2015. május 2., szombat

Képzeletbeli temetések

„Hát ki az közületek, aki aggodalmaskodásával meghosszabbíthatja az ő életét egy arasznyi idővel?”

 Mt 6:27

Pár évvel ezelőtt tizenéves fiam odajött hozzám, és megkérdezte, elviheti-e az öccsét és a húgát fagylaltozni. Milyen figyelmes! Szuper ötlet! „Persze”, mondtam, „hozom a kulcsokat, s mehetünk.”

„Nem úgy értettem, anya… Mi magunk szeretnénk menni, csak mi gyerekek,” mondta gyorsan.

„Óh”, ennyit tudtam kinyögni, s az agyam őrült iramban beindult. Képek villantak fel egy szörnyű balesetről, telefonhívás a rendőrségtől, temetés, aztán visszaemlékezés erre a pillanatra, amikor mindezt megelőzhettem volna, ha nemet mondok.
Az a furcsa érzés, hogy minden rajtam és a döntésemen múlik, arra késztet, hogy nemet mondjak. Szó sem lehet róla. Itthon maradtok. Mindnyájan örökre itthon maradtok. Csak velem vagytok biztonságban.

Mi anyák miért csináljuk ezt? Legtöbben ezzel a fájó, szorongató, kétségbeejtő félelemmel élünk, hogy a gyermekeinknek valami baja esik. Magunkra vett teher alatt nyögünk, hogy minden aszerint virul vagy omlik össze, hogy odafigyelünk-e rá, kézben tartjuk-e. És számtalan képzeletbeli temetésre kárhoztatjuk magunkat.
Azért van ez, mert tudjuk, milyen félresiklott világban élünk, ahol számtalan autóbaleset történik. A tragédia nem válogat öregek és fiatalok között. Semmi sem garantálja a holnapot. És ez borzasztóan nyomasztja az anyai szívet.

Ott álltam a házunk kapu felőli ablakában körmömet rágva, s néztem, ahogy anyai szívem teljes tartalmára rácsukódik a kocsiajtó.

És rádöbbentem, hogy megvolt a választási lehetőségem.

Tovább őrjíthettem volna magam azzal a hamis tudattal, hogy minden tőlem függött. Vagy odafordulhattam Istenhez, kérve, hogy segítsen bölcs döntéseket hozni, s ráirányíthattam a tudatomat az igazságra.

Mert az igazság ez:
Isten előre minden gyermekem számára meghatározta élete napjainak a számát.

Az én döntéseim befolyásolhatják életük minőségét, de nem a mennyiségét. Szárnyaim alatt dédelgethetem őket állandóan, de mikor eljön az idő, hogy Jézussal legyenek, el fognak menni.
„Még alakot sem nyertek tagjaim, és szemed már látott engem. Könyvedben már minden fel volt jegyezve rólam: napjaim már eltervezted, mielőtt egy is eltelt volna belőlük.” (Zsolt.139:16).

Jézus legyőzte a halált, hogy többé ne féljünk tőle.
Persze, hihetetlenül fájna, ha bárki meghalna szeretteim közül, összetörne a szívem, elborítana a gyötrelem. De nem kell, hogy a halálfélelem foglya legyek.

„Mivel tehát a gyermekek részesei a testnek és vérnek, ő maga is hasonlóan részese lett ezeknek, hogy a halál által lerontsa azt, akinek a halál fölött uralma volt, az ördögöt, és megszabadítsa azokat, akiket a halál félelme egész életükön át rabszolgaságban tartott.” (Zsid 2:14-15).

A halál csak időleges elválás. Majd újra együtt leszünk.

A 2Sámuel 12-ben, Dávid teljes bizalommal így beszél kicsi gyermeke halálakor: „Én hozzá megyek, de ő nem tér vissza hozzám” (23.) Dávid tudta, hogy újra látni fogja gyermekét – nem egy személytelen, alaktalan lélekként, hanem akként a gyermekként, akire vágyott. Meg fogja ismerni, át fogja ölelni, megcsókolja, és a halál által okozott szétválás egyszer s mindenkorra véget ér.

Tudom, kicsit kemény falat ez egy hétköznapi reggelen. Arra sem számítok, hogy ezek az igazságok megóvnak majd a félelemtől. De bízom benne, hogy a lelketek kicsit jobban fogja érezni magát ezután.
S legközelebb, ha a gyermekeim magukban indulnak fagylaltozni, nem rágom le tövig a körmöm, csak bosszankodni fogok egy kicsit, míg vissza nem érnek. Ez is haladás, nem?


Istenem, olyan keserves dolog a félelem attól, hogy valami rossz fog történni a gyermekemmel. Azt hiszem attól ennyire erős, mert tudom, hogy egy romlott világban élünk, és szörnyű dolgok történhetnek a gyermekekkel. De ha benne maradok ebben a félelemben, fel fog emészteni. Ezért inkább Benned szeretnék maradni, hogy a Te igazságod, a Te szereteted, a Te fényed, a Te erőd emésszen fel. Jézus nevében, Ámen.




(Forrás: Encouragement for today, 2010.05.20. Lysa TerKeurst, www.proverbs31.org, www.eszmelkedesek.blogspot.hu)






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése