Lélekerősítő a mindennapi taposómalomhoz

„Mert az Úr szemei az igazakon vannak, és az ő fülei azoknak könyörgésein.”

1 Pt 3,12

Mindennapi, közönséges dolog. Azt mondja, semmi az egész, de én jobban tudom.

Ez az egyedülálló anyuka külön-külön kézbe veszi drága kicsi leányának minden haja szálát. Későre jár, de nem lankadhat, a hívatlan „vendégektől” meg kell szabadulni. Fésülés, lemosás, fésülés, az ujjai már el vannak gémberedve, éjfélt üt az óra.

Csodás, amit művelsz – írom neki sms-ben. Válaszában kételkedését fejezi ki. Mi a csodás a tetvészésben? –gondolja, mikor végre kimerülten ágyba roskad, és betakargatja kicsi kincsét anyai szárnyaival. Ez a kislány emlékezni fog az anyai áldozatra? Nem valószínű. De az anyai fészek melegét és biztonságát nem felejti el.

És a barátnőm, az édesanya? Ő mire fog emlékezni? Apró lábacskáktól kékfoltos lábszárára, az álom leheletére az arcán, a vánszorgásra a napi taposómalomban. Azt hiszi, ezekre fog emlékezni, amit senki sem lát, amikről rajta kívül senki sem tud. A kimerítő percekre, órákra, mikor valami sokkal nemesebb, figyelemre méltóbb tevékenységgel szeretett volna foglalkozni.

De én jobban tudom. Tudom, hogy nemcsak én látom a szeretetáldozatát. Tudom, hogy ezek a közönséges percek egymásra rakva szépséges életet építenek fel. Ezek a percek látszólag ingyen vannak, de igazából, ugye komoly áruk van? Milyen pénznemben? Időben, energiában, önzetlenségben, álmokban és igen, alvásban. Ezek a befektetések mind egy tágas, magas és mély szeretetéletet építenek fel.

Eszembe jut egy történet, amit évekkel ezelőtt olvastam egy asszonyról, aki a váróteremben felvett a kis asztalról egy katedrálisokról szóló albumot. Megérintette a könyv mottója: „Csodálattal azért a gyönyörűségért, amit felépítesz, mialatt téged senki sem lát.” Felidézte a könyv egyik történetét: Egy gazdag ember meglátogatja az épülő katedrálist. Az egyik építőmunkás egy szép kis madárkát farag az egyik gerenda belső oldalára. Az ember nem érti, ezért meg is kérdezi: „Miért foglalkozol ennyit azzal a faragással, mikor senki sem fogja látni, amit készítesz, hisz a tető el fogja takarni?” A munkás így válaszolt: „Mert Isten látni fogja.”*

Barátnőm tevékenységéről sem tudott senki, de az Úr látta. Éjszakába nyúló szeretetmunkája az Úr szemében valami gyönyörűségeset alkotott. Nézte őt, ahogy Péter első levelében megígérte: „Mert az Úr szemei az igazakon vannak, és az ő fülei azoknak könyörgésein” (1Pt 3,12).

Tekintete őrködik rajtunk, mint az anyamadáré a fiókákon. Isten szeretettel, törődéssel, teli óvó tekintete látja mindennapi erőfeszítéseinket, amik könnyen kimerítenek a taposómalomban. Mikor már a tizenegyedik kosár ruhát hajtogatjuk össze aznap. Mikor feltálaljuk megint az ebédet, anélkül, hogy köszönő szót várnánk érte. Mikor éjszaka kicseréljük a lepedőt gyomorrontással kínlódó gyermekünk alatt.

Akár saját gyermekeidbe, akár máséba fekteted be az energiádat, tudd, hogy nagyszerű dolgot művelsz. A cselekedetek közönségesnek tűnhetnek, de te nem vagy közönséges. Építesz. És Valaki nézi.

Uram, annyira el tudok fáradni a mindennapi taposómalomban, még ha tudom is, hogy valakik életét építem vele. Néha olyan semminek, értéktelennek tűnik, amit senki nem vesz észre. Köszönöm, Uram, hogy biztosítasz róla: Te nézel engem. Ez nekem több mint elég. Jézus nevében, Ámen.

(Fordítás: Samantha Evilsizer: Encouragement for the Daily Grind, Encouragement for today, 2013. 07.23. www.crosswalk.com, fordítás: http://eszmelkedesek.blogspot.hu/2013_11_01_archive.html)

*Nicole Johnson: The Invisible Woman