábam. A Müller házaspárt kínosan érintette a kutya viselkedése, többször bocsánatot kértek, és egyértelműen állították, hogy a kis jószág egyébként mindig rendesen viselkedik. Az én homlokomat közben hideg verejték borította el. Megátkoztam a kalácsot, de a színjátékot be kellett fejezni. A társalgás igen keservesen döcögött. Minden oldalról csalódás akadályozta. Müllerné elmondta, hogy a gyermekeket otthon hagyták, mert már a harmadik hete náthásak. Nem csoda ilyen szénhiány és elégtelen táplálkozás mellett. Igen, már rég eltették volna a kutyát láb alól, de a gyerekek annyira ragaszkodtak hozzá. Hiszen egyebük nincs is. Sem játékszerük, sem szánkójuk. Így hát felváltva hol a feleség, hol a férj osztja meg ételét az állattal… Szemükből ki lehetett olvasni a néma kérdést: nincs-e valami maradékunk, hideg, hajában főtt krumpli, esetleg csont…
Spitz, a kutya, eközben majd kinyúlt az asztal alatt. Megpróbáltam minden manőverrel szándékától eltéríteni, gyengéd jelzőkkel hízelegtem neki – semmi eredmény. Míg a két lábam akrobata-mutatványokat végzett, szégyenemre legyen mondva: gondolatban úgy szitkozódtam, ahogy normális körülmények között még álmomban sem jutott volna eszembe. Nyavalyás dög, csikorogtam, te vén megveszekedett marha.
„Nem érzi jól magát?” – kérdezte Müller részvéttel. „A derekam – feleltem. – Biztosan időváltozás lesz. A háború óta küszködöm isiásszal.” Ez volt a harmadik hazugság azon a napon.
S akkor egy pillanat alatt minden eldőlt. Két lábam görcsöt kapott, a fájdalom a derekamig nyilallt. Tüzes karikák táncoltak a szemem előtt. Erőm elfogyott. Tökéletesen kikészültem. Végünk volt. De erre csak egy másodperc töredéke alatt gondoltam. Elérkeztem ahhoz a ponthoz, ahol az embernek minden mindegy. Utolsó erőmmel lehajoltam, előhúztam a kalácsot a heverő alól, és odatettem az asztalra.
„Sütöttünk egy kalácsot – mondtam ernyedt hangon, anélkül hogy szemem felemeltem volna -, és eldugtuk előletek, mert egyedül akartuk megenni!”
Fejemet az asztalra ejtettem, és zokogtam. Nem tudok visszaemlékezni, hogy mint felnőtt ember valaha sírtam volna. Pedig a háború elég alkalmat adott rá. Itt azonban valami másról volt szó. Fukarságomról, keményszívű irigységemről a hívő testvér éhségével, reménységével és bizalmával szemben.
Mikor összeszedtem magam, és a fejem felemeltem, észrevettem a másik három kisírt szemét. A vézna Müllerné bátran nyelte könnyeit, és elsőnek törte meg a hallgatást: „Tudom, milyen fájdalmat jelent az éhség – mondta egyszerűen -, valószínűleg ugyanígy tettem volna és is.”
Hirtelen kacagni kezdtünk minden ok nélkül, inkább zavarunkban, de felszabadító, boldog kacagással.
A vendégek el akartak menni, de erről most már szó sem lehetett. Müllert hazaküldtük, hogy hozza el a gyerekeket is.
Közben kifosztottunk három szekrényt, a pincét, és napfényre hoztuk a rejtett kincseket: egy üveg almalekvárt, egy üveg ribizliszörpöt s egy nagy zacskó kétszersültet. Mikor aztán valamennyien az asztal köré gyűltünk, a gyermekek ujjongása közben felszeletelésre került a kalács. És csoda történt: a második szelet után a jóllakottság régen nélkülözött érzése töltött be. Mindenki jóllakott. Azután leszedtük az asztalt, meggyújtottuk a gyertyát az adventi koszorún, és adventi énekeket énekeltünk. Kedélyes este volt.
Feleségem éppen vizet akart feltenni az esti krumplileveshez, amikor csengettek. A szomszédasszony állt odakint. „Pár héttel ezelőtt kisegítettek, amikor a férjem elvesztette az élelmiszerjegyét – mondta. – Ma férjem egy barátja meglátogatott bennünket, és egy csomó mindent hozott.” Ezzel átnyújtott a feleségemnek egy egész kenyeret, egy szál kolbászt és egy üveg szirupot. Ünnepi lakoma lett belőle. A nap örömére mind a négy gyertyát csonkig égettük.
Ez volt életem legszebb adventje – és megindulása egy még ma is fennálló barátságnak. Végül minden rendbejött, s a kezdeti balsiker így lett később áldássá feleségemnek és nekem. De mindkettőnkben maradt egy tövis – tanulságul. Naponta eszembe jut, valahányszor asztalhoz ülök.

Forrás: A fiú érkezik című könyv (Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség)