Amikor nem szabadít meg Isten

„Ha a mi Istenünk, akit tisztelünk, meg akar minket menteni, akkor a tüzes kemencéből és a te kezedből is kiszabadít, ó király. De ha nem így történnék is, tudd meg, ó király, hogy isteneidet nem tiszteljük…” 

Dán 3,17-18a

Gyors mozdulattal törölgette a könnyeit, mint ahogy a matróz igyekszik kimeríteni a vizet a süllyedő hajóról. Minden erejét összeszedte, hogy ne boruljon ki.

Egy ideje a szíve alatt sarjadó új élet örömében élt. De kiderült, ezt az örömöt el kell halasztani. Még nem jött el az ideje. Talán soha nem is jön el.

A görcsös vágy, hogy karjaiban tartsa kisbabáját, lassacskán uralni kezdte gondolatait, érzelmeit, cselekedeteit. Tudta, meg kell válaszolnia néhány fontos kérdést, ha nem akarja, hogy ez az izgalom feleméssze.

A vágy, hogy arcát hozzásimítsa egy bársonyos pici arcocskához képes kiszorítani Isten dicséretét az életéből? Képes lenne tökéletesen Istenre hagyatkozni, és bízni Benne akkor is, ha méhe zárva marad? Ámulattal állna továbbra is mindaz előtt, amit Isten véghezvitt az életében, vagy megkeseredett szívvel, csalódottan kételkedni kezdene Isten jóságában és hatalmában?

Itt volt az idő, hogy állva maradjon, és szembeszálljon a trombiták hangjával.

Mint a három zsidó fiatalember, Sadrak, Mesak és Amednegó Dániel könyvében.

A zsidók a babilóniaiak fogságában voltak már évek óta. A fanatikus Nebukadnezár király hatalmas ünnepséget rendezett. Hogy kiélje vágyát a mások fölötti uralomra és rettegésben tartásukra, megparancsolta, hogy amikor bizonyos hangszerek megszólalnak, az emberek boruljanak térdre, és imádjanak egy 30 m magas arany bálványszobrot. Aki nem teszi, tüzes kemencébe fogják vetni.

Mindenki leborult, kivéve Isten három emberét. Ők állva maradtak, szembeszálltak a trombiták és más hangszerek hangjával.

A királyi parancs megtagadása életük végét jelentette – legalábbis így gondolta a király.

A Biblia beszámol a folytatásról: „Ekkor Nebukadnezár haragjában és dühében megparancsolta, hogy vezessék elé Sadrakot, Mesakot és Abednegót… ha nem imádjátok, még ebben az órában tüzes kemencébe vettetlek benneteket. S van-e olyan isten, aki megment titeket a kezemtől?” (13a, 15b)

Nem sejtette a fiatalemberek hitének mélységét. Ők tudták, hogy életük Istenük kezében van, nem a király szeszélyei határozzák meg. Figyeld, hogy válaszoltak: „Ha a mi Istenünk, akit tisztelünk, meg akar minket menteni, akkor a tüzes kemencéből és a te kezedből is kiszabadít, ó király. De ha nem így történnék is, tudd meg, ó király, hogy isteneidet nem tiszteljük…” (17-18a).

Feleletük olaj volt a király dühének tüzére.

Nagyon tetszik a kiállásuk. Főleg, mert ebben a szövegben a megmentés csak lehetőségként szerepel, nem bizonyosságként. Tudták, hogy Isten akarhatja, képes volna rá, de nem biztos, hogy megmenti őket.

Valójában nem egy csodálatos megmenekülés lehetősége volt figyelmük középpontjában, hanem az, hogy Isten bölcs, Isten jó, Istenben lehet bízni függetlenül a végkifejlettől. Szembeszálltak a vággyal, hogy bármi– akár saját életük is – fontosabb legyen Istennél.

Úgy egy évvel később megláttam az ismerősömet a templomban. Tudtam, hogy nehéz év áll mögötte. Bár a karja még mindig nem ölelt kisbabát, Ő továbbra is Istenbe kapaszkodott. Szembeszállva a trombiták hangjával hűséges maradt. Teljes szívvel dicsőítette az Urat.

Istenem, néha nem értem a döntéseidet. Megzavarják az álmaimat. Segíts észrevennem, hogy a kételkedés, az idegesség, a félelem azt jelzik, hogy valami másra jobban vágyom, mint Rád. Segíts, hogy bízzam Benned, és szeresselek teljes szívemből. Jézus nevében, Ámen.

(Forrás: Samantha Evilsizer: If God Does Not Rescue Us,  Encouragement fort oday, 2013.08.30. www.proverbs31.org, fordítás:www.eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest.com)