Üres tankkal vezetni
„De ő azt felelte: ’Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.’ Ezért a legszívesebben a gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje költözzön belém.”
2Kor 12,9
Az emberek gyakran kérdezik tőlem: „Hogy tudsz mindent kézben tartani?”
Helyzettől függően ilyeneket válaszolok:
1) Így vagyok programozva. És ez részben igaz is. Isten-adta képességem, hogy a zűrzavarban is tudjak összpontosítani. Többnyire. Hiába a férjem a mérnök, rám jellemzőbb a bal agyféltekés gondolkozás.
2) Összeszedett vagyok. Többnyire. Megtalálom, amire szükségem van, akkor, amikor szükségem van rá. Általában elő szoktam készülni a dolgokra. Néha az élet hullámai átcsapnak fölöttem, és előfordul, hogy valaki két napig hord egy zoknit. De a rendszer, a tervszerűség általában segít rendben tartani a dolgainkat.
3) A gyermekeim nagyok már. Vannak még ötleteik, amikkel szépen kidolgozott terveimet összekuszálják, de azért ez már egészen más, mint mikor aprók voltak, és megtörtént, hogy egyikük a kocsikulcsommal akarta kinyitni a kertkaput, aztán az utcán valahol elejtette. Na, akkor igazán nagyon kiborultam.
Ám a „Hogy bírod kézben tartani az egészet?” kérdés többnyire olyankor hangzik el, mikor elmesélek valamit, ami gyökeresen megváltoztatta az életemet. Családunk engedelmeskedett egy hívásnak nyolc évvel ezelőtt, és azóta sokszor éreztem, hogy erőm végét járom, már nem vagyok biztos önmagamban, s abban sem, hogy Isten meggondolta-e, mikor engem szemelt ki erre a feladatra. Ugyanakkor viszont ennek hatására jobban kapaszkodom Belé, mint bármikor azelőtt. Hogy mi történt?
Örökbe fogadtunk két afrikai kislányt.
Eddig nem írtam erről, mert családunk magánéletéhez tartozik. És nem akartam elbizonytalanítani az örökbefogadáson gondolkozó szülőket, elmesélve, mennyire nehéz utunk volt. Egyike a legjelentősebb tetteknek az életemben. És a legköltségesebbnek is. Nem pénzben számítva.
2005-ben örökbe fogadtunk egy 8 és egy 10 éves kislányt a háború sújtotta Libériából. Semmit sem tudtunk a hátterükről, csak azt, hogy ott mélyebb a szegénység, mint a többi elmaradott ország többségében. Folyóvíz, áram, iskola nélkül, sosem láttak könyvet, televíziót. Évekig csak a legszükségesebb jutott nekik, ami életben tartotta őket.
Eleinte könnyűnek tűnt a két kislány befogadása. Nyitottak voltak a szeretetünkre. A jó ételtől, a tanulástól szépen kibontakoztak. De aztán kezdődtek a nehézségek. Afrikai életük nagyon szomorú valóságának hatásai felszínre kerültek.
Egyik kislánynak komoly tanulási nehézségei vannak, ami későbbi önálló életét - és a miénket is – jelentősen befolyásolja. A másik leánykával magatartási problémák vannak, melyek a korai elhanyagolásban, erőszakban gyökereznek.
Hallunk néha szappanoperákba illő boldog végű történetekről. A miénk nem ilyen. Mi minden nap lányaink sebeinek, sérüléseinek árnyékában élünk. És ezek a nehézségek nagy hatással vannak rám és a férjemre is. És befolyásolják három biológiai gyermekünk fejlődését is.
Egy valamit megtanultam: hiába az Isten-adta képességem, hogy átlássak a káoszon, hiába az igyekezetem a rendszerességre, hiába a nagyobb gyermekeim nevelésének tapasztalata – nem voltam felkészülve erre a feladatra.
De Isten ereje alkalmassá tett.
Hogyan tudom tehát kézben tartani az egészet? Minden nap abból indulok ki, amire a 2Kor 12,9 megtanított:
Nincs erőm végigélni ezt az új napot – a Te erődre van szükségem hozzá.
Nincs bennem elég türelem – a Te türelmedre van szükségem.
Képtelen vagyok világosan gondolkozni – a Te tisztánlátásodra van szükségem.
Úgy érzem, szeretet sincs már bennem – a Te szeretetedre van szükségem.
És mindenből megkapom az aznapi adagot. Kapok annyi erőt, türelmet és tisztánlátást, hogy túléljem a napot. És kapok a szeretetről egy egészen más képet, ami erősebb, keményebb, határozottabb, mint amit addig tapasztaltam.
Jó volna többet írni családunk történetéről, talán egyszer majd megteszem. Most elég annyi, hogy megváltoztatott: térdre kényszerített, alázatosabbá tett, kevésbé vagyok már ítélkező, és sokkal erősebb függésben élek Istennel, mint azelőtt.
Isten ereje elég. De hogy ezt megtapasztaljam, az én erőm végére kellett érnem.
Mennyei Atyám, én nem láttam előre a nehézségeket, amikkel szembesültem, de Te láttad. Köszönöm, hogy beléptél a lehetőségeim és feladataim közé, és kiürült tartalékaimat feltöltötted békességeddel, erőddel, bölcsességeddel, szereteteddel. Segíts, hogy Rád támaszkodjam, mikor úgy érzem, minden szétesik körülöttem. Jézus nevében, Ámen.
Helyzettől függően ilyeneket válaszolok:
1) Így vagyok programozva. És ez részben igaz is. Isten-adta képességem, hogy a zűrzavarban is tudjak összpontosítani. Többnyire. Hiába a férjem a mérnök, rám jellemzőbb a bal agyféltekés gondolkozás.
2) Összeszedett vagyok. Többnyire. Megtalálom, amire szükségem van, akkor, amikor szükségem van rá. Általában elő szoktam készülni a dolgokra. Néha az élet hullámai átcsapnak fölöttem, és előfordul, hogy valaki két napig hord egy zoknit. De a rendszer, a tervszerűség általában segít rendben tartani a dolgainkat.
3) A gyermekeim nagyok már. Vannak még ötleteik, amikkel szépen kidolgozott terveimet összekuszálják, de azért ez már egészen más, mint mikor aprók voltak, és megtörtént, hogy egyikük a kocsikulcsommal akarta kinyitni a kertkaput, aztán az utcán valahol elejtette. Na, akkor igazán nagyon kiborultam.
Ám a „Hogy bírod kézben tartani az egészet?” kérdés többnyire olyankor hangzik el, mikor elmesélek valamit, ami gyökeresen megváltoztatta az életemet. Családunk engedelmeskedett egy hívásnak nyolc évvel ezelőtt, és azóta sokszor éreztem, hogy erőm végét járom, már nem vagyok biztos önmagamban, s abban sem, hogy Isten meggondolta-e, mikor engem szemelt ki erre a feladatra. Ugyanakkor viszont ennek hatására jobban kapaszkodom Belé, mint bármikor azelőtt. Hogy mi történt?
Örökbe fogadtunk két afrikai kislányt.
Eddig nem írtam erről, mert családunk magánéletéhez tartozik. És nem akartam elbizonytalanítani az örökbefogadáson gondolkozó szülőket, elmesélve, mennyire nehéz utunk volt. Egyike a legjelentősebb tetteknek az életemben. És a legköltségesebbnek is. Nem pénzben számítva.
2005-ben örökbe fogadtunk egy 8 és egy 10 éves kislányt a háború sújtotta Libériából. Semmit sem tudtunk a hátterükről, csak azt, hogy ott mélyebb a szegénység, mint a többi elmaradott ország többségében. Folyóvíz, áram, iskola nélkül, sosem láttak könyvet, televíziót. Évekig csak a legszükségesebb jutott nekik, ami életben tartotta őket.
Eleinte könnyűnek tűnt a két kislány befogadása. Nyitottak voltak a szeretetünkre. A jó ételtől, a tanulástól szépen kibontakoztak. De aztán kezdődtek a nehézségek. Afrikai életük nagyon szomorú valóságának hatásai felszínre kerültek.
Egyik kislánynak komoly tanulási nehézségei vannak, ami későbbi önálló életét - és a miénket is – jelentősen befolyásolja. A másik leánykával magatartási problémák vannak, melyek a korai elhanyagolásban, erőszakban gyökereznek.
Hallunk néha szappanoperákba illő boldog végű történetekről. A miénk nem ilyen. Mi minden nap lányaink sebeinek, sérüléseinek árnyékában élünk. És ezek a nehézségek nagy hatással vannak rám és a férjemre is. És befolyásolják három biológiai gyermekünk fejlődését is.
Egy valamit megtanultam: hiába az Isten-adta képességem, hogy átlássak a káoszon, hiába az igyekezetem a rendszerességre, hiába a nagyobb gyermekeim nevelésének tapasztalata – nem voltam felkészülve erre a feladatra.
De Isten ereje alkalmassá tett.
Hogyan tudom tehát kézben tartani az egészet? Minden nap abból indulok ki, amire a 2Kor 12,9 megtanított:
Nincs erőm végigélni ezt az új napot – a Te erődre van szükségem hozzá.
Nincs bennem elég türelem – a Te türelmedre van szükségem.
Képtelen vagyok világosan gondolkozni – a Te tisztánlátásodra van szükségem.
Úgy érzem, szeretet sincs már bennem – a Te szeretetedre van szükségem.
És mindenből megkapom az aznapi adagot. Kapok annyi erőt, türelmet és tisztánlátást, hogy túléljem a napot. És kapok a szeretetről egy egészen más képet, ami erősebb, keményebb, határozottabb, mint amit addig tapasztaltam.
Jó volna többet írni családunk történetéről, talán egyszer majd megteszem. Most elég annyi, hogy megváltoztatott: térdre kényszerített, alázatosabbá tett, kevésbé vagyok már ítélkező, és sokkal erősebb függésben élek Istennel, mint azelőtt.
Isten ereje elég. De hogy ezt megtapasztaljam, az én erőm végére kellett érnem.
Mennyei Atyám, én nem láttam előre a nehézségeket, amikkel szembesültem, de Te láttad. Köszönöm, hogy beléptél a lehetőségeim és feladataim közé, és kiürült tartalékaimat feltöltötted békességeddel, erőddel, bölcsességeddel, szereteteddel. Segíts, hogy Rád támaszkodjam, mikor úgy érzem, minden szétesik körülöttem. Jézus nevében, Ámen.
(Forrás: Glynnis Whitwer: Running on Empty Encouragement for today, 2013.08.21. www.crosswalk.com, fordítás:www.eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest.com)
.jpg)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése