Ahol a hála leginkább hiányzik belőlem

„Megszólalt Jézus, és ezt kérdezte: Vajon nem tízen tisztultak-e meg?Hol van a többi kilenc?” (Lk 17:17)

Borzasztó vagyok a hálaadó kézműveskedésben, de szerintem azok a Pinteresten látott „hálaüvegek” zseniálisak. Előveszek egy befőttesüveget, masnit kötök rá zsákvászon szalagból, majd fogok egy kis mintás papírt, hogy megpróbáljak szépen kalligrafálni.

A „H” betűm csálé lesz.
De nem is az üvegről szól az egész, igaz? Hanem arról a sok kis papírdarabról, amit majd minden nap beledobok, tele apró kis pillanatokkal, amiért hálás vagyok. Később, az év végén majd elővesszük, és családilag felolvassuk őket.

Mindenki mosolyog majd a közös emlékeken…

Aztán jön a valóság. Sokkal valószínűbb, hogy az üvegben három vagy négy cetli lesz, aztán ott felejtem egy polcon. Jó ötlet ez, csak valahogy a csinos üveg nem végzi el helyettem a szív munkáját.

Lukács 17:11–19-ben tíz leprás férfiról olvasunk, akik mertek Jézushoz szólni. A betegségük miatt tisztátalanok voltak, de Jézus elküldte őket a papokhoz — és útközben meggyógyultak. Nem volt több fájdalom, több torzulás. Visszatérhettek a családjukhoz, a munkájukhoz. El tudjuk képzelni az örömüket!

És csak egyetlen szamaritánus tért vissza megköszönni.
Csak egy.

Jézus megkérdezte: „Vajon nem tízen tisztultak-e meg?Hol van a többi kilenc?” (Lk 17:17). Biztosan ők is ugyanilyen boldogok voltak, mégis csak egyikük volt elég hálás, hogy visszamenjen Jézushoz. Kilenc ember kívülről meggyógyult, de belül még szükségük volt munkára.

Néha a legfontosabb belső munkánk ott kezdődik, ahol érezzük, hogy a legkevésbé vagyunk hálásak.

Lehet, hogy nálatok tele lesz a ház hálaadáskor. Koszos edények mindenhol, apukád megint elmeséli ugyanazt a régi viccet. Könnyű elveszni a zajban vagy a rumliban — de mi lenne, ha ebben az „hála nélküli-zónában” őszinte imádsággal lépnénk előre?
Uram, ma csak a rendetlenséget és a zajt láttam, de most hadd álljak meg, és hadd soroljam fel, miért vagyok hálás azokért, akik az asztalomnál ülnek.

Talán sokat dolgoztál mostanában — én biztosan. Mi lenne, ha így imádkoznánk:
Uram, panaszkodom a munkamennyiségre, pedig egy éve még azért imádkoztam, hogy legyen munkám. Megálltam egyáltalán megköszönni, hogy gondoskodtál rólam?

Nemrég volt a szülinapom. A tükörbe nézve látom, ahogy múlnak az évek … és úgy imádkozom:
Atyám, látom a ráncokat és az idő múlását, de elfelejtettem megköszönni Neked még egy újabb napot. Ezen szeretnék változtatni.

Amikor őszintén belépünk az hála nélküliség területeire, az meg tudja változtatni a szívünket. Visszafutunk Jézushoz, és felismerjük, mennyi ajándékot kaptunk.

Lehet, hogy nincs hálaüvegünk — de kérhetjük a Szentlelket, hogy nyissa meg a szemünket, és segítsen meghallani a saját szavainkat. Lássuk meg a csodákat, és „írjuk fel a szívünkre”.

Fussunk Jézushoz, és mondjuk el neki… köszönöm.
Atyám, néha természetesnek veszem a csodáidat, vagy azt gondolom, úgyis tudod, hogy hálás vagyok. Akármi volt is az oka, nem mondtam ki — de ma térdre borulok, és elmondom, mennyire hálás vagyok. Jézus nevében, Ámen.

 

 

Forrás:

by Suzanne Eller

Daily Devotions
Where I’m the Least Thankful
November 22, 2025

https://proverbs31.org/read/devotions/full-post/2025/11/22/where-im-the-least-thankful 

Fotó: canva.com