Habostorta

„Az élet nem habostorta” - szoktuk mondani.

De a hívő élet? Az sem? Pedig Dávid a zsoltáraiban ilyen „idilli” állapotról beszél:

„Áldott és boldog az a nemzet, amelynek az Örökkévaló az Istene” (Zsolt. 33,12.)

„Milyen boldog, akit kiválasztasz, hogy közel vond magadhoz, s hogy veled lakjon palotádban! Betöltesz minket bőségesen házad áldásaival, Templomod javaival!” (Zsolt.65,4)

„Milyen boldogok, akik mindig közeledben laknak, Istenem! Egész nap téged dicsérnek!” (Zsolt. 84,4)


Természetesen ezek a felkiáltások mind igazak, de nem önmagukban állnak. Vannak előttük és utánuk is igeversek… A Bibliában találunk bőven példát arra, hogy Isten emberei nem ússzák meg próbák nélkül és igenis vannak nem túl boldog időszakaik.

Az elmúlt hétvégén erről szólt a gyülekezetünkben az igehirdetés. Vagyis, hogy a hívő ember életében minden megtörténhet - a legemberpróbálóbb, vagy éppen halállal végződő személyes katasztrófáktól a mennyei ujjongásig tartó eseményskálán. De minden Isten felügyeletének, koordinálásának és mérhetetlen szeretetének égisze alatt.

Még ugyanezen a hétvégén egy másik tanítást is hallottam, ami teljesen ezzel az üzenettel volt párhuzamban. És ha ez sem lett volna elég, a két tanítás között egy könyvnek az alábbi, tökéletesen a témához illeszkedő fejezetéhez értem. (Ez Isten munkája. Tudta, miben kell engem erősítenie az adott lelkiállapotomban.)

Meg kell hajolnom Isten előtt: Az ő munkája az életemben mindig tökéletes és az én javamat szolgálja, akkor is, ha nem kellemes.

Valóban, a földi életünk nem habostorta. De készül már az a lakodalmi torta, amit a mennyei vacsorán fognak nekünk felszolgálni, ahol maga Jézus Krisztus ül majd az asztalfőn.

Íme a könyvrészlet:


A hithősök bizonysága – apró betűs részek nélkül

A Biblia igen gazdag tárháza a legkülönfélébb élethelyzeteknek,melyekben nyomon követhetjük, hogy egy-egy bibliai hős hogyan élte meg azokat, hitt vagy nem hitt Isten szabadító erejében, bízott avagy sem az embert próbáló helyzetekből megszabadító isteni hatalomban.

A legátfogóbb képet A zsidókhoz írt levél 11. fejezetében kapjuk, amely részt a hithősök arcképcsarnokának is szokás emlegetni, mert rengeteg példa, személy és sors elevenedik meg előttünk, mind a hit természetét és Isten kegyelmének szabadító erejét mutatják be.

Lássuk csak, hogyan szól az Isten Szelleme által ihletett bizonyságtétel:

„És mit mondjak még? Hiszen kifogynék az időből, ha szólnék Gedeonról, Bárákról, Sámsonról, Jeftéről, Dávidról, Sámuelről és a prófétákról. Ezek hit által országokat győztek le, igazságot szolgáltattak, ígéreteket nyertek el, oroszlánok száját tömték be, tűz erejét oltották ki, kard élétől menekültek meg, betegségből épültek fel, háborúban lettek hősökké, idegenek seregeit futamították meg. Asszonyok feltámadás révén visszakapták halottaikat. (Zsid 11,32-35)

Hát nem csodálatos?! Nem felemelő?! Ki az a bolond, aki ne szeretné a hit által átélni a fentebb felsorolt csodálatos eseményeket? Ki ne szeretne a hit által országokat – vagy legalább egy vitás ügyben a hibbant szomszédot – legyőzni; ki ne szeretne a hit Charles Bronsonjaként igazságot szolgáltatni egy igazságtalan, bolond világban; ki ne szeretne a sok csalódás és hiábavaló várakozás után beteljesedett ígéreteket látni az életében? Ki ne szeretne vadállatokkal – vagy legalább a saját állatias indulataival győzelmesen megküzdeni; ki ne szeretné a harag és viszálykodás tüzeit eloltani; megmenekülni a kard, de legalábbis az orvosi szike élétől; ki ne szeretne fölépülni a betegségéből; hőssé válni, vagy legalább nem örök lúzerként tántorogni az élet béka-egér csatáiban; és ki ne szeretné a vitás ügyeit úgy lezárni, hogy az ellenfél hátát nézi; amikor az szégyenszemre elsunnyog előle? És valaki mutasson egy asszonyt, aki ne szeretné csodálatos feltámadás révén visszakapni azt, akit keserves fájdalmak közt gyászol! Igen, harsogjon a bizonyságtétel, ilyen hatalmas Istenünk van! Hát higgyetek emberek, mert élni jó! Higgyetek, szolgáljatok, mert Isten megadja a szabadítást!

Igaz mindez? Természetesen. Csakhogy a fölsorolás így folytatódik A zsidókhoz írt levél lapjain:

Másokat viszont megkínoztak, akik nem fogadták el a szabadulást, hogy dicsőségesebb feltámadásban legyen részük. Ismét mások megszégyenítések és megkorbácsolások próbáját állták ki, sőt még bilincseket és börtönt is. Megkövezték, szétfűrészelték, kardélre hányták őket; juhok és kecskék bőrében bujdostak nélkülözve, nyomorogva, gyötrődve azok, akikre nem volt méltó a világ; bolyongtak pusztákban és hegyeken, barlangokban és a föld hasadékaiban. És mindezeken, noha hit által Istentől jó tanúbizonyságot nyertek, nem teljesült be az ígéret, mert Isten számunkra valami különbről gondoskodott...” (Zsid.11,36-40)

Halljuk a „bizonyságtétel” másik felét? A Szentírásban nincsenek hátulsó trikófeliratok, melyeket csak akkor olvasunk el, amikor már elment mellettünk az élet, hanem az egyszerre tárja elénk a teljes igazságot. Nincsenek apró betűs részek, melyeket majd akkor bogarászunk át komolyan, amikor Isten már behúzott a csőbe, és ránk sózta vallásos „portékáit”. Íme a hithősök másik részének „szabadulástörténete”, teljesen nyíltan és őszintén. Kínzások? Megszégyenítések, korbácsolás? Bilincs, börtön? „Na jó – mondhatnánk örök optimizmussal –, de ezekből is van szabadulás!” Folytassuk? Megkövezés, megégetés, szétfűrészelés, kardélre hányás… És ezek esetén hol volt Isten? Hol volt a szabadító, gondviselő Jóisten? Ők talán nem ismerték a zsoltáros szabadulást ígérő szavait? Vagy nem hittek eléggé? Nem hívták segítségül az Urat? Az ilyen esetekben az ateista tudós tombolva gyalázza a nemtörődöm Istent; a kétdimenziós gondolkodású notórius „bizonyságtevő” hallgat, mint a sír; a hit viszont elcsendesedik, és csak ennyit mond: „Nem értem, nagyon fáj, mindazonáltal legyen meg a te akaratod.”

Az Ige így mutatja be a hit és az emberi sors kapcsolatát, mint ahogy Jób történetében is megfigyelhetjük, ahogy a „kétélű kard” borotvaéles pengéje átvágja az Istenét kereső ember genetikus mélységekben kifeszített, kalmárkodásra hangolt lelki húrjait.

A hit embere rendíthetetlenül bízik Isten szabadítóerejében, rátámaszkodhat ígéreteire, és bízhat mindenható hatalmában. Ám azt is tudja, hogy Isten szuverén lény, aki saját szempontjai szerint irányítja a világot, s bár néha győzelmet és boldogságot, máskor szenvedést és kudarcokat kell megélnünk, tudhatjuk, hogy kegyelme által cselekszik életünkben, bármi is történjék velünk. Mert a spiritualitás útján el kell jutnom arra a pontra, ahol észreveszem, hogy az ÉN boldogságom kulcsa éppen az, hogy ráébredek: NEM ÉN vagyok a lényeg.

(Bolyki László: Kegyelem és kalmárszellem)


- Jutki -