Hogyan tudunk Isten vezetésébe beleállni?

Vala Jeruzsálemben egy ember, kinek neve Simeon volt, és ez az igaz és istenfélő vala, ki várta Izráel vigasztalását, és a Szent Lélek vala ő rajta... És ő a Lélek indításából a templomba méne, amikor a gyermek Jézust bevivék az ő szülei, hogy ő érette a törvény szokása szerint cselekedjenek. Akkor ő a karjaiba vevé őt, és áldá az Istent. 

( Lukács 2: 25, 27)

Micsoda ajándék ez Simeonnak! Egész életében a Messiást várta s most pont akkor indítja a Lélek, hogy a templomba menjen, amikor épp időszerű! Milyen nagyszerű időzítés! 

Mennyire szeretjük a kegyelemnek ezeket a pillanatait, amikor Isten összerendezi az eseményeket! Ezek éltetnek minket, és az egész életünkben a kegyelem hasonló pillanatait próbáljuk elcsípni. Nehogy elszalasszuk amikor Isten hasonló isteni pillanatok részesévé akar tenni! - gondoljuk. 

Mit gondoltok? Simeon azzal a jó érzéssel ment be a templomba, hogy ő érzi, hogy ma valami különleges áldásban lesz része? Tudatában vagyunk annak, ha éppen egy áldás részesei vagyunk? Vagy a kép csak utólag áll össze? 

 

Ezt a kérdéskört nagyon jól szemlélteti Josh története, melyet önéletrajzából ismerhetünk meg. (Josh McDowell -Töretlenül) Josh erősen alkoholista apja mellett nőtt fel, aki erőszakos és durva volt az alkohol hatása alatt. A fiúnak  emlékei főként arról voltak, ahogy folyvást anyját próbálta kimenteni az ütlegelések alól. Ilyen háttér után az Isten létezésének a gondolata is felháborította, és haragudott mindenkire, aki Istent jónak tartja. Egyetemistaként arra szánta magát, hogy bebizonyítsa, a keresztyénség hamis voltát. Sok áldozatot vállalt a hiteles bizonyítékokért.

 

A dolog másként sült el mint gondolta. A bizonyítékok őt győzték meg Isten valóságáról, és megtért. 

 

Ekkor már csak apja élt, akit látni sem akart. Új szíve késztetésére mégis megkereste apját, hogy elmondja, hogy megbocsát neki és szereti, mert Istenhez tért. Ez olyan hatással volt az apára, hogy ő is megtért, majd a faluból is többen megtértek látva az életükben, meg a kapcsolatunkban történt hatalmas változást. Innentől Josh az apjával töltötte a szüneteket. Sokat horgásztak együtt, beszélgetve az új életükről. Rövid ideig tartott ez az idilli harmónia apa és fiú között, mert az öreg is meghalt. Így a néhány nap múlva következő karácsonyi szünetre már nem volt kihez hazamennie, egyedül lézengett a több szintes kollégiumban.  

 

Gyászában az a kérdés gyötörte, hogy mi van édesanyjával. Vigasztaló volt az a  tudat, hogy az apja csak előre ment, és találkozni fognak. De az édesanyja?  Ő egy áldozat volt. Fog-e még találkozni vele? Emberileg nem volt  ezt kitől  megkérdezni. Végül azt kérte imában, hogy ha erre a kérdésre létezik válasz ezen a Földön, Isten adja meg neki. Majd elindult a folyóhoz. Nagyon szerette a folyó látványát, meg ott hosszan lehetett sétálni.  Pont jó program volt magányos lelkének. 

 

A folyó mentén horgásztak az emberek. Egyszer csak egy barátságos horgászó nénihez ért, akivel néhány kedves mondatot váltottak. A néni éppen munkában volt, amikor a kitámasztott bot damilja megrándult. "Fiatalember! Ért a horgászathoz?" Josh bólint. "Fogja már meg azt a botot!" - kérte. Josh megragadta, majd kifogta a halat. Együtt vették ki a horgot, és beszélgetésbe elegyedtek. Rögvest kiderült, hogy mindketten újjászületett keresztyének. Majd szó szót követ, ki hol lakik, honnan származik, meg hasonlók. És végül kiderült a csoda, a néni Josh édesanyjának a testvére. Végre valakinek feltehette a szívét égető kérdést, hogy van-e remény az édesanyjával való találkozásra.

 

A néni mesélni kezdett. Tizenéves fiatalok voltak, amikor a településükön végigsöpört egy ébredési hullám, és ők együtt tértek meg. Csak aztán az élet szétvetette őket. Josh édesanyjának esélye sem volt templomba járni,  vagy erről beszélgetni. De az ahogy az élethez állt, az azt mutatta, hogy a szívében ott élt Jézus. Josh nem csak választ kapott, és reménységet, hanem rokoni körben tölthette az ünnepeket. 

 

Csoda ez a kis történet? Igen! Határozottan! De Josh nem azért indult a folyóhoz, mert élt volna benne a remény, hogy  az imént elmondott ima után ott most történik valami, vagy bármi nyomát látta volna bárminek. Azért oda ment, mert volt ideje nagy sétát tenni. Mert szerette a folyót. 

 

Egyszerűen élte az életét, miközben szíve sebét kitárta Istennek. A csoda utólag állt össze csodává. Simeon, aki igaz, és istenfélő volt, Szent Lélekkel beteljesedve élte az életét.  A normál, megszokott istenfélő, igaz életét. 

 

Nekünk is ez az utunk. Egyszerűen éljük az istenfélő  életünket! Ne a kegyelem pillanataira fókuszáljunk, hanem arra, hogy Isten akarata szerinti igaz életet éljünk, és Isten Szent Lelke helyet kapjon az életünkben. 

Miközben ezen fáradozunk, Isten  fog adni Simeonhoz, Josh-hoz hasonlóan kegyelmi pillanatokat. Amikor elérkezettnek látja az időt. 

Szerző: Szabó Zoltánné Szilvia

kép: https://hu.pinterest.com/pin/19984792079574776/