Tekintete a madarakon...

„ Azt mondom ezért nektek: Ne aggódjatok életetek miatt, hogy mit esztek vagy mit isztok, sem testetek miatt, hogy mibe öltöztök! Nem több az élet az eledelnél s a test a ruhánál? Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek – mennyei Atyátok táplálja őket. Nem többet értek ti náluk?” 

Mt 6,25-26

Mikor évekkel ezelőtt Nashville-be költöztem, abban reménykedve, hogy beindul zenei karrierem, nem gondoltam, hogy egyszer eljutok az Amazonas-hoz, ahol a napkeltével kezdődik a napi munka.

A dzsungel komplexitásától csak kapkodtam a fejem – hogy mindaz, amit látok, él és boldogul, anélkül hogy bevásárló-utcák, okostelefonok és mi magunk segítenénk ebben! Alig tudtam befogadni a rengeteg szimbiotikus összekapcsolódást: ez a bizonyos élőlény abból a fából táplálkozik, ami egy bizonyos magból nőhet ki, amit egy bizonyos madár hullat el… Megdöbbentő volt az az összefonódásokból létrejövő érzékeny egyensúly, ami a Kolosszébelieknek írt levél 1,17b csodálatos és titokzatos szavait juttatta eszembe Krisztusról: „minden benne áll fenn”.

Gyakran úgy hiszem, én tartom össze a dolgokat. A megbeszélt találkozásokkal, programtervezésekkel, ebédfőzéssel, vagy telefonhívásra várakozva, reménykedve, hogy jó hírt mond az orvos. Beleesem abba a mentális csapdába, hogy az élet nem más, mint ez a sok tányér, aminek a pörgését sikerül fenntartanom, a dzsungelbeli élethez pedig nem kell erőfeszítés.

Az egyszerre gyengéd és impozáns őserdő megalázott, és ítélkezett felettem, mialatt roppanó ágakon küszködtem előre a bokrok között, hatalmas fák baldachinja alatt.

Mennyivel inkább gondot viselek rád – mintha Isten így szólt volna hozzám -, ha a madarakra is vigyázom, akiknek nincs élelmiszerraktáruk, és ügyelek a virágok ragyogó küllemére, akik nem szőnek, nem fonnak, nem dolgoznak meg a szépségükért. A Hegyi Beszédben Jézus szóba hozza a természetről való gondoskodását, az apró lények iránti figyelmességével bizonyítva, hogy nem kell aggódnunk azon, hogy mit fogunk enni, inni, magunkra venni, mert Ő ismeri szükségleteinket. Nem igazán támaszkodom erre az igazságra, mert ahonnan én jövök – legalábbis az emberek nagy többségének – készen rendelkezésére áll az élelmiszer, a ruházat, a fedél a fejük fölött. Tudtam, hogy Isten arra hívja népét, hogy törődjenek a szükséget szenvedőkkel, fejezzék ki érzékelhetően Isten gondoskodását irántuk. Hittem ebben azelőtt is, de nem gondoltam, hogy ez ennyire személyessé tud válni.

Ottlétem során ellátogattam egy falusi iskolába, Chitába. Vagy húsz gyermek volt a teremben 3-tól 10 évesig, akikkel énekelnünk kellett, és báboztunk nekik egy történetet a Bibliából. Mikor megkérdeztük, van-e valaki közülük, aki szeretne előre jönni imádkozni, egy 4 éves kisfiú, Yan, felugrott a székéről. Hátranyúlva megfogta az anyja csuklóját, és őt is magával húzva előrejött. „Nekünk kell egy ház” – közölte tényszerűen.

Lehajtottam a fejem, és arra gondoltam, hogy még sosem imádkoztam házért valakinek. Azért igen, hogy találjanak egy megfelelő lakást vagy házat, de olyankor arra gondoltam, hogy megfelelő helyre tudjanak költözni, ahol jó az iskola, alacsony a helyi adó, esetleg uszoda, templom, park van a közelben… De nem úgy értettem, hogy legyen hol lakniuk, mert nincs.

Mikor elindultunk Chitából, Yan ott állt egyedül a parton. Nagyon rossz volt hátrahagyni ezt a kisfiút. A szél befújt a bőröm alá, az átláthatatlan erdőfallal szegélyezett folyón úszott a csónakunk lefelé, és én eltöprengtem.

Egy négyéves kisfiú tanította meg nekem, mi a ráhagyatkozás, és mi az ima, és sokat tanultam a dzsungeltől is. Az esőerdő úgy hatott rám, mint egy katedrális.

Volt valami szent abban, ahogy találkoztam a teremtéssel, úgy mint a zsoltáros, aki arról ír, hogy Isten kezének munkájáról beszél az égboltozat, az Ő dicsőségét hirdeti a teremtett világ: „eljut hangjuk az egész földre, szavuk a világ végéig” (19. zsolt). Itt voltam, mintegy a világ végén, és Ő itt is ott volt. Tekintete a vereben – egy kis Yan nevű vereben, és egy kicsit nagyobb vereben, akit Kelly-nek hívnak…

Mennyei Atyám, hirdetem, hogy Te vagy a Gondviselőm. Az aggódás, a törtetés, a bosszankodás nem Tőled származik, mert Te mindennel ellátsz, amire szükségem van. Add kérlek, a kegyelmet, hogy bízni tudjak Benned mindazzal kapcsolatban, ami nyomja a lelkemet. Amikor rám tör a szorongás, az aggódás, add nekem Krisztus békéjét, mely felülmúlja az értelmemet. Köszönöm, hogy megígérted, sosem mész el tőlem, sosem hagysz el. Jézus nevében, Ámen.

(Forrás: Kelly Minter: His Eye is on the Sparrow,  Encouragement for today, 2014.08.13.,  www.proverbs31.org, fordítás:http://lelekerosito.hu/)